RH4 - 2. fejezet

2. fejezet

Hetek teltek el a bázison tartott megbeszélés óta, és úgy tűnt, hogy semmilyen különösebb problémával nem kerültek szembe az „összeesküvés” résztvevői.

Holden prezentálta Kevin Noxnak az Ewan holttestéről készült fotókat, a jegyzőkönyvet, a mintákat és minden szükséges iratot. Megbeszélte a belügyminiszterrel, hogy Christopher Gordon Felton, valamint Ewan O’Donell sírja még csak ne is ugyanabban a temetőben legyen, hiszen Juanita ugyebár nem tudott arról, hogy boldogult férje titkosügynök volt. Mint ahogy Felton feletteseinek sem akartak nyomokat hagyni az ügynök későbbi működését illetően.

Nox eleinte nem nagyon értette az összefüggést, de Jeff elmagyarázta neki, hogy a pillanatnyilag tudott információk szerint Sean McBride a frissen megözvegyült señora vendégszeretetét élvezi. Ennek okán, ha a brit hírszerzés küldene bárkit is hozzá érdeklődni, a bérgyilkos nyilvánvalóan nem érezné többé biztonságban magát Pueblában. Inkább előbb lépne le, mint utóbb, így az elfogásának az esélye eléggé megcsappanna. Arról nem is beszélve, hogy a megkeresés nyomán Sean bizonyára azonnal, és minden kétséget kizáróan tudni szeretné, hogy Ewan valóban megboldogult-e? Annak meg valóban semmi teteje, hogy az ír nekiálljon keresgélni, kutakodni, mert furcsa összefüggésekre bukkanhatna. Mindenkinek sokkal jobb, ha senki nem is tud az elhunyt kettős életéről, bár a megboldogultnak már valóban tök mindegy. 

Kevin Nox egyetértően bólogatott, miközben a kommandós kiképző érvelt, és mint már annyiszor, teljes egészében Holdenre bízta a problémakör elsikálását. A belügyminiszter ezt az ügyet máris száműzte a memóriájából, lévén akadt éppen más, nem kevéssé fontos problémája. Kapóra jött neki Jeff társasága, így elkezdett beszélni arról, ami éppen foglalkoztatta:

– Tudod Jeff, a srácaid miatt hagytam, hogy McBride-dal, és az általa gerjesztett fenyegetéssel foglalkozzatok, hiszen azért nem kell elfelejteni, bár ti vagytok a csúcs, vannak rajtatok kívül is szép hatékonysággal dolgozó, szuper szinten kiképzett kommandósok az országban.

– Elég nagy gríz lenne, ha mi lennénk az egyetlenek, ezt én is így látom – vált még éberebbé és figyelmesebbé Holden. – Valami baj van, és le akarsz venni minket az ügyről?

– Baj, az mindig van, – sóhajtott egy mélyet Nox – tehát ez nem újdonság. És nem, totálban nyilván nem vennélek le róla titeket, ráadásul úgysem tudnám ellenőrizni, hogy valóban nem foglalkoztok vele. Ráadásul Hammondék jobban kedvelik, ha kérek, egyem az érzékeny lelkületüket – vigyorodott el a problémái ellenére a belügyminiszter. – Tehát kérek. Gondolom, nem kell elmesélnem neked, hogy bár a hidegháborúnak egy ideje talán vége van, a teljes leszerelés leginkább utópia. De még mindig nem ez a lényeg, hanem az ebből következő dolgok, amelyek már igen erősen érintik a belügyeinket. Van nekünk többek között kínai, japán, orosz, olasz, ír bagázsunk is a saját határainkon belül, viszont ezek a csoportocskák azért némileg csak függenek az anyaországuktól. Triádok, jakuzák, a moszkvaiak, és még sorolhatnám. A legtöbbjük vezetőjének szépen csengő neve és sokmillió dollárja van, valamint patyolat tiszta vállalkozása, ahol még arra is kínosan ügyelnek, hogy az adóhatóságnak időben csengessenek. Az öcsém, Dalton már egyszer-kétszer bajba került, mert ilyen ügyekben kikérte a véleményemet és rám hallgatott. Megkérdezte, hogy az adott jövendő ügyfél nekem gyanús-e, és ha csak annyit mondtam, hogy nem tudom, már nem üzletelt vele. Az unokaöcsém, Jason sem egyszerű történet, ezt mindketten tudjuk. Még mindig együtt van Claudia Pearce-szel, és itt került bele a légy a levesbe. A két kölyöknek van egy osztálytársa, aki bajban van. Pedig a leányka apukája nem más, mint Nyikolaj Petrov – tartott hatásszünetet Kevin Nox, mert le merte volna fogadni, hogy Holden szinte naprakész az említett úrból, és annak viselt dolgaiból. A belügyminiszter nem csalódott, amikor beszélgetőtársa elhúzta a száját, és gondterhelten rápillantott:

– Petrov, aha, értem. A figura orosz, a moszkvai kormányzati körökkel egészen jó kapcsolatokat ápol a mai napig is. Pénze rengeteg van, legális vállalkozása is csak valamivel kevesebb. Illegális cselekményt még nem tudtunk rábizonyítani, de azért érdeklődésünk homlokterében tároljuk a paramétereit, lévén, nem most másztam le a falvédőről, mint ahogy Hayes sem. Nem véletlen, hogy nem édes hazájában él, és Elena nevű szeme fényét inkább itt járatja iskolába. Méghozzá igen elit, és baromi drága iskolába. De mondd csak Kevin, mi baja lehet ennek az embernek, vagy akár a hozzátartozóinak? Ki merne egyáltalán packázni vele? Itt a pénze révén a krém befogadta, amott a vagyona és a hajdani kapcsolatai, meg a róla terjengő pletykák gerjesztik a visszatartó erőt. Nyikolaj kora ifjúságában egy KGB-hez közelálló csoportban tevékenykedett, mint kommandós. Testőreinek vezetője egy korábbi harcostársa lett, bizonyos Vlagyimir Koljanov, becenevén Kolja. És bár nem vagyunk olyan nexusban, hogy együtt nyaraljunk, a rossz nyelvek azt beszélik, Koljának van két randa tetkója. Az egyik a mellkasán, méghozzá Krisztus a kereszten, a másik a gyomra magasságában kicsit jobb felé, az pedig a kaszáló halált ábrázolja. Ne erőltesd az agyadat, belügyminiszterek legjobbika, megfejtem neked én a jelentésüket. Nem, a fickó nem ennyire vallásos. Ellenben börtönviselt, és ott megszenvedett, mint Jézus a kereszten. Sajna azt is mutatja az ábra, hogy a figura amolyan hercegi rangban van a hasonszőrű gazemberek között. A másik tetkó meg egyáltalán nem némi utalás, hanem tök egyértelmű jelzés, miszerint a viselője gyilkos. Tehát újra kérdezek: mit tehetnék én, vagy a fiúk a lánykáért, amit az ex-kommandós papa, illetve a derék Kolja nem tudna?

– Ezt nevezem, Jeff! Már majdnem elhittem, hogy minden energiádat és kapacitásodat lefoglalja McBride.

– Rúgnál is ki azonnal, ha így lenne. Szóval, mi a kérés?

– Egy testőr a kishölgy részére.

– Kire gondolsz?

– Summerre, vagy Mitchellre.

– Miért pont ők?

– Azt mondtad, elég jók. Ráadásul Hammond vagy Taylor túl értékes ahhoz, hogy csak arra használjuk őket, hogy némi használható információt kapjunk a Petrov család valós életkörülményeiről.

– Mese – legyintett a kommandó atyaúristene. – Mi a tényleges ábra, Kevin?

– Petrovot a lánya elrablásával fenyegetik. A magánhadserege semmire nem ment a kutatással, így azt kell hinnünk, a fenyegetés valós. A minap éppen Kolja fuvarozta Elenát haza az iskolából, amikor keresztbeállt az úton előttük egy autó, eldörrent két lövés, és a testőrző böhöm, meg a kicsi virágszál bealélt a kábító lövedéktől. A támadónak még valamelyes humorérzéke is volt, mert a derék Vlagyimir hátára írta, hogy már most elvihette volna a lányt. Nyikolaj őrjöngött, Kolja pedig bedühödött, így kellőképpen motiváltnak vélhetjük, azt hiszem. Ennek ellenére nem talált semmit.

– És vajon miért is nem tudok én a nyílt utcán végrehajtott konfliktusról, amely majdhogynem emberrablásba torkollott, így vélhetően egy jövőbeni terrorcselekmény kiindulópontja? – nézte szúrósan Noxot Jeff.

– Talán azért, mert Petrov csak mostanra csinálta magát össze annyira, hogy szóljon. Persze ezt is csak azután tette meg, hogy a már egyébként is sápkóros Elena elájult az iskolában, a szekrényébe rakott, fenyegető tartalmú levélke láttán. Amely immár a második ellene elkövetett támadásnak számít, ha jól számolok. Claudia Pearce és az unokaöcsém kaparták össze a padlóról, majd Jasonnek egyből bevillant a saját tapasztalat. Addig agitálta Elenát, amíg az el nem kezdett könyörögni az apjának, hogy ne saját berkeiken belül próbálják megoldani a dolgot, hanem szóljanak a rendőrségnek.

– Ó, de nagy kár! Pedig milyen őszintén tudtam volna mosolyogni, amikor az önbíráskodó Koljának, valamint a megbízójának bilincset csattintanak a srácok a csuklójára! – döfött oda Holden Kevinnek.

– Igazad van, hogy dühös vagy, de én sem tudtam róla.

– Nem is vádoltalak olyasmivel, hogy elhallgattad. Csak esetleg azzal, hogy túl sokat megengedhet magának Petrov. Nem csak otthon, hanem itt is. Ez viszont a te sarad. Kicsit szigorúbban kellene fogni őt és a többi hasonszőrűt, még akkor is, ha sok munkahelyet teremtenek, és itt költik el a lóvéjuk nagy részét. Persze, értem én. Nem csak rajtad múlik. Ebbe beleszólhatna a külügyminiszter és az elnök is. Látod, többek között ezért sem lettem politikus.

– Jobb is. Már régen alulról szagolnád az ibolyát, pedig egy jó ideje kimondottan diplomatikus vagy. Főként ahhoz képest, ahogy visszajöttél.

– Az elődöd ötlete volt a tanulmányút, ahogy ő nevezte. Az én mentségem lehetett volna az, hogy tudtam, a parancsnak nem lehet visszapofázni. 

– Azért nem bántad annyira. Még akkor sem, ha nem jutottál mindenhol a legmélyebb bugyrokig. A britek készségesek voltak, viszont a MOSZAD és a KGB csak szőr mentén. 

– Igen, emlékszem – mosolyodott el Holden. – Ekkor jött a zseniális ötlet az elődödtől, méghozzá vadabb, mint az addigiak, valójában tényleg kész csoda, hogy hajlandó voltam visszajönni.

– Hálából azért csak megkaptad, amiért dolgoztál és vállaltad pár évre az Idegenlégiót is. Hihetetlen kapcsolatrendszered van, ráadásul igen kevesen léteznek a földgolyón, akiknek ez mind megvolt. Tengerészgyalogság, speckommandós képzés, deszantosok, terrorelhárítás, külföldi tanulmányutak, légió, majdan diplomácia.

– Ne hízelegj, mert a végén még elpirulok – mosolygott Jeff. – Az érdem az elődödé, az öregé, nyugtassa isten. Tudta, hogy mit akar a segítségemmel összerakatni, és ehhez megadott mindent, amiről úgy ítélte meg, valóban szükséges. Te meg vagy ahhoz elég intelligens, hogy tudd, az általam akkor megszerzett tudás már nem a legkorszerűbb. Amit most tudok, az már tisztán elméleti, a gyakorlat már fáraszt, egészen elkényelmesedtem. Azért ne izgulj, pár évecskét még lehúzok, addig meg csak kiderül, kinek adom tovább a stafétabotot. Most, hogy körbehízelegtél, én pedig megnyugtattalak, egészen konkrétan vázolhatnád, hogy Petrovot illetően honnan hová szeretnél eljutni!

Kevin Nox arcán átsuhant egy mosoly, majd a székében hátradőlve, laza testtartásban elkezdett arról mesélni, hogy a problémát illetően miben látná legszívesebben a megoldást.

*

Kristie Fraser első könyve Amerikában is nagy siker lett, a bíráló hangok nem is nagyon tudtak másba belekötni, mint a valósághűségbe. Matt Cole és Henry Pearce ugyan felváltva, de néha együttesen is bizonygatták, hogy az meg is érdemli, aki egy akcióregénytől tankönyvszerű pontosságot vár el, Mrs. Fraser azonban mégis elgondolkodott. Aztán a húga házában összefutott a sérüléseiből lábadozó Ewannal, amin először őszintén felháborodott, majd mondvacsinált fenntartásait feledve, kimondottan baráti viszonyba keveredett O’Donellel. Ehhez természetesen szükséges volt tisztázni a körülményeket is, ami azonban nem ment zökkenőmentesen. A lábadozó éppen rossz passzban volt, amikor a nő békülékenyen köszönetet mondott neki a kórház kertjében történtekért. A mogorva pasas nem hatódott meg a szőkeség köszönőszavain, ellenkezőleg, sietett az asszony tudomására hozni, hogy távolról sem a lovagiasság vagy az önfeláldozás motiválta, amikor cselekedett. Kristie ezen természetesen felhúzta az orrát, és egy darabig messzire elkerülte a ház vendégét. A fordulat akkor következett be, amikor az íróasszony egy puccos bulin hosszantartó és mélyreható beszélgetést folytatott élete megmentőjével.

Kris a férjével, a húgával és a sógorával érkezett a rendezvényre, ahol Holden és Hayes tesztelték a kissé átfazonírozott O’Donellt. A férfi új neve Ethan Ross lett, a papírjai tanúsága szerint Fraser távoli rokona. Így volt arra indok, hogy miért érkezett a két zenész házaspárral, és maradt velük esthosszat.

