Nem tudom, hogy most mit
mondjak Róla. Igen, kitaláltátok, a Gazdiról beszélek. Legyünk teljesen
őszinték, én sem vagyok hibátlan! Igen, elismerem, talán ez az egy hibám
valóban létezik! Ezért – ha történetesen rendőrkutyának születek – biztosan
leselejteztek volna, és akkor is munkanélküli lennék, mint most. Oké, bevallom:
rosszul tűröm a közlekedési eszközökön való utazást. Oké, nyertetek, pontosítanom,
illetve árnyalnom kell a problémát: gyűlölök autózni. Nna, ez is megvolt, nem
is volt olyan iszonyúan nehéz. Nos, ha már teljesen tiszta a kép, akkor haladjunk
vissza a szigorú tényekhez!
Már napok óta robotol a
mosógép, meg a Gazdi is. Nagyfőnök nem folyik bele ebbe a történetbe, hagyja
érvényesülni a Gazdit. Kisgazdi pedig izgatottan rakosgatja a játékait, hogy
nehogy itthon maradjon valamelyik műanyag dinoszaurusza, mert anélkül biztos
nem is vizes a Balaton.
Elérkezett a nap, amelynek
hajnalán a Gazdi levisz sétálni, és hosszan labdázik velem. Majd visszamegyünk
a lakásba, ahol – felháborító, minő skandalum – nincs előkészítve a reggelim!
(Ezt is imádom benne: nem könyv
szerint tart kutyát, hanem tapasztalatból. Szetter elődömnek volt előírt
koplalónapja, így olyankor olyan éhes volt, mint a farkas. Mami – akit az előd
is ugyanúgy imádott, mint én, csak szót nem fogadott neki – levitte Ginát sétálni,
és egy óvatlan pillanatban a farkaséhes vadászeb mohón felkapott egy csirke
combcsontot. Lett is probléma, mert a mohóság és a szilánkos csirkecsont
egyenlőségjele mögé a bélátfúródás került. Gazdi szerint a környékbeli
állatorvosok felkészültségéről és alaposságáról szóló történet is megérne egy
misét, de azt most inkább hagyjuk! A lényeg: a mohó szetter egy hét után,
csonttá soványodva a műtőasztalon kötött ki, ahol sikerült megmenteni az
életét. Gazdi ekkor esküdött meg rá, hogy az ő kutyája soha az életben nem fog
koplalni többet egy percet sem. És milyen csodálatos: betartja azóta is!) Ezt
csak azért mondom, hogy senki ne lepődjön meg: én bizony naponta kétszer –
reggel és este – séta után kapok enni. A napi adagomat két részletben. A Gazdi
szerint ez a módszer a gyomorcsavarodás ellen is dzsal, szóval orvosilag is
bizonyított, hogy jól csinálja!
Hoppá! Figyelj csak! Na mit
szólsz? Ilyen az igazi luxuseb dolga! ELŐÉTELT kapok reggeli előtt. Pár szelet
párizsit kaptam, de miért nincs még tálalva a reggeli? Komolyan mondom: beírok
a panaszkönyvbe! Én követem, mint az árnyék, hiszen mindig szokott érteni
belőle; de most NEM. EGYSZERŰEN KIKERÜL! Sőt! Elhangzik a szájából az a parancs
is, amit a lakásban a legjobban utálok hallani: HELYEDRE!
Én fekszem, ők nyüzsögnek. Most
már a Nagyfőnök is rendezkedik, utasítgatja a Kisgazdit meg a Gazdit. A
táskákba suvasztott ruhákat leviszik az utcára, amikor is előkerül még Mami,
Papi, Tesó, Szöszi, meg Nonó is. Gazdi előveszi a kiképzőpórázamat és a
szájkosaramat is. Én már nagyon álmos és bamba vagyok, pedig nem is ettem.
SEGÍTSÉG! Annyi akaraterőm sincs, mint egy kisverébnek, így engedve az
unszolásnak, beszállok az autóba. Annyit még látok, hogy a falkám búcsúzkodik a
bővebb falkától, majd Nagyfőnök utasítására Kisgazdi és Gazdi is a helyükre
ülnek, én Gazdi ölébe hajtom a fejem, ő pedig nyugtatóan cirógat. Elindul az
autó, de hála a Gazdi érintésének – naná, hogy nem a párizsiba rejtett
nyugtatónak! – nyugodt vagyok és elalszom.
ÉBRESZTŐ! MEGÉRKEZTÜNK!
Huhh! Ezt a helyet már ismerem!
