Reményhajsza III - 1. fejezet

1. fejezet
 

Patrick Hammond tervei némileg megváltoztak, de a turné körüli események nagyrészt a kommandós parancsnok elképzelései szerint alakultak. Mivel Sean és Ewan eltűnését ugyanúgy nem vették félvállról, mint a fenyegetést, ezért különféle biztonsági intézkedéseket foganatosítottak.

A kommandósokhoz tartozó nők, azaz Kristie a lányával, valamint Abigail és Kathy elutazott Pearce-ék szigetére. Elisabeth Donaldson nyaralni ment, Hagmanék pedig a lányokkal együtt világ körüli útra indultak.
Holden Patrick első telefonhívására visszatért az újoncokkal együtt, hogy segíteni tudjon a csoportnak, mert úgy ítélte meg, hogy az otthoni események sokkal fontosabbak, a kiképzés azonban még várhat. Ennek következményeként Jeff behívta Hammond csoportját, hogy megismerkedjenek az újoncokkal, illetve John Kendersont is meghívta a találkozóra.
Ben, Brandon, Patrick, Ron és John halkan beszélgetve vártak a nagyfőnökre. A terrorelhárító kommandó atyaúristene hamarosan meg is érkezett. Amint betette a lábát a bázis területére, azonnal jelentést kért, majd miután végighallgatta a beszámolót a közelmúlt eseményeiről, magához ragadta a szót:
– Örülök, hogy hiánytalan a csoport, illetve annak is, hogy nem rohantatok fejjel a falnak. Mielőtt megkérdezitek, elmondom, hogy az ifjú titánokat segítségként óhajtom kiképezni. Nem helyettetek, hanem veletek együtt fognak majd dolgozni. Valamikor a távoli jövőben persze előfordulhat, hogy a helyetekbe lépnek, de sok víz lefolyik addig még a hátatokon, tehát fölösleges amiatt aggódnotok, hogy esetleg munkanélkülivé váltok miattuk. Hamarosan bemutatkoznak a srácok, Van azonban még egy elég fontos kérdésem mindenkihez, beleértve téged is, Johnny – nézett a nagyfőnök a zenészre, majd folytatta: – Sasszemet megkaptuk. Csak én ismerem a kódjait, illetve rajtam kívül Patrick és Ben tudja majd szóra bírni és irányítani a szerkezetet. A műhold számtalan dologra alkalmas, így a technikusok kifejlesztettek egy parányi jeladót – tette le az asztalra a csúcstechnikát képviselő mütyürkét Holden. – A kérdés az lenne, hogy hajlandóak vagytok-e arra, hogy beültethessük a testetekbe az adót, vagy ragaszkodtok az ósdi órába, kabátgombba, cipősarokba beépített ketyerékhez? Elvégre a bőrötök alatt nem olyan könnyű felfedezni a poloskát.
A kommandó tagjai összenéztek, majd Hammond vette át a szót:
– Ha jól értelmezem a szavaidat, főnököm, akkor ez opcionális lehetőség, tehát nem parancsról van szó. – Társai egyetértő bólintása után a parancsnok folytatta: – Ha így állunk, akkor maradnánk annál a lehetőségnél, amikor mi aktiváljuk a jeladót, és nem folyamatosan küldi a jeleket Sasszemnek. Mellesleg jegyezném meg, hogy ha mégis felfedezi az ellenfél a beültetett kapszulát, még meg is nyúznak azért, hogy sikerüljön hatástalanítani. Tehát legalább annyi hátránya van a mütyürnek, mint amennyi előnye.
– Akkor ezek szerint nem akarjátok a poloskát? – Jeff hátradőlt a székén, megmasszírozta az állát, majd elgondolkodva közölte benyomásait: – Szinte gondoltam. John?
Az énekes elvigyorodott, úgy válaszolt a kiképzőtisztnek:
– Ha nem bánod, akkor én sem szeretnék a chipes, pórázon vezetgetett kutyuskád lenni. Egyébként sem nagyon értem, nekem miért szól ez a kérdés, elvégre most indulok turnézni a zenekarommal, és különben sem vagyok már kommandós. Annak idején te adtad a kezembe a leszerelési papírjaimat, memóriabajnok.
Holden olyan tekintettel nézett Kendersonra, mint türelmes szülő a hülye gyermekére, majd fejcsóválva felelt az énekesnek:
– Ja, tényleg, majd elfelejtettem, valóban igazad lehet! Ellenben nekem úgy rémlik, hogy ha mi kérünk segítséget tőled, nem szoktál nemet mondani, illetve mi is odahatottunk, ha a nyakadig ért a kulimász. Viszont tény, hogy fizetést nem kapsz érte, így állami szinten eléggé költségtakarékos a jelenlegi helyzet. Egészen komolyan mondom, visszajöhetnél!
John kissé értetlen arckifejezéssel válaszolt egykori elöljárójának:
– Azt hittem, ezt már letisztáztuk, Jeff. Nem akarok ismét hivatásos kommandós lenni, több okból kifolyólag.
– Hagyd csak – legyintett a nagyfőnök, miközben a szőke zenészbe fojtotta a szót – Értelek. Bonnie, a család, meg a zene. Persze meg kell jegyeznem, hogy ha az eddigi gyakorisággal és hatékonysággal segítesz csak, már akkor is bőven lenne jogcím arra, hogy szerepelj a hivatalos fizetési listánkon. De ha nem, hát nem.
– Rá se ránts, Jeff, hogy kosarat kaptál! – idétlenkedett Patrick. – Sajnos, nem vagy elég romantikus kézkéréskor. Ezen kellene még csiszolnod egy kicsit, főleg ha legközelebb igent szeretnél hallani. Eddig a jó tanács, viszont ha olyan jól állsz lóvéval, hogy az új húsok fizetése mellett még Johnnyét is bevállalod, akkor azt az összeget bátran négyfelé dobhatod, ha érted, mire célzok!
Miután a fontosabb kérdéseket érintették az egybegyűltek, Holden távozott a helyiségből, majd visszatért négy huszonéves fiatallal.
Az idősebbek szemrevételezték az ifjakat, amikor is Jeff elkezdte bemutatni őket egymásnak.
Az új csoport tagjainak közös ismérve volt, hogy mindannyian éveket töltöttek már különféle fegyveres testületeknél, életkorban húsz és harminc év között mozogtak valahol, valamint egyikükön sem látszott első ránézésre, hogy éppen zord és komoly kommandósnak készülnek állni.
Hammondéknak ugyan semmit sem jelentettek az egyenruháikon lévő stráfok és csillagok, ám a csapaton belüli hierarchia tiszta és világos volt. Ugyanezt lehetett elmondani a frissen érkezettekről is. Az újak parancsnoka például Kyle Summer volt. A huszonnyolc év körüli srác – mint minden társa, illetve a régiek is – magas, vékony, izmos testalkatú volt. Kék szeme és középbarna, félhosszú, hullámos haja inkább egy, a kondíciójára messzemenőkig ügyelő menedzsert juttatott a felületes szemlélő eszébe, mint egy akármilyen testületnél szolgáló rendőrt vagy katonát.
A helyettese Daniel Mitchell volt. Ez a szőke hajszínű, de sötétbarna szemű férfi alig különbözött valamiben Summertől. Testalkatra és tartásra úgy tűnt, mintha legalábbis felettese ikertestvére lenne.
Ebben a csapatban a mesterlövész puskát Bruce Parker kezelte, aki társaival ellentétben a katonásan rövid, majdhogynem kopasz hajviseletet részesítette előnyben. Sötétzöld szemével érdeklődve mérte fel a környezetében történő eseményeket – nyilvánvaló volt, hogy a figyelmét gyakorlatilag semmi sem kerüli el.
A negyedik reménybeli kommandóst Derek Fosternek hívták. Erősszálú, fekete haját a tarkóján összefogva viselte, barna szeme a komolyság legkisebb jele nélkül villant társaira.
Amikor a személyes ismerkedést befejezettnek tekintették, elsőként Hammond kért szót:
– Mivel Jeff megvilágította az elménket arról, hogy nem vetélytársként érkeztek a srácok, ezért részünkről eltekintünk mindenféle beavatási, szívatós szertartástól. – Patrick jót vigyorgott saját gondolatain, majd folytatta: – Mindezt leginkább azért tesszük, mert nincs is kidolgozva ilyesmink.
A parancsnok szavai általános derültséget keltettek. Amikor a kommandó vezetője ismét a magáénak tudhatta az egybegyűltek figyelmét, tovább beszélt:
– Továbbá meg kell említenem azt a nem elhanyagolható tényt is, hogy lesz nektek hamarosan elég bajotok Seth mester edzésein, Jeff elméleti óráin. Ezért lemondunk arról a szórakozási lehetőségről, hogy különféle módszerekkel elvegyük a kedveteket attól, hogy közénk akarjatok tartozni. Amennyiben nagyfőnökünk szavait nem értelmeztem félre, úgy tűnik, hogy a parancsok osztogatása Ben reszortja és az enyém, így nektek marad az engedelmesség. Ami akkor jó, ha nem annyira vak, mint amennyire inkább ésszerűnek kellene lennie. Innentől kezdve a megbeszéléseken a kreatív vitának van helye, akció közben azonban sokkal kevésbé fog érvényesülni a demokrácia. Ezalatt még mindig nem azt értem, hogy gondolkodás nélkül kell a veszedelembe rohanni, mert az volt a parancs, hanem arra célozgatva koptatom a számat, hogy megpróbáljuk ugyan a végcélt elérni, de nem mindenáron. Igyekezzetek szem előtt tartani azt a dilimet, hogy utálom a temetők látványát, tehát aki mártíromságra és halni vágyik, az menjen vissza széttépni a pszichológiai tesztjét, és ne is lássam itt többet! No! A napi rutin közben csendes áhítattal lehet figyelemmel kísérni, hogy mennyivel szuperebbek vagyunk nálatok, kedves újoncok. Bár bő lére eresztettem a bevezetést, sajnos, azt kell mondanom, jelen pillanatban nincs igazán jelentősége annak, amiről eddig dumáltam, mert még most, frissiben elutazunk, mindannyian. Ennek elég nyomós oka van. Nem tudom, hogy Jeff mennyit vázolt belőle útközben…
– Semennyit Patrick, úgyhogy foglald össze! – dőlt hátra a széken elégedetten Holden.
– Jó – folytatta Hammond. – Az úr itt – mutatott Kendersonra a kommandós – jó barátom, egykori helyettesem. Nem kizárólag azért ücsörög itt, mert nincs jobb dolga, ugyanis ez nem igaz, történetesen lenne miért rohangálnia. Momentán a Bermuda énekeseként éppen az amerikai turné miatt kellene idegrohamot kapnia, amely holnap indul útjára. Történetesen mi is vele tartunk. Ennek oka pedig távolról sem a rockzenei alapismeretek elsajátítása, hanem két szökött terrorista elfogása. Az együttes ellátogat Mexikóba, ahol a szökevények tartózkodási helyét sejtjük. Rengeteg oka van annak, amiért roadnak öltözünk. Rögvest az első az, hogy szigorúan titkos akcióról beszélünk, sajnos, államhatáron is túl. Másodsorban nem szeretném megvárni, amíg Sean McBride és Ewan O’Donell ismételten kialakítja cseppet sem törvénytisztelő tevékenységi körét. Harmadrészt Johnny is ellátogat abba a városkába, ahol a terrorista urak hollétét sejtem, így gyanú felett körülnézhetünk ott, a blama kizárva, még akkor is, ha totál sikertelenek leszünk. Végül, mégsem utolsó sorban, a srácok cellájában összefutottam egy kőbe vésett névsorral, afféle halállistával. A temetők látványánál jobban talán csak azt rühellem, ha fenyegetnek. Ennek folyományaként villámgyorsan nyaralni küldtük hölgyeinket, sarjainkat, és mivel hozzátartozóink nem galaxiskörüli útra lettek befizetve, előbb-utóbb azért esélyes a hazatérésük. Ezért gondoltam arra, hogy amíg őket biztonságban tudjuk, addig lenne érdemes ismételten lelakatolni a bűnöző urakat.
– Mit vártok tőlünk? – szólalt meg első ízben Kyle.
– McBride és O’Donell főbb paramétereinek bebiflázását, jó megfigyelőképességet, hidegvért, és azt, hogy épüljön a csapat.
– Meglesz. Egyéb?
– Semmi. Csomagoljatok össze, holnap hajnali négykor itt találkozunk.
Holden is jelezte, hogy részéről szintén befejezettnek lehet tekinteni az eligazítást, így a kommandósok a járgányaikon távoztak a bázisról.