Kristie és Bonnie estélyi ruhában pompáztak, az írónő fekete ruhát viselt, az énekesnő pedig méregzöld selyemben volt. A férfiak hófehér ingükkel és fekete öltönyeikkel sem fogtak mellé, és csak John méregzöld selyem nyakkendője utalt rá, hogy egészen pontosan melyik hölgy kísérője is.

A három zenész elvállalt egy rövid fellépést is, így Kris kettesben maradt Ewannal.

– Unalmas óráimban sokat olvastam – hajolt az írónőhöz a férfi. – Sort kerítettem a könyvedre is. Gratulálok!

– Köszönöm – nézett meglepetten a beszélőre az asszony, hiszen nem voltak kimondottan jóban.

– Egész jó – folytatta a megkezdett gondolatmenetet az egykori ügynök. – Vannak ugyan benne pontatlanságok, de tény, hogy mindenhez nem érthetsz.

– Való igaz – húzta el a száját az írónő, mert tartott tőle, hogy beszélgetőtársa is előveszi a valósághűség címkéjű vesszőparipát, amitől a nőnek már egy jó ideje kiütése volt. Az gondolta, hogy inkább elébe megy a dolognak, nem hagyja, hogy az ígéretesen induló társalgást elrontsa bármi is. – Ettől függetlenül a hajam kihullik már tőle, amikor az ezredik riporter olvassa a fejemre, hogy nem tökéletesen ismerem azt, amiről írok.

– Ne törődj vele! Mindenkinek adott a lehetőség, ha nem tetszik neki, leteheti. Mint ahogy arra is, hogy megírja a sajátját. Nyilvánvaló, hogy több millióan szintén nem értenek hozzá, ráadásul feltehetőleg a törzsolvasói táborod döntő többsége nem kommandós kiképző, és abban is abszolút biztos vagyok, hogy nem a regényedből próbálná elkezdeni a kiképzést sem.

– Pfffú, totál megkönnyebbültem – fújt egyet a nő. – Egész kellemes csalódás vagy. Tényleg! Hogy szólítsalak? Ewan, vagy Ethan?

– Jobban járunk az Ethannel. Nekem meg kell szoknom, nektek meg nem árt gyakorolnotok.

– Mr. Ross, szabad a karját? – mosolygott Kris a válaszon.

O’Donell a bárhoz kísérte az asszonyt, kért mindkettőjüknek italt, aztán figyelmét a színpadra irányította.

Richie és John gitárral kísérte Bonnie-t, majd a következő dalt a házaspár már együtt adta elő, lévén, az a duett lemez egyik nagy sikere volt.

Időközben Holden és Hayes is csatlakozott az írónőhöz és partneréhez. Jeff sokkal jobban feszengett az öltönyében, mint Nick, de mindenképpen a saját szemével akarta látni, hogy Ethan Ross hogyan áll helyt egy olyan összejövetelen, ahol bármikor összefuthat azokkal, akikkel egyébiránt nem lenne tanácsos.

A rendezvény fővédnöke példának okáért az a Henry Pearce, aki személyes, jó ismeretségben volt Ewan O’Donellel. Innentől kezdve Henryt átvágni valószínűleg nem lesz egyszerű, de ha ezen a vizsgán átmegy az „újszülött”, akkor a „gyámjai” leválhatnak róla, és végre egy kicsit szabadabban mozoghat. 

A fővédnök – oldalán a barátnőjével, Diane Cooperrel – mosolyogva köszönte meg Kendersonéknak a közreműködést, akik át is adták azonnal a kis színpadot a következő zenésznek, bizonyos Zac Landernek.

A Bermuda zenészei Pearce-ékkel együtt időközben kedélyesen beszélgetve Holden, Hayes, Kristie és Ewan felé tartottak.

A korábban megbeszéltek szerint Richie lépett előre, és bemutatást celebrált a felesége mellett álló férfi, és az összejövetel szervezői között.

– Diane, Henry, engedjétek meg, hogy bemutassam az unokatestvéremet, Ethan Rosst.

Ms. Cooper kezet nyújtott Ewannek, és elmosolyodva mutatkozott be:

– Diane Cooper vagyok, és örvendek a szerencsének, Mr. Ross.

– Enyém a megtiszteltetés, Ms. Cooper – csókolt kezet a férfi.

Henry került sorra, de a felismerés legcsekélyebb jele sem látszott rajta, vagy a barátnőjén. Hiába, az Ewan orrára illesztett vékonykeretes szemüveg, a kifinomult öltözék, a divatosra vágott rövid haj, és a simára borotvált arc eléggé megtévesztő volt, egyáltalán nem emlékeztetett Puebla borostás, hosszú hajú egykori atyaúristenére.

– Köszönöm a közreműködést – fordult ismételten a zenészekhez a milliomos – mulassatok jól! – és Diane-t átkarolva már sietett is tovább, hogy a rendezvény minden mozzanatára oda tudjon figyelni.

– Mulass jól, Ethan öcsi! – veregette hátba Fraser is az egykori terroristát. – Henry említette, hogy a szomszédos helyiségben pókerezésre és rulettre is van lehetőség. Ki tart velem? – nézett végig az egybegyűlteken a gitáros. Hayes és Holden is a pókerre szavazott, Kenderson viszont nemet intett, és inkább elvitte a feleségét táncolni.

Ewan és Kristie egy ideig még beszélgettek, aztán a férfi gálánsan a karját nyújtotta, és a parkettre kísérte az írónőt. Olyan lazán és tökéletesen táncoltak, hogy Kris meg is jegyezte:

– Ez igen! Remekül táncolsz!

– Köszönöm – mosolyodott el vidáman a partnere. – Amint látod, némileg pallérozottabb vagyok az átlagbunkónál etikett terén is.

– Ewan! – ráncolta rosszallóan a szemöldökét a nő.

– Ethan, ha kérhetem. Gyakorold Kris, mielőtt akaratlanul is lebuktatsz.

– Miről beszélsz?

– Kerüld a feltűnést, miközben nézed, amit mondok – halkított a hangján, de vigyorgott rendületlenül az egykori terrorista. – Amott az ablaknál a párkányt támasztja egy szmokingos figura. Ő maga ugyan nem mozdul, de a szeme állandóan jár. Megfigyel. Hogy engem-e, nem tudom. Most még. De majd kiderül.

– Képzelődsz – mondott ellent táncpartnerének az asszony. – Nyilván ez nálad foglalkozási ártalom. Lehet, hogy valakinek a testőre, ezt nem tudhatod. Akkor meg muszáj úgy tennie, mintha állandóan a környezetét elemezné.

– Bár lenne rá okom, mégsem vagyok paranoiás, szivi – válaszolt O’Donell. – Az a helyzet, hogy a fickót már láttam valahol.

– Nem mondod! – hökkent meg az írónő, de még mielőtt a döbbenet kiült volna az arcára, partnere megszorította a kezét, hogy felhívja a figyelmét árulkodóvá váló arckifejezésére.

Az asszony így hát tovább mosolygott, amikor is Ewan összevillantotta a szemét a feleségével táncoló Johnnal, akik rögvest melléjük sodródtak. Még egy ideig mindenki táncolt a saját partnerével, majd Kenderson lekérte a sógornőjét, O’Donell pedig Bonnie-t karolta át.

– Mi a gond? – érdeklődött a nő, hiszen az imént a férje megkérte rá, hogy feltűnés nélkül tudja meg, vendégüknek mi a problémája.

– Ismerős a fickó, aki a párkányon ül.

– Ez egy puccos, rongyrázós buli, Ethan – használta a férfi álnevét az énekesnő. – A krém itt duhajkodik, próbálják kiheverni a pénzhajhászást, de közben kénytelenek szem előtt tartani a vérkomoly fenyegetéseket is. Akit kiszúrtál, Nyikolaj Petrov testőre. Aki leginkább nem is Petrovra figyel, hanem a kenyéradó ifjúsággal idétlenkedő, egyetlen szem leánygyermekére, az elrablással fenyegetett Elenára. Ami kissé érthetetlen, tekintettel Nyikolaj múltjára, hiszen alig van a teremben még egy olyan ember, aki nála jobban tudna vigyázni a lányára. Arról már ne is beszéljünk, hogy erre a bulira csak a krém kapott meghívót, tehát nagyrészt mindenki ismer mindenkit.

– Valami rémlik vele kapcsolatosan, ráadásul még a korábban elhalálozott énem életéből, a Felton-korabeliből.

– Nem is csodálom, a korona ügynökeként kellett hallanod róla. Ha nem gond, akkor felfrissítem az infóidat. Petrov nem beleszületett a damasztágyneműs, ezüstétkészletes gazdagságba, hanem ügyeskedéssel, nem mindig egyenes úton tett szert a vagyonára. Nem is nagyon fűlik a foga ahhoz, hogy édes szülőföldjén éljen. Pénze, mint a tenger, bizonyíthatóan itt, eddig semmi törvényelleneset nem művelt. Azt rebesgetik, elég közel állt hajdanán a KGB-hez, majd annak utódjához. A testőre viszont bizonyítottan egy kiöregedett orosz deszantos.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy a párkányt támasztó figura maga Kolja személyesen?

– Bingo! – mosolyodott el tánc közben Bonnie.  

– És te ezt vajon honnan tudod? – mosolygott Ewan úgy, mintha valamiféle viccet mesélt volna az imént táncpartnere.

– Mondjuk egy magánnyomozótól, akit azért fizetünk, hogy ilyesmiket tudjunk. Tudom, hogy John már mondta, így én már csak emlékeztetlek arra, hogy többé az esélyét sem akarjuk megadni annak, hogy a családból bárkit elraboljanak. Az említett úriember potenciális veszélyforrás, és bár mostanság inkább tinilányt őriz, azért mi óvatosan kezeljük.

– Szép – lépett hátrébb O’Donell, és meghajlással megköszönte a táncot. – Remélem szomjas vagy, mert a továbbiakban is szívesen hallgatlak.

– Természetesen szomjas vagyok és pihennék is egy keveset – nyújtotta a kezét az asszony, így Ewan egy kényelmes kanapéhoz kísérte, majd elment a bárpulthoz, hogy innivalót is vigyen.

Kenderson és a sógornője is abbahagyták a táncot, majd csatlakoztak Bonnie-hoz. Az énekes utolérte Ewant a bárpultnál, és miközben megrendelte az italaikat, megkérdezte:

– Megnyugodtál?

– Nem kimondottan – hangzott szinte azonnal a válasz, majd megosztotta barátjával, amit Bonnie-val kettesben összeraktak.

– Értelek – fogta halkabbra a hangját a zenész, amikor folytatta: – Időnként fel nem foghatom, hogy olyan emberek, mint Henry, de akár említhetném Noxot is, hogy képesek befogadni olyasvalakit, mint Petrov. Azt hittem, hogy nincs az a pénz, de ezek szerint mégis van.

– Ne rágd magad John – húzta el a száját O’Donell. – Nem akarom Pearce-t ócsárolni, de hozzám is szó nélkül eljött, nem beszélve arról, hogy Pereznek is országos cimborája volt. Lenne egy kérdésem vele kapcsolatosan, ha nem fojtasz meg érte.

– Éspedig?

– Perez Shavez jobb keze volt. Fernandoról pedig köztudomású volt, hogy drogkereskedő. Ennek ellenére Henry Pearce barátkozott vele. Te mit gondolsz erről?

– Nem hinném, hogy Henrynek, vagy akár Claudianak bármi köze lenne a kábítószerhez. Clau barátjáért, aki történetesen Nox unokaöcsikéje, azonban nem tenném tűzbe a kezem. Illetve azt gondolom, Shavez és Perez törleszkedett Pearce-höz, hiszen Henry révén tömérdek ajtó megnyílhatott előttük, és még azt is hajlamos vagyok elhinni, hogy tényleg csak társasági szinten. Ha kizártnak nem is tartom, hogy ebből a körből bárkivel üzleteltek, úgy hiszem, azért elég kicsi az esélye. 

– Legyen igazad.

– Legyen, mert ellenkező esetben nagyot csalódnék Henryben. Mindenféle hezitálás nélkül megmentette az életemet, anélkül, hogy tudta volna, ki is vagyok valójában. Mert ugye a pakliban azért az is erőteljesen benne volt, hogy esetleg egy gazembert ráncigál ki a tengerből. De nem érdekelte. Jó, a húga miatt kicsit ette a kefét, de nem adtam rá okot, hogy megbánja a döntését.

– Rád kattant a csaj?

– Nem volt vészes. A bátyja nem engedte a közelembe, ezért viselhető szinten maradt a leányzó irántam tanúsított érdeklődése. Helyes kislány, én viszont csak egészséges mértékben vagyok pedofil – vigyorodott el csibészesen az énekes.

Ewan is felnevetett, mielőtt válaszolt:

– Bizony le is hazugoztalak volna, ha azt mondod, egyáltalán nem vagy pedofil. Szépséges nejed ugyan jócskán fiatalabb nálad, viszont ez annyira nem látszik, mert egészen jól vagy konzerválva.

– További tervek? – evezett vissza a komolyabb témára a zenész.

– Meghúzom magam, nem teszek keresztbe Koljának. Egyébként is hol érdekel engem, hogy itt van? Amíg nem szándékszik elnyiszálni a torkomat, békén hagyom. Különben is, egy gitáros unokatestvére vagyok, aki a rokon nejét szórakoztatja esthosszat. Ha már Richie nem foglalkozik a feleségével.

– Szólj, ha eleged van, valamelyikünk majd átveszi a helyedet.

– Ugyan, szó sincs róla. Ahhoz képest, hogy Holden ezzel a bulival konkrétan kést rakott a torkomra, egészen jól szórakozom. Mellesleg Kris egy kicsit emlékeztet Lizre.

– Lásd be, szükséges volt. És úgy tűnik, a kísérlet sikerült, mert Nox, Henry, Claudia és Diane is ívesen tojik a fejedre.

– Tény. Végül is igaza lett Hayesnek, amikor arról próbált meggyőzni, hogy az van a legjobban elrejtve, ami szem előtt sem szúr szemet.

– Valóban. De térjünk vissza a sógornőmre és a hasonlóságára a menyasszonyoddal. Mit akartál ezzel mondani?

– Azt, hogy Richie bátyó tök kretén, ha nem pedálozik ezerrel azért, hogy visszaszerezze. Márpedig nekem nem úgy tűnik, mintha összetörné magát. 

– Azért Kris sem jobb a deákné vásznánál, ha megvédhetem egy kicsit a haveromat. Richnek is le kell nyelnie néhány békát ahhoz, hogy egyenesbe kerüljenek.

– Tudom. Többek között, úgy gondolom, Sean cimborám az egyik. De Fraser akkor is odafigyelhetne egy kicsit.

– Nofene – lepődött meg Kenderson. – Ilyen lett a nexus ahhoz képest, hogy milyen hisztit levert Kris, amikor felfedezett téged a házamban?

– Nem lett ilyen. A házastársi fasírt köztudott, ráadásul túszkorában láttam a nőt fülig pirulni, ahányszor McBride rápillantott. Minő érdekesség, amikor Alejandro vizslatta, vagy én néztem rá, nem nagyon borult lángba az orcája. Innen a következtetés. Ráadásként elolvastam a könyvét, és ma elég sokat beszélgettünk, aminek hatására kénytelen voltam felülvizsgálni a hölgyről kialakult korábbi véleményemet. Pillanatnyilag azt tudom mondani, hogy szimpi a csaj, és ennyi.

– A sógornőm tényleg jó fej, főleg akkor, amikor nem könyököl ki rajta valamilyen oknál fogva a hisztéria – értett egyet John O’Donellel. – Szerencsémre én a sokkal kezelhetőbb Hagman-lányt fogtam ki. A nejemet viszonylag ritkán veszi elő a hiszti, vagy ha mégis, annak súlyos oka van. A két nő teljesen más jellem, de mindkettő egyaránt kedvelhető.

– Rockzenész és diplomata – vette a kezébe a poharakat az egykori ügynök, majd folytatta: – de ez a szerencsémre szó mégis eléggé árulkodó volt.

– Nem kell mindent észrevenni – vigyorgott Kenderson, majd Ewan nyomába szegődve odament a lányokhoz.

*

Diane Cooperrel már néhány héttel ezelőtt megfordult a világ, egészen pontosan akkor, amikor Henry a kezébe nyomta az estély fellépőinek listáját. A nő elmélázott a néven, ami cseppet sem volt ismeretlen a számára. Zac Lander. A pasas, akit hajdanán a fiatal Diane a pillanat törtrésze alatt kiszúrt magának a közel ötvenfős tömegben. És amikor összeakadt a pillantásuk, a lány érezte azt a bizonyos villámcsapást.

A rendezvényre akkori mentora, Rick Bermen hívta el, hiszen Ms. Cooper karrierje szempontjából igen értékes ismeretségeket köthetett volna. Helyette Diane inkább belefeledkezett az ifjonc Zac zölddel kevert borostyánszín pillantásába, és abszolút hidegen hagyta a karrierje. Nagyon úgy tűnt, hogy az érdeklődés kölcsönös, hiszen Lander minden pillanatot megragadott, hogy a nő közelébe férkőzzön.

Diane Cooper a semleges témák körül folyó társalgás közben rengetegszer érezte, hogy a füle hegye elkezd lángolni, és igyekezett a lehető legkevesebb kétértelmű megjegyzésre reagálni. Pedig Zac provokálta, és határozottan élvezte, amikor a lány végre lecsapta a magasra dobott labdát. Akkor a búcsúzáskor a férfi puszival köszönt el Diane-től, elkérte a telefonszámát és beígért a közeljövőre egy ebédet.

A Bermennél tanulóidejét töltő Ms. Cooper a következő hetekben rendre összefutott Landerrel mentora irodájában, de az ebédből semmi sem lett. A nő elátkozta a szavahihetetlen és utóbb már inkább gyávának látszó Zacet, de a tudatalattija álmában jó néhányszor megtréfálta, amikor előrevetítette kettejük intim kapcsolatát. Az ilyen éjszakák után a lány feldobott hangulat helyett inkább bemogorvult, és igyekezett minél előbb elfelejteni Zac Landert.

Ez már majdnem sikerült is neki Henry Pearce aktív segédletével, amikor a milliomossal elköltött egyik közös ebédjük közben Ms. Cooper megmutatta a barátjának a rendezvény meghívóját, és a programkártyát. Pearce elismerően bólogatott, amikor kapott egy hívást a mobiljára, és bocsánatkérően biccentve barátnője felé, felvette a telefont. Röviden beszélt a hívó féllel, majd letette és közölte a nővel a hírt:

– Lander volt. Mégis el tudja vállalni a fellépést az estélyen. Ha befejeztük, utána el kellene ugranunk hozzá, hogy elvigyük a programot.

– Rendben – Diane csak ennyit tudott kinyögni, mert közben elgondolkodott. Zac bizonyára meg fog lepődni, hiszen nem biztos, hogy képben van a Henryvel folytatott kapcsolatát illetően. Aztán a nőben felkacagott a kisördög is, hiszen akaratán kívül, de most mégis kioszt Landernek egy maflást. A pofon ráadásul a – látod öreg, a villamosok nem álltak meg, és hát el lehet jutni oda, ahová te elindulni is féltél – típusba tartozik, mellesleg eléggé degradáló is. Tehát Ms. Cooper némi hezitálás után kimondottan várakozó állásponton tartózkodott a találkozást illetően.

Pearce Zac lakásához hajtott, majd a barátnőjét kézen fogva csöngetett be a popzenészhez. A férfi ajtót nyitott, és meghökkenten bámult Henryre. Aztán a meglepett arckifejezését palástolva poénkodni kezdett:

– Ezt nevezem, Henry! Még nem is léptem fel az összejöveteleden, te mégis elhoztad a jutalmamat is magaddal? Remek üzletpolitika! Nagyon szép lány, elégedett vagyok! Modell a kicsike?

– Nem sokat változtál, Lander, hiszen sosem a jó modorodról voltál híres – vigyorgott a milliomos. – A hölgy Ms. Diane Cooper, és a barátnőm. Mellesleg a rendezvény party részének a lebonyolítója is egyben. Éppen együtt ebédeltünk, amikor befutott a hívásod, így velem tartott.

– Ms. Cooper, elnézését kérem a faragatlanságomért – csókolt kezet egy szívdöglesztő pillantás keretében Zac a nőnek.

– Mr. Lander… – mosolygott Diane, miközben a legszívesebben elrántotta volna a kezét, hiszen amikor a férfi szája hozzáért a kézfejéhez, a menedzser úgy érezte, mintha enyhe áramütés érte volna.

Diane Cooper inkább a háttérben maradt a megbeszélésen, de számos esetben figyelt fel rá, hogy Zac őt nézi. Éppen ezért hálát is adott a sorsnak, mert Pearce rövid úton véget vetett a megbeszélésnek, így hamarosan távoztak a zenész lakásából. Henry visszakísérte barátnőjét az irodájába, majd elbúcsúzott tőle, lévén még rengeteg elvégzendő feladata volt hátra.

Diane-t elmélkedéséből az asszisztense hangja rántotta vissza a valóságba, amikor is Lora Martinez megállt a küszöbön és megszólalt:

– Van egy csomó határidős utalásunk, de a gépen nem tudtam megcsinálni. Próbálkoztam vele jó sokáig, aztán felhívtam a bankot. Akkor közölték, hogy probléma van a rendszerrel, ha ma mindenképpen utalni akarok, vigyem be a papírokat a központba. A kényelmetlenség miatt természetesen díjmentesek ezek az utalásaink. Mi legyen?

– Menj csak nyugodtan, Lora, majd én tartom a frontot. Mivel mi előrébb vagyunk a banzáj szervezésével, mint Henry, nincs semmi különösebb dolgunk. Tudod mit? Nem is kell visszajönnöd, ha végeztél a bankban, nyugodtan menj haza!

– Biztos vagy benne?

– Persze – mosolyodott el Ms. Cooper. – Cruzzal mi van?

– Hangja egy deka sincs, Leslie-vel együtt bőszen teáznak, videojátékkal szórakoznak, DVD filmeket néznek. A doki megesküdött rá, hogy már a javulás útjára léptek mindketten, viszont ez még abszolút nem látszik, vagy hallatszik. Mindenesetre a végakaratukat már lediktálták mindketten, elvégre pasiból vannak – számolt be kissé szarkasztikus stílusban a helyzetről az asszisztens.

– Jobbulást nekik – nevetett fel Diane a beszámolón.

– Átadom – intett egyet Lora, majd becsukta maga után az ajtót.

Alig telt el negyedóra az asszisztens távozása után, kopogtattak az ajtón. Ms. Cooper ajtót nyitott, és szó szerint földbe gyökerezett a lába. A küszöbön Zac Lander szobrozott:

– Szia, beengedsz?

A nő félreállt az ajtóból és beengedte Landert az irodába.

Ahogy becsukta az ajtót és megfordult, szembe találta magát Zac-kel, aki nem teketóriázott tovább, a bejárati ajtóhoz nyomta Diane-t és megcsókolta. A fiatal nő képzeletben számtalanszor lejátszott magában ehhez hasonló jeleneteket, de most kiderült, hogy fantáziája elég sivárnak és egysíkúnak bizonyult a valósághoz képest.

Lander szája és kezei gondolatolvasási képességről tanúskodtak, a nő szinte kézzel foghatóan növekvő vágya pedig még jobban feltüzelte a férfit. Kölcsönös észvesztésüket mi sem mutatta jobban, mint az, hogy csak a legszükségesebb ruhadarabokat tolták félre a beteljesülés útjából, a bejárati ajtóból viszont egy milliméternyit nem távolodtak el.

A higgadás első másodperceiben egymásra borulva kapkodtak levegő után, majd miután az éltető oxigén közelítőleg normális ütemben áramlott a tüdejükbe, Ms. Cooper szinte félve nézett rá a férfira. Zac zöldesbarna szeme elégedetten vizsgálta Diane arcvonásait, majd elmosolyodott és a száját rásimította a nő ajkaira. Először gyengéden, lágyan csókolta, majd a pillanatnyilag parázsló, éppen szunnyadóban lévő szenvedély ismét lángra lobbant. Most már volt arra érkezésük, hogy néhány ruhadarabot teljesen eltávolítsanak egymás testéről, de klasszikusan higgadt szeretkezést még mindig nem tudtak abszolválni. A második menetet követte egy harmadik is, mire egyáltalán némileg lehiggadtak. Lander szólalt meg először, megokolva, miért is látogatta meg a nőt:

– Érzékeltem a kiosztott sallert, babám. Nem volt szép tőled a pasiddal együtt eljönni hozzám.

– Hazudnék, ha azt mondanám, sajnálom – felelte Ms. Cooper. – Az sem bánt különösebben, hogy odamentem, a folyományt meg kimondottan nem bánom.

– Észrevettem – mosolyodott el Zac.

– Jó kis programot csináltál nekem ma délutánra – komolyodott el a nő.

– Éppen az imént mondtad, hogy nem bánod. Most meg már elég szemrehányó a hangsúlyod. Most akkor mi van?

– Mehetek sürgősségi fogamzásgátlásra, az van.

– Miért? Henryvel nem is szexeltek? Ezt most nem mondod komolyan! – döbbent meg a zenész.

– Henryvel óvszert használunk. Gyereket nem akarunk, én pedig nem vagyok hajlandó hormonokkal tömni magam. Vele megegyeztem. Neked eszedbe sem jutott rákérdezni sem. A megoldás immáron az én kezemben van, és mielőtt infarktust kapsz, közlöm, hogy eszemben sincs a kölyködet dajkálni, vagy ráfogni a selejtes óvszergyártásra, ha netán teherbe esnék. Tehát a program adott, ne verjen a víz! Úgyhogy akár el is mehetnél, hogy én is lépni tudjak.

– Már itt sem vagyok! – kapkodta össze a ruháit Lander. – A számodat felvéstem a telefonomba, de ettől függetlenül igazán intézhetnéd úgy, hogy ennek a programnak holnap se legyen akadálya. Ígérem, gumit is hozok.

– Még el sem indultál innen, és máris visszatapsolod az akciót? – lepődött meg őszintén Diane, hiszen magán ugyan észlelte a kocsonyás, remegő végtag effektussal körített gyomorszorítós, torokgombócos tünetegyüttest, de azt nem gondolta volna, hogy Zacet is hasonlóan különleges élmény érte. Elvégre köztudomású, hogy egy felizgatott, szeretkező pasas előbb-utóbb kézzel fogható jelét is mutatja az élvezetének, és ez fix.

Lander búcsúzóul adott Ms. Coopernek néhány vérforraló csókot, aztán elment.

Diane miután összeszedte magát, hazament, beállt a zuhany alá, ahol végiggondolta a napot, majd felmentette önmagát a vádpontok alól.

Mert tény, megcsalta Henryt. Igen, de egy olyan fickóval, aki hosszú ideje birizgálta már a fantáziáját, ráadásul eléggé kihagyhatatlannak tűnt ezzel a meglátni és megkívánni kezdettel, ami ráadásul – most már bátran kijelenthető – kölcsönösnek bizonyult. Ezt kihagyni saját maga ellen való vétek lett volna. És Diane Cooperről sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy saját maga ellensége lett volna.

Azt sem lehet tudni, hogy hová alakulnak, meddig fajulnak a dolgok. Pearce-ről ráér akkor dönteni, ha már kiderült, mi a szándéka a szépszeműnek.