Te jó ég! A víz is megvan még! Gazdi azonnal kivisz sétálni, majd enni és inni
ad. Ki kell pihennem az utazás fáradalmait. Na jó, engedélyezem, ők is elmehetnek
enni. Addig én vigyázok erre a szobára, ahol – már egy ideje tudom! – két hétig
otthon vagyok.
Egyedül maradtam. Kevés idő
múlva már éppen csóválnék, mert meghallom, hogy kulcs fordul a zárban.
Odamegyek az ajtóhoz, de szinte rögtön bemogorvulok: idegen akar bejönni,
méghozzá a Gazdi nélkül! Mégis mit képzel ez? Igaz, hogy nem vagyok rendőrkutya
– mint fentebb már taglaltam az okát – de ide be nem jön senki idegen, én ezt
GARANTÁLOM! Megállok hát az ajtó előtt, és nem agresszívan, de a tudomására
hozom, hogy ha bejön, akkor kénytelen lesz konzultálni a sebészorvosával a
mellékhatások miatt. Na, jól van, minden oké. Nem buta ez a kétlábú, mert
értett a ráutaló magatartásból és nem erőszakoskodott tovább. Visszacsukta az
ajtót, én pedig békésen visszafeküdtem. Gazdiék visszajöttek, valami TV-t
emlegettek – amit még nem hoztak – és a Nagyfőnök ebből kifolyólag elment
intézkedni. Amikor visszajött, hozta a szerkentyűt, amit a kétlábú
betolakodónál is láttam, és mosolyogva mesélte a Gazdinak, hogy a recepció nevű
helyen azt mondták, hogy egy kicsit goromba voltam a behatolóval. Aljas,
szemenszedett hazugság! Mit több, RÁGALOM! Nem is haraptam meg a fickót… még
hogy goromba! Az egészen másként néz ki, amikor én goromba vagyok, erről
konkrétan meg lehet kérdezni az illetékeseket. Akik ugyan nincsenek sokan, de
azért vannak… Egyébként is, minden kétlábúnak tudnia kéne olvasni, mert a Gazdi
igenis kiírta: KUTYA A SZOBÁBAN!
A szűkebb falkám visszajön, kipakolnak,
majd magukra veszik a fürdőruhájukat – engem hagynak pihenni tovább – és
eltűnnek egy-két órácskára. Aztán a Kisgazdi visszajön a Gazdival, és kivisznek
sétálni. Ha tudtok hallgatni, akkor most egy olyan titkot árulok el, amit nem
szabadna: egy félreeső helyen Kisgazdi előremegy, Gazdi lekapja a nyakörvemet,
előveszi a teniszlabdát és bemegyünk mindhárman a VÍZBE! Ez olyan szép, hogy el
sem hiszem! Meleg van, én a Gazdiékkal fürdök és labdázok! Mellesleg nem ám
felháborodott népségek vesznek körül minket, az idegenek mosolyognak, és
dicsérik a szépségemet meg az okosságomat! (Valóban nagy kunszt lehet egy
labdát visszahozni, ez nekem természetes, de ők örüljenek csak nyugodtan a
teljesítményemnek!) Fúú! A vízben tizenöt perc alatt úgy kifulladok, mint
otthon az esti labdázásnál. Gazdi kiparancsolja a vízből a Kisgazdit és engem
is; én hálából a közönségemre rázom a vizet, akik még mindig örvendeznek. Gazdi
fogja magát és megalapozza a nyaralás ideje alatti népszerűségünket: hagyja,
hogy aki akar, megsimogasson. Ezért a programért én személy szerint nem
lelkesedem annyira, de egy ilyen Gazdi kedvéért még erre is hajlandó vagyok.
Persze azt várhatják reggelig, hogy majd farkat csóválok, esetleg odabújok
bárkihez is, aki nem a falkám tagja, de félni azért nem kell tőlem. Lehet, hogy
nem vagyok egy mindenki kutyája, de városi eb lévén tudom, hogy mi fán terem a
normális viselkedés. Én egy olyan arany középutas kutya vagyok. Nem
nyalok-falok senkit, de attól sem kell tartani, hogy bárkit ok nélkül megkóstolok.
Tudom, hogy kutyáéknál nem
szokás a pirulás, de hát a balatoni nyaraláshoz köthető a sztori és velem esett
meg. Üsse kavics, elmesélem, maximum kicsit kevesebb fanom lesz a történet
végére…
Szóval. Egy napon, reggeli után
volt a falkám, én is már sétáltam, de mivel valami meteorológus nevű, tévében
tetszelgő fazon bundarohasztó hőséget ígért, a Gazdi úgy döntött, hogy reggeli
előtt is úszhatok egyet.