*

Bonnie alig tudott már mit kezdeni magával az üres házban. Amióta először betette a lábát a birtokra, azóta nem volt arra példa, hogy ténylegesen egymagában legyen. Ha magányra vágyott valamiért, inkább elment lovagolni, ugyanis a lakásban szinte lehetetlen volt huzamosabb ideig egyedül lennie. Ezért hihetetlenül furcsa érzés volt, hogy bárhová ment is, mindenütt némaság uralkodott. A kihaltság ellenére a nappali mégis mutatta némi jelét annak, hogy igenis lakják a házat, hiszen a lány oda hordta össze az általa a turnéra vinni óhajtott dolgokat. Legfőképpen ruhákat tartalmaztak a csomagok, hiszen a hangszerek a kamionokban kaptak helyet, csakúgy, mint a fellépéshez szükséges holmik. Mivel a Triangle és Rico is velük tartott, a megnövekedett létszám miatt kénytelenek voltak busszal útnak indulni, mert az együttes magángépe már kicsinek bizonyult volna erre a feladatra.

A buszok azonban szinte guruló lakásként voltak berendezve, és amikor a nő aggodalmát fejezte ki az utazással kapcsolatban, John megesküdött rá, hogy tapasztalatai szerint így is kimondottan kényelmesen lehet eljutni egyik állomásról a másikra.
A lányok Mary és Louis Hagmannel együtt már elutaztak, csakúgy, mint Abigail és Kathy, akik a többiekkel együtt elmentek Pearce-ék szigetére.
Greg néhány lovásszal együtt vállalta, hogy felügyel a házra, amíg távol vannak és vigyáz a kutyákra is.
Bonnie tehát amint úgy ítélte meg, hogy mindennel elkészült, leült a nappali kanapéjára és elkezdte nézni a televíziót. Nem telt bele sok idő, hazaérkezett John. Asszonya türelmesen várta, hogy a férfi beszámoljon a bázison történt megbeszélésről. A Hammond által a koncerten előadott hevenyészett segítségkérés mindenképpen érdekes fejleménynek ígérkezett.
Kenderson vigyorogva nézett végig a helyiségben látható táskahalmon, majd megkérdezte:
– Itthon is hagyunk valamit, vagy kiürítetted az összes szekrényt?
– Ne aggódj, hagytam a molyoknak néhány falatot a gardróbban – nevetett a lány. – Ne csinálj úgy, mintha a négyhetes turnéra elég lenne a váltás gatya és zokni. A busz elbírja. Még kérdés?
– A lányok?
- Telefonáltak már. Megérkeztek a szállodába. A szobájuk ablakából látszik az Eiffel-torony. A tervek szerint egy egész hetet töltenek Párizsban, így apám már neki is állt, hogy fix telepítésű szerkezetet alkosson a laptopból, mondván, hogy a kábeles Internet megbízhatóbb, mint a drótnélküli. Amint készen vannak, csörögnek. Utána mi is beizzíthatjuk a webkamerát és máris arcból-arcba cseveghetünk.
– Helyes. A technikusokkal vetettem a régi elavult helyett egy új laptopot. Most telepítik rá a programokat, holnapra tökéletesen működőképes lesz – Kenderson a kezében lévő kávésbögrére bökött, a mozdulattal kérdezvén, hogy asszonya is kér-e kávét, majd az igenlő bólintás után a serkentő megalkotása közben folytatta a kérdezősködést. – Leslie-ék?
– Izgatottan csomagolnak. Nem győztem őket nyugtatgatni, de azt hiszem, hogy most már rendben lesznek – vette át a férje kezéből az éppen elkészült itallal teli bögrét Bonnie.
– Rico?
– Richie-vel együtt készülődik. Ő már nem olyan ideges, mint Leslie és bandája, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem érzi magát valami fényesen. Vagy egyszerűen csak nem vette le a lábáról annyira Diane Cooper, mint ahogy a hölgy hírneve alapján azt először gondoltuk. Ugyanis kerüli a csajt, és minden alkalmat megragad arra, hogy ne kelljen vele lennie.
– Mit gondolsz, mi az oka?
– Fogalmam sincs. Rico jópofa srác, én nagyon bírom. Diane sem egy savanyú nőszemély, tehát passzolok. Jól ki kellene jönniük, a munkakapcsolatukban nincs is semmi baj. Viszont egyébként nem keresik egymás társaságát.
– Lehet, hogy Cruz bepróbálkozott, a menedzserasszony meg elhajtotta volna? – elmélkedett félhangosan John.
– Lehet. Nem tudom – vont vállat tanácstalanul a nő. – Ricardo azt is nehezen viselte, amikor vele kapcsolatosan feltételezésekbe bocsátkoztál, és világgá mentél.
– Ezt a részt talán hagyjuk, inkább lapozzunk! – válaszolt Kenderson. – Keeganék?
– Éppen a végére járnak George jutalomszabijának. Jen bizalmasan közölte, hogy mindketten abban reménykednek, a pótnászút után hamarosan kopogtat a gólya.
– Ha már az esetleges gólyahírnél tartunk, nem gondolod, hogy már nálunk is ideje lenne a kisded megfabrikálásának, hogy végre nyugton ülj a fenekeden egy ideig? Egészen kiborultam az utóbbi időben, gyanítom, pihentetően hatna rám, ha a nejem csak a közös sarjunkkal a hóna alatt rohangászna végre.
Bonnie elmosolyodott, odabújt a férjéhez és a férfi combját cirógatva válaszolt:
– Roppant romantikus voltál édes, de nem hinném, hogy a jelen pillanat erre alkalmas lenne. Egy turné előestéjén, egy lemez előtt, az azt követő koncerteket megelőzően, nem kimondottan jó az időzítése egy ilyen felvetésnek.
– Tudom. Csak aggódom. Nem nagyon akar ez összejönni nekünk, pedig nem teszünk ellene semmit. Érte annál többet, azonban a baba még sehol.
– Ez nem lóverseny szerintem. Mindketten tökéletesen egészségesek vagyunk ebből a szempontból is, elvégre Steph és Sandra rá az élő bizonyíték. Az eltűnésed előtt tettünk ellene, utána volt egy év kihagyásunk. Ha a gyerkőc jönni akar, jönni is fog. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy a fogantatáshoz szükséges tevékenységeket ne hanyagoljuk el.
– A szavamat adom rá, hogy nem fogjuk – villant az asszonyra a férj vágyakozó pillantása.
– Azzal tisztában vagyok… – fulladt csókba Bonnie mondandójának további része.
A nappaliban található csomagok példás összevisszasága mellé hamarosan csatlakozott a házaspár levetett ruházata is, így még szembetűnőbbé vált a ház lakott jellege. A pár határtalanul élvezte, hogy nem zavarhatja meg őket senki, így hát elég ráérősen szerették egymást. Ám idilli együttlétüknek is vége szakadt egyszer, és mivel eléggé megéheztek, kimentek a konyhába összeütni valamit. Bonnie a férje ingét vette magára a konyhai vizithez, John pedig csak a farmerját kapta föl. Megegyeztek abban, hogy nem ragozzák túl a vacsorát, csak egy egyszerű omlettet készítenek.
A nő feltörte a tojásokat, majd belekavarta a többi hozzávalót a lébe, a férje pedig a hátához simulva segédkezett a massza eldolgozásában. Ami nem ment túl gyorsan, tekintve a férfi időnként elkószáló kezeit és száját. Asszonya persze mindezt nem tűrhette, figyelmeztette is hitvesét, hogy a kalandozást nem ússza meg büntetlenül, ezért – hogy szavainak komolyságát bizonyítsa – hasonlóképpen volt kénytelen reagálni a kapott érintésekre, csókokra.
Az omlett kissé megpirult egy hosszúra nyúlt csók következményeképpen, de a házaspárt nem hozta ki tűrhetetlenül a sodrából ez a tény. Vacsora után elvitték a kutyákat sétálni. Egymást ölelve, ráérősen bandukoltak a sötétségbe hajló szürkületben.
Nem sokkal azután, hogy visszaértek a házba, bejelentkeztek a lányok is, így a szülők hosszan beszélgettek a gyerekekkel. Búcsúzás után még egyszer utoljára átnézték a csomagok tartalmát, majd bementek a hálószobába és egymáshoz simulva tértek nyugovóra.
 

*

Sean és Ewan letörölgették az ujjnyomokat a fegyverről, majd azt a halott Diego kezébe adták, és döbbent arckifejezést erőltetve magukra, segítséget kértek. Az alkalmazottak összeszaladtak, kihívták Mendez orvosát, aki csak a halál beálltát tudta megerősíteni, miután már semmit nem tehetett pácienséért.

Hála Juan előrelátásának, illetve az általa a helyi rendőrfőnöknek juttatott havi rendszerességű apanázsnak, a rendőr is maximális diszkrécióval kezelte a kettős halálesetet. McBride és O’Donell nem felejtette el megemlíteni a bizalmas beszélgetés közben, hogy természetesen a juttatás továbbra is jár majd. Így a rend őre a jegyzőkönyvbe azt írta, amit a két fiatal ír diktált. Történetesen arról szólt jegyzőkönyvezett vallomásuk, hogy Mendez és Torres összeszólalkozott, és mivel elég hangosan beszéltek, tisztán kivehető volt a veszekedésükből, hogy a Commandante lánya a téma. Torres megkérte Juanita kezét, Juan azonban kinevette a helyettesét. Diego ezen feldühödött és fegyvert rántott. A pisztoly elsült, a Commandante meghalt. Torres pedig a lelkiismerete által diktálva öngyilkosságot követett el, hiszen Juant már fel nem támaszthatta és ezzel a ténnyel a kisasszonnyal tervezett házasságkötése is eléggé lehetetlennek tűnt. A két fiatal ír nemhogy a Commandante halálát, de a helyettes öngyilkosságát sem tudta megakadályozni. A rendőrfőnök megígérte, hogy értesíti Elisát és Juanitát, majd a küszöbön félreállva utat engedett a hullaszállítóknak, hogy azok eltávolíthassák a dolgozószobából a halottakat.
Sean már alig várta, hogy négyszemközt maradhasson Ewannal, és végre megbeszélhessék a továbbiakat.
– Úgy látom, minden a terveink szerint alakul végre! – kortyolt egy nagyot a poharában lötyögő tequilából McBride. – A sitt után ránk fér már némi pihenés, lazulás.
– Azért ne felejtsd el Sean, hogy a nagyja még hátravan. Juan és Diego ugyan meghalt, de ez még mindig nem egyenes út ahhoz, hogy a Commandante családja és üzletfelei is elfogadják azt, hogy ezentúl mi vagyunk itt az urak. Tartok tőle, hogy akad még dolgunk, mire mindenkiben tudatosítjuk ezt az új helyzetet.
– Valószínű. Ezért kell első körben a hölgyeket az ujjaink köré csavarni, mert az ő segítségükkel üzleti ügyekben is előre tudunk majd lépni.
O’Donell megütközve nézte a társát, majd elsápadva tiltakozni kezdett:
– Sejtem, milyen szerepet szánsz nekem, Sean. Juanitával már múltkor is jól megértettétek egymást. Gondolom, nem a kisasszonyt akarod leosztani nekem. Annál inkább az anyját, Elisát. De már most szólok, hogy ez részemről képtelenség. Túl nagy árat kérsz tőlem a céljaid eléréséért. Akkor inkább most ölj meg, mert én ugyan önszántamból le nem fektetem, abban biztos lehetsz!
– Ugyan Ewan, mitől parázol ennyire? Elisa nem ronda.
– Tényleg nem. Viszont olyannyira fehérmájú, hogy az még az én gyomromnak is sok.
– Ismered a mondást, haver: nincs ronda nő, csak kevés pia. Néhányszor benyomsz, megteszed a kötelességedet, aztán már vége is a kellemetlenségeknek.
– Ez még talán menne, de én képtelen vagyok nyilvánosan megjelenni a vén satrafával.
– Arra nem is lesz szükség, barátom. Elisának nagyon kell vigyáznia a látszatra. Özvegyként nem láthatják társasági eseményeken egy másik férfival, főként a gyászéven belül. Ha valahol muszáj lesz megjelenni, oda majd elkíséri a lánya, és annak a vőlegénye.
– Azaz te, igaz, Sean?
– Igen.
– Mégis, te magad milyen mértékű áldozatvállalásra készülsz Juanitával kapcsolatban? Mert az nem járja, hogy csak tőlem várnád el a mártíromságot!
– Közös teherviselés lesz, Ewan. Eljegyzem ugyan a kisasszonyt, de ha rajtam múlik, élete végéig csak gyűrűs menyasszony marad, ugyanis eszemben sincs nősülni. Jó volt vele, de nincs benne semmi extra. Talán jobban érdekelne, ha nem dobta volna rögvest hanyatt magát, amint meglátott. Már csak a származása miatt is kérethette volna magát egy kicsit, de sajnos nem tette. Már előre unom az egész hajcihőt, arról nem is beszélve, hogy amíg meg nem mutathatom a valódi arcomat neki, kedvesnek kell majd lennem vele. Nagyon észben kell majd tartanom, hogy minden a szent cél érdekében történik, azért, hogy senkinek még eszébe se jusson kétségbe vonni azt, hogy az üzletág és a terület a miénk.
– Mindjárt sírva fakadok a sanyarú sorsodon, McBride! – röhögött fel O’Donell. – És mi lesz utána?
– Miután?
– Amikor már nincs szükségünk az asszonyokra. Eltesszük őket láb alól?
– Még az is lehet. De hol van az még?
– Biztos vagy benne, hogy nem keveredünk gyanúba Diegóval és Juannal kapcsolatban?
– Nem. A mexikói zsaruknak eléggé szegényes a fantáziájuk. Náluk az első számú gyanúsított mindig a holttestet felfedező bejelentő. Pontosan ezért kell elvarázsolni Mendez családtagjait, illetve nem árt, ha továbbra is tömögetjük a rendőrfőnök úr zsebeit némi lóvéval. Csak azért, hogy biztosan behunyja a szemét, amikor rólunk van szó.
– Azért nagy szerencsénk van – állapította meg O’Donell. – Ha Grant – Isten nyugtassa – nem küld továbbképzésre bennünket, akkor most lövésünk sem lenne arról, hogy mihez kapjunk hirtelen. Így viszont rengeteg dologgal tisztában vagyunk.
– Na, ja.
A két barát aprólékosan megtervezte a hadműveletet, amellyel Elisát és Juanitát akarták a saját oldalukra állítani. Izgatottan várták a pillanatot, amikor először találkoznak majd a nőkkel. Elhatározták, hogy semmiképpen sem rohanják le a gyászolókat, hanem kedvesen és empatikusan bánnak velük, hogy azokban még véletlenül se merülhessen fel a szándékosság gondolata sem.
A nőknek önként és dalolva kell belékapaszkodniuk a feléjük kinyújtott, óvó kezekbe, és aztán szintén szabad akaratukból kezdeniük kapcsolatot velük. Így válhat mindenféle akadály nélkül a vigaszt nyújtó támaszból egy szenvedélyes szerető.

*

Miközben Mexikóban O’Donell és McBride tervezgette a jövőjét, John és Bonnie pedig békésen aludt a házukban, nem messze tőlük egy tengerésztisztnek is új karrierje indult. Robert White őrnagyot a saját kérésére nyugdíjazták, majd kinevezték a Black Star börtön igazgatójává.

White az éjszaka kellős közepén vadonatúj irodájának puritán berendezése között sétálgatott, miközben a kezében tartotta az egyik elítélt aktáját. Igyekezett alaposan felkészülni az általa irányított börtön lakóiból – nem szerette volna, ha meglepetés éri. Amikor megunta a száraz tényekre szorítkozó, tőmondatos, szinte vázlatszerű akták olvasgatását, bekapcsolta a szobában található nagyképernyős televíziót, majd a kényelmes bőr forgófotelban elhelyezkedve nézni kezdte a késő esti híradót.
Miközben a villódzó fények a szemét fárasztották, az agyában inkább az utóbbi hetek eseményeinek képeit látta feltűnni. Például Holden terrorelhárító kommandójának renitens tagjai által elkövetett, függelemsértéssel határos megnyilvánulásait, amitől újra meg újra felforrt az agyvize. A Jeff-fel folytatott, kioktatással és ledorongolással egyenértékű beszélgetéseket, amelyek csak arra voltak jók, hogy még inkább növeljék benne a megalázottság érzését. Végül a legnagyobb pofont mégiscsak az jelentette, amikor a belügyminiszternél és az elhárítás vezetőjénél jelentkezett. Azonnal látta Nox és Hayes visszafojtott vigyorgását, majd sejtése beigazolódott, amikor távoztában meghallotta Nick hangján a gúnynevét, amelyet John Kenderson ragasztott rá. Ha ez még nem lett volna elég az őt folyamatosan rágó dühhöz, akkor elég volt a csukott ajtón keresztül felhangzó nevetésre gondolnia, és a haragja ismét fellángolt.
Közvetve ugyan, de Kenderson miatt kérte a leszerelését, és a börtönigazgatói posztot is azért pályázta meg, hogy többé a közelébe se kerüljön az énekesnek. Engesztelhetetlen gyűlöletet érzett iránta, és tartott tőle, ha véletlenül bárhol is összefutnak, nem tudna megálljt parancsolni magának.
Robert White-ot a televízióban felhangzó hang rántotta vissza a valóságba oly erővel, mintha arcul csapták volna. Értetlenül meredt a képernyőre. Néhány pillanatot várnia kellett arra, hogy valóban felfogja, ami ott éppen elhangzott. Amikor már minden figyelme a készülékre irányult, rádöbbent, hogy nem hallucinál. A riporterrel szemben Kenderson állt és mosolyogva válaszolgatott a feltett kérdésekre. Elmondta, hogy zenekara az amerikai kontinensen turnézni indul, a meghirdetett tizenöt helyszínen a koncerteket pedig egy hónap alatt fogják teljesíteni. Az újságírót felcsigázta még Rico Cruz nevének említésével, majd jellegzetes mosolyával a szája sarkában elbúcsúzott az őt faggatótól, kézen fogta a társaságában némán álló fiatal nőt – vélhetőleg a feleségét – és távozott.
White őrnagy meredten nézte a képernyőn keresztül a távozó hátát, és azt is konstatálta magában, hogy gúnynevének kitalálója még ennyi idő távlatából is ugyanúgy hat rá, mint akkor, amikor személyes kontaktusban voltak. A zenész már a látványával és a hangjával is képes volt kihozni Robertet eddig szinte elégedetten lusta nyugalmából, így a börtönigazgató ismét érezte indulattól száguldó pulzusa dübörgését, vényomása gutaütéshez közelítő emelkedését.
 

*

 

Az amerikai turné utolsó koncertjén, amikor Bonnie lejött a színpadról, hirtelen erős fájdalmat érzett a hasában. Kissé megtántorodott, majd a szemét lehunyva megállt, hogy erőt gyűjtsön.

Szép lassan bement az öltözőbe, aztán a sminkasztalon megtámaszkodva leült. Amikor felemelte lehajtott fejét, az égőkkel körben megvilágított tükörből ijesztő, falfehér arc nézett vissza rá. Arra rezzent fel, hogy nyílik az ajtó, amelyen John lépett be. Férje arcáról rögtön lefagyott a mosoly, amikor meglátta asszonya sápadt arcát. A nő megpróbált úrrá lenni rosszullétén, de ez nemigen sikerült neki. Kenderson aggodalmas arckifejezéssel lépett hitveséhez, aki a kezét nyújtotta, hogy segítséget kérjen tőle. John felsegítette a feleségét, ám az alig állt talpra, máris újból megszédült, így ha a férje nem ölelte volna magához, azonmód összeesik. Az énekes betámogatta Bonnie-t a zuhany alá, és segített neki a tisztálkodásban. A nő, amint végzett a zuhanyzással, ismét embernek érezte magát, és kérte a férjét, hogy menjenek vissza a lakásukként szolgáló buszba, mert le akar pihenni.
Tízperces motorozás után a házaspár visszatért a buszokhoz, Bonnie pedig azonnal ágyba bújt. Mivel nagyon kimerültnek érezte magát, szinte azonnal elaludt.
John bement a nappalinak kinevezett buszba és megvárta a többieket. Együttese minden tagja, Rico Cruz, valamint Leslie és bandája is elég feldobott hangulatban érkezett meg, hiszen a turné utolsó állomásán is fergeteges sikert arattak, a közönség tombolt. A többi zenész egy emberként hiányolta Bonnie-t, de John elmondta nekik, hogy a felesége nem érezte jól magát, ezért lefeküdt aludni.
Miután visszaidézték a koncert emlékezetes pillanatait, egymás szavába vágva sztoriztak és mindenféle szempontból nagyon jól érezték magukat. Egyedül Diane Cooper vonult vissza hamar, a többiek továbbra is együtt maradtak.
Kenderson mellé hirtelen odaült Cruz, és halk beszélgetésbe kezdett a Bermuda frontemberével:
– Már alig vártam, hogy elmenjen. Egész egyszerűen képtelen vagyok jól érezni magam a jelenlétében.
– Ha nem mondod, akkor is rájöttem volna. Elég feltűnően nem bírod a csajt, pedig Castle-hez képest egy angyal. Mi bajod vele? Szívzűr vagy üzlet, már ha nem vagyok indiszkrét?
– Nem vagy az, John – nézegette meredten Rico a busz tetején lévő légkondicionáló berendezést. – Amikor a szerződést megkötöttük, mindent letisztáztunk. Közölte velem, hogy azonnal felrúgja az egyezséget, ha megint drogozni kezdek, vagy megpróbálok udvarolni neki. Ezt tiszteletben is tartottam. Már tiszta vagyok egy ideje, és felé sem közeledtem. Ettől akár még nyugodtan kedvelhetnénk is egymást. Azonban közöltem vele, hogy amint vége van ennek a turnénak, visszavonulok pihenni. Ezen a kishölgy felhúzta az orrát, és folyamatosan érezteti is velem, hogy haragszik. Egyedül talán Bonnie-val találja meg a hangot, mert ahogy elnéztem, mindenki mással is ugyanolyan pokróc, mint velem. Nem lehet, hogy férfigyűlölő, netán leszbikus?
– Túl gyors volt a tempó? – kérdezte igazi megdöbbenéssel az arcán John. – Nekem egysze sem tűntél kimerültnek. A színpadon is mindig remek formában voltál. Szólnod kellett volna, hogy lassítsunk! A menedzseredre visszatérve, fogalmam sincs az irányultságáról, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem is érdekel. Szerintem csak simán frászol és bizonyítani akar, elvégre még nem egy vén róka.
– Diane-nel kapcsolatban valószínűleg igazad van. Egyébként viszont félreértesz – kezdte a magyarázatot Ricardo. – Nem azért vonulok vissza, mert kihajtottad a belemet. Ráadásul a döntésemnek semmi köze a fizikai állapotomhoz, annál inkább a lelkiismeretemhez.
– Ez egyre érdekesebb lesz – mosolyodott el Kenderson. – Hallgatlak.
– Bonnie-nak már meggyóntam Mexikóban, a kórházban. Felelősnek érzem magam Linda halála miatt, ezért elhatároztam, hogy megkeresem a családját, és megpróbálok segíteni nekik. Tehát nem tudom mit vártál vallomásként tőlem, de az biztos, hogy nincs szó semmiféle romantikus felhangú drámáról. Egész egyszerűen azért rühell a menedzserasszony, mert nem látja biztosítottnak hosszú távon a bankszámlája gyarapodását. És mivel nem elég nagyvonalú a hölgy, nyilván azt várja, hogy kinyírjon a lelkiismeretem, amiért egy ideig parlagon hevertetem az üzleti kapcsolatunkat. Ezért a morc arckifejezés és a vérfagyasztó udvariasság mindkettőnk részéről.
– Remek – nézett az ablakon éppen bekopogó Hammondra az énekes. – Bocs, Rico, de beszélnem kell Patrickkel.
– Semmi gond, menj csak! – állt fel Cruz John mellől.
Kenderson kiment a kommandóshoz, hogy meghallgassa, mire jutottak a fiúk a turné ideje alatt a két körözött terroristát illetően.
A parancsnok sétára invitálta egykori helyettesét, így a két férfi a buszok takarása közben beszélgetett:
– Kicifrázhatná a ragya annak a két mocsoknak a pofáját, hiszen úgy eltűntek, mintha legalábbis másik bolygóra szöktek volna – dühöngött Hammond.
– Akkor ezek szerint semmi eredmény – vonta le a következtetést a zenész.
– Még annál is kevesebb – bosszankodott tovább Patrick.
- A srácok?
– Megvannak. Határozottan unatkoznak.
– Az újak?
– Igyekeznek megfelelni az elvárásoknak. Kyle jó irányító, a többiek elismerik. Remek, fanyar humora van a srácnak, ráadásul nincs elszállva magától. Kedvelem. Daniel ugyanez, pepitában. Bruce és Derek szintén jó fejnek tűnik. Amikor nem léphettünk le körülnézni, általában zsugáztunk. Komoly fejlődést könyvelhetünk el a pókerezés terén – vigyorgott a parancsnok. – Ha már valamiféle pozitívumot meg kell említeni ezzel a fölösleges kóricálással kapcsolatban, Holden át is keresztelte az akció fedőnevét a „Szarnak egy maflás”-ra. A nagyfőnököt sem tettük boldoggá, de legalább az elmúlt egy hónapban nem is kellett akcióznunk. Szinte nyaraltunk. Egészen kipihentük magunkat, már egy kissé feszít is a tettvágy.
– Akkor mi a jó életért panaszkodod tele a fülemet? – tettetett felháborodást John. – Adott valaki esetleg garanciát arra, hogy megtalálod és elfogod az íreket? Emlékezz, parancsnokom, amikor odajöttél segítséget kérni a koncert után, már eleve azzal kezdted, hogy ne hülyézzünk le! Nem is tettük. Ehhez képest világot láttál és pihentél, mégis ver a víz.
– Ez csak a látszat Johnny. Kénytelen vagyok komolyan venni az urak által ránk hagyományozott fenyegetést, és mint te is tudod, ki nem állhatom, ha ilyen előzmények miatt kell nyaralni küldeni az élettársamat. Ráadásul Grant McBride öcsikéjéről és alvezéréről beszélünk, akik a fizimiskánktól kezdve egészen a bugyink színéig mindent tudnak rólunk. Hála a Csipkerózsika álmából szexszel felébresztett, majd elhasználtsága és információi hírértékének csökkenése miatt kinyírt Rebeka Campbell-nek.
– Ámen. Ezek szerint minden vágyad a hazatérés, azután pedig a két szökevény ír megtalálása.
– Ahogy mondod.
Patrick hirtelen megállította Johnt, és jelezte neki, hogy maradjon a jármű árnyékában. A zenész a kommandóssal együtt nem fedte fel ottlétét, így egy fölöttébb érdekes jelenetnek lehettek szem- és fültanúi.
Egy kamion leeresztett emelőhátfala mellett Kyle Summer álldogált, unott arckifejezéssel szemlélve a roadok munkáját. Amikor Diane Cooper megállt vele szemben, a kezébe vette a férfi nyakában lógó azonosító kártyát és kérdőre vonta:
– Mondja, Mr. Summer, a Bermuda fizet azért, hogy csak a lábát lógatja itt, amíg a többiek pakolnak?
Kyle először körülnézett, mintha meg sem hallotta volna a menedzserasszony fagyos, urazós megszólítását:
– Hozzám beszél, hölgyem? – adta továbbra is az értetlent az ifjú kommandós.
– De magához ám! – kötözködött Diane. – Az iránt érdeklődtem, hogy tényleg van–e pofája felvenni a fizetését, amikor csak nézi, ahogy a többiek dolgoznak!
– Ne izgassa fel magát, Cicus, árt a szépségének – szemtelenkedett Summer. – Másként is meg tudom keresni a kenyeremet, ha netán eszébe jutna szólni valamelyik főnökömnek, és kirúgnának magácska miatt.
– Igazán kíváncsivá tett, hogy vajon mi tud még, amiért esetleg fizetnének is magának? Mert az tisztán látszik, hogy dolgozni nem szeret.
– Pedig igazán nagy meló az is, és többek szerint igen tehetséges vagyok benne – vigyorgott továbbra is tiszteletlenül Kyle.
– Ne csigázzon tovább, árulja már el – folytatta a kötekedést a nő.
– Mellékállásban a hisztis, dugatlan szépasszonyok orgazmushoz juttatásával foglalkozom. Volt már olyan is, hogy maga a férj fizetett a sárkányszelídítésért. Ha befizet egy körre, magácskát is jobb kedvre hangolom, azt garantálom!
Summer képén egy hatalmas pofon csattant, amit Kyle egy gúnyos vigyorral honorált. Elkapta a kezet, amely megütötte, majd a nőt erősen tartva a testével odaszorította Diane-t a teherautó oldalához, és határozottan megcsókolta. Ms. Cooper egészen elgyöngült a váratlan helyzettől, mellesleg a csók is jólesett neki. Amikor a férfi megérezte, hogy megszűnt a fiatal nő ellenállása, elengedte áldozatát. Kaján vigyorral a képén konstatálta, milyen hatást gyakorolt a menedzserasszonyra:
– Mondom én. Hisztis és szépasszony. Most már az is tuti, hogy dugatlan.
Diane a summázás hallatán a pólójánál fogva magához rántotta a férfit és újabb csókra nyújtotta a száját. Amikor érezte, hogy Kyle kezd belemelegedni, úgy megharapta a férfi száját, hogy kiserkent a vére, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, villámgyorsan faképnél hagyta.
– Vadmacska! – szisszent fel Summer, majd a vért letörölve a szájáról elindult a busz felé, amelyben aludni szokott.
John és Patrick egymásra vigyorgott, hiszen maguk között csak jégkirálylánynak hívták Rico menedzserét, elvégre a nő mindenkivel olyan kimért volt, mint egy gombóc fagylalt. Úgy tűnt, hogy a nőszemély Summerben az emberére akadt, és a két idősebb férfi már csak azt sajnálta, hogy a turné befejezése miatt nem lesz alkalmuk végignézni, hogyan szelídíti meg Kyle végérvényesen Ms. Coopert.
Kenderson még elkísérte egykori parancsnokát a szállására, majd visszament a buszhoz, amelyben a többiek beszélgettek. Hamarosan azonban győzött a fáradtság, így lassanként mindannyian elkezdtek visszaszállingózni a buszaikba. John Kenderson az elsők között távozott, hiszen aggódott a feleségéért, és tudni akarta, hogy jól van-e.
Bonnie békésen aludt, hosszú haja ziláltan terült szét a párnán. John odalépett hozzá, és végigsimította neje homlokát. A röpke érintés hatására valamelyest megnyugodott, mert a nő homloka szinte hűvösnek tűnt, biztosan nem volt lázas. Az énekes ráérősen levetkőzött, majd szintén ágyba bújt.
A férfi legközelebb az éjszaka közepén ébredt föl arra, hogy valamiféle nedvességhez ért az ágyban, viszont a felesége már nincs mellette. Mivel Bonnie lefekvéskor nem tűnt lázasnak, ezért nem gondolta volna róla, hogy esetleg ilyen erősen megizzadt volna. Sietve felkapcsolta az ágy mellett az éjjeliszekrényen álló lámpát és visszafordult, hogy megnézze, mi történt. Azonnal elsápadt, mert asszonya térfelén nagy kiterjedésű vérfoltot pillantott meg. Felpattant, villámgyorsan benyitott a fürdőszobába, és elhúzta a zuhanyfüggönyt. Bonnie zokogva állt a vízsugár alatt, a lába körül a tálcában rózsaszín, vérrel elkevert víz kavargott, mielőtt eltűnt volna a lefolyóban. John benyúlt a csaphoz, elállította a vizet, majd egy törölközővel bebugyolálta és magához ölelte asszonyát.
– Vannak fájdalmaid, édes? – hangzott az aggodalmas kérdés.
– Nincsenek Johnny – emelte fel könnyáztatta arcát a nő.
– Mindegy, életem, ezzel nem lehet viccelni. Beviszlek a legközelebbi kórházba, még akkor is, ha úgy érzed, nincs rá szükség – fojtotta a feleségébe a kitörni készülő tiltakozást Kenderson. – Fel tudsz öltözni egyedül, vagy segítsek?
– Menni fog egyedül.
Bonnie gyorsan elkészült, így a házaspár hamarosan elindulhatott. Amíg a nő készülődött, az énekes az autóban használt GPS-hez fordult, hogy megtudja, hol van a legközelebbi kórház. Negyedórányi gyors tempójú autózás után megérkeztek a kórház épületéhez. A férfi bekísérte nejét a váróba, majd elindult, hogy felkutassa az ügyeletes orvost.
Az ágyból kiugrasztott doktor betessékelte a szemmel láthatóan szorongó nőt a vizsgálóba, majd magukra csukta az ajtót.
John a zöldre csempézett folyosó összekötött székeinek egyikén ült, és arcát a tenyerébe temette. Agyában vadul cikáztak a gondolatok, miközben érzése szerint az idő ólomlábakon vánszorgott előre, hiszen még semmi biztosat nem tudott Bonnie-ról.
Közel húsz perc telt el, mire kinyílt a vizsgáló ajtaja. A fehérköpenyes orvos megállt a küszöbön, és behívta Kendersont. John még látta, hogy a feleségét hordágyon tolják a kórház belseje felé. Döbbenten ült le, hogy meghallgassa a doktor mondandóját.
– Kikérdeztem a feleségét is, őt már megdorgáltam, most ön következik! Láttam a csinnadrattát, amivel várták magukat, illetve a híradó által közvetített koncertrészleteket. Már akkor is feltűnt, hogy mennyire túlhajtják magukat. Árulja el, valóban megérte?
– Doki, ha nem bánja, akkor én a feleségem állapotára lennék kíváncsi, nem pedig a maga észrevételeire az életmódunkkal kapcsolatban. Mi baja Bonnie-nak?
– Éppen erre akartam rátérni. Hála annak a feszített tempónak és stressznek, amivel a turnézás jár, a felesége éppen elvetélt. Mondja, nem lett volna célszerűbb otthon hagynia az állapotos feleségét, vagy legalább nem kényszeríteni arra, hogy fellépjen? Teljesen hülyék maguk? A magzattal már maga a zajártalom keltette rezgés is képes végezni, és akkor még kiküldi énekelni és ugrálni a színpadra a várandós feleségét? Ugye, nem sértődik meg nagyon, ha gyerekgyilkosnak nevezem? – kelt ki magából végképp az orvos.
Kenderson letaglózottan ült a széken. Döbbenetében képtelen volt akár egy szót is kinyögni. A doktornak szép lassan leesett, hogy akárcsak Bonnie, a férje sem tudott a terhességről. Mindkettőjüket kiütötte a hír. Mondjuk, az asszony értetlenségéből következtethetett volna a nőgyógyász arra, hogy a házaspár nem tudott a várandósságról, de annyira elvakította a dühe és a saját igazába vetett hite, hogy nem foglalkozott ezzel a teljesen logikus ténnyel. Kisvártatva egy pohár vizet tett az asztalra, és türelmesen várt arra, hogy az énekes magához térjen a megrázkódtatásból. Amikor Kenderson ismét felnézett, az orvos folytatta a félbehagyott tájékoztatást:
– Elnézését kérem, kissé hevesen reagáltam a körülményekre. Úgy látom, valóban egyikőjük sem tudott arról, hogy gyermekük lesz. Azaz sajnos nem lesz. Az ultrahang és a manuális vizsgálat is azt mutatta, hogy nem tudjuk megmenteni a magzatot, így a spontán vetélést művileg kell befejeznünk. Mrs. Kendersont már átvitték a műtőbe. Két órával azután, hogy felébredt, hazaviheti. Szigorúan pihennie kell néhány napot, vagyis a koncertezésnek annyi, már ha szándékukban áll még valaha is gyermeket vállalni. Kérem, fáradjon ki az előtérbe. Amint felébredt a felesége, szólok önnek, és bemehet hozzá. Addigra már azt is biztosan fogjuk tudni, hogy maradandó károsodást okozott-e a vetélés.
John lassan felállt, megköszönte az orvosnak a felvilágosítást és valósággal kitámolygott a vizsgálóból.
A váróban leült, maga elé meredt, és megszűnt számára a külvilág. Gondolatai közül azok kerültek előtérbe, amelyek felidézték a turnéindítás előestéjét. Akkor beszéltek Bonnie-val a leendő gyermekről, és a felesége egy hanggal sem mondta, hogy állapotos lenne. Ő maga pedig szintén teljesen gyanútlan volt a másállapotot illetően – nyilván ha a nejének fogalma sem volt róla, neki végképp nem tűnt fel semmi.
Már jócskán előrehaladt a reggel, amikor Kenderson borús gondolatait félbeszakította a mobiltelefonja megcsörrenése. A kijelzőn Richie neve villogott. John sóhajtott egyet, majd felvette a telefont:
– Szia, Rich, mondd!
– Hali – hallatszott kissé visszhangosan a gitáros hangja – Ugye, semmi bajotok? Egyébként is, hol az ördögben tekeregtek?
– Van bajunk, és kórházban tekergünk. Bonnie az éjjel elvetélt, most műtik. De miből gondoltad, hogy baj van?
– Az ágyon lévő vérből. Ugyan mást nem engedtem be a buszotokba, de én azért csak megnéztem, mi újság van, elvégre mindenki haptákban állva várta, hogy előkerüljetek, hogy végre el tudjunk indulni haza. Sajnálom, John. Nem is tudtam, hogy babát vártok.
– Akkor képzeld el, mi mennyire sajnáljuk! Egyébként mi sem tudtuk.
– Gondoltam. Tudom, hogy vágytok a közös babára, nyilvánvaló, hogy egy pillanatig sem kockáztattatok volna, ha tudtok róla.
– Így van – vett mély lélegzetet az énekes. – Szerintem ti induljatok el, majd mi is hazajutunk valahogyan. Arra még megkérlek, hogy maradj diszkrét. Nem kell körbetelefonálni a hírt a rokonságnak, mert a sápítozással és sajnálkozással semmire sem megyünk, ráadásul Bonnie-t is csak fölzaklatnák az egymás érő hívások.
– Oké. Az ittenieknek mit mondjak?
– Leginkább semmit. Nincs sok közük hozzá.
– Jó, megoldom. Bonnie-nak add át csókjaimat, és kívánom, hogy gyógyuljon meg mielőbb! Akkor majd otthon találkozunk! Szia.
– Rendben és kösz! Szia, Rich.
Az orvos néhány perc múlva előkerült, és elkísérte a férfit a felesége kórterméhez. Miközben mentek a folyosón, a doktor végre jó híreket közölt:
– A műtét közben semmiféle komplikáció nem adódott. Minden rendben van, lehet még gyermekük. Úgy tűnik, hogy csak a kötelező hathetes pihenőidőt lesznek kénytelenek kibírni, utána teljes gőzzel lehet próbálkozni a családalapítással.
– Kösz, doki.
Az orvos csak bólintott egyet, majd a kórterem küszöbén elbúcsúzott a férfitól.
John odalépett a felesége ágyához, rámosolygott a lányra és adott neki egy csókot. Bonnie megfogta a férje kezét, és suttogva megszólalt:
– Nagyon kérlek, ne haragudj rám!
Kenderson torkát mintha vasmarok szorította volna el, azonnali reakcióként csak egy heves, nemleges fejcsóválásra futotta tőle, majd miután ismét képesnek érezte magát arra, hogy beszéljen, válaszolt a betegnek:
– Ugyan szívem királylánya! Miért kellene haragudnom? Egyikünk sem tudott róla, nincs miért vádolnod magad.
– Nagyon utálni fogsz, ha megpróbálom a helyén kezelni a dolgot, és nem fogok gyászba borulni egy öthetes magzat miatt?
– Dehogy életem! Pontosan ezt akartam javasolni. Ne halott kisbabaként, hanem egy elvesztett magzatként gondolj rá, aki bizonyára nem volt életképes, azért nem tudtad kihordani. Senki sem hibás, és a következő babának biztosan nem lesz semmi baja! Ugye, emlékszel szerelmem, hogy megígértem, rajtam biztosan nem fog múlni a siker?
– Mint ahogy rajtam sem, Johnny. Nagyon szeretlek. Itt maradsz velem?
– Persze. Állítólag két óra múlva akár már ki is engednek, akkor kiveszünk egy szobát, aztán meglátjuk, hogyan érzed magad, és ahhoz képest indulunk el haza. Richie-vel már beszéltem, ő tudja, hogy mi az ábra, azonban megkértem rá, hogy hallgasson. A lányokat is felhívtam, ráfogtam a technika ördögére, hogy nem tudunk kommunikálni. Senki másnak nem szóltam, mert már ismerlek annyira, hogy tudjam, nem szeretnéd telefonon cirka kétszázszor elmondani, hogy mi történt.
– Helyes – mosolyodott el halványan a nő. – A doki nem mondott semmit?
– De. Először gyerekgyilkosnak nevezett, aztán feltűnt neki, hogy a várandósságot illetően egyikünk sem volt képben. Akkor visszavett a lendületéből, egészen emberi lett. Ez volt az egyik oka annak, hogy nem vágtam orrba. A többi ok a gyengeségemben keresendő, elvégre nagyon aggódtam érted, és a hír is eléggé szíven ütött. Ráadásul miután vége lett a műtétnek, közölte, hogy nem adódtak komplikációk, minden rendben van. Úgy gondoltam, hogy a jó hír hozóját egyébként sem szokás ütlegelni, bármennyire is bicskanyitogató a stílusa. Mivel meggyóntam neki, hogy minél előbb szeretnénk babát, elmondta, hogy akár már hat hét múlva ráindulhatunk az utódlás projektre, ha úgy gondoljuk.
– Úgy gondoljuk – ragyogott fel Bonnie szeme.
– Jól van szépségem, most aludj egy kicsit – simogatta meg a kezében tartott selymes kacsót John. – Amint felébredsz, lelépünk innen – lehelt csókot a neje szájára.
A nő elmosolyodott, majd fáradtan lehunyta a szemét, és már aludt is.

Lakásfelújítás, nyaralda, és... :-)

A blogszünetből gondolom, mindenkinek feltűnt, kissé el voltam havazódva.
Lakásfelújítás volt, aztán nyaralni mentünk.
Tópart, ismerős hely, napsütés, nyugi, fürdés, kikapcsolódás. Olvastam is - nem keveset. Ráadásul elég jókat. :-)
A hazaérkezés már nem volt ilyen felhőtlen, ugyanis olyan kupleráj volt a lakásban (felújítás után mégis mi legyen?), hogy közel voltam hozzá, hogy isten igazából sírva fakadjak. Még a szépségesre változott falak, padló, ajtók sem tudtak igazán jó kedvre hangolni. Elvégre nekem kellett összerakni a kérót, méghozzá rohamtempóban. Hogy hová is volt a sietség?
Másnap kellett mennem az újdonsült négylábú, szőrös családtagért. :-)
A kutyahölgy még igencsak bébi (3 hónapos), ordas, (akárcsak a nagy előd, Roxy) és tündéri. :-)))

Roxy - Nyaralni megyünk

Nem tudom, hogy most mit mondjak Róla. Igen, kitaláltátok, a Gazdiról beszélek. Legyünk teljesen őszinték, én sem vagyok hibátlan! Igen, elismerem, talán ez az egy hibám valóban létezik! Ezért – ha történetesen rendőrkutyának születek – biztosan leselejteztek volna, és akkor is munkanélküli lennék, mint most. Oké, bevallom: rosszul tűröm a közlekedési eszközökön való utazást. Oké, nyertetek, pontosítanom, illetve árnyalnom kell a problémát: gyűlölök autózni. Nna, ez is megvolt, nem is volt olyan iszonyúan nehéz. Nos, ha már teljesen tiszta a kép, akkor haladjunk vissza a szigorú tényekhez!

Már napok óta robotol a mosógép, meg a Gazdi is. Nagyfőnök nem folyik bele ebbe a történetbe, hagyja érvényesülni a Gazdit. Kisgazdi pedig izgatottan rakosgatja a játékait, hogy nehogy itthon maradjon valamelyik műanyag dinoszaurusza, mert anélkül biztos nem is vizes a Balaton.

Elérkezett a nap, amelynek hajnalán a Gazdi levisz sétálni, és hosszan labdázik velem. Majd visszamegyünk a lakásba, ahol – felháborító, minő skandalum – nincs előkészítve a reggelim!

(Ezt is imádom benne: nem könyv szerint tart kutyát, hanem tapasztalatból. Szetter elődömnek volt előírt koplalónapja, így olyankor olyan éhes volt, mint a farkas. Mami – akit az előd is ugyanúgy imádott, mint én, csak szót nem fogadott neki – levitte Ginát sétálni, és egy óvatlan pillanatban a farkaséhes vadászeb mohón felkapott egy csirke combcsontot. Lett is probléma, mert a mohóság és a szilánkos csirkecsont egyenlőségjele mögé a bélátfúródás került. Gazdi szerint a környékbeli állatorvosok felkészültségéről és alaposságáról szóló történet is megérne egy misét, de azt most inkább hagyjuk! A lényeg: a mohó szetter egy hét után, csonttá soványodva a műtőasztalon kötött ki, ahol sikerült megmenteni az életét. Gazdi ekkor esküdött meg rá, hogy az ő kutyája soha az életben nem fog koplalni többet egy percet sem. És milyen csodálatos: betartja azóta is!) Ezt csak azért mondom, hogy senki ne lepődjön meg: én bizony naponta kétszer – reggel és este – séta után kapok enni. A napi adagomat két részletben. A Gazdi szerint ez a módszer a gyomorcsavarodás ellen is dzsal, szóval orvosilag is bizonyított, hogy jól csinálja!

Hoppá! Figyelj csak! Na mit szólsz? Ilyen az igazi luxuseb dolga! ELŐÉTELT kapok reggeli előtt. Pár szelet párizsit kaptam, de miért nincs még tálalva a reggeli? Komolyan mondom: beírok a panaszkönyvbe! Én követem, mint az árnyék, hiszen mindig szokott érteni belőle; de most NEM. EGYSZERŰEN KIKERÜL! Sőt! Elhangzik a szájából az a parancs is, amit a lakásban a legjobban utálok hallani: HELYEDRE!

Én fekszem, ők nyüzsögnek. Most már a Nagyfőnök is rendezkedik, utasítgatja a Kisgazdit meg a Gazdit. A táskákba suvasztott ruhákat leviszik az utcára, amikor is előkerül még Mami, Papi, Tesó, Szöszi, meg Nonó is. Gazdi előveszi a kiképzőpórázamat és a szájkosaramat is. Én már nagyon álmos és bamba vagyok, pedig nem is ettem. SEGÍTSÉG! Annyi akaraterőm sincs, mint egy kisverébnek, így engedve az unszolásnak, beszállok az autóba. Annyit még látok, hogy a falkám búcsúzkodik a bővebb falkától, majd Nagyfőnök utasítására Kisgazdi és Gazdi is a helyükre ülnek, én Gazdi ölébe hajtom a fejem, ő pedig nyugtatóan cirógat. Elindul az autó, de hála a Gazdi érintésének – naná, hogy nem a párizsiba rejtett nyugtatónak! – nyugodt vagyok és elalszom.

ÉBRESZTŐ! MEGÉRKEZTÜNK!

Huhh! Ezt a helyet már ismerem! Te jó ég! A víz is megvan még! Gazdi azonnal kivisz sétálni, majd enni és inni ad. Ki kell pihennem az utazás fáradalmait. Na jó, engedélyezem, ők is elmehetnek enni. Addig én vigyázok erre a szobára, ahol – már egy ideje tudom! – két hétig otthon vagyok.

Egyedül maradtam. Kevés idő múlva már éppen csóválnék, mert meghallom, hogy kulcs fordul a zárban. Odamegyek az ajtóhoz, de szinte rögtön bemogorvulok: idegen akar bejönni, méghozzá a Gazdi nélkül! Mégis mit képzel ez? Igaz, hogy nem vagyok rendőrkutya – mint fentebb már taglaltam az okát – de ide be nem jön senki idegen, én ezt GARANTÁLOM! Megállok hát az ajtó előtt, és nem agresszívan, de a tudomására hozom, hogy ha bejön, akkor kénytelen lesz konzultálni a sebészorvosával a mellékhatások miatt. Na, jól van, minden oké. Nem buta ez a kétlábú, mert értett a ráutaló magatartásból és nem erőszakoskodott tovább. Visszacsukta az ajtót, én pedig békésen visszafeküdtem. Gazdiék visszajöttek, valami TV-t emlegettek – amit még nem hoztak – és a Nagyfőnök ebből kifolyólag elment intézkedni. Amikor visszajött, hozta a szerkentyűt, amit a kétlábú betolakodónál is láttam, és mosolyogva mesélte a Gazdinak, hogy a recepció nevű helyen azt mondták, hogy egy kicsit goromba voltam a behatolóval. Aljas, szemenszedett hazugság! Mit több, RÁGALOM! Nem is haraptam meg a fickót… még hogy goromba! Az egészen másként néz ki, amikor én goromba vagyok, erről konkrétan meg lehet kérdezni az illetékeseket. Akik ugyan nincsenek sokan, de azért vannak… Egyébként is, minden kétlábúnak tudnia kéne olvasni, mert a Gazdi igenis kiírta: KUTYA A SZOBÁBAN!

A szűkebb falkám visszajön, kipakolnak, majd magukra veszik a fürdőruhájukat – engem hagynak pihenni tovább – és eltűnnek egy-két órácskára. Aztán a Kisgazdi visszajön a Gazdival, és kivisznek sétálni. Ha tudtok hallgatni, akkor most egy olyan titkot árulok el, amit nem szabadna: egy félreeső helyen Kisgazdi előremegy, Gazdi lekapja a nyakörvemet, előveszi a teniszlabdát és bemegyünk mindhárman a VÍZBE! Ez olyan szép, hogy el sem hiszem! Meleg van, én a Gazdiékkal fürdök és labdázok! Mellesleg nem ám felháborodott népségek vesznek körül minket, az idegenek mosolyognak, és dicsérik a szépségemet meg az okosságomat! (Valóban nagy kunszt lehet egy labdát visszahozni, ez nekem természetes, de ők örüljenek csak nyugodtan a teljesítményemnek!) Fúú! A vízben tizenöt perc alatt úgy kifulladok, mint otthon az esti labdázásnál. Gazdi kiparancsolja a vízből a Kisgazdit és engem is; én hálából a közönségemre rázom a vizet, akik még mindig örvendeznek. Gazdi fogja magát és megalapozza a nyaralás ideje alatti népszerűségünket: hagyja, hogy aki akar, megsimogasson. Ezért a programért én személy szerint nem lelkesedem annyira, de egy ilyen Gazdi kedvéért még erre is hajlandó vagyok. Persze azt várhatják reggelig, hogy majd farkat csóválok, esetleg odabújok bárkihez is, aki nem a falkám tagja, de félni azért nem kell tőlem. Lehet, hogy nem vagyok egy mindenki kutyája, de városi eb lévén tudom, hogy mi fán terem a normális viselkedés. Én egy olyan arany középutas kutya vagyok. Nem nyalok-falok senkit, de attól sem kell tartani, hogy bárkit ok nélkül megkóstolok.

Tudom, hogy kutyáéknál nem szokás a pirulás, de hát a balatoni nyaraláshoz köthető a sztori és velem esett meg. Üsse kavics, elmesélem, maximum kicsit kevesebb fanom lesz a történet végére…

Szóval. Egy napon, reggeli után volt a falkám, én is már sétáltam, de mivel valami meteorológus nevű, tévében tetszelgő fazon bundarohasztó hőséget ígért, a Gazdi úgy döntött, hogy reggeli előtt is úszhatok egyet.

Letelepedtek a partra, a Gazdi elővette a labdát, bedobta a vízbe, és már mehettem is. Már vagy hatodszor loholtam befelé, amikor a víz alól támadás ért. Igen, teljesen jól értitek, ne hüledezzetek, tényleg így volt! Valami, vagy valaki beleakaszkodott a nyakamba. Mivel úgy tudtam, hogy semmiféle szörny nem lakja a Balatont, eddig holt nyugiban fürödtem. Most viszont – szégyen ide, vagy oda – megfordultam, és mint a motorcsónak, jöttem kifelé a szörnylakta közegből. Ijedtemben még a labdámat is szanaszét hagytam. De azért figyelitek, már megint, milyen empatikus gazdám van!? Ugyanis egyből tudta, hogy valami gond van, rögtön elkezdett átvizsgálni. Talált is két friss lyukat a nyakamon, amin erősen elcsodálkozott, hiszen tudta, hogy nem verekedhettem, elvégre állandóan szem előtt vagyok. Na, ezt fejtsétek meg barátaim, ha tudjátok! Nagyfőnök is nézegette a sebeket, és azt mondta, horog biztos nem. Ugyan nem orvosszakértő, de higgyünk neki, megállapította: a seb bizony harapott. Nem nagy, és nem veszélyes, de mégiscsak harapott, és kétségkívül akkor keletkezett, amikor a vízben voltam.

Gazdi erőteljesen mutogatta a stég alatt úszkáló labdámat, – szégyellem ugyan bevallani – de inkább úgy tettem, mintha nem látnám, illetve fogalmam nem volna róla, mit kell egy labdával ilyen esetben tenni. Igen, tök jól látjátok! Nem akartam bemenni. Én? Oda? Ki van csukva!

Ha nem érdemelné meg, nem tenném, és már lassan biztosan unjátok, de tényleg csúcsszuper gazdáim vannak. Gazdi bátran lehetne kutya is, de ezt már talán említettem a memoárjaim egyik előző részében valahol. Na, figyu! Szóval nem erőszakoskodik, nem bevisz a tó közepére a csónakkal és kilök belőle, hanem leveszi a nyakörvet, és bemegy a vízbe. Úristen! Nehogy már az a szörny szemet vessen az én gazdámra! Muszáj mennem! Rohanok és csobb, máris mellette tempózom. Ha jön a szörny, esküszöm, megölöm! Nem magam miatt, miatta… A rossz nyelvek biztos azt mondanák a szitura, hogy Roxy eb megvárta, amíg a Gazdija bemegy és csak utána indult el, hogy biztos legyen benne: amíg a szörnyeteg falatozik a falkavezérből, neki lenne ideje kijönni a vízből. Tudjátok mit? Mindenki azt gondol, amit akar. Ketten a Gazdival tudjuk a frankót, a többi nem érdekes.

Na! Mit szóltok! Mikor volt nektek ilyen falkátok? Irigyek vagytok, mint a kutya, ugye? Van is mire! Az én Gazdimnak már fényesítik valamelyik múzeumban a vitrint, hogy mutogassák! És akkor az esti sétát még nem is meséltem! Öregem! Lementünk a térképről is! És ez így megy két egész héten keresztül!

A hazaindulás napját onnan ismerem meg, hogy megint az előételes trükkel jön a Gazdi. Nem veszi figyelembe, hogy ezt a poént már ellőtte. Mindegy, engedékeny hangulatban vagyok, hiszen nagyon odafigyelt rám a nyaralás alatt. (Mondjuk ez sem különlegesség, otthon is totál képben van velem kapcsolatban.) Így hát beveszem a nyugtatót, és máris úgy teszek, mintha máris levert volna a lábamról. Azért szép lassan tényleg elalszom, de amikor felébredek, kiszállunk az autóból, még kissé bambán, de felfogom: ismét ITTHON vagyunk. Lesz is mit mesélnem az itthon tespedő kollégáknak! Már többen jelezték, hogy lízingelnék egy ilyen nyaralás idejére a Gazdit! Pedig ha tudnák, hogy nyaralás nélkül is milyen jó Velük... Na jó, nem ömlengek tovább, nem az én stílusom. Nyaraltunk. Visszajöttünk. Na és? Jövőre is megyünk!

HIGANYHÁZI ORDAS VANDÁL – AVAGY UNATKOZÓ KUTYA A LAKÁSBAN

Szóval gazdához kerültem. Nem kertbe, hanem lakásba. Volt már Nagyfőnököm, Kisgazdim, meg Gazdim. Ismertem már Mamit, Papit, Tesót. Ez volt a falkám. Mami, Papi és Tesó nem velünk lakott, de szinte naponta találkoztunk.

A Nagyfőnök meg a Gazdi valami munkahely nevezetű helyen töltötték az idejüket, a Kisgazdit is elvitték valami óvoda nevű épületbe. Így egyedül maradtam. Ráadásul – szinte hihetetlen! – becsukták az ajtót, és csak a konyhában, meg az előszobában lehettem!
Miután kipihentem magamat, úgy gondoltam, hogy valamivel meg kell lepnem a Gazdit! Meg hiányzott is a simogatós keze és hangja. Először sírtam. Halkan, majd egyre hangosabban. Gondolom, ha a kétlábúak elmennek a lakásból, és nem vagyok velük, akkor megsüketülnek. Csak ez lehet a magyarázata annak, hogy senki nem jött vissza keserves vonyításomat hallva!
Mivel sikertelen volt falkám hívogatása, úgy döntöttem, hogy inkább elfoglalom valamivel magamat, elvégre mégsem sírhatok estig! Mégiscsak német juhász vagyok, vagy mi a szösz?! Meg az alomban is én voltam a főnök; én találtam meg a kerítésen a lyukat, én fedeztem fel a kertet, meggyűrtem a vöröscirmost, nem szokásom vinnyogni! Gazdi egyébként is itt hagyott nekem egy csomó játékot: csont, műcsont, fogtisztító-erősítő kötél. Jó, de ezek már olyan uncsik! Nézzük csak meg közelebbről, hogy mivel lehet még játszani!?
Mit tagadjuk, 12 hetesen még nem vagyok egy óriás! Így a magasságomnak megfelelő játékszereket kell találnom! Nézzük hát!
A konyhában vannak a székek. Beleharapok a lábukba, és el sem húzzák! Jé! Ezeknek nem fáj! Akkor játszhatok kedvemre, nem fognak rám szólni! Játékhoz természetesen mindig a fogamat használom, és a testvéreimnél mindig be is vált: egy keményebb marcang, és a testvérem rögtön tudta, hogy hol a helye a rangsorban! Eltaláltátok! Mindenképpen valahol alattam! Persze anya ilyenkor néha odajött és úgy megrázta a grabancomat, hogy könnybe lábadt a szemem, de azért látszott, hogy büszke rám!
Na a székek ilyen fakír-jellegű lények lehetnek, mert nem húzkodják akkor sem a lábaikat, amikor azok már széthasadoztak a tejfogaim között! De figyu! Ez ízre sem rossz! Meg masszírozza az ínyemet is! Tök jó játék!
Juj! Ez most a büntetés? Az egyik szék megpróbálta rámvetni magát! Most meg tök passzívan heverészik a földön! Na, egy tuti: inába szállt a bátorsága, most úgy tesz, mint aki nem is akart bántani!
Zörög az ajtó! És ki is nyílik! Mami! Kisgazdi! Végre!
Viháncolok, nyüszítek, ugrálok örömömben. Mindketten megsimogatnak, Mami bemegy a konyhába. Figyelem őt. A tágabb falkám tagjaként nem igazán van rám hangolódva, így nem látszik örvendezni a megcsócsált szék láttán. Talpra akarja állítani, de az szép nagy dördüléssel elvágódik. Jaj, ne játszd már meg a nyomorékot, te szék! Nem haraptam akkorát, hogy ne tudj megállni a lábadon! Jó, kicsit recésebb, meg rövidebb lett a lábad, de azért van! Szimuláns! Most a Mami a széket sajnálja, rám meg dühös! Grrrr! Ne tudd meg, mit kapsz ezért, ha egyedül leszünk megint!
Hamarosan a Gazdi is megérkezett, és hiába olyan empatikus, azért mégis csak emberből van: ő sem örült a győzelmemnek! Sőt! Megint azt a szót használta, hogy PFUJJ! A szék meg teljesen megdicsőült! Jött Papi, simogatta, kenegette, pátyolgatta a széket.
Mondom, hogy szimuláns! A Papi hiába csavarta ki durván a lábát, megkenegette valami szörnyen büdös trutyival, most meg áll a négy lábán! Mert az új is ugyanolyan hosszú lett, mint a régiek! Lehet, hogy ez a Papi varázsló?

Hetek teltek el, és minden nap megszidtak, mert nekik semmi sem jó! Gondolkodtam rajta, hogy akkor inkább kóbor eb leszek, ha ennyire félreismerem őket, és képtelen vagyok a kedvükben járni! De amikor lent elindultam, a Gazdi mindig visszahívott, és olyankor mindig megsimogatott. Ugye így nektek sem lenne kedvetek megszökni? Maradtam hát.

Reggel szaladgálás és evés után elpilledtem. A Gazdi megkért rá, hogy viselkedjek jól. Éppen félálomban voltam, így csak lebbentettem kettőt a farkammal, és már durmoltam is. Ők meg megint jól egyedül hagytak!
Amikor felébredtem rögtön eszembe jutott a szék, és az, hogy büntetést érdemel. Amint elhaladtam a hűtő mellett, annak a füle is igen ingerlően nyúlt ki felém, így elkezdtem azzal játszani. És ismét győzött az acélos agyarú nagykutya! Az ajtó kinyílt. Bár csuda hideg volt, az orrom mégis ENNIVALÓ szagát jelezte. Huhh! Kezdek megint éhes lenni! Pont jókor jött ez a játék! Kikapartam a hűtő fiókját – nagy meló volt, hidegebb volt ott, mint az orrom hegyén! – aztán megtaláltam a bezacsizott kaját is. Keményebb is volt, meg hidegebb is, mint amit a Gazdi ad, de azért hasonlított! A hat csomagból ötöt megettem már, amikor éreztem, hogy a többi már nem megy le a torkomon. Elvonultam hát a párnámra, és már szunyáltam is!
Akkor ébredtem, amikor jött a Gazdi. Odajött a párnámhoz és megsimizett. Én hálásan nyöszörögtem, csóváltam a farkamat, és folyamatosan a keze alá dugdostam a fejemet. Aztán kiment a konyhába. Ugyan a hűtő ajtaja becsukódott, így rögtön nem szúrt szemet a változás, de a konyhában ott volt egy csomag kajám, amit már képtelen voltam megenni, illetve a kirángatott, üres fiók.
Úgy csattant a hangja, mint az ostor. Behúztam a farkamat, és megadóan mentem. A rágcsálós dolgokkal kapcsolatban már rájöttem, hogy nem örül, ha elfoglalom magamat, amikor egyedül vagyok. Most is megfogta a grabancomat, és megrázta. Miért csinálja ezt? Azért mert odamentem? Vagy most mi baja van?
Visszarakta a fiókot a helyére, engem meg pórázra vett és elvitt az állatorvoshoz.
Mégis miből gondolja, hogy ez elevenségemre és a találékonyságomra a doki tud adni valami gyógyszert?

Roxy - Szobatiszta leszek?

Na, ezt nem gondoltam volna! Az első nap még kutyuli-mutyuli, és innentől meg a feketeleves. Csoda, hogy nem lettem kóbor eb. Először jött a nyakörv, meg a póráz. Nem kis meccs volt, de ez a Gazdi mocskos rafinált! Úgy csinál, mint aki csak simiz, aztán már nyakadon is a nyakörv. Le akartam szedni, de mindig elterelte a figyelmemet. A vakarózással meg nem jutottam semmire. Segítség! Nem jön le! Odanőtt, vagy most mi van? Már éppen a megbocsátás határán voltam, amikor pórázt csatolt a nyakörvemre. Ez a cucc rosszabb, mint a kerítés. Nem látom, de mégsem tudok elszaladni. Lehet, hogy nem is kutyanevelő segédeszköz, hanem inkább egy gonosz varázslat? Leültem gondolkodni. Aztán megérett az elhatározás, és pisiltem egyet.
Fura egy kétlábú ez a Gazdi. Tegnap még semmi baja nem volt ezzel, most meg valami PFUJ nevű dolgot emleget! És milyen hangnemben! Állatvédőt, de azonnalra kérem! Felemel és levisz az utcára. Mondhatni rögvest kitágult a látóköröm. Akkora füves területre vitt, hogy nem láttam a végét. Amikor letett, meglepetésemben megint pisiltem egyet. És hát most már mindenki láthatja, a Gazdi tuti, hogy nem normális! Mert most meg dicsérget és simogat. A lakásban meg PFUJJOG. Mondom én, hogy totál flúgos. Nem is Gazdinak kéne hívni, hanem ZIZINEK. HAHÓ! Segítséget neki, gyorsan!
Lehet, hogy elhamarkodtam? Hozott egy labdát, és játszik velem. Most viszont tök normálisnak tűnik. Nekem meg nagyon tetszik, amit csinálunk. Ráadásul ahányszor a labdával a számban jövök, simizés és OKOS KUTYÁZÁS a vége.
Hopp! Egy felnőtt fajtárs! Azt hiszem – bár nagyon nem szokásom! – össze kell húznom magam. Huh! Ez hatszor nagyobb, mint az apám! Megszeppenve nézelődök, és döbbenten veszem észre, hogy ez meg mit csinál? Ahelyett, hogy megvédene, MEGSIMIZI a másik kutyát? HALIHÓ! Most ki is a te kutyád? Én, vagy ez a jöttment lakli? Ha már a Gazdi ilyen rettenetesen jóban van ezzel az óriással, akkor nekem is tennem kell valamit, hogy nehogy kicseréljen vele. Anya azt mondta, hogy legyek mindig bátor, de ekkora túlerővel szemben nem biztos, hogy a támadás a legjobb taktika. Szégyen ide, szégyen oda, megpróbálom orron nyalni ezt a faj- és sorstársat. Sosem árt, ha a kutyának ilyen erős és hatalmas barátai vannak. Kicsi a bors, de vannak barátai, vagy valami hasonló. Nna! Ez is megvolt, és még csak rendre sem utasítottak. A lakli jóindulatúan és elnézően viselte a nyalakodást, a Gazdi meg kifejezetten örült neki. Úgy látom, itt ez a módi, nem pedig az a viselkedés, amit az alomban előadtam. Jó, persze, tudom. De akkor is! Falkaállat vagyok, vagy mi a szösz? Úgyhogy igenis muszáj volt nekem az alfának lenni! A tesók és unokatesók egyaránt megismerkedtek a fogaimmal, ha nem mutogatták rögtön a nyakukat, hasukat, amikor a közelükbe mentem. Bezzeg a vörös kandúr, az nem hódolt be. Ugyan elmagyaráztam neki a miheztartást, de inkább pofozkodott, mintsem elismerte volna, tényleg én vagyok a falkavezér. Persze anya nem szólt közbe, hagyta, hogy megpróbáljam. Az első összecsapáskor határozottan büszkeséget láttam csillogni a szemében, miközben a sebes orromat nyalogatta. Igen, elismerem! Ronda nagy pofonok voltak! De a kandúr is megkapta a magáét, csupa nyál lett… Utálta is rendesen! 

Merengésem közben a Gazdi felemelt, és felvitt a lakásba, ahol megint enni kaptam. Utána pihentem egy kevéskét, de még igazán ki sem nyílt a csipám, Gazdi már rögtön felvett a karjába és le sem rakott, csak a nagy füves térnél, ahol azonnal nekiálltam pisilni. Megsimizett, és nagyon meg is dicsért! HALIHÓ! Fény dereng az éjszakában! Ez azt szeretné, ha nem a lakásban, hanem a téren végezném el a dolgomat! Ugye, hogy ugye? Nem hiába mondják a fajtámról, hogy a kutyák királya! Olyan éles az én eszem is, mint a borotva! Akkor összegezzük a dolgokat: ha én nem a lakásban „megyek ki”, akkor a Gazdi boldog, és csak a dicsérő hangját hallom. Ebben az esetben a napom nagy részét lent töltöm a téren, ami szuper dolog, mert itt játszom, ismerkedem és vele meg a Kisgazdival szaladgálok. Ha a lakásban „baleset” történik, Gazdi nem boldog és mellé erőteljesen PFUJJOG is. Nem szeretem, ha orrol rám, ráadásul olyan hangsúllyal mondja azt a PFUJ-t, hogy az még anyám nyakrázásánál is sokkal rosszabb!
Ez a szobatisztaság dolog – úgy tűnik – elég sarkalatos kérdéskör a kétlábúaknál. Tudom, nem szép dolog, de nektek bevallom: kihallgattam, amikor a Gazdi beszélgetett a Nagyfőnökkel erről a témáról. Ha jól emlékszem, akkor azt mondta, hogy mi lányok, sokkal hamarabb leszünk szobatiszták, mint a fiúk. Legalábbis neki ez a tapasztalata. Mivel a mi falkánkban egyedül a Nagyfőnök nem lány, ezért nekem muszájos előbb szobatisztának lennem, mint neki. Bár még nem találkoztam a lakásban konkrét nyomával a Nagyfőnöknek, de lehetetlen, hogy ő már szobatiszta legyen! Elvégre én vagyok a lány, és még csak tegnap óta ismerem! Vagy lehet, hogy ő már suttyomban gyakorolta ezt a dolgot? Akkor viszont egyáltalán nem sportszerű ez a „Ki lesz előbb szobatiszta?” című verseny! Nekünk lányoknak össze kell fognunk! Gazdi és Kisgazdi segít, nekem csak a sikerre kell koncentrálnom. És úgy szeretem, ha a Gazdi örül, dicsér és simogat. A fene sem gondolta, hogy ilyen hamar, de már biztos vagyok benne, hogy kimondhatom: szeretem őket! Sőt, kimondottan odavagyok értük. Azt hiszem, mindent meg kell tennem, hogy ők is szeressenek. Ha pedig nekik pillanatnyilag az a legnagyobb boldogság, hogy lent megyek ki, akkor rajtam biztosan nem fog múlni ennek a teljesen fölösleges dolognak a sikere! Most, itt, csak nektek, leteszem a nagy esküt: hamarosan szobatiszta leszek!!!

Roxy - A kezdetek

Szóval, ott kezdődött, hogy anyám nagyfőnöke eladott. Nem is értettem, hogy anyám miért nem csócsálta meg egy kicsit a két idegent, aki a kölkeit fogdosta! Anya az ilyen egyáltalán? Megdöbbentem a látottaktól: még a nénikém is elhülyült fejjel hagyta, hogy két idegen össze-vissza fogdossa! Na gondoltam, most vagy soha! Lelépek a szituációból. Engem ne nyomorgassanak a kétlábúak!  Pechemre – akkor még úgy gondoltam – ők meg pont engem akartak. Pedig a testvéreim sokkal jobban pedáloztak, de úgy tűnt, hogy a két idegen pont az én viselkedésemre bukik. Könnyes búcsú nélkül hagytam ott anyámat, a tesóimat, az unokatesókat, a nénikémet, meg a nagy vöröscirmos kandúrt. Anyám és a nénikém nem kelt a védelmemre, a tesóim, unokatesóim sem zokogtak, a muter nagyfőnöke meg kimondottan vigyorgott. A kandúr meg egyenesen megkönnyebbült, hiszen én még a kennelből is lazán kilógtam, mindig megkerestem, hogy játékra bírjam, de nem nagyon akaródzott kötélnek állni neki. Nem lényeg, engem sem hatottak meg a pofonjai. Szóval, elkerültem attól a hálátlan, mostoha bandától. Lehet, hogy az alomban aznap este buli is volt, elvégre a vezér, a nagykutya (vagyis én) meggazdásodott és elköltözött.

A kétlábúaktól azonnal kaptam egy új nevet is: ROXANNE, de most még csak ROXIKA-nak neveztek, bizonyára a korom miatt. Beraktak az autóba, és elindultunk. Az utat nem részletezném, legyen elég annyi, hogy amit kiléptem az autóból, azonnal kidobtam a taccsot... Lassan már fogtam az adást: aki vezette a járgányt, az lesz a Nagyfőnök, mert megszokta az irányítást, aki az ölében tartott, kineveztem Gazdinak, mert ember létére igen kedves és empatikus volt velem. (Még akkor is, amikor kidobtam a taccsot.)

Alig ocsúdtam a megrázkódtatásból, amikor a rengeteg új szag és az ismeretlen környezet kellős közepén rögtön két új ismeretséget kötöttem: Mami és Kisgazdi köszöntött. Mami szavaiból azt vettem le, hogy kételkedik abban, hogy ebből a gerleszürke, denevérfülű jószágból tényleg kutya lesz és valóban német juhász. A Kisgazdi meg azonnal plüssnek nézett, de erről a nézetéről a Gazdi hamar lebeszélte. Fölmentünk valami lakás nevű helyre, ahol leraktak, hogy körülnézhessek.

Segítség! Hova kerültem? Hol az anyám, a testvéreim, a nénikém, a kert, a fű, a kerítés? (Na jó, a kerítés nem hiányzott, úgyis mindig útban volt! Bevallom, pár pillanatra visszasírtam az almot, anyát, és igen, a nagy, fájdalmas pofonokat osztogató cirmost is.)

Ehelyett falak, csúszós padló, és sehol egy fűszál! Most mégis hogyan hozzam mindenki tudomására, hogy ez ITT, MOSTANTÓL az ÉN TERÜLETEM? A megoldáson töprengve kinéztem egy helyet, ahol pisiltem, kakiltam, ahogy az egy jól nevelt kiskutyához illik. Furcsa volt, mert Gazdiék nem kerültek eufórikus hangulatba tőle. Pedig anya hogy örült mindig neki! Direkt ezért nyalogatta a hasamat. A kétlábúak elég értetlen bandának látszottak, nyilván halvány lila lövésük nincs a saját területükről. Most komoly, hogy nekem kell majd ezeket is megvédenem? A szaglásuk nulla, védőösztönük tán sosem volt, szőrük sehol... Jó ég, micsoda egy tökéletlen, szerencsétlen népség!

Idáig jutottam a töprengésemben, amikor a Gazdi előhozott két akkora tálat, mint otthon a nagypocsolya. Hurrá! Vizet találtam! Két első mancs bele, és lefety! A maradékot kikaparni! Hogy ezek milyen savanyúak, még mindig nem vigyorognak! Így nem leszünk jóban! Hát semminek sem tudnak örülni? És ekkor CSODA történt! A másik tálban KAJA volt! És milyen nagyon finom! Főtt hús és rizs! És senki nem akart belezabálni! Befaltam, mindjárt kipukkadok! Úgy döntöttem, hogy ezt a Gazdi nevűt megtartom. Biztos gondolatolvasó, mert pöpecül kitalálta az ízlésemet. És a mennyiséggel sincs gond! Ráadásul valami nagyon puhára rátett, és valami HELY nevű dolgot emlegetett. Apám, olyat aludtam rajta! És senki sem esik rajtam keresztül, miközben alszom! Király!

Kialudtam magam és elindultam mindent alaposan felfedezni. A komoly meló közben rádöbbentem, hogy mire használható a Kisgazdi. Ha megkergetem, utolérem és megharapom, akkor felkenődik a falra. Gazdi mondta neki, hogy csak játszom, de csak azért mondja, mert ő még nem kapott a harapásomból. Na, majd te is megtudod, ha rosszul viselkedsz! A Kisgazdi viszont határozottan tanulékony, kimondottan ügyes, jó vele ilyet játszani. Jól csinálja, őt is megtartom!

Ez a Nagyfőnök viszont már nem ilyen főzős-simogatós-játékos, mint a másik kettő. Nem pedálozik a kegyeimért, el kellett gáncsolnom, hogy megsimizzen! Érthetetlen! Viszont mámorító amikor szól hozzám, és dögönyöz egy kicsit. Még nekem is hihetetlen, de vele még durvulni sem merek. Vagyis nem akarok.

Valaki segíthetne megfejteni, most hogy is van ez? Én kaptam Gazdikat, vagy ők kaptak kutyát?

Ejj, most még kissé zavaros, de remélem, hamar kialakul!

Veszteség + szomorúság = Blogszünet

Kedves Mindenki!

Szívem egyik négylábú csücske, Roxy kutyám 14 évesen, május végén elment.
A vele töltött évek bővelkedtek emlékezetes eseményekben, amelyek közül néhányat hamarosan megosztok Veletek.

SR