Reményhajsza IV. - 1. fejezet (csak részlet!)

Kedves Mindenki!

Gondoltam, felpakolom ide is RH4 1. fejezetének egy részletét, nehogy lemaradjon bárki is! :-)

1. fejezet

Alicia Benes elmerülten