Ha pedig csak ennyi volt, akkor is megérte. Egykor pedálozott a fickóért, most viszont a véletlen sodorta az útjába. Semmi sem történik véletlenül, bizonyára ez sem. Őrlődni, filozofálni, pláne szégyenkezni pedig semmi értelme. Egyedül a nem kívánt terhesség kockázatát kell a lehető legminimálisabbra csökkenteni, a többi kérdésben meg majd az idő megoldást hoz.

Diane Cooper tehát felöltözött, felemelte a fejét és elment a neten kinézett kórház megfelelő részlegébe, ahol mindenféle kényelmetlen kérdés nélkül, mosolyogva felírták neki az erre alkalmas hormonbombát, a lelkére kötötték, hogy ha rendellenességet tapasztal, azonnal orvos kezére szükséges adnia magát, aztán útjára bocsátották.

A nő hazament, lemondta a randevúját Henryvel, bevette a tablettát és lefeküdt aludni.

A rendezvényig néhányszor összefutottak Zac-kel, ilyenkor szenzációsakat szeretkeztek, de nem beszéltek jövőről, lehetőségekről. Egyszerűen élvezték egymást.

A bulin Lander éppen lejött a kis színpadról, amikor Henry odalépett hozzá, hogy köszönetet mondjon neki. Diane a milliomos háta mögött állt, amikor Pearce a hálás kézszorongatás közben egy furcsa kérdést tett fel a zenésznek:

– És mennyi idős is már a baba, Zac?

Az énekes Henry Pearce mellett elnézve a megdermedt Diane szemét fixírozta, amikor válaszolt:

– Lassan öt hónapos a kicsi Leona. Mostanra már egészen összerázódtunk, éjszakánként néha már aludni is hagy minket.

– Ez már úgy tűnik alakul, innentől kezdve bizonyára már sokkal egyszerűbb lesz a helyzet – jelentette ki udvariasan Pearce. – Köszönöm, hogy eljöttél! – szorította meg még egyszer Lander kezét Henry, aztán kézen fogta a barátnőjét, és továbbment.

Ms. Cooper mosolyt erőltetett az arcára, kihúzta a kezét a férfiéból, és elnézést kérve kiment a folyosó végén lévő mosdókhoz. Zac csak erre várt, és utána ment.

Diane gyomra és torka összeszorult, amikor meglátta a szeretőjét belépni a női részlegbe. A férfi átnézte a helyiséget, és amikor meggyőződött róla, hogy négyszemközt vannak, belevágott:

– Már akartam mondani…

– Mégis, mikor?

– Sejtettem, hogy így fogsz reagálni, és nem akartam elrontani azt, ami köztünk van. Ne haragudj, tényleg mondanom kellett volna!

– Bizony tényleg – szegeződött a nő sötét szeme vádlón a zenészre.

– Ahh, – tett egy türelmetlen kézmozdulatot Lander. – Most miért hisztizel, Diane? Te is megcsalsz valakit, és én is. Élvezzük egymást, és eszünkben sincs otthon borítani. Azt hittem, hogy ez így neked is jó!

– Lehet, hogy jó lett volna, ha tudok róla. De így azt kell mondanom, hogy egy jellemtelen görény vagy, Zac. Belegondoltál már abba, hogy a gyereked anyja esetleg pont azon kínlódik, hogy mennyire tartod még kívánatosnak így, nem sokkal szülés után? Nyilván szeret téged, különben nem szült volna neked. Lehet, hogy nekem még nincs gyerekem, de át tudom érezni, milyen lehet. Úgyhogy felejtsd el a telefonszámomat és a nevemet is, te rohadék!

– Kértelek már, hogy ne hisztizz, aranyom – próbált higgadt maradni a férfi. – És bár semmi közöd hozzá, elmondom, hogy ennek az egésznek miért nincs jelentősége. Anyám nemrég meghalt, apám egyedül maradt. Az öregről nekem kell gondoskodnom, hiszen a fia vagyok, szeretem. Ezért az a döntés született, hogy itt hagyom a pörgést, és összeköltözünk apámmal. Így nem lesz egyedül, és Lorna, a feleségem is tud majd kihez szólni, ha nem leszek otthon. Mellesleg azt honnan veszed, hogy hanyagolom a nejemet? Nem teszem, Ms. Cooper, úgyhogy a női szolidaritás égisze alatt bátran befoghatod a lelkiismereted száját. Mellesleg te kezdted az egészet azzal, hogy fölpiszkáltál. Amint megláttalak, abban a pillanatban felfogtam, hogy anno elbaltáztam. És ezzel a pár korrekcióval tartoztam neked is és magamnak is. Egyébként sem beszéltünk semmiféle közös jövőről, én elfogadtam, hogy Henryvel vagy, és nem is kértem egy hanggal sem, hogy hagyd ott.

– A történtek fényében nem is lett volna hozzá semmiféle jogod! – sziszegte dühösen a nő. – Takarodj!

– Akkor ennyi?

– Igen.

– Azért a veled való kefélés emléke a halálomig kísérteni fog, bébi! – csapott le Ms. Cooper szájára Lander, majd amikor megérezte, hogy a nő dühe átcsap valami egészen másba, betuszkolta a zárható takarítószeres helyiségbe a menedzsert, biztos kézzel és szájjal az őrületbe kergette, majd miután mindketten kielégültek, egy búcsúcsókot lehelt Diane szájára, aztán a ruháját megigazítva magabiztosan kiment. 

Nem sokkal később Bonnie ment be a helyiségbe, rámosolygott Rico menedzserére, aki nem bírta tovább és sírva fakadt.

Az énekesnő döbbenten ölelte át Ms. Coopert, aki – emlékezve a Triangle és a Bermuda közös turnéján kötött barátságukra – meggyónta az egész Zac Lander történetet, semmit sem szépítve a tényeken.

– Kösz, hogy meghallgattál – szipogott egyre csendesebben Diane.

– Szóra sem érdemes. Most mit akarsz tenni?

– Ez kérdés lenne, Bonnie? Zac lelépett, csak néhányszor jól akarta érezni magát. Ez megvolt neki. Én pedig annyira nem vagyok hülye, hogy egy ilyenért otthagyjam Henryt. Tudom, ne is mondd! Ez ronda dolog tőlem, de azt hiszem, már megfizettem érte.

– Nem állt szándékomban papolni, vagy ítélkezni, esetleg észt osztani. Mellesleg tudom, hogy ez milyen érzés. Amikor első pillantásra tudod, hogy megégeted magad a fickóval, mégis beleugrasz.

– John?

– Nem. Elvégre a vele kapcsolatos történet happy end lett. Ez boldogult lánykorom mélyre ásott titka. Amit akkor, senkinek nem mondtam el, és azóta sem kimondottan dicsekszem vele. Egy nyaralás alkalmával történt velem hasonló. A családom nem volt túl tehetős. Kényelmesen, de nem teljesen gondtalanul éltünk, amolyan szokványosnak mondható, középosztály szinten, de nyilván ez Európában kicsit más kategória, mint itt. Régen is, de most is az. Ebbe beletartozott, hogy nem rágtuk a küszöböt, évente egyszer, két hétre el tudtunk menni nyaralni, és volt egy használtautónk. Tizenhét voltam, Kevin pedig húsz. Elmentem a szüleimmel és a testvéremmel nyaralni, ahol az első napon, ebédnél kiböktem a srácot. Kosárlabdás alkat volt, közel két méter magas, szőkésbarna, zöldszemű. A klasszikus meglátni és belezúgni helyzet volt, mellesleg ő is rögvest felfigyelt rám. Aznap este a stégen elcsattant az első csókunk, majd éjszaka meglógtam a szobánkból és lefeküdtem vele. Nappal úgy tettünk, mintha nem érdekelnénk egymást, és borzasztó sokszor belegyalogoltunk a másik lelkivilágába. Estére rendszerint valamelyikünk tombolt dühében. Kölcsönösen meg tudtuk volna ölni egymást azért, amit napközben műveltünk. Másra vetett pillantások, figyelemelterelésnek szánt érintések voltak, amiktől eszünket vesztettük. Holott természetesen megbeszéltük, hogy úgy teszünk, mintha közünk nem lenne a másikhoz, mert neki is volt barátnője, és hát Kevin is létezett hivatalosan. Őrjöngéssel telő nappalok, tébolyult éjszakák váltották egymást. A szenvedély pedig ahelyett, hogy csillapodott volna, egyre jobban tombolt, ahogy az esztelenség is. Már fényes nappal is képes volt berángatni a nádasba, a csónakházba, bárhová, ahol akár csak fél pillanatra is rám tehette a kezét. Kimerítő két hét volt, de a nagyobb megpróbáltatást mégis az jelentette, amikor haza kellett mennem. Kevin természetesen roppantul örült a hazatérésemnek, viszont nekem óriási erőfeszítésembe került, hogy ne sikoltsak fel attól, amikor hozzámért. Nem vagyok különösképpen vallásos, de akkor elhittem, hogy van Isten az égben, ugyanis közel egy hetes haladékot kaptam az aklimatizálódásra, és egyben az is kiderült, hogy nem lettem terhes. Pokoli éjszakáim voltak a nővéremmel közös lányszobánkban, akkortájt teljes titokban azért telesírtam néhány kispárnát. A srácot sosem láttam többet, pedig a mai napig tudom a nevét, és az akkori címét. Ez az esemény volt a vég kezdete, mert annak az évnek az őszén megismertem Petert, ennek hatására viszont rövid úton kirúgtam Kevint.

– Ez nem semmi – ámult el Ms. Cooper.

– Szóval, ha helytelenítő fejcsóválásra, szörnyülködve összecsapott kezekre, égre emelt tekintetre számítottál tőlem, akkor alaposan melléfogtál – próbált némi humort belecsempészni a témakörbe az énekesnő.

– Van néhány barátnőm, meg is mondták a véleményüket. És ha még tudnának a gyerekről is, hát én sem úsznám meg, hogy leszedjék rólam a keresztvizet.

– Netán az összes barátnőd olyan szentéletű lenne, hogy sosem vétkeztek az egyház törvényei ellen? Esetleg apácák? Ugyanis abban az esetben talán megszólalhatnak bíráló hangnemben és tartalommal. De egyébként? Mert ha mégis megteszik, akkor nyilván csak és kizárólag független pasassal szűrték össze a levet egész életükben. Ebben az esetben nyilvánvaló, hogy csakis a boldogító igen kimondása után, a nászéjen bontották ki a zsákbamacskát a fickó gatyájából, és akkortájt szabadultak meg a szüzességüktől is. Ezt viszont bocs, de hajlamos vagyok nem elhinni.

– Szédületes dumád van, ez már Mexikóban is feltűnt. Komolyan mondom, egészen megkönnyebbültem.

– Fel a fejjel, Diane! Ha a tettedért netán mégis a gyehennán végeznéd, purgálás közben valószínűleg nem kell majd hiányolnod a barátnőidet sem. És az szintén elég biztosnak látszik, hogy én is ott leszek. Különben is! Jó volt? Naná! Megtennéd újra? Hát persze! Akkor? Miért kéne engedélyt kérned, ráadásul kitől?

Diane Cooper elmosolyodott, megmosta az arcát, majd a sminkkészletével ügyesen eltüntette a sírás nyomait az arcáról. Miután elkészült, még vetett egy ellenőrző pillantást a tükörbe, majd Bonnie-val az oldalán, őszintén mosolyogva ment vissza a bálterembe.

RH4 / 1. fejezet

Kedves Mindenki!

Elérkezett a várva-várt pillanat, közzéteszem a Reményhajsza IV. első, teljes fejezetét.
Az olvasáshoz jó szórakozást kívánok! :-)

SR

1. fejezet

Alicia Benes elmerülten nézegette a zsivajgó gyerekeket, ahogy a táborból való megérkezés után örömmel tódultak kifelé az iskola kapuján. Egy szőke és egy barna leányzót keresett a tekintetével, akik osztálytársak voltak, mellesleg testvérek, még ha egészen pontosan csak mostohák is.

Miután nem látta őket, sokáig nyugtatgatta magát, hogy a szülők bizonyára nyaralni vannak velük, azért nincsenek ott, de most már kezdett egészen komolyan kétségbe esni, hiszen amit eddig elért, azt kideríteni és megvalósítani szinte emberfeletti erőfeszítésébe került. Fényképe volt John Kenderson lányairól, akiket a szüleik csak nagyon ritkán engedtek fotózni. Tudta, hogy a nevelőnő milyen autóval szállítja a gyerekeket, típus, szín, rendszám, minden a rendelkezésére állt. Órákon keresztül szobrozott az iskola előtt, és most sem volt szerencséje. Pedig elvileg tanulmányi és kötelező jellegű volt a tábor, Ms. Benes ezért is reménykedett abban, hogy végre kapása lesz.

Ráadásul mindjárt megint elkezdődik az iskola, a lányok viszont sehol sincsenek, és újabban olyan szintű csend övezi Kendersonékat, hogy lassan a megfigyelő abban sem volt biztos, egyáltalán a kontinensen élnek-e még?

Alicia ismét információ nélkül, dolgavégezetlenül, szinte kóvályogva andalgott a belváros felé, amikor egy férfira lett figyelmes, aki éppen kiszállt egy autóból. A lány megtorpant, zavarba jött, fülig pirult, pedig a pasas észre sem vette, felé sem nézett. Ms. Benes annál inkább rajta felejtette a szemét, a gyomra görcsbe rándult, a szívverése nekilódult, a fülében szinte fülsüketítően, dübörögve pulzált egy ér.

A fiatal Alicia vett egy mély lélegzetet, görcsösen próbálta kordában tartani öröme testi megnyilvánulásait, és a falnak támaszkodva nézni kezdte imádata alanyát. A lány szinte sikoltozott magában, hiszen végre ismét a saját szemével látta, esetleg még a közelébe is kerülhetett, koncert nélkül, úgymond civilben. Szédület. Itt van tőle nem messze. A bálvány, a félisten. Az is lehet, hogy egészen az – a rajongó képtelen volt eldönteni. Tehát John Kenderson. Az aranytorkú, égszínkék szemű, szőke hajú énekes, Alicia Benes álmainak pasasa.