Letelepedtek a partra, a Gazdi
elővette a labdát, bedobta a vízbe, és már mehettem is. Már vagy hatodszor
loholtam befelé, amikor a víz alól támadás ért. Igen, teljesen jól értitek, ne
hüledezzetek, tényleg így volt! Valami, vagy valaki beleakaszkodott a nyakamba.
Mivel úgy tudtam, hogy semmiféle szörny nem lakja a Balatont, eddig holt
nyugiban fürödtem. Most viszont – szégyen ide, vagy oda – megfordultam, és mint
a motorcsónak, jöttem kifelé a szörnylakta közegből. Ijedtemben még a labdámat
is szanaszét hagytam. De azért figyelitek, már megint, milyen empatikus gazdám
van!? Ugyanis egyből tudta, hogy valami gond van, rögtön elkezdett átvizsgálni.
Talált is két friss lyukat a nyakamon, amin erősen elcsodálkozott, hiszen
tudta, hogy nem verekedhettem, elvégre állandóan szem előtt vagyok. Na, ezt
fejtsétek meg barátaim, ha tudjátok! Nagyfőnök is nézegette a sebeket, és azt
mondta, horog biztos nem. Ugyan nem orvosszakértő, de higgyünk neki,
megállapította: a seb bizony harapott. Nem nagy, és nem veszélyes, de mégiscsak
harapott, és kétségkívül akkor keletkezett, amikor a vízben voltam.
Gazdi erőteljesen mutogatta a
stég alatt úszkáló labdámat, – szégyellem ugyan bevallani – de inkább úgy
tettem, mintha nem látnám, illetve fogalmam nem volna róla, mit kell egy
labdával ilyen esetben tenni. Igen, tök jól látjátok! Nem akartam bemenni. Én?
Oda? Ki van csukva!
Ha nem érdemelné meg, nem
tenném, és már lassan biztosan unjátok, de tényleg csúcsszuper gazdáim vannak.
Gazdi bátran lehetne kutya is, de ezt már talán említettem a memoárjaim egyik
előző részében valahol. Na, figyu! Szóval nem erőszakoskodik, nem bevisz a tó
közepére a csónakkal és kilök belőle, hanem leveszi a nyakörvet, és bemegy a
vízbe. Úristen! Nehogy már az a szörny szemet vessen az én gazdámra! Muszáj
mennem! Rohanok és csobb, máris mellette tempózom. Ha jön a szörny, esküszöm,
megölöm! Nem magam miatt, miatta… A rossz nyelvek biztos azt mondanák a
szitura, hogy Roxy eb megvárta, amíg a Gazdija bemegy és csak utána indult el,
hogy biztos legyen benne: amíg a szörnyeteg falatozik a falkavezérből, neki
lenne ideje kijönni a vízből. Tudjátok mit? Mindenki azt gondol, amit akar. Ketten
a Gazdival tudjuk a frankót, a többi nem érdekes.
Na! Mit szóltok! Mikor volt
nektek ilyen falkátok? Irigyek vagytok, mint a kutya, ugye? Van is mire! Az én
Gazdimnak már fényesítik valamelyik múzeumban a vitrint, hogy mutogassák! És
akkor az esti sétát még nem is meséltem! Öregem! Lementünk a térképről is! És
ez így megy két egész héten keresztül!
A hazaindulás napját onnan
ismerem meg, hogy megint az előételes trükkel jön a Gazdi. Nem veszi
figyelembe, hogy ezt a poént már ellőtte. Mindegy, engedékeny hangulatban
vagyok, hiszen nagyon odafigyelt rám a nyaralás alatt. (Mondjuk ez sem
különlegesség, otthon is totál képben van velem kapcsolatban.) Így hát beveszem
a nyugtatót, és máris úgy teszek, mintha máris levert volna a lábamról. Azért
szép lassan tényleg elalszom, de amikor felébredek, kiszállunk az autóból, még
kissé bambán, de felfogom: ismét ITTHON vagyunk. Lesz is mit mesélnem az itthon
tespedő kollégáknak! Már többen jelezték, hogy lízingelnék egy ilyen nyaralás
idejére a Gazdit! Pedig ha tudnák, hogy nyaralás nélkül is milyen jó Velük...
Na jó, nem ömlengek tovább, nem az én stílusom. Nyaraltunk. Visszajöttünk. Na
és? Jövőre is megyünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése