Roxy - Nyaralni megyünk

Nem tudom, hogy most mit mondjak Róla. Igen, kitaláltátok, a Gazdiról beszélek. Legyünk teljesen őszinték, én sem vagyok hibátlan! Igen, elismerem, talán ez az egy hibám valóban létezik! Ezért – ha történetesen rendőrkutyának születek – biztosan leselejteztek volna, és akkor is munkanélküli lennék, mint most. Oké, bevallom: rosszul tűröm a közlekedési eszközökön való utazást. Oké, nyertetek, pontosítanom, illetve árnyalnom kell a problémát: gyűlölök autózni. Nna, ez is megvolt, nem is volt olyan iszonyúan nehéz. Nos, ha már teljesen tiszta a kép, akkor haladjunk vissza a szigorú tényekhez!

Már napok óta robotol a mosógép, meg a Gazdi is. Nagyfőnök nem folyik bele ebbe a történetbe, hagyja érvényesülni a Gazdit. Kisgazdi pedig izgatottan rakosgatja a játékait, hogy nehogy itthon maradjon valamelyik műanyag dinoszaurusza, mert anélkül biztos nem is vizes a Balaton.

Elérkezett a nap, amelynek hajnalán a Gazdi levisz sétálni, és hosszan labdázik velem. Majd visszamegyünk a lakásba, ahol – felháborító, minő skandalum – nincs előkészítve a reggelim!

(Ezt is imádom benne: nem könyv szerint tart kutyát, hanem tapasztalatból. Szetter elődömnek volt előírt koplalónapja, így olyankor olyan éhes volt, mint a farkas. Mami – akit az előd is ugyanúgy imádott, mint én, csak szót nem fogadott neki – levitte Ginát sétálni, és egy óvatlan pillanatban a farkaséhes vadászeb mohón felkapott egy csirke combcsontot. Lett is probléma, mert a mohóság és a szilánkos csirkecsont egyenlőségjele mögé a bélátfúródás került. Gazdi szerint a környékbeli állatorvosok felkészültségéről és alaposságáról szóló történet is megérne egy misét, de azt most inkább hagyjuk! A lényeg: a mohó szetter egy hét után, csonttá soványodva a műtőasztalon kötött ki, ahol sikerült megmenteni az életét. Gazdi ekkor esküdött meg rá, hogy az ő kutyája soha az életben nem fog koplalni többet egy percet sem. És milyen csodálatos: betartja azóta is!) Ezt csak azért mondom, hogy senki ne lepődjön meg: én bizony naponta kétszer – reggel és este – séta után kapok enni. A napi adagomat két részletben. A Gazdi szerint ez a módszer a gyomorcsavarodás ellen is dzsal, szóval orvosilag is bizonyított, hogy jól csinálja!

Hoppá! Figyelj csak! Na mit szólsz? Ilyen az igazi luxuseb dolga! ELŐÉTELT kapok reggeli előtt. Pár szelet párizsit kaptam, de miért nincs még tálalva a reggeli? Komolyan mondom: beírok a panaszkönyvbe! Én követem, mint az árnyék, hiszen mindig szokott érteni belőle; de most NEM. EGYSZERŰEN KIKERÜL! Sőt! Elhangzik a szájából az a parancs is, amit a lakásban a legjobban utálok hallani: HELYEDRE!

Én fekszem, ők nyüzsögnek. Most már a Nagyfőnök is rendezkedik, utasítgatja a Kisgazdit meg a Gazdit. A táskákba suvasztott ruhákat leviszik az utcára, amikor is előkerül még Mami, Papi, Tesó, Szöszi, meg Nonó is. Gazdi előveszi a kiképzőpórázamat és a szájkosaramat is. Én már nagyon álmos és bamba vagyok, pedig nem is ettem. SEGÍTSÉG! Annyi akaraterőm sincs, mint egy kisverébnek, így engedve az unszolásnak, beszállok az autóba. Annyit még látok, hogy a falkám búcsúzkodik a bővebb falkától, majd Nagyfőnök utasítására Kisgazdi és Gazdi is a helyükre ülnek, én Gazdi ölébe hajtom a fejem, ő pedig nyugtatóan cirógat. Elindul az autó, de hála a Gazdi érintésének – naná, hogy nem a párizsiba rejtett nyugtatónak! – nyugodt vagyok és elalszom.

ÉBRESZTŐ! MEGÉRKEZTÜNK!

Huhh! Ezt a helyet már ismerem! Te jó ég! A víz is megvan még! Gazdi azonnal kivisz sétálni, majd enni és inni ad. Ki kell pihennem az utazás fáradalmait. Na jó, engedélyezem, ők is elmehetnek enni. Addig én vigyázok erre a szobára, ahol – már egy ideje tudom! – két hétig otthon vagyok.

Egyedül maradtam. Kevés idő múlva már éppen csóválnék, mert meghallom, hogy kulcs fordul a zárban. Odamegyek az ajtóhoz, de szinte rögtön bemogorvulok: idegen akar bejönni, méghozzá a Gazdi nélkül! Mégis mit képzel ez? Igaz, hogy nem vagyok rendőrkutya – mint fentebb már taglaltam az okát – de ide be nem jön senki idegen, én ezt GARANTÁLOM! Megállok hát az ajtó előtt, és nem agresszívan, de a tudomására hozom, hogy ha bejön, akkor kénytelen lesz konzultálni a sebészorvosával a mellékhatások miatt. Na, jól van, minden oké. Nem buta ez a kétlábú, mert értett a ráutaló magatartásból és nem erőszakoskodott tovább. Visszacsukta az ajtót, én pedig békésen visszafeküdtem. Gazdiék visszajöttek, valami TV-t emlegettek – amit még nem hoztak – és a Nagyfőnök ebből kifolyólag elment intézkedni. Amikor visszajött, hozta a szerkentyűt, amit a kétlábú betolakodónál is láttam, és mosolyogva mesélte a Gazdinak, hogy a recepció nevű helyen azt mondták, hogy egy kicsit goromba voltam a behatolóval. Aljas, szemenszedett hazugság! Mit több, RÁGALOM! Nem is haraptam meg a fickót… még hogy goromba! Az egészen másként néz ki, amikor én goromba vagyok, erről konkrétan meg lehet kérdezni az illetékeseket. Akik ugyan nincsenek sokan, de azért vannak… Egyébként is, minden kétlábúnak tudnia kéne olvasni, mert a Gazdi igenis kiírta: KUTYA A SZOBÁBAN!

A szűkebb falkám visszajön, kipakolnak, majd magukra veszik a fürdőruhájukat – engem hagynak pihenni tovább – és eltűnnek egy-két órácskára. Aztán a Kisgazdi visszajön a Gazdival, és kivisznek sétálni. Ha tudtok hallgatni, akkor most egy olyan titkot árulok el, amit nem szabadna: egy félreeső helyen Kisgazdi előremegy, Gazdi lekapja a nyakörvemet, előveszi a teniszlabdát és bemegyünk mindhárman a VÍZBE! Ez olyan szép, hogy el sem hiszem! Meleg van, én a Gazdiékkal fürdök és labdázok! Mellesleg nem ám felháborodott népségek vesznek körül minket, az idegenek mosolyognak, és dicsérik a szépségemet meg az okosságomat! (Valóban nagy kunszt lehet egy labdát visszahozni, ez nekem természetes, de ők örüljenek csak nyugodtan a teljesítményemnek!) Fúú! A vízben tizenöt perc alatt úgy kifulladok, mint otthon az esti labdázásnál. Gazdi kiparancsolja a vízből a Kisgazdit és engem is; én hálából a közönségemre rázom a vizet, akik még mindig örvendeznek. Gazdi fogja magát és megalapozza a nyaralás ideje alatti népszerűségünket: hagyja, hogy aki akar, megsimogasson. Ezért a programért én személy szerint nem lelkesedem annyira, de egy ilyen Gazdi kedvéért még erre is hajlandó vagyok. Persze azt várhatják reggelig, hogy majd farkat csóválok, esetleg odabújok bárkihez is, aki nem a falkám tagja, de félni azért nem kell tőlem. Lehet, hogy nem vagyok egy mindenki kutyája, de városi eb lévén tudom, hogy mi fán terem a normális viselkedés. Én egy olyan arany középutas kutya vagyok. Nem nyalok-falok senkit, de attól sem kell tartani, hogy bárkit ok nélkül megkóstolok.

Tudom, hogy kutyáéknál nem szokás a pirulás, de hát a balatoni nyaraláshoz köthető a sztori és velem esett meg. Üsse kavics, elmesélem, maximum kicsit kevesebb fanom lesz a történet végére…

Szóval. Egy napon, reggeli után volt a falkám, én is már sétáltam, de mivel valami meteorológus nevű, tévében tetszelgő fazon bundarohasztó hőséget ígért, a Gazdi úgy döntött, hogy reggeli előtt is úszhatok egyet.

Letelepedtek a partra, a Gazdi elővette a labdát, bedobta a vízbe, és már mehettem is. Már vagy hatodszor loholtam befelé, amikor a víz alól támadás ért. Igen, teljesen jól értitek, ne hüledezzetek, tényleg így volt! Valami, vagy valaki beleakaszkodott a nyakamba. Mivel úgy tudtam, hogy semmiféle szörny nem lakja a Balatont, eddig holt nyugiban fürödtem. Most viszont – szégyen ide, vagy oda – megfordultam, és mint a motorcsónak, jöttem kifelé a szörnylakta közegből. Ijedtemben még a labdámat is szanaszét hagytam. De azért figyelitek, már megint, milyen empatikus gazdám van!? Ugyanis egyből tudta, hogy valami gond van, rögtön elkezdett átvizsgálni. Talált is két friss lyukat a nyakamon, amin erősen elcsodálkozott, hiszen tudta, hogy nem verekedhettem, elvégre állandóan szem előtt vagyok. Na, ezt fejtsétek meg barátaim, ha tudjátok! Nagyfőnök is nézegette a sebeket, és azt mondta, horog biztos nem. Ugyan nem orvosszakértő, de higgyünk neki, megállapította: a seb bizony harapott. Nem nagy, és nem veszélyes, de mégiscsak harapott, és kétségkívül akkor keletkezett, amikor a vízben voltam.

Gazdi erőteljesen mutogatta a stég alatt úszkáló labdámat, – szégyellem ugyan bevallani – de inkább úgy tettem, mintha nem látnám, illetve fogalmam nem volna róla, mit kell egy labdával ilyen esetben tenni. Igen, tök jól látjátok! Nem akartam bemenni. Én? Oda? Ki van csukva!

Ha nem érdemelné meg, nem tenném, és már lassan biztosan unjátok, de tényleg csúcsszuper gazdáim vannak. Gazdi bátran lehetne kutya is, de ezt már talán említettem a memoárjaim egyik előző részében valahol. Na, figyu! Szóval nem erőszakoskodik, nem bevisz a tó közepére a csónakkal és kilök belőle, hanem leveszi a nyakörvet, és bemegy a vízbe. Úristen! Nehogy már az a szörny szemet vessen az én gazdámra! Muszáj mennem! Rohanok és csobb, máris mellette tempózom. Ha jön a szörny, esküszöm, megölöm! Nem magam miatt, miatta… A rossz nyelvek biztos azt mondanák a szitura, hogy Roxy eb megvárta, amíg a Gazdija bemegy és csak utána indult el, hogy biztos legyen benne: amíg a szörnyeteg falatozik a falkavezérből, neki lenne ideje kijönni a vízből. Tudjátok mit? Mindenki azt gondol, amit akar. Ketten a Gazdival tudjuk a frankót, a többi nem érdekes.

Na! Mit szóltok! Mikor volt nektek ilyen falkátok? Irigyek vagytok, mint a kutya, ugye? Van is mire! Az én Gazdimnak már fényesítik valamelyik múzeumban a vitrint, hogy mutogassák! És akkor az esti sétát még nem is meséltem! Öregem! Lementünk a térképről is! És ez így megy két egész héten keresztül!

A hazaindulás napját onnan ismerem meg, hogy megint az előételes trükkel jön a Gazdi. Nem veszi figyelembe, hogy ezt a poént már ellőtte. Mindegy, engedékeny hangulatban vagyok, hiszen nagyon odafigyelt rám a nyaralás alatt. (Mondjuk ez sem különlegesség, otthon is totál képben van velem kapcsolatban.) Így hát beveszem a nyugtatót, és máris úgy teszek, mintha máris levert volna a lábamról. Azért szép lassan tényleg elalszom, de amikor felébredek, kiszállunk az autóból, még kissé bambán, de felfogom: ismét ITTHON vagyunk. Lesz is mit mesélnem az itthon tespedő kollégáknak! Már többen jelezték, hogy lízingelnék egy ilyen nyaralás idejére a Gazdit! Pedig ha tudnák, hogy nyaralás nélkül is milyen jó Velük... Na jó, nem ömlengek tovább, nem az én stílusom. Nyaraltunk. Visszajöttünk. Na és? Jövőre is megyünk!

HIGANYHÁZI ORDAS VANDÁL – AVAGY UNATKOZÓ KUTYA A LAKÁSBAN

Szóval gazdához kerültem. Nem kertbe, hanem lakásba. Volt már Nagyfőnököm, Kisgazdim, meg Gazdim. Ismertem már Mamit, Papit, Tesót. Ez volt a falkám. Mami, Papi és Tesó nem velünk lakott, de szinte naponta találkoztunk.

A Nagyfőnök meg a Gazdi valami munkahely nevezetű helyen töltötték az idejüket, a Kisgazdit is elvitték valami óvoda nevű épületbe. Így egyedül maradtam. Ráadásul – szinte hihetetlen! – becsukták az ajtót, és csak a konyhában, meg az előszobában lehettem!
Miután kipihentem magamat, úgy gondoltam, hogy valamivel meg kell lepnem a Gazdit! Meg hiányzott is a simogatós keze és hangja. Először sírtam. Halkan, majd egyre hangosabban. Gondolom, ha a kétlábúak elmennek a lakásból, és nem vagyok velük, akkor megsüketülnek. Csak ez lehet a magyarázata annak, hogy senki nem jött vissza keserves vonyításomat hallva!
Mivel sikertelen volt falkám hívogatása, úgy döntöttem, hogy inkább elfoglalom valamivel magamat, elvégre mégsem sírhatok estig! Mégiscsak német juhász vagyok, vagy mi a szösz?! Meg az alomban is én voltam a főnök; én találtam meg a kerítésen a lyukat, én fedeztem fel a kertet, meggyűrtem a vöröscirmost, nem szokásom vinnyogni! Gazdi egyébként is itt hagyott nekem egy csomó játékot: csont, műcsont, fogtisztító-erősítő kötél. Jó, de ezek már olyan uncsik! Nézzük csak meg közelebbről, hogy mivel lehet még játszani!?
Mit tagadjuk, 12 hetesen még nem vagyok egy óriás! Így a magasságomnak megfelelő játékszereket kell találnom! Nézzük hát!
A konyhában vannak a székek. Beleharapok a lábukba, és el sem húzzák! Jé! Ezeknek nem fáj! Akkor játszhatok kedvemre, nem fognak rám szólni! Játékhoz természetesen mindig a fogamat használom, és a testvéreimnél mindig be is vált: egy keményebb marcang, és a testvérem rögtön tudta, hogy hol a helye a rangsorban! Eltaláltátok! Mindenképpen valahol alattam! Persze anya ilyenkor néha odajött és úgy megrázta a grabancomat, hogy könnybe lábadt a szemem, de azért látszott, hogy büszke rám!
Na a székek ilyen fakír-jellegű lények lehetnek, mert nem húzkodják akkor sem a lábaikat, amikor azok már széthasadoztak a tejfogaim között! De figyu! Ez ízre sem rossz! Meg masszírozza az ínyemet is! Tök jó játék!
Juj! Ez most a büntetés? Az egyik szék megpróbálta rámvetni magát! Most meg tök passzívan heverészik a földön! Na, egy tuti: inába szállt a bátorsága, most úgy tesz, mint aki nem is akart bántani!
Zörög az ajtó! És ki is nyílik! Mami! Kisgazdi! Végre!
Viháncolok, nyüszítek, ugrálok örömömben. Mindketten megsimogatnak, Mami bemegy a konyhába. Figyelem őt. A tágabb falkám tagjaként nem igazán van rám hangolódva, így nem látszik örvendezni a megcsócsált szék láttán. Talpra akarja állítani, de az szép nagy dördüléssel elvágódik. Jaj, ne játszd már meg a nyomorékot, te szék! Nem haraptam akkorát, hogy ne tudj megállni a lábadon! Jó, kicsit recésebb, meg rövidebb lett a lábad, de azért van! Szimuláns! Most a Mami a széket sajnálja, rám meg dühös! Grrrr! Ne tudd meg, mit kapsz ezért, ha egyedül leszünk megint!
Hamarosan a Gazdi is megérkezett, és hiába olyan empatikus, azért mégis csak emberből van: ő sem örült a győzelmemnek! Sőt! Megint azt a szót használta, hogy PFUJJ! A szék meg teljesen megdicsőült! Jött Papi, simogatta, kenegette, pátyolgatta a széket.
Mondom, hogy szimuláns! A Papi hiába csavarta ki durván a lábát, megkenegette valami szörnyen büdös trutyival, most meg áll a négy lábán! Mert az új is ugyanolyan hosszú lett, mint a régiek! Lehet, hogy ez a Papi varázsló?

Hetek teltek el, és minden nap megszidtak, mert nekik semmi sem jó! Gondolkodtam rajta, hogy akkor inkább kóbor eb leszek, ha ennyire félreismerem őket, és képtelen vagyok a kedvükben járni! De amikor lent elindultam, a Gazdi mindig visszahívott, és olyankor mindig megsimogatott. Ugye így nektek sem lenne kedvetek megszökni? Maradtam hát.

Reggel szaladgálás és evés után elpilledtem. A Gazdi megkért rá, hogy viselkedjek jól. Éppen félálomban voltam, így csak lebbentettem kettőt a farkammal, és már durmoltam is. Ők meg megint jól egyedül hagytak!
Amikor felébredtem rögtön eszembe jutott a szék, és az, hogy büntetést érdemel. Amint elhaladtam a hűtő mellett, annak a füle is igen ingerlően nyúlt ki felém, így elkezdtem azzal játszani. És ismét győzött az acélos agyarú nagykutya! Az ajtó kinyílt. Bár csuda hideg volt, az orrom mégis ENNIVALÓ szagát jelezte. Huhh! Kezdek megint éhes lenni! Pont jókor jött ez a játék! Kikapartam a hűtő fiókját – nagy meló volt, hidegebb volt ott, mint az orrom hegyén! – aztán megtaláltam a bezacsizott kaját is. Keményebb is volt, meg hidegebb is, mint amit a Gazdi ad, de azért hasonlított! A hat csomagból ötöt megettem már, amikor éreztem, hogy a többi már nem megy le a torkomon. Elvonultam hát a párnámra, és már szunyáltam is!
Akkor ébredtem, amikor jött a Gazdi. Odajött a párnámhoz és megsimizett. Én hálásan nyöszörögtem, csóváltam a farkamat, és folyamatosan a keze alá dugdostam a fejemet. Aztán kiment a konyhába. Ugyan a hűtő ajtaja becsukódott, így rögtön nem szúrt szemet a változás, de a konyhában ott volt egy csomag kajám, amit már képtelen voltam megenni, illetve a kirángatott, üres fiók.
Úgy csattant a hangja, mint az ostor. Behúztam a farkamat, és megadóan mentem. A rágcsálós dolgokkal kapcsolatban már rájöttem, hogy nem örül, ha elfoglalom magamat, amikor egyedül vagyok. Most is megfogta a grabancomat, és megrázta. Miért csinálja ezt? Azért mert odamentem? Vagy most mi baja van?
Visszarakta a fiókot a helyére, engem meg pórázra vett és elvitt az állatorvoshoz.
Mégis miből gondolja, hogy ez elevenségemre és a találékonyságomra a doki tud adni valami gyógyszert?

Roxy - Szobatiszta leszek?

Na, ezt nem gondoltam volna! Az első nap még kutyuli-mutyuli, és innentől meg a feketeleves. Csoda, hogy nem lettem kóbor eb. Először jött a nyakörv, meg a póráz. Nem kis meccs volt, de ez a Gazdi mocskos rafinált! Úgy csinál, mint aki csak simiz, aztán már nyakadon is a nyakörv. Le akartam szedni, de mindig elterelte a figyelmemet. A vakarózással meg nem jutottam semmire. Segítség! Nem jön le! Odanőtt, vagy most mi van? Már éppen a megbocsátás határán voltam, amikor pórázt csatolt a nyakörvemre. Ez a cucc rosszabb, mint a kerítés. Nem látom, de mégsem tudok elszaladni. Lehet, hogy nem is kutyanevelő segédeszköz, hanem inkább egy gonosz varázslat? Leültem gondolkodni. Aztán megérett az elhatározás, és pisiltem egyet.
Fura egy kétlábú ez a Gazdi. Tegnap még semmi baja nem volt ezzel, most meg valami PFUJ nevű dolgot emleget! És milyen hangnemben! Állatvédőt, de azonnalra kérem! Felemel és levisz az utcára. Mondhatni rögvest kitágult a látóköröm. Akkora füves területre vitt, hogy nem láttam a végét. Amikor letett, meglepetésemben megint pisiltem egyet. És hát most már mindenki láthatja, a Gazdi tuti, hogy nem normális! Mert most meg dicsérget és simogat. A lakásban meg PFUJJOG. Mondom én, hogy totál flúgos. Nem is Gazdinak kéne hívni, hanem ZIZINEK. HAHÓ! Segítséget neki, gyorsan!
Lehet, hogy elhamarkodtam? Hozott egy labdát, és játszik velem. Most viszont tök normálisnak tűnik. Nekem meg nagyon tetszik, amit csinálunk. Ráadásul ahányszor a labdával a számban jövök, simizés és OKOS KUTYÁZÁS a vége.
Hopp! Egy felnőtt fajtárs! Azt hiszem – bár nagyon nem szokásom! – össze kell húznom magam. Huh! Ez hatszor nagyobb, mint az apám! Megszeppenve nézelődök, és döbbenten veszem észre, hogy ez meg mit csinál? Ahelyett, hogy megvédene, MEGSIMIZI a másik kutyát? HALIHÓ! Most ki is a te kutyád? Én, vagy ez a jöttment lakli? Ha már a Gazdi ilyen rettenetesen jóban van ezzel az óriással, akkor nekem is tennem kell valamit, hogy nehogy kicseréljen vele. Anya azt mondta, hogy legyek mindig bátor, de ekkora túlerővel szemben nem biztos, hogy a támadás a legjobb taktika. Szégyen ide, szégyen oda, megpróbálom orron nyalni ezt a faj- és sorstársat. Sosem árt, ha a kutyának ilyen erős és hatalmas barátai vannak. Kicsi a bors, de vannak barátai, vagy valami hasonló. Nna! Ez is megvolt, és még csak rendre sem utasítottak. A lakli jóindulatúan és elnézően viselte a nyalakodást, a Gazdi meg kifejezetten örült neki. Úgy látom, itt ez a módi, nem pedig az a viselkedés, amit az alomban előadtam. Jó, persze, tudom. De akkor is! Falkaállat vagyok, vagy mi a szösz? Úgyhogy igenis muszáj volt nekem az alfának lenni! A tesók és unokatesók egyaránt megismerkedtek a fogaimmal, ha nem mutogatták rögtön a nyakukat, hasukat, amikor a közelükbe mentem. Bezzeg a vörös kandúr, az nem hódolt be. Ugyan elmagyaráztam neki a miheztartást, de inkább pofozkodott, mintsem elismerte volna, tényleg én vagyok a falkavezér. Persze anya nem szólt közbe, hagyta, hogy megpróbáljam. Az első összecsapáskor határozottan büszkeséget láttam csillogni a szemében, miközben a sebes orromat nyalogatta. Igen, elismerem! Ronda nagy pofonok voltak! De a kandúr is megkapta a magáét, csupa nyál lett… Utálta is rendesen! 

Merengésem közben a Gazdi felemelt, és felvitt a lakásba, ahol megint enni kaptam. Utána pihentem egy kevéskét, de még igazán ki sem nyílt a csipám, Gazdi már rögtön felvett a karjába és le sem rakott, csak a nagy füves térnél, ahol azonnal nekiálltam pisilni. Megsimizett, és nagyon meg is dicsért! HALIHÓ! Fény dereng az éjszakában! Ez azt szeretné, ha nem a lakásban, hanem a téren végezném el a dolgomat! Ugye, hogy ugye? Nem hiába mondják a fajtámról, hogy a kutyák királya! Olyan éles az én eszem is, mint a borotva! Akkor összegezzük a dolgokat: ha én nem a lakásban „megyek ki”, akkor a Gazdi boldog, és csak a dicsérő hangját hallom. Ebben az esetben a napom nagy részét lent töltöm a téren, ami szuper dolog, mert itt játszom, ismerkedem és vele meg a Kisgazdival szaladgálok. Ha a lakásban „baleset” történik, Gazdi nem boldog és mellé erőteljesen PFUJJOG is. Nem szeretem, ha orrol rám, ráadásul olyan hangsúllyal mondja azt a PFUJ-t, hogy az még anyám nyakrázásánál is sokkal rosszabb!
Ez a szobatisztaság dolog – úgy tűnik – elég sarkalatos kérdéskör a kétlábúaknál. Tudom, nem szép dolog, de nektek bevallom: kihallgattam, amikor a Gazdi beszélgetett a Nagyfőnökkel erről a témáról. Ha jól emlékszem, akkor azt mondta, hogy mi lányok, sokkal hamarabb leszünk szobatiszták, mint a fiúk. Legalábbis neki ez a tapasztalata. Mivel a mi falkánkban egyedül a Nagyfőnök nem lány, ezért nekem muszájos előbb szobatisztának lennem, mint neki. Bár még nem találkoztam a lakásban konkrét nyomával a Nagyfőnöknek, de lehetetlen, hogy ő már szobatiszta legyen! Elvégre én vagyok a lány, és még csak tegnap óta ismerem! Vagy lehet, hogy ő már suttyomban gyakorolta ezt a dolgot? Akkor viszont egyáltalán nem sportszerű ez a „Ki lesz előbb szobatiszta?” című verseny! Nekünk lányoknak össze kell fognunk! Gazdi és Kisgazdi segít, nekem csak a sikerre kell koncentrálnom. És úgy szeretem, ha a Gazdi örül, dicsér és simogat. A fene sem gondolta, hogy ilyen hamar, de már biztos vagyok benne, hogy kimondhatom: szeretem őket! Sőt, kimondottan odavagyok értük. Azt hiszem, mindent meg kell tennem, hogy ők is szeressenek. Ha pedig nekik pillanatnyilag az a legnagyobb boldogság, hogy lent megyek ki, akkor rajtam biztosan nem fog múlni ennek a teljesen fölösleges dolognak a sikere! Most, itt, csak nektek, leteszem a nagy esküt: hamarosan szobatiszta leszek!!!

Roxy - A kezdetek

Szóval, ott kezdődött, hogy anyám nagyfőnöke eladott. Nem is értettem, hogy anyám miért nem csócsálta meg egy kicsit a két idegent, aki a kölkeit fogdosta! Anya az ilyen egyáltalán? Megdöbbentem a látottaktól: még a nénikém is elhülyült fejjel hagyta, hogy két idegen össze-vissza fogdossa! Na gondoltam, most vagy soha! Lelépek a szituációból. Engem ne nyomorgassanak a kétlábúak!  Pechemre – akkor még úgy gondoltam – ők meg pont engem akartak. Pedig a testvéreim sokkal jobban pedáloztak, de úgy tűnt, hogy a két idegen pont az én viselkedésemre bukik. Könnyes búcsú nélkül hagytam ott anyámat, a tesóimat, az unokatesókat, a nénikémet, meg a nagy vöröscirmos kandúrt. Anyám és a nénikém nem kelt a védelmemre, a tesóim, unokatesóim sem zokogtak, a muter nagyfőnöke meg kimondottan vigyorgott. A kandúr meg egyenesen megkönnyebbült, hiszen én még a kennelből is lazán kilógtam, mindig megkerestem, hogy játékra bírjam, de nem nagyon akaródzott kötélnek állni neki. Nem lényeg, engem sem hatottak meg a pofonjai. Szóval, elkerültem attól a hálátlan, mostoha bandától. Lehet, hogy az alomban aznap este buli is volt, elvégre a vezér, a nagykutya (vagyis én) meggazdásodott és elköltözött.

A kétlábúaktól azonnal kaptam egy új nevet is: ROXANNE, de most még csak ROXIKA-nak neveztek, bizonyára a korom miatt. Beraktak az autóba, és elindultunk. Az utat nem részletezném, legyen elég annyi, hogy amit kiléptem az autóból, azonnal kidobtam a taccsot... Lassan már fogtam az adást: aki vezette a járgányt, az lesz a Nagyfőnök, mert megszokta az irányítást, aki az ölében tartott, kineveztem Gazdinak, mert ember létére igen kedves és empatikus volt velem. (Még akkor is, amikor kidobtam a taccsot.)

Alig ocsúdtam a megrázkódtatásból, amikor a rengeteg új szag és az ismeretlen környezet kellős közepén rögtön két új ismeretséget kötöttem: Mami és Kisgazdi köszöntött. Mami szavaiból azt vettem le, hogy kételkedik abban, hogy ebből a gerleszürke, denevérfülű jószágból tényleg kutya lesz és valóban német juhász. A Kisgazdi meg azonnal plüssnek nézett, de erről a nézetéről a Gazdi hamar lebeszélte. Fölmentünk valami lakás nevű helyre, ahol leraktak, hogy körülnézhessek.

Segítség! Hova kerültem? Hol az anyám, a testvéreim, a nénikém, a kert, a fű, a kerítés? (Na jó, a kerítés nem hiányzott, úgyis mindig útban volt! Bevallom, pár pillanatra visszasírtam az almot, anyát, és igen, a nagy, fájdalmas pofonokat osztogató cirmost is.)

Ehelyett falak, csúszós padló, és sehol egy fűszál! Most mégis hogyan hozzam mindenki tudomására, hogy ez ITT, MOSTANTÓL az ÉN TERÜLETEM? A megoldáson töprengve kinéztem egy helyet, ahol pisiltem, kakiltam, ahogy az egy jól nevelt kiskutyához illik. Furcsa volt, mert Gazdiék nem kerültek eufórikus hangulatba tőle. Pedig anya hogy örült mindig neki! Direkt ezért nyalogatta a hasamat. A kétlábúak elég értetlen bandának látszottak, nyilván halvány lila lövésük nincs a saját területükről. Most komoly, hogy nekem kell majd ezeket is megvédenem? A szaglásuk nulla, védőösztönük tán sosem volt, szőrük sehol... Jó ég, micsoda egy tökéletlen, szerencsétlen népség!

Idáig jutottam a töprengésemben, amikor a Gazdi előhozott két akkora tálat, mint otthon a nagypocsolya. Hurrá! Vizet találtam! Két első mancs bele, és lefety! A maradékot kikaparni! Hogy ezek milyen savanyúak, még mindig nem vigyorognak! Így nem leszünk jóban! Hát semminek sem tudnak örülni? És ekkor CSODA történt! A másik tálban KAJA volt! És milyen nagyon finom! Főtt hús és rizs! És senki nem akart belezabálni! Befaltam, mindjárt kipukkadok! Úgy döntöttem, hogy ezt a Gazdi nevűt megtartom. Biztos gondolatolvasó, mert pöpecül kitalálta az ízlésemet. És a mennyiséggel sincs gond! Ráadásul valami nagyon puhára rátett, és valami HELY nevű dolgot emlegetett. Apám, olyat aludtam rajta! És senki sem esik rajtam keresztül, miközben alszom! Király!

Kialudtam magam és elindultam mindent alaposan felfedezni. A komoly meló közben rádöbbentem, hogy mire használható a Kisgazdi. Ha megkergetem, utolérem és megharapom, akkor felkenődik a falra. Gazdi mondta neki, hogy csak játszom, de csak azért mondja, mert ő még nem kapott a harapásomból. Na, majd te is megtudod, ha rosszul viselkedsz! A Kisgazdi viszont határozottan tanulékony, kimondottan ügyes, jó vele ilyet játszani. Jól csinálja, őt is megtartom!

Ez a Nagyfőnök viszont már nem ilyen főzős-simogatós-játékos, mint a másik kettő. Nem pedálozik a kegyeimért, el kellett gáncsolnom, hogy megsimizzen! Érthetetlen! Viszont mámorító amikor szól hozzám, és dögönyöz egy kicsit. Még nekem is hihetetlen, de vele még durvulni sem merek. Vagyis nem akarok.

Valaki segíthetne megfejteni, most hogy is van ez? Én kaptam Gazdikat, vagy ők kaptak kutyát?

Ejj, most még kissé zavaros, de remélem, hamar kialakul!

Veszteség + szomorúság = Blogszünet

Kedves Mindenki!

Szívem egyik négylábú csücske, Roxy kutyám 14 évesen, május végén elment.
A vele töltött évek bővelkedtek emlékezetes eseményekben, amelyek közül néhányat hamarosan megosztok Veletek.

SR

Meló-sztori / a kezdet kezdete

Bocs mindenkitől a csapongásért, de azért remélem, követhető a történet. :-) Illetve összekavarva, epizódonként is élvezhető!

Szóval Hercegnőnk az első munkanapján némi parával (egészséges mértékűvel) állt az összehívott értekezlet színe előtt, ahol befejező akkordként a Főnök emígyen szólt:
"... Hercegnőt mindenki használhatja..." Nnna, puff neki. Vérkomoly értekezlet, a miheztartás sem kimondottan tiszta még, és mégis meg kell állni röhögés nélkül, mert ki tudja?
Hercegnő lopva nézett körül, és hát bizony a műhelyből felhívott férfinép erősen vigyorgott, volt, aki hangosan is. A titkárnők gyöngye gondolt egy merészet, visszamosolygott az egybegyűltekre, aztán emelt fővel kivonult a tárgyalóból.

Másnap reggel rögvest szembenézett a problémákkal, amelyeknek legkisebb szegmensét a szakmai kérdéskörök alkották, sokkal inkább meg kellett küzdeni a sztereotípiákkal, no meg az ifjonc mérnökemberekkel.
Nem tudom, ki mennyire van képben, de még mostanság is előfordul, hogy egyesek, ha meghallják a munkakör megnevezését - titkárnő - máris a látás és mikulás között kávét főző-celebráló, karmait lakkozó, affekta libát képzelik el ebben a beosztásban. Holott ideje lenne állítani a beidegződésen, félretenni az előítéleteket, mert már régen nem az imént felsoroltak jellemzik Hercegnőt sem, hiszen sokkal virtuózabb a problémák gyors megoldásában, mint a kellő hőmérsékletű és ízlvilágú koffein előállításában.
Ez volt az ifjonc mérnökemberek - szám szerint kettő - első nagy tévedése. Ehhez kapcsolódott a második (szintén a témakörre vonatkozólag), miszerint a cég repikerete arra találtatott ki, hogy az alkalmazottak nyakló nélkül kávézhassanak. Majdan - mégsem utolsó sorban - az étkezés utáni mosogatás következett.
Az egyszerűség kedvéért nevezzük Mérnök 3-nak és Mérnök 4-nek a két ifiurat, és közelítsük meg a problémát.

Mérnök 3 éppen befejezte a dél környéki kalóriapótlást, amely forrását gondosan csomagoló barátnői kezek alkották, és otthonról származtak. Az étektároló- és hordó edényke szintén magántulajdont képezett, éppen ezért Hercegnő - szemrevételezvén a hűtőszekrényt - ezekhez nem is nyúlt, elvégre elmúlt munkahelyein sem volt divat belenézni-szimatolni más privát kajájába. Persze gyanús lehetett volna, hogy a gondosan dobozolt ebédkék némelyike már erőteljes színekben pompázott, de mit tudhatja az ember lánya, mert hátha az alulfizetett mérnökember másodállásban valamely gyógyszercégnek penicillint állít elő a privát dobozkáiban??? Nos, Mérnök 3 még a táplálkozás fáradalmait pihente ki a konyhában, amikor is Hercegnő belépett a helyiségbe. M3 meglepve tapasztalta, hogy a beste bige a Főnök kávéscsészéjét löbböli, de rá sem hederít a célzatosan bekészített, mosogatásra váró, éppen az imént kiürített dobozkára! Férfiúi mivoltának teljes tudatában, totális felháborodással morrant, miszerint:
- Van még ott mosogatnivaló, mellesleg a hűtő is tele van!
Hercegnő szembefordult M3-mal, és az elkerekedett szemű férfiemberrel nyomban meg is osztotta meglátását:
- Szívem szotyolája, ne keverjél össze Isaurával. A Főnök csészéjének tisztává varázsolása benne van a munkaköri leírásomban, azonban az edénykédet elmosogatni az fogja, aki kiette belőle a kaját, illetőleg a hűtőben tartózkodókba pedig belerohasztotta. Erősen koncentrálj, mert többször nem mondom el: zaba után nem mosogatok. Kávéscsészét is csak akkor, ha a tárgyalóban munkakörileg kávéztál az ügyféllel. Holnap reggel átnézem a hűtőt, és a lejárt, feltűnő szagú-színű cuccokat kihajigálom. Vagy ha undorodnék hozzányúlni, akkor kezdésnek telibenyomom Domestossal.
Mérnök 3 ezt nehezebben emésztette - jóval! - mint az ebédkéjét, pedig az sem volt valami diétás - valami tejfölös-káposztás cuccot étkezett némi oldalassal, kenyérkével.

Nem telt bele sok idő, csörrent a telefon, amely Mérnök 4 behízelgő hangvételű mondandóját közvetítette:
- Arany, édes Hercegnő, szánj meg minket, megfáradt mérnököket, és hozz nekünk kávét, méghozzá vödörnyit, mert határidős melónk van! Minden bizonnyal itt hálunk, és nélküled teljesen biztos, hogy rossz helyre húzzuk a vonalakat, mert semmi sem fog ébren tartani minket! Lécci, lécci, lécci!!!
A titkárnő a Főnökre nézett, elmondta, hogy a kollégák mit óhajtanak, majd a helybenhagyó bólintás után ment - kávét főzni.
Aztán tálcán, kicsészézve vitte a serkentőt a mérnökemberek irodájába, ott azonban nem úgy nézett ki a helyzet, mintha elhalálozott volna a ló, amely hozta volt a melót. Érthetőbben: a fiúk keze alatt kimondottan nem égett a munka, maximum a Passziánsz és az Admirális neveztű kártyajátékokkal zsibbasztották agytekervényeiket.
Hercegnő morc arckifejezéssel, kissé csörömpölős stílusban rakta le a kávéscsészékkel zsúfolt tálcát felfogván a tényt: Főnöki segédlettel meg lett vezetve.
A sorszámozott mérnökök vigyorogtak, de a szervírozott kávét nem hagyták veszendőbe menni. A hölgyemény dúltan visszament az irodájába, a szeme közé nézett még eléggé új főnökének, és közölte: - Nem volt szép húzás, most kicsit kevésbé kedvellek, mint eddig.
A boss elvigyorodott és elővette az ujjait, hogy szemléltesse az elkövetett hibákat:
1. Bármilyen szépen kérik, néhanap mondj nemet. Főként akkor, ha lenne más dolgod is. Mondjuk fontosabb.
2. Engem nem kell kedvelni. Sőt! Nem is szeretném, ha kedvelnétek. Ugyanis sokkal nagyobb összetartó erő együtt utálni valakit.
Mondjuk túl sok ujjat nem vett igénybe a hibák felsorolása, de amíg Hercegnő hallgatta a fejtegetést, máris elkészült a válasszal.
- Ez mind szép és jó főnököm, de akkor kérdezek. Helybenhagyólag bólintottál a koffeinkérő telefonra. Ha meg kell tanulnom nemet mondani, akkor esetleg rajtad kéne kezdenem? És mi van azzal, hogy "Hercegnőt mindenki használhatja..."? Most akkor mi is lenne az elvárásaiddal találkozó, követendő viselkedésforma részemről?
- Megfogtál. Igazad van, bocs. - vigyorgott a kenyéradói jogokat gyakorló, kulcsra zárta az irodája ajtaját, és titkárnőjét magára hagyva inkább menekülőre fogta... :-)))

Mese - befejező rész

Konok

            Lili és Agenor az esküvőjük másnapján elindultak, hogy megkeressék a sárkánycsaládot. Parázs és Ádáz az erdő mélyén, egy barlangban rendezték be a fészküket, de ismerve a sárkányok szokásait, az ifjú párnak nem okozott nehézséget, hogy megtalálják tanyájukat. Kikötötték lovaikat az erdőben, majd gyalogosan közelítették meg a rejtekhelyet.           
Már éppen beléptek volna a barlangba, amikor Ádáz eléjük állt és dühösen fújtatva, a lábuk előtt megperzselte egy lángnyelvvel a talajt. Látszott, hogy csak figyelmeztetés volt, viszont az emberek hátrahőköltek, hiszen egyik sárkány sem fenyegette még őket ennyire komolyan. Egyikük sem tudta mire vélni a hím sárkány viselkedését, ennek ellenére engedelmesen megálltak, hiszen nem akarták felbőszíteni a hatalmas tűz-sárkányt. Agenor értetlenül figyelte Ádáz kissé zavarodottnak tűnő viselkedését, de mivel a királyfi minden rejtett gondolatát értette a sárkány, ezért kissé morózusan ugyan, de félreállt a barlang bejáratától. Az ifjú herceg gondolatai ugyanis azt sugallták a pompás piros sárkánynak, hogy lássanak is odabent bármit Lilivel, mindig barátok maradnak. A barlang belsejében a smaragdszínű Parázs is idegesnek tűnt, de a királylány gondolatai az anyasárkányt is megnyugtatták, aki félreállt a fészek elől, hogy a jövevények megnézhessék a sárkánykölyköt. Lili és Agenor a félhomályban vették szemügyre a fiókát, és még így is kissé túl sötétnek látták a színét. A hercegnő lépett közelebb a fészekhez, Parázs pedig egy lángnyelvvel némi világosságot csiholt a sötétben. A láng fényében tisztán látszott a szurokfekete fióka és a nyakán felfénylő arany sáv. Az emberek már mindent értettek. Közelebb mentek a fészekhez, hogy megtapasztalják, valóban olyan ördögfióka-e minden fekete sárkány, mint ahogy ők tudják. A kicsi rájuk villantotta sárga szemét, és ugyanúgy törleszkedett az emberi kézhez, mint a szülei fióka korukban. A frissen házasodott pár eljátszogatott a kölyökkel, aki semmivel sem volt vadabb, mint a szülei az ő korában, ellenben kicsit engedetlennek tűnt. Lili el is nevezte Konoknak a pöttömöt. Miután a fióka a játéktól kimerülve elaludt, az emberek elbúcsúztak Parázstól és Ádáztól, majd lóra pattantak és hazavágtattak a kastélyba. A királylány a férjét kézen fogva rögvest átsietett Őszszakállhoz, hogy a sárkányos könyvből további információt gyűjtsön a fekete sárkányokról, hiszen miután Parázs is levetette kölyökbőrét, a hercegnőt nem foglalkoztatta, hogy mit kell tudni a gonosz sárkányokról. Őszszakáll meghallgatta a beszámolójukat, majd szemüvege fölött a fiatalok aggodalmas arcát vizsgálva elmondta, amit tudni lehetett arról a sorscsapásról, ami a fióka által érte Parázst és Ádázt.

- A fekete sárkányokat saját fajtájuk is kitaszítottként kezeli, de az ember nevelte sárkány nem tudja, hogy mit kezdjen a helyzettel. A gonosz-színű sárkánykölyköket rögvest a kikelésük után elüldözik a szüleik, mert ők maguk is annyira rettegnek tőlük, hogy inkább úgy tesznek, mintha a fióka nem is létezne. Ez a sárkányok törvénye. Parázs és Ádáz mindezt már megszegte, amikor nem tette ki azonnal a pöttöm szűrét. Az elüldözött kicsiknek saját magukról kell gondoskodniuk, ami megkeményíti őket. Fogalmuk sem lesz a szeretetről és gondoskodásról, ezért az nem is jelent számukra semmit. Az általatok felnevelt sárkányok saját maguknak, de végső soron nektek is feladták a leckét azzal, hogy megszegték ezt az egyértelmű szabályt. Ha sikerül Konoknak megtanítani, hogy mi az a szeretet, talán nem lesz baj belőle, hogy a szüleivel maradt. Ha nem sikerül ez a fajta kísérlet, a kölyök hamarosan veszélyessé válik, még rátok nézve is. Ha pedig így lesz, még Parázs és Ádáz sem tud majd megvédeni titeket a saját fiókájuk ellen. Persze meg fogják próbálni, de Konok harcolni és nyerni fog.

- Ennyire vészes a helyzet, Őszszakáll? – szomorodott el még az eddiginél is jobban Lili.

- Igen, felség – felelte a tudós gondterhelten. – Rátok nézve veszélyes a fióka, a védelmetekre kelő szülei sem tudják majd őt megállítani.

- Azért próbáljunk segíteni nekik – vélte Agenor. – Konok gyönyörű, Parázs és Ádáz pedig jó sárkány. Nem lehet, hogy ha a fióka megkapja tőlük a gondoskodást és mi is segítünk, akkor ne úgy viselkedjen, mint a szülei.

- A bizalom és a szeretet valóban sokat segíthet, ráadásul nem is nagyon van más választásotok. Ha pedig mégis felülkerekedne benne a gonoszság, kénytelenek lesztek Nesztor herceg segítségét kérni.

- Arról szó sem lehet! – ellenkezett azonnal a királylány. – Nesztor Parázsnak is ok nélkül nekirontott, eszemben sincs a sárkányok közelébe engedni!

- Remélem nem lesz rá ok, hogy mégis kérni kelljen a segítségét – mormogott az öreg, majd ismét a lombikjaiban bugyogó löttynek szentelte figyelmét. A hercegi pár néhány percig még a tudós mellett maradt, majd elbúcsúztak tőle és visszamentek a szobájukba.

Konok fejlődése ugyanolyan ütemben történt, mint hajdanán a szüleié. Az apró sárkány nem sokáig volt pöttöm, viharos gyorsasággal nőtt. A színe ellenére nagyon kedves sárkányfiú vált belőle, nyilvánvalóan Parázs és Ádáz legjobb tulajdonságait örökölte. Lili és Agenor a napjuk legnagyobb részét a barlangban töltötték, az öreg király el is volt keseredve, hiszen a herceggel – véleménye szerint – nem koronájának örökösét nyerte, hanem még egy sárkánydadát.

Azonban Agenort hamarosan elszólította a kötelesség a felesége és a sárkánytanya mellől, mert meg kellett védenie jövendő birodalmát. Nesztor herceg apja ugyanis hadat üzent, ezért a királyfinak a katonái élén csatába kellett mennie.

Ádáz követte jó barátját a harcba, a tűz-sárkány segítségével Agenor rendre győzelmet aratott. Az ellenfél azonban hamar megelégelte a vesztes csatákat, ezért csapdába csalta a sárkányt és a herceget. Bár hősiesen küzdöttek a túlerő ellen, Agenor fogságba esett, Ádáz pedig megsérült. A királyfi gondolataiban szinte rimánkodott a sárkánynak, hogy meneküljön, mire barátja végre szót fogadott és szárnyat bontva visszarepült a barlangjához. A sárkánytanyán Lili rögtön bekötözte a sebet, és elment gyógynövényeket gyűjteni az erdőbe, hogy minél inkább elő tudja segíteni a tűz-sárkány gyógyulását.

Konok a hercegnővel egy időben tért vissza környékbeli barangolásából, ahol a növendék sárkány a repülési technikáját tökéletesítette. Amikor a fekete sárkány meglátta sebesülten fekvő apját, rettenetes haragra gerjedt. Nyakán felfénylett az arany sáv, sárga szeme csak úgy villogott a sötétben. Lili és Parázs felváltva próbálta megnyugtatni a sárkányfiút, azonban Konok nem hallgatott senkire. Amikor a hercegnő az útjába állt, egyetlen mozdulatával elsodorta a lányt, anyjával pedig a barlang előtt csapott össze. Konok már nagyobb és erősebb volt Parázsnál, az anyasárkánynak esélye sem volt arra, hogy megállítsa a fiát.

Agenort a lovára kötözve kísérte Nesztor, amikor Konok utolérte őket. A sárkány leszállt a sárkányölő elé, a herceg és katonái közé egy tűzfüggönyt fújt. A körben csak hárman maradtak, a fogoly, a sárkány és Nesztor. A szőke herceg elhatározta, hogy végez Konokkal, azonban az ifjú sárkány sorra kitért a támadások elől, és minduntalan megfosztotta ellenfelét a fegyverétől. Amikor a sárkányfiú már úgy gondolta, hogy eleget játszadozott, lovastul a karmai közé kapta Agenort és Nesztort, majd szárnyát kitárva elindult vissza a barlanghoz. Az ellenlábas herceg mindent megtett, hogy kiszabaduljon, folyamatosan izgett-mozgott a karmok között. Konok egy tó fölött repülve döntött úgy, hogy megleckézteti a sárkányölőt és mintha véletlenül történt volna, elejtette a szőke herceget. Nesztort jeges félelem gyötörte, miközben a tóba zuhant. A fekete sárkány időközben a tóparton óvatosan letette Agenort, majd a herceg mellett elheverve nézte Nesztor küzdelmét a hullámokkal. Amikor a sárkányölő a fürdőzés után a lovával együtt partot ért, felpattant hátasára és vad vágtában menekülésbe kezdett. Agenor Konok hátán ülve, a levegőből figyelte a foglyot. Ameddig az általa kívánt irányba haladt a menekülő, nem történt semmi, azonban amint irányt változtatott, a sárkány rögvest fölé repült és ismét felkapta a lovat és lovasát. Agenor azért vitte magával ellenfelét, mert úgy gondolta, hogy békekötés fejében majd szabadon engedi Nesztort. Mivel nagyrészt mindannyian repültek, hamar visszaértek a sárkánybarlanghoz, ahol időközben már Őszszakáll is ott tartózkodott és igyekezett segítséget nyújtani a hercegnőnek Ádáz talpra állításában. A tűz-sárkány azonban nagyon gyenge volt, sebe állandóan felszakadt, nem akart gyógyulni. Az öreg igen felderült, amikor meglátta a fogoly Nesztort, hiszen a tudós könyvekben az állt, hogy az ember által okozott sebet csak egy sárkányölő sárkányvérben megmártott gyűrűje tudja tökéletesen rendbe hozni, egy másik sárkány tüzes leheletével együtt.

Agenor – miután Őszszakáll elmondta neki, hogy a fogoly gyűrűje meggyógyíthatja a sebesültet – belökdöste a szőke herceget a barlangba, ahol Ádáz mellkasának sebétől néhány méterre megálltak. A fekete hajú herceg arra kényszerítette Nesztort, hogy kinyújtsa a karját, majd a gyűrű felfénylő kövét beletartotta a Parázs által fújt tűzbe. Arany, ezüst, kék, zöld, piros, és fekete csóva simította végig Ádáz mellkasát, amely egy szempillantás alatt beforrt. A tűz-sárkány lerázta magáról a gyógyfüves kötést, majd ereje teljében, makkegészségesen kiment a barlang elé. A sárkánycsalád felszárnyalt örömében, az emberek pedig mosolyogva nézték őket. Nesztor leakasztotta a nyakából a sárkányfogas-sárkánykarmos nyakláncot, felfűzte rá a gyűrűjét, majd az ékszereket Lili kezébe nyomta:

             - Nekem már nem lesz rájuk szükségem, tartsátok meg, hogy bármikor segíteni tudjatok a sárkányaitokon, ha az emberi ostobaság bajba sodorná őket. Én soha többé nem emelek kezet sárkányra, hiszen hiába miattam sebesült meg Ádáz, a fia mégsem bántott, ezt valahogyan meg kell hálálnom. Az országotok miatt se aggódjatok, önként veletek maradok, ameddig meg nem érkeznek apám békekövetei.

- Köszönjük, Nesztor – válaszolta Agenor, miközben kezet fogott egykori ellenfelével.

Teltek-múltak a napok, a három fiatal kedvenc elfoglaltsága az volt, hogy a sárkányokkal együtt kirándultak. A szőke herceg atyja elküldte ugyan a békeköveteket, a békét az uralkodók aláírásukkal és pecsétjükkel szentesítették is, Nesztor mégsem tért vissza azonnal apja udvarába. Ugyanis már nem sárkányölőként, hanem szívesen látott vendégként tartózkodott Lili és Agenor kastélyában. Parázst, Ádázt és Konokot nagyon megkedvelte, de a kedvence mindenképpen a fekete sárkányfiú volt. Ebben az időben történt, hogy Konok másodszor is levedlett. Vadonatúj bőre az egyik lábán zöld, a másikon piros volt, arany nyakörve megszélesedett, a többi testrésze azonban fekete maradt. A fiatalok ismét Őszszakállhoz mentek, hogy megkérdezzék, mit jelent az ifjú sárkány színösszeállítása. Az öreg tudós szokásához híven hümmögött egy ideig, majd a szemüvege fölött nézve a fiatalokat válaszolt:

- Ezek a színek azt jelzik, hogy Konok csodasárkány lett. A szüleinek és nektek köszönhetően a bizalom és a szeretet csodája.