A lány minden hozzáférhető anyagot összegyűjtött már a zenészről, és bármire képes volt, hogy megszerezze, amire vágyott. Pénz, idő, energia nem számított. Ahol csak szó volt a Bermudáról, vagy Kendersonról – főként az Interneten – ott Benes hozzászólt. Volt, hogy kulturáltan, de egyre sűrűbben fordult elő, hogy a fórumokon tartózkodó nicknevek mögé rejtőző többi rajongó már inkább nem foglalkozott vele, és válaszra sem méltatták, mert simán elmebetegnek tartották. Persze, ezeken a fórumokon alig volt határ, az csak a szerényebb verzió volt, ahol a lányok – nyilvánvalóan ők alkották a Bermuda rajongói „kemény magot” – arról cseréltek eszmét, hogy a férfi hogy néz ki, melyik koncerten milyen szerkót viselt, milyen őrjítően szexi az egész pali, a mozgása, a hangja, a grimaszai, a feneke, a mellkasa, a kezei, a lábai, a mosolya, a szeme … és Alicia is estig tudta volna sorolni, hogy mi még. A fórum királynője – úgyis, mint Kenderson fanjainak vezérhangyása – és a hasonszőrűek persze azt hajlamosak voltak elfelejteni, hogy a színpadon látható fél- (vagy egész?) Isten szintén emberből van, aki ugyanúgy meg van verve kétségekkel, reményekkel, vágyakkal, álmokkal, fájdalommal, bánattal, mint bárki más. És nem pejoratív értelemben bár, de kétségtelenül exhibicionista, mint minden előadóművész. Azonban amit a színpadon művel, az immáron inkább szolgálat, mint öncélú tevékenység, és ennek okán valóban tiszteletreméltó. Talán ennyi, és nem több, amivel különbözik másoktól. Az már Kenderson egyéni szociális problémája, hogy ennek ellenére sem érezte már egy jó ideje többnek magát másoknál, és ez allűrmentes, távolságtartó, mégis barátságos viselkedésén meg is látszott.

A fiatal lány elmerengett, miközben azt nézte, mit csinál, hová megy imádottja. Alicia szeme összeszűkült, ajkai elkeskenyedtek dühében, amikor meglátta azt a valakit, akire aztán végképp nem volt kíváncsi. Kenderson megint – mint mindig – a nejével flangált, akinek a létezéséről a rajongó jobb napjain nem vett tudomást, a rosszabbakon viszont terveket farigcsált, és arról álmodozott, hogy miként lehetne megszabadulni az asszonytól. Mert szerinte Bonnie eltűnésével már egyenes útja lenne John Kenderson szívéhez és ezt a reményét leginkább az a tény táplálta, hogy szinte kívülről fújta a két énekes megismerkedésének a nagyvilág számára is publikus verzióját.

Most viszont dühösen szegődött a házaspár nyomába, akik Benes legnagyobb megdöbbenésére a kórház épületébe mentek be. Alicia elsápadt. Úristen – gondolta – csak nem beteg John? Kicsit soványabbnak és sápadtabbnak látszik, mint a minap a televízióban, az interjú során volt, de azért remélhetőleg nincs komoly baja. Ha viszont a mellette mosolygó szuka beteg, akkor neki is jobb lesz, ha hamar beledöglik a nyavalyájába, és már nem sokáig lesz útban. Éppen elég időt töltött már John Kenderson házában, ágyában. Legyen elég, mindennek van határa!

A rajongó gondolatainak pörgésével szinkronban mozdult a lába is, így hamarosan a zenész házaspár nyomába ért, és közvetlenül utánuk lépett be a forgóajtón. Beszállt velük a liftbe és kénytelen volt lehunyni a szemét, mert félt, hogy őrülten lángoló tekintete elárulja. Lehunyt szemhéjai alatt pillanatok alatt lejátszódtak a képzelete szülte képek, amelyekben nagy szerepet kapott egy váratlan áramszünet, és az átélni remélt, csókokban, simogatásokban megtestesülő fizikai kontaktus Johnnal. 

Azonban semmi ilyesmi nem történt, a házaspár egymás kezét fogva szállt ki a harmadikon, Benes kisasszony pedig tovább utazott a felvonóval a negyediken lévő belgyógyászatra.

Amint kiszállt, a lány már rohant is lefelé a lépcsőn, elvégre nem akarta szem elől téveszteni rajongottját. A harmadikon ismét nyugodt léptekkel közlekedett, arcára közönyösséget erőltetett, ami már csak azért is problémát okozott neki, mert döbbenten vette tudomásul, hogy egészen pontosan a szülészeten van.

No para! – adta ki magának a jelszót. Bizonyára látogatóba jöttek, valami éppen megszaporodott ismerőshöz, rokonhoz. De nem, mert pár másodperc múlva egy derűs mosolyú, fehérköpenyes orvos üdvözölte őket, és mindkettőjüket betessékelte a vizsgálóba. Aliciát szörnyű balsejtelem kezdte gyötörni, és a csukott ajtó elé sétált. Húszperces várakozás után nyílt ki ismét az ajtó. A két énekes boldog mosollyal a száján búcsúzott a dokitól, a kezükben egy távolról is felismerhető ultrahangos kép, és egy DVD lemez volt.

Alicia Benes arcából kiszaladt az összes szín, a lábából meg ugyanígy minden erő. Megtámaszkodott, majd leült és a tenyerébe hajtotta a fejét. Fogalma sem volt róla, hogy meddig ült ott egyedül, nem érdekelte, hogy Kendersonék elmentek, vagy ott vannak-e még, csak az, aminek a szemtanúja volt.

Végiggondolta, hogy John kórházba vitte a feleségét, a vizsgálóból kifelé eufórikus boldogság ragyogott mindkettőjük arcán, és a szülészeten voltak. Tehát Bonnie Kenderson nagy valószínűséggel gyereket vár. A rohadt életbe – folytatódott a gondolatsor. – A büdös ribanc. Eddig nem tűnt valami jó feleségnek, hiszen lassan hetedik éve a férje a világ egyik legszexibb pasija, és ez a rüfke még csak most hajlandó szülni neki… Persze, azért előzőleg gondosan az ujja köré csavarta Ricardo Cruzt, akivel együtt forgatott, majd minden bizonnyal végighenteregte a turnét a Triangle zenészeivel is. Ez a drága ember meg csak tűrt. De most mi lesz? – merült fel egy új kérdés a lányban. – John örül, tisztán látszik rajta, hogy már most mindenét odaadná a kölökért. Erre mondják, hogy reménytelen – csurrant le egy könnycsepp Alicia arcán. A vezérrajongó dühösen törölte le kétségbeesésének nyomát a tenyere élével, és inkább a tehetetlen düh munkált benne, mint bármi más, aztán döntött. Hazamegy. A többiekkel megbeszéli, amit látott, és együtt kidühöngik magukat. A sok kis birka persze majd idővel megnyugszik, és nyilván neki is így kell tennie, hiszen csak a legbensőbb barátaival állhat neki terveket kovácsolni, ahogy már annyiszor megtették egyébként. Tény, hogy már annyi mindent véghezvittek, amiről korábban azt hitték, hogy nem lehet megcsinálni, hogy nagyon úgy tűnt: a Benes-féle bandának, ha a Bermuda, vagy leginkább Kenderson volt a téma, akkor az a szó, hogy lehetetlen, nincs, nem létezik.

Dedikált fotók begyűjtése, belógások a koncertekre, amiért kollektíven semmiféle árat nem éreztek túl drágának, sátorozás a helyszíneken, turnézás a zenészek nyomában, tetoválások, a zenészek szokásainak megfigyelése, amely odáig fajult, hogy a legbátrabbnak kikiáltott Alicia a színpadon már táncolt is Johnnal, meg puszit is kapott tőle. A többiek csak ámultan nézték a megdicsőült Ms. Benest, és nagyon, de nagyon irigyelték. És persze ez sem semmi, amit a lány szállítani készült a többi fannak, hiszen Bonnie terhességének híre még messze nem közkincs. Tehát ha Alicia tud róla, akkor nyilvánvalóan bennfentes, méghozzá igen közeli...

Aztán a lányt megint elöntötte a keserű, sötét, vad harag. Az a… terhes. A gyerek Johné. Tehát együtt voltak. Az a dög nézhette azt a csodálatos kék szemet, érezhette a csókokat, viszonozhatta a simogatásokat, hozzásimulhatott, és tudván tudja, hogy a férfi szereti. Akkor és ott mindenképpen, bizonyíték rá a baba. Ez több mint borzasztó! Egyenesen szörnyű! John Kenderson totál vak. Hogy mégis, mit eszik azon a libán, érthetetlen, felfoghatatlan.

Alicia Benes megacélozta az akaratát és mindenféle hezitálás nélkül felállt. Visszasietett bérelt lakásába, elővette a laptopját, és írni kezdett:

„Csajok, olyan, de olyan bomba hírem van, hogy le fogtok esni a székről. Tehát üljetek le és mindjárt a földre, jobban jártok…”

Miután megosztotta a fórum közösségével a híreket, elégedetten hátradőlt, és önelégülten vette tudomásul azt a felbolydulást, amit a beírással okozott.

*

Sean McBride magára zárta a pueblai szobája ajtaját, fáradtan végigdőlt az ágyon és behunyta a szemét. Semmi nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, közel állt hozzá, hogy kiakadjon. Jó, persze, meglépett az Államokból, Ewan nem árthat immár neki, de akkor is kénytelen Juanita és Alejandro jóindulatától függeni. Pillanatnyilag. Szó se róla, nagy mákjuk volt, mindhármuknak. Ugyanis hátrahagytak egy miniatűr kamerát az autóban, hogy legalább azt megtudhassák, megtalálták-e volna őket. Nos, igen, a zsaruk nagyon hamar lecsaptak. Túl hamar ahhoz, mintha csak simán követték volna őket. Ebből meg az következett, méghozzá egyenesen, hogy - bár semmit nem vettek észre - megfigyelés alatt voltak tartva. A hekusok tudtak róluk, valószínűleg műhold segítségével követték a nyomaikat. Vesztükre. Még a nagyarcú Jimenez is elsápadt, méghozzá nem kispályás módon, amikor meglátta felcsapni a lángokat az autóban kutató rendőrök között. Amit még csak nem is ők okoztak. Nyilvánvalóan ez volt Anthony Trevors utolsó bosszúja. Az autóba szerelt önmegsemmisítő rendszer. Amit valahol, valamikor deaktiválni kellett volna. De most már mindegy. Sean McBride-nak mindenképpen. Esetleg Alejandro és Nita megúszta volna még mindig a nemzetközi elfogatóparancsot, de így, többszörös rendőrgyilkosként már nekik is van mitől félniük.

A bérgyilkos tovább gondolkodott, immáron gyermeke anyjával kapcsolatban. Jó pont, hogy segített neki. Most is rejtegeti, pedig ez is szép büntetési tételt ér, ha esetleg elkapják őket. De a lány vállalja. McBride elvigyorodott. Pedig a kicsi Nita nem az önzetlenség és az önfeláldozás szobra. Az érdeke egyelőre így kívánja, szó sincs ellágyulásról. Hiszen az látszik rajta, hogy valóban félti a bébi életét, a gyerekért sok mindenre hajlandó. Még békákat nyelni is. Mellesleg az asszonynak kéne irányítania az igen fiatal és tapasztalatlan Alejandrot, de most az állapota miatt egyszerűen nincs rá energiája. Erre kell a tapasztaltabb, erélyesebb, ravaszabb, a Mendez papa által igen kimerítően kiképzett és a tanulmányok befejezése után sok minden másból is kikupálódott Sean McBride. Aztán, amikor már minden probléma elsimult, a baba megszületett, Jimenez felnőtt a feladathoz, a señorita pedig ismét képes az üzletre is koncentrálni, a mentor feleslegessé válik. Aki most csak haladékot kapott Puebla névleges és valódi urától, asszonyától. Sean felült az ágyban, megdörzsölte az arcát, és megnyugodott. Most még nem fenyegeti veszély. Majd. De momentán biztonságban érezheti magát. A férfi fújt egyet, levetkőzött, beállt a zuhany alá, majd miután felfrissült, elindult, hogy megkeresse vendéglátóit. A házat ismerte, mint a tenyerét, a helyismerettel nem volt gondja. Hamar meg is találta Juanitát és Alejandrot, illetve a társaságukban még egy fiatal nőt.

Florencia Olivera vizsgálódva nézte a vadítóan zöld szemű, momentán vörös hajú férfit. A bérgyilkos arcán a borosta azonban korántsem volt vörhenyes, innentől kezdve teljesen nyilvánvaló volt, hogy a hajszín festett. Flo szívverése szinte kihagyott, mert McBride - ha nem is volt sokkal idősebb - azért már inkább keltette tapasztalt férfi benyomását, mint teszem azt, Alejandro. Arról nem is beszélve, hogy az ír szögletes állának, markáns arcának, érzékbolydító szemeinek összhatása ránézésre eléggé rosszfiús volt, amitől a señorita magában szinte bealélt. Hiszen Cruz a barna szemeivel, és az egyezségükkel együtt inkább csak üzlet volt, és a buszban már nem is volt akkora a szenvedély, mint arra Flo számított és vágyott volna. Alejandro pedig… Nos, a fiatal srácnak még volt mit tanulnia, Ricohoz képest is, illetve szerelem helyett csak szövetség volt köztük, egyelőre. Amibe nyilvánvalóan beletartozott a jegyespár között a szex is, de Jimenez nem mindig volt olyan szolgálatkész és heves, mint Juanita esküvőjén.

Ez a férfi viszont – vette szemügyre egyre tüzetesebben az írt señorita Olivera – Nita gyerekének az apja. Akit barátnője olyannyira gyűlöl, hogy a legszívesebben megölné. De csak azért, mert annyira szereti…

Florencia nem tette szóvá senkinek, hogy sem a vőlegénye, sem a barátnője nem tudta tökéletesen meggyőzni arról, hogy a mérgezés következtében kialakult rosszulléte, félelme, rettegése alaptalan volt. Igyekezett lazán és teljes bizalmat mutatva viselkedni, amikor a társaságukban volt, de időnként akaratlanul is összerezzent, és fokozottan szem előtt tartotta, hogy mitől félt a delírium közepette. Próbálta nyugtatgatni magát, de az sem mindig jött össze, ráadásul egy napon sejtései bizonyossággá váltak. Ugyanis meglátta Juanitát és Alejandrot szeretkezés közben, holott a mese arról szólt, hogy Nita elutazik az Államokba, és egyébként is a férje eltűnése miatt össze van törve, amire Fernando Shavez halála csak rátett még egy lapáttal.

Florencia Olivera először – köszönhetően heves vérmérsékletének – rá akart rontani a párra, de aztán az eszébe villant a rémálma, majd az is, hogy a vőlegénye a legjobb esetben is beszámíthatatlannak bélyegezné. És mivel a kedves señora O’Donell minden oldalról megtámogatná a történetet, neki senki sem hinne. Már csak ezért is jó húzás volt Juanitától az, hogy orvost hívott azon az estén a vacsora után, mert a doki is megerősíthette volna bárkinek, aki kérdezi: szerencsétlen Flonak bizony már volt olyan rohama, amikor kimondottan beszámíthatatlanul viselkedett, szemmel láthatóan csak a képzelete szörnyeivel viaskodott, de sajnos a kiváltó ok nem ismeretes. Azt tényleg okozhatta mérgezés, de ugyanúgy bármi más is. És az ilyen féldilis örüljön annak, hogy van egy vőlegénye, aki a képzelgései ellenére sem áll el a házasságkötéstől, illetve azért is hálás lehet a sorsnak, hogy señora Juanita még szóba áll vele.

Florencia ilyen előzmények után megtanulta a türelmet, és igyekezett kivárni azt a pillanatot, amikor szorongatott helyzetéből megszabadulhat. Kezdetnek úgy tervezte, hogy mindezt a célt Ewan segítségével fogja elérni, de Alejandro elutazásakor már majdnem biztosra vehető volt, hogy O’Donell nem fog visszajönni.

Sean McBride – ízlelgette magában a señorita a nevet, miközben alaposan megnézte magának a férfit, és közben gondolkodott:

Hamarosan kiderítem szépfiú, hogy mennyire vagy bizalmas fajta. Ha tényleg bérgyilkos vagy, ahogy Alejandro mondta, akkor vélhetőleg semennyire. Ami nem baj, sőt. Éppen ezért be kell bizonyítanom, hogy nem csupán egy bosszúszomjas, megcsalt menyasszony vagyok, hanem egy szövetséges, akiben bízhatsz. Mert ugyanúgy útban vagyok, mint te, vagy az a szerencsétlen Ewan O’Donell volt. Még nem tudom, hogy miként fogunk négyszemközt beszélni erről, mint ahogy azt sem, hogy mivel foglak meggyőzni, de elhiheted, hogy nem csak megpróbálom.

Florencia arra riadt kellemes gondolatai közepette, hogy minden szem rászegeződik, mintha a válaszát várnák. A señorita elpirult, majd Jimenezbe karolva szabadkozni kezdett:

– Jaj, ne haragudjatok, de nagyon el vagyok varázsolódva ma. Ez a hirtelen öröm, hogy hazajöttetek, teljesen megzavarta az agyamat. Mi is volt a kérdés?

– Az, hogy átjöttök-e vacsorázni ma este Alejandroval? – mosolygott felszabadultan Nita.

– Természetesen – válaszolta menyasszonya helyett Jimenez. – Hazamegyünk, rendbe szedjük magunkat, és már jövünk is vissza.

– Nagyszerű – lelkesedett a kismama. – Boldog vagyok, hogy újra itthon lehetek! Én gyönyörű Pueblám, úgy hiányzott!

Amint barátai távoztak, a nő odament Seanhoz, és hozzábújt. McBride nem akarta kihúzni a gyufát távolságtartással, mogorvasággal, ezért somolyogva átölelte a fiatalasszonyt. Nita vére szinte azonnal felforrt a vágyott érintéstől és a férfi tekintetétől. Keze vándorútra indult kedvese mellkasán, aki egy ideig élvezettel adta át magát a becézgetésnek, majd mielőtt nagyon belemelegedtek volna a dologba, Sean megjátszott felindulással a hangjában szólalt meg:

– Türtőztesd magad, szerelmem. Holnap elmegyünk az itteni orvosodhoz, és ha nem jelent veszélyt a babára nézve, amint visszaérünk, elkezdjük bepótolni az elmaradtakat. De addig nyugi, nem akarok kockáztatni.

– Mióta érdekel ez téged egyáltalán? – maradt közönyös az asszony hangja, de a szíve a torkában dobogott.

– Mindig is érdekelt – válaszolt egy szívdöglesztő pillantás kíséretében a bérgyilkos. – Azért mentem el, hogy elfelejtselek. Többet jelentesz nekem, mint szeretném, ezért inkább elfutottam. Mindenre, sőt, bármire hajlandó lettem volna azért, hogy megszabaduljak. Nem jött össze, elbuktam.

– Én meg higgyem is el, ugye azt várod? – vörösödött el, de maradt egy csipetnyi reménykedés a kismama hangjában.

– Nem kell elhinned – vont vállat McBride. – De azt azért nem tilthatod meg, hogy éreztessem veled – ölelte át gyengéden, és csókolta meg Nitát a férfi.

– Nem is olyan régen még egészen másként beszéltél – bontakozott ki gyereke apjának karjaiból Juanita.

– Lehet. De nem ott és nem akkor kellett volna feltenned a kérdést. Komolyan gondolod, hogy Ewan és Alejandro füle hallatára mást mondtam volna? Nem tűnt még fel, hogy képtelen vagyok mások előtt kitárulkozni? Ez a dolog rád és rám tartozik, kizárólag. És itt pedig vigyáznunk kell minden megmozdulásunkra, mert te másnak a felesége vagy, akinek elméletben a gyerekét várod. Tehát nyilvánosan itt sem lehetünk együtt. Még te mondtad, hogy ez itt a konzervatív, prűd Mexikó.

Nita elégedetten mosolyogva simult vissza a bérgyilkos mellkasára, az pedig a szavait meghazudtoló gúnyos vigyorral a száján simogatta boldog elégedettségbe a nőt.

*

Holden és Hayes Johnt, Patrickot valamint Kyle-t is bevonva sakkozott az Ewan O’Donellt illető lehetőségekkel.

Jeff magához ragadta a szót, és fennhangon gondolkodott:

– Első verzió, amikor is O’Donell szeretne maradni. Mi a véleményetek?

– Már miért akarna? – hökkent meg Summer. – Tán vágyálma, hogy a sitten rohadjon meg? Körözött terroristaként semmiképpen nem szívderítő a jövője.

– Igen, ez eddig nekünk is megvolt, köszi – kavarta meg az előtte álló kávét Nick. – És valószínűsíthetően nem is tehetnénk mást, mint hogy tényleg becsukjuk. Nox egyébként is állandóan cseszeget az ügyből kifolyólag.

– Miért ne tenné? – jegyezte meg epésen Kenderson. – Újabban eléggé feledékeny, és kevésbé segítőkész. Az én ügyemmel kapcsolatban sem volt villámgyors, azt honnan veszed, hogy majd pont egy körözött terrorista történetének hallatán kapja össze magát, és tér jobb belátásra? Mikor ittál Nick, most, vagy amikor egyáltalán megpendítetted neki?

– Lövöm magam – vigyorodott el az ügyosztály vezetője. – Igazad van, még talán a kérdést sem kellett volna feltenni Ewannak. Nem sok választása van.

– És a kiugrott titkosügynök verzió? – érdeklődött Hammond.

– Az sem kisebb szar, mint a másik – mosolyodott el keserűen Holden. – Ki kéne adnunk a briteknek. A folyomány nyilván a hadbíróság és az életfogytiglan lenne. Egy kis kitérővel ugyanoda jutottunk.

– Kerek – fanyalgott Kyle. – Viszont titeket mégis azért ver a víz, hogy valahogy kikerüljétek mindkét verziót, mert ha nem így lenne, most nem ülnénk itt.

– Nyertél – bólintott Hayes. – Jeffnek az a mániája, hogy egy olyan képzési tematikát rak össze, amiben már mindenféle van. Konkrétabban: szeretné rávenni a fickót arra, hogy ossza meg vele a tudását. Esetleg még a csávó terrorista-alvezér életszakaszából adódó tapasztalatból is szívesen merítene. Ti meg szépen megtanulnátok, amit kiszedett a srácból. Félterrorista, részben brit, enyhén amerikai, kicsit légiós, hangyányit orosz és még a jó ég tudja, hogy milyen terrorelhárító kommandós képzést kapnátok majd valamikor, ha lesz rá mindenkinek érkezése.

– Az elgondolás gyönyörű, csak néhány apróbb szépséghibát kell sajnos megemlíteni – dörzsölte meg az arcát kissé fáradtan Patrick. – Első probléma pont Ewan. Még baromira nem tűnik úgy, hogy hajlandó lenne az együttműködésre, ráadásul én tényleg paranoiás vagyok, és rohadtul nem szeretném, ha tudná, kik vagyunk, milyen játékszerekkel szoktunk játszani, mindezt hol tesszük, satöbbi. Kettő, a belügyminiszter olyannyira nem rajongja az ötletet, hogy nem is tud róla. Három, a terv kivitelezéséhez úgy kellene elsikálni a szerencsétlent, hogy többé senkinek se hiányozzon. Se Noxnak, se a saját hazájának.

– Tény – fontolta meg minden szavát a kommandós kiképzőtiszt. – Ezért villámgyorsan ki kéne deríteni, hogy mire hajlandó és mire nem? Ha pedig segít nekünk, akkor minél előbb akcióba kellene lendülnünk. John, te mit mondasz?

– Azt, hogy a beszélgetéseink során elmondta, Sean McBride-dal volt egy megállapodásuk. Amolyan vérszerződés-szerű, még ha egy kicsit furcsán is adták elő. Az egyezség arról szólt, hogy amennyiben arra módjuk van, nem engedik, hogy lesitteljék őket, mert az ugye a legjobb esetben is húsz-huszonöt év. Alaphangon. Ezt úgy akarták megoldani, hogy amikor kilátástalannak tűnik a helyzet, akkor a jobb pozícióban lévő egy kegyelemlövéssel megkíméli a másikat, és lelép. A minap, a kórház kertjében O’Donell még erősen erre apellált. Már a támadásunk előtt lemérte, hogy nem sok esélye van újrakezdeni. Nem kellett sem Seannak, sem Alejandronak, Juanitának meg főleg nem. Amikor nekiállt McBride-ot provokálni, kedves barátja hezitálni látszott, de az is feltűnt neki, hogy nem emberbarátságból, hanem valamiért orrol a bérgyilkos úr. És ennek folyományaként O’Donell kitakarta a pisztoly elől Kristie-t, mert úgy gondolta, így esélyesebb a megváltó golyóban reménykednie. Ennek a szándékosságát látva viszont annyira elöntötte Sean agyát a szar, hogy nagyon vigyázott arra, egyetlen haverja már nehogy megboldoguljon. Így állt elő ez a kacifántos helyzet, amelyben pillanatnyilag leledzünk.

– Milyen aranyos fiúcskák. Kemények, mint a gyémánt, ráadásul roppant romantikus beállítottságúak – húzta el a száját Nick.

– Már volt, aki megénekelte, hogy „…inkább halál, mint szolgaság…” – vont vállat Kenderson. – A lényeg azonban annyi, hogy O’Donell majdnem hajszálra így levezette a lehetőségeit, mint ahogy ti tettétek az imént. A két lehetőség közül én azt mondtam neki is, ideje lenne a harmadikat választani.

– Nevezetesen? – vált figyelmessé Hammond.

– Azt mondod, nincs kedved haverkodni vele, amíg nem bizonyított. Ezt értem is. De mit tehetnénk azért, hogy se kiadni, se lecsukatni ne kelljen? Hogy történetesen ne hiányozzon egyik leltárból sem azok közül, ahol tudnak róla, és hegyezik rá magukat? Esetleg valaki pedzi már, hová szeretnék kilyukadni?

Jeff Holden elvigyorodott, úgy válaszolt:

– Van neked egy legendás történeted, Johnny. Amikor a halottnak hitt fickót beszerveztük, kiképeztük. Akiről rajtam kívül mindenki azt hitte, terrorista. A pali bebizonyította, jól döntöttem. De aztán a véletlenek összeesküdtek ellenem, és egy szuper szinten kiképzett kommandós most mindenféle színpadokon ugrálva és énekelve parlagoltatja a tehetségét. Ha erre az analógiára jár az agyam, akkor azt mondom, először hullát kell gyártanunk ahhoz, hogy a későbbiekben legyen kivel együttműködni.

– Már értem – esett le a tantusz Hayesnak is.

– Reméltem – bólintott Jeff. – John, a sminkesedtől vegyél néhány órát.

– Nem gond.

– Jó. Addig kupáld ki magad az alapvető dolgokból, amíg ilyen helyesen sápkóros O’Donell. Akkor legalább nem kell olyan sok festéket rákenni.

– Mit találtatok ki? – érdeklődött Summer, miután feltűnt neki, hogy rajta kívül mindenki vigyorog.

– Holt egyszerű, fiam – veregette vállon a nagyfőnök Kyle-t. – Bevakoljuk Ewant, akiről így készül néhány fotó. Mindenféle mintát leveszünk róla, ami kellhet az azonosításhoz, majd kerítünk egy megboldogultat, akit helyette elhamvasztunk. Majdan Nox felé prezentáljuk a fényképekkel alátámasztott boncolási jegyzőkönyvet, és élethűen sajnálkozunk, hogy biza, ennyire toxikus tud lenni egy golyó ütötte seb. Kedves Victor Laránk ugyan mindent megtett, ami tőle telt, de az Úr úgy határozott, hogy magához szólítja Ewan nevű, terrorista foglalkozású gyermekét. Majdan ugyanezt elkövetjük Christopher Gordon Feltonnal, hogy Kevin Nox be tudja vele tömködni a brit hírszerzés száját. A belügyminiszter pedig akár egy poligráfos vizsgálaton is simán átmenne, mert tényleg lövése nem lesz róla, hogy Ewan él. Beruházunk két kisebb darab márványtáblára, némi aranyozott vésésre, búcsúztatóra, aztán már örvendhetünk is az újszülöttnek. Nick kreál neki új papírokat, a fickó meg meghálálja a segítséget. Súgással, segítséggel, bármivel.

– Majdnem tökéletes terv – vetette közbe John.

– Miért csak majdnem? – lepődött meg Holden.

– Azért, mert csak arra nem gondoltál, hogy helyileg hová teszed Ewant? Ide Nox bármikor bejöhet, tehát ez nem jó. Pearce – bár tud hallgatni – ismeri O’Donellt, akár akaratlanul is lebuktathatja. Tehát a sziget is kihúzva.

– Védett lakás? – vetette fel Hayes.

– Baromság. Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb.

– Van néhány vendégszobám, nálam jó helyen lesz – ajánlotta Kenderson.

– És ha meglép?

– Benne van a pakliban. Azonban mégis jobban veszi ki magát, ha a házamból szökik meg, mint innen, valamelyik szupertitkos játékszert elkötve. Legalábbis szerintem.

– Meggyőztél – felelte a kommandó atyaúristene. – Amint lábra tud állni, viheted. Lara mit mond, az mennyi idő még?

– Nem tudom. Egyik golyó sem ért csontot, de mivel lőtt sebekről beszélünk, Victor több mint óvatos. Egyébként sem egy ígérgetős típus. Majd. Egyszer csak.

– Addig nem tudunk várni – mondott ellent egykori tanítványának vigyorogva Holden.

– Meddig addig nem tudsz várni Jeff? – érdeklődött az énekes. – A kedvedért gyorstalpalón elvégzek egy maszkmesteri kurzust, addig Ewan is gyógyulgathat. Nagyon remélem, hogy egy-két nap azért még belefér.

– Annyi talán. De lapozzunk, srácok – komorodott el Jeff. – Akadnak híreim a szökevényekről. Helyesebben inkább a megpattanást övező körülményekről.

– Nocsak – nézett Patrick az elöljáróra, majd amikor Hayes arcán is érdeklődést fedezett fel, nyugalmat erőltetett magára, és türelmesen várt a nagyfőnök szavaira.

– Kezd rohadtul idegesíteni, hogy ez a fickó mindig kicsúszik a markunkból. És mivel eléggé foglalkoztat, pillanatnyilag naprakész vagyok a nyomozás fejleményeiből. A tények – amellett, hogy roppant meglepőek – sajna nem hajtják a malmunkra a vizet.

Holden végignézett az egybegyűlteken, majd folytatta:

– Mint tudjátok, a Ford felrobbant, amikor a rendőrök átkutatták. Nyolcan meghaltak, és vannak sebesültek is. Azonban mindezért nem McBride, Jimenez, vagy Mrs. O’Donell a felelős. Ha csak egy kicsit tovább kocsikáznak, velük együtt robban fel az autó. A helyszínelők vizsgálatai alapján a járgányban önmegsemmisítő volt, tehát a gépkocsi édes tulajdonosa, bizonyos Anthony Trevors a felelős. Ennek alapján elmondható, hogy az általunk elfogni óhajtott rosszfiúk történetesen a robbantásban, tehát egészen konkrétan a többszörös rendőrgyilkosságban vétlenek.

– Lehidalok – szólt közbe Kyle. – Ez lenne a legújabb fejlesztésű lopásgátló?

– Nem tudom, de nem is érdekel – nézett a kérdezőre a kiképzőtiszt. – Mert tovább is van, és nagyon nem komálom a folytatást sem. A mexikói belügyminiszter, amikor Nick megemlítette neki señora O’Donell, illetve Alejandro Jimenez szerepét az ügyben, azt találta mondani, hogy nem bizonyított a hölgy, illetve a fiatalember bűnrészessége sem. Mellesleg úgy tudja, hogy a kommandósaim nem jelezték a megtámadottak felé hatósági mivoltukat, innentől kezdve jogos önvédelemnek kell tekinteni az incidenst. Éppen ezért eszében sincs a nevezett személyeket kiadni, mi több, nagyon nem szeretne Puebla környékén amerikai kommandósokba botlani, mert sajnos nem áll módjában biztosítani ezeknek az akciócsoportosoknak semmiféle segítséget, de még a biztonságukat sem tudná garantálni. És ugye megértem, hogy ilyen előzmények után meg van kötve a keze.

– Azt elhiszem. Bizonyára az előrelátó Alejandro csomózta azt a kötelet a belügyminiszter úr csuklója köré, és ha már ott volt, akkor a kender alá dugdosott némi lóvét is – morogta Hayes. – Akkor most?

– Még képlékeny. De legalább nem kell vízhólyagot ülnie Noxnak sem a fenekére, miközben diplomataként tárgyal.

– Akartad mondani, nekem – mosolygott Nick.

– Akkor neked – bólintott Jeff. – Egyébként sem ez a lényeg.

– Tényleg nem – értett egyet az ügyosztályvezető a kiképzővel. – Felteszem, összevonjuk csapatainkat, ezért Keegan hadnagyot is szívesen látnád. Legyen. Vendégségbe jöhet, örökbe viszont nem adom a legjobb ügynökömet. Főleg, amíg nincs helyette senki.

A tárgyalás résztvevői minden különösebb szájbarágósdi nélkül képesek voltak fontossági sorrendet felállítani, így anélkül, hogy bárki is parancsba adta volna, felálltak, és a dolgaik után néztek.

John Kenderson tehát elsőként Ewant látogatta meg, hogy felvillantsa a sérült előtt az újrakezdés lehetőségét.

Christopher Gordon Felton, vagy ha úgy jobban tetszik, Ewan O’Donell az ágyban heverészett és az agyát túráztatta. Egykori cellatársával már átrágták a lehetőségeket, és a lábadozó egyre jobban bízott abban, hogy találnak megoldást.

John őszinte mosollyal az arcán lépett be a szobába. A két férfi kezet rázott, majd az énekes az ágy mellé húzta a széket és leült.

– Úgy látom haver, nem hülyéztek rögtön le, amikor előadtad az agybajodat – vigyorgott a tényt megállapítva a beteg.

– Többen komálják az elgondolásaimat, mint nem, legalábbis abban a körben, ahol kezdésnek előadtam őket – mosolygott vissza a zenész. – Az illetékesekkel eléggé egybevágtak az elképzeléseink, és amennyiben rábólintasz, tovább is haladhatunk.

– Már akkor rábólintottam, amikor még csak az elméletet skicceltük, négyszemközt. Mit kéne tennem, hogy némileg elfeledtessem a bűneimet befolyásos barátaiddal?

– Élethűen kellene hullát játszanod.

– Helyesen zavaros megfogalmazás, szerencse, hogy nagyjából értem. Ezek szerint meggyőzted őket róla, hogy Feltonként ugyanazt kapnám, mint amire O’Donellként számíthatnék. Hosszú, egyhangú és életfogytig tartó, sitten töltendő éveket. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy a barátaidnak ebben mi az üzlet?

– Mindjárt rátérek. De először nyilatkoznod kell a szándékodról. Egyértelműen és visszavonhatatlanul, tehát jól gondold meg.

– Nincs min rágódnom. Felton évekkel ezelőtt kipurcant. O’Donell meg a kedvedért totál élethűen fogja feldobni a pacskert. Pillanatokon belül dajkálhatod az újszülöttedet.

– Ettől eltekintenék, ha nem baj – komolyodott el a rockzenész. – Tehát, mit mondasz?

– Esküszöm…. nem, nem jó – visszakozott Ewan. – Becsületszavamra… ez sem jó – harapta el a kezdődő mondatot az egykori terrorista. – Tehát megígérem, megfogadom, hogy a lehetőségért cserébe mindent megteszek.

– Nagyon hülye vagy, O’Donell – csóválta meg a fejét Kenderson. – Tehát az üzlet úgy hangzik, hogy megkreáljuk földi maradványaidat, majdan temetést rendezünk mindkét fickónak. A nejedet is értesítjük, valamint a brit hírszerzést is. Te meghúzod magad a házamban, aztán hagyod, hogy elfelejtsenek Mexikóban és a Brit Szigeteken, közben felépülsz. Kapsz új papírokat, hálából viszont készségesen válaszolsz a hozzád intézett kérdésekre, és senkinek nem raksz keresztbe.

– És a kérdések melyik korábbi életemre vonatkozóan is fognak elhangzani?

– Feltételezem, mindkettőre.

– Sejtettem. De neked Johnny, mi közöd van ezekhez?

– Hálával tartozom nekik, ha nem is olyan szinten, mint te fogsz. Az elrablásomról már beszéltünk, ugyebár. Aztán azért a minap is csak kiderítették, hogy kamu a vád, amiért lecsuktak.

– És a szócső szerepét mindig te fogod játszani? Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy annyira azért tartanak tőlem a tisztelt urak, hogy szemtől-szembe beszélgessünk, már ha jól veszem észre.

– Rosszul látja, O’Donell – lépett be az utolsó mondattal egy időben Holden a szobába. – Jeff Holden vagyok, és nem tartok magától. Egyszerűen csak óvatos vagyok, aminek a jelentőségét magának, mint hajdani ügynöknek nem kell a szájába rágnom. Az ajánlat egy gesztus. Ha nem él vele, és nem működik együtt, rövid úton kinyiffan, úgyis ez volt még nemrég is a vágyálma. Kenderson rengeteget kockáztat maga miatt, kijárta ezt a lehetőséget, elviszi az otthonába és ott látja vendégül. Fogalmam sincs, hogy mivel érdemelte ki a barátságát, de nem is érdekel. Azt nem mondom, hogy az élete minden percét ismerem, de a fő vonalvezetés azért előttem is tiszta. Hiba lenne hülyének néznem, nem is fárasztom vele egyikünket sem. Mivel egészen pontosan tudom, hogy kicsoda, ennek alapján azzal maga is tisztában van, hogy én sem vagyok akárki. Terrorista és brit ügynöki kiképzési módszerek, források, információk, informátorok, esetleg tervezett jövőbeni akciók érdekelnek. Azonban elsősorban McBride van a célkeresztben, gondolom, ez sem lepi meg túlságosan. Ne haragudjon, igazán nem szívesen tépem fel a lelki sebeit, de egyetlen barátja mintha randán cserbenhagyta volna, amiért remélhetőleg legalább egy kicsit haragszik is rá – fejezte be a mondandóját kétségkívül gúnyos hangsúllyal Jeff.

A sérült elmosolyodott, amikor válaszolt:

– Eddig azt hittem, hogy John ugyanolyan ügynök, mint én voltam valaha. Úgy tűnik, tévedtem. Viszont, ha csak az évekkel ezelőtti szabadulása miatt kell még mindig hálásnak lennie, komolyan sajnálom a srácot, mert úgy tűnik, ebben az életben már nem fogják békén hagyni. Mondja Holden, kedvelnem is kell magát, vagy elég, ha csak súgok?

– Szükségtelen érzelmeket pazarolnia rám. Egyedül a bennfentes, helytálló információi érdekelnek, tekintse leginkább üzletnek a megállapodásunkat.

– Hasonlóval éppen csak az imént jártam pórul – húzta el a száját a sérült. – Juanita Mendez ajánlata vonzóbb volt, mint most a magáé. Nem gondolja, hogy nem elég mézes a madzagja, Jeff Holden?

– Ez marad az ajánlat, jobbra egyébként sem számíthat, javaslom, aludjon rá egyet! – fordított hátat a kiképző a szobában tartózkodóknak, de az üvegfal mögött állók elől meg sem próbálta elrejteni a vigyorát. Anélkül, hogy visszanézett volna Ewanra és Johnra, kiment az ajtón. Bement a szomszédos, elsötétített szobában karba tett kézzel álldogáló férfiakhoz, akik az ajtónyitódásra felé fordultak, szinte másodpercre pontosan, egyszerre húzták mosolyra a szájukat, majd a Hammondnál sokkal csipkelődőbb stílusú Hayes megjegyezte:

– Újszülöttünk mellébeszélésben világklasszis. Netán rokonod?

*

Kathy Donovan a Kenderson lányok nevelőnője szorgalmasan tett-vett a bérelt lakás konyhájában. Victor Larával együtt jött vissza a szigetről, anélkül, hogy bárkinek is előzetesen szólt volna, de ennek a tettének igen komoly oka volt. Most, hogy egyedül főzőcskézett, ráért arra, hogy alaposan végiggondolja a dolgokat. Miközben az étellel foglalatoskodott, elmerengett a múlton, és halványan mosolyogva idézte fel a kezdetek kezdetét.

Nyilvánvalóan minden a félresikeredett házasságával kezdődött. Az ifjú Dominik Donovan nejeként nem sok jóban volt része. Dom kedves fiú volt, hangsúly a fiún. A komolyságnak még csak a szikrái sem látszottak rajta, felelőtlenül úgy ítélte meg, hogy az érettségi bankett finisében, a motelszobában, kíváncsiságból elkövetett összefekvés elegendő alap lesz a házassághoz is. Mindkét fél szülei tiltakoztak, de a fiatalok azzal fenyegetőztek, hogy megszöknek, ha nem kapnak szülői beleegyezést. Megkapták. Aztán jöttek a hétköznapok, és ahogy Kathy sem a pincérnői állásra vágyakozott, úgy Dom is elégedetlen volt a saját munkájával. A középiskolában a srác egész jól focizott, és amikor a következő évfolyam végzőseinek csatára helyett pályára állt, egy sportmenedzser meglátta benne a tehetséget. Felajánlott a fiatal fiúnak egy lehetőséget, és Dominik Donovan örömmel csapott a tenyerébe. Kath szíve fájt, mert el kellett hagyniuk szülővárosukat, viszont annak nagyon örült, hogy végre megszabadult a pincérnői egyenruhától.

Dominik beváltotta a hozzáfűzött reményeket – legalábbis a sportolói karriert illetően. A felesége viszont egyre többször gondolt nosztalgiával a szülővárosra, de leginkább a függetlenségét szerette volna visszakapni. És ahogy az lenni szokott, hamar elérkezett Dom életében a pillanat, amikor lazán megfeledkezett a neje iránti szeretetről és megbecsülésről, és beleszédült az egyik „nem annyira vidéki kislány” ágyába.

Becsületére legyen mondva, villámgyorsan asszonya tudomására hozta a tényeket, közölte a döntését a házasságukkal kapcsolatban, és nem gördített semmiféle akadályt a válásuk elé. Kathy talán ezért tudta továbbra is barátként kedvelni Dominikot, hiszen a férje amiben csak tudta, segítette. Nem pocskondiázta, vagy hibáztatta a feleségét, és még talán szóban sem bántotta soha. A kamaszok lángoló szerelme porrá perzselte önmagát, és ennek okán mindkét fél még relatív időben neki tudott indulni, megkeresni a saját útját.

Kathy már elvált nőként bérelt egy lakást, elvégzett néhány tanfolyamot, és reménykedve várta az ügynökség telefonját. Nem kellett sokáig várakoznia, és igen megszerette választott foglalkozását. Az elégedettségből, amely a munkáját övezte, és a családok által adott ajánlólevelekből abszolút úgy tűnt, Kathy Donovan megtalálta álmai hivatását. Több családnál is dolgozott már, megszerezte a szükséges tapasztalatokat, egyedül csak a magánéletében nem volt sikeres annyira, hogy saját családja legyen.

Abban az időben éppen megint munkát keresett, mert a család, akinél dolgozott, elköltözött. Hamarosan azonban az ügynökség ismét hívta, és Kath azon igyekezett, hogy mindenben megfeleljen a beszélgetésen. Divatosan, mégsem kihívóan felöltözött, aztán elautózott a közvetítő által megadott címre. Becsöngetett, egy késő negyvenes korú nő ajtót nyitott neki, és bekísérte a ház földszintjén álló nappaliba. Kathy Donovannek szabályosan leesett az álla, amikor szembekerült leendő munkaadójával.

Egy ránézésre igen fiatal srácot látott csak a helyiségben, akinek hosszú, kissé hullámos, szőke haja össze volt fogva a tarkóján, nem éppen visszafogott mintájú pólója le volt terítve egy pelenkával, és majdnem felborította a zavarában toporgó nőt, mert eléggé lendületesen, mégis mezítláb csattogott a rácsos ágyban nyekergő babához. Ügyetlenül, mégis végtelen szeretettel és gyengédséggel vette a karjába a csecsemőt, és a kicsi érzékelve a testhelyzet-változást, azonnal abba is hagyta a panaszkodást. A reménybeli bébicsősz döbbenten állapította meg, hogy a babóca még igencsak újszülött, bizonyíték erre ráncos, hámló, kissé vöröses bőre.

A srác megfordult, vállán a gyerekkel odament a nőhöz és kezet nyújtott neki:

– Elnézését kérem, hogy majdnem felborítottam, de nem bírom elviselni, ha Stephanie sír. John Kenderson vagyok, és nagy szükségem lenne egy hozzáértő segítségre a lányom körül.

Kathy is bemutatkozott, majd miután hellyel kínálta a ház ura, meghallgatta a nem mindennapi történetet.

– Kérem, ne szánakozzon rajtunk, semmi különösebb baj nincs, csak annyi, hogy a feleségemnek halaszthatatlan dolgai akadtak, így rám maradt a kislány. Nekem viszont fogalmam sincs róla, hogy mit is kéne csinálnom vele, mert a mai napot még csak-csak kihúztuk valahogy, de hosszú távon ez nekem teljes munkaidőben nem fog menni, ezért kértem segítséget.

– Értem – somolygott Mrs. Donovan. – Mennyi idős Stephanie?

John akaratlanul is elmosolyodott, amikor meghallotta a lánya nevét a nő szájából, aztán még mindig mosolyogva válaszolt:

– Három napos. Ma hoztam haza a kórházból, de mint azt már mondtam, Dorothynak azonnal el kellett utaznia. Abigail, a házvezetőnőm ugyan ma kisegített, de az egyből feltűnt, hogy máshol kell keresnem a jó megoldást.

– Mennyi ideig lenne szüksége a segítségemre?

– Nem tudom megmondani – nézett egy pillanatra félre a férfi. – Úgy sejtem, nem rövid időről beszélünk. Az is lehet, hogy évekről. Most még tényleg nem tudom – Kenderson sóhajtott egy mélyet, majd a lányát a válláról levéve a tenyerébe fektette a csöppséget, és mintha neki mondaná, kizárólag a babát nézve, beszélni kezdett:

– A feleségem, ha egyáltalán látjuk még, már jó előre közölte, hogy nála ott véget ért a történet, hogy kihordta és megszülte Stephanie-t. Olyan dadára van szükségem, aki a hét minden napján, huszonnégy órán keresztül felügyel a gyerekre. Egy tökéletesen stabil pontra ebben a zűrzavarban, amit pillanatnyilag az életemnek nevezünk. Természetesen igyekszem megtanulni, amit lehet, és be fogok segíteni, mint ahogy Abigail is, de zenész vagyok, és időnként a munkámmal jár, hogy heteket, hónapokat is távol vagyok, amikor turnézunk. A speciális körülmények hasonlóan nem szokványos megoldást követelnek, így az lenne a legmegnyugtatóbb, ha ide tudna költözni. – A zenész az utolsó mondatot már úgy mondta, hogy beszélgetőpartnere szemébe nézett. Amikor ellenvetésnek a nyomát sem látta Kathy arcán, folytatta: – Az étkezésre és a szállásra tehát ne legyen gondja, mint ahogy a közlekedéssel sem lehetnek problémái, amennyiben van jogosítványa. A garázsban járgány van elég, még válogathat is. Persze fizetést is kap, amiben akár most is megállapodhatunk.

A kislány ismét sírni kezdett, a férfi pedig elég kétségbeesetten nézett rá, nem tudva, mi lehet a csecsemő gondja. Mrs. Donovan elmosolyodott, gyengéden, gyakorlott mozdulattal elvette a babát a zenész kezéből, odavitte a pelenkázóhoz, és kicserélte a pelenkáját. Peluscsere közben lekezelte a köldökzsinór csonkját is, majd a gyereket tartva kiment a konyhába, és felrakott forrni egy lábasnyi vizet.

John figyelmesen nézte a mozdulatokat, majd megkérdezte:

– Döntött, Kathy? Számíthatunk önre?

A nevelőnő felnézett a férfira, úgy válaszolt:

– Igen, vállalom. Azonban kezdésnek rögtön az lenne a kérésem, hogy tegeződjünk. Amint látom, én vagyok az idősebb.

– Köszönöm, a kedvességét. Azaz a kedvességedet. Ha Stephie elaludt, elmegyünk a lakásodra, és hozunk néhány dolgot, hogy be tudj valamelyest rendezkedni nálunk.

– John, ne haragudj a kérdésért, de nem volt kicsit korai a gyerekvállalás? Inkább néznélek Stephanie bátyjának, mint az apjának.

Az énekes elvigyorodott, úgy válaszolt:

– Ahogy elnézem, téged is becsaptak a génjeim. Hány évesnek nézel?

– Talán huszonnégynek.

– Harminc vagyok.

– Nem létezik.

– Pedig de – mosolygott tovább Kenderson.

A zenész mérhetetlenül kedves és jó embernek bizonyult, így a beilleszkedés cseppet sem volt nehéz az új alkalmazott számára. Ráadásul az összerázódás fergeteges gyorsasággal meg is történt, és Kathy soha nem bánta meg, hogy elfogadta a felkérést, és így döntött.

Na, igen – sóhajtotta magában a nevelőnő – pont emiatt lesz iszonyatosan nehéz. Idestova lassan tíz éve dolgozott Johnnak, Stephanie-t szinte a saját gyerekének tekintette, és amikor felbukkant Bonnie is Sandrával együtt, Mrs. Donovan úgy érezte, ennél többre talán nem is vágyhat. Steph végre nem volt egyedül, az új feleség pedig egy igen kedves, szeretetreméltó ember volt. A család kerek és egész lett, de senki fejében meg sem fordult a gondolat, hogy Kathyre esetleg ne lenne szükség. A nevelőnő pont ezért érezte úgy, hogy cserbenhagyja őket. Mert most kénytelen lesz felmondani, egyszerűen muszáj. Ha erre gondolt, mindig elkeseredett, de aztán, amikor az ok is az eszébe villant, megint akaratlanul is mosoly költözött az arcára.

Igen, hálás volt a sorsnak. Ugyan a Kenderson-házban sajnos előfordultak tragikus események és időszakok, de utóbb kiderült, mégsem olyan igazságtalan a nagybetűs élet, mint amilyennek akkor látszott. Johnt bár elrabolták, és egy egész évig halottnak is hitték, azért előkerült. Aztán következett az, amire Kath ismételten nem gondolt szívesen. Amikor beleszeretett Jet Csenbe, aki csak felhasználta arra, hogy valamiképpen csapdába csalhassa Johnt. De ez az ügy is megoldódott, még akkor is, ha a végkicsengését illetően már megint volt miért izgulni.

És most ez. Kathy Donovan még mindig hitetlenkedve gondolt vissza az egész eseményre. Kendersonék egy varázslatos szigetre küldték nyaralni Abigaillel együtt. John mindig kimondottan nagyvonalú volt, de ez a pihenés eléggé kötelező jellegűnek tűnt. De sem Mrs. Sullivan, sem Kathy nem akadékoskodott, mert mindkettőjüknek volt mit kiheverni. A szigeten volt még néhány ismerős arc, így ténylegesen kipihenték, és remekül érezték magukat.

És igen. Azon az apró kis földdarabon rátalált az is, amiben már egy ideje nem hitt és nem is reménykedett. Egy társ. Victor.

A sebésszel való kapcsolata lassacskán alakult, egyikük sem kapkodott. A nevelőnő nem lángolt, mint hajdan Dominikért, és nem is úgy érzett, mint még nemrég Csen iránt. Hanem sokkal mélyebben, tényleg lélekből élte meg a kialakuló vonzalmat. Victor Lara legalább felerészben Kathy miatt vállalta el a felkérést, hiszen tudta, hogy a nő vakációja hamarosan véget ér, és haza kell mennie.

Mrs. Donovan felállt, odament a tűzhelyhez és megkavarta az ételt. Elmosolyodott, hiszen a váratlan fordulat sem váratott sokat magára.

Victor már komolyan aggódott, hiszen a kellemes klíma, a nyugodt körülmények ellenére Kathy időnként rosszul volt, napszaktól, időjárástól függetlenül. Orvosként addig beszélt barátnője lelkére, amíg az meg nem engedte, hogy vért vegyen tőle, és azt a kórház laborjában megvizsgálják. Dr. Lara egy délelőttön kézen fogta, és bevitte magával a kórházba. Az asszony aggódott, hiszen a férfi azt mondta, még egy kiegészítő vizsgálatra szükség van ahhoz, hogy tényleg tisztán lásson.

Kathy szorongva várta, hogy mit fedezett fel a hasi ultrahangon a barátja, amikor Victor gondterhelt arcvonásaira mosoly költözött, és a nő géllel összekent hasára rátett egy bársonydobozkát, a képernyőt az asszony felé fordította és így szólt:

– Remélem, ugyanúgy nem tragédiaként fogod megélni, mint én, amit közölnöm kell veled, szívem. Állapotos vagy, Kath. És ha elfogadod, akkor menyasszony is.

Kathy Donovan az első pillanatokban megnyikkanni sem tudott meglepetésében. Csak az visszhangzott benne, hogy most már minden vágya teljesült. Egy olyan férfi áll mellette, akire számíthat, és akit szeret. Amennyiben a korából adódó egyéb vizsgálatok eredményei is megnyugtatóak, hamarosan anya lesz. Saját családja lesz, ez több mint csoda. Igaz, kora negyvenesként az első gyerekét várni egy kicsit rizikós, de látott már ilyet a világ. Esküvő, férj, baba… És már nincs is több vágya… Esetleg annyi, hogy Victorral együtt láthassa felnőttként is azt a kis lényt, akiről pillanatnyilag még tényleg csak ők ketten tudnak. 

Édes gond, igen. De az állapota, a saját gyerek nem azt jelenti, hogy soha többé nem látja Stephie-t és Sandrát. Nem, még véletlenül sem. Még akkor sem, ha nehéz lesz nekik megmagyarázni. Azt szerette volna a legkevésbé, hogy lányok a hírt cserbenhagyásnak éljék meg. Nem fogják, hiszen úgy ismeri őket, mint a tenyerét. Ráadásul Bonnie és John sem hagyná. Nem lesz gond. Csak annyi történik, hogy nem fog velük egy fedél alatt lakni, semmi több. Mert nem alkalmazott, hanem a család egyik szeretett és megbecsült barátja. És ez már nagyon régóta így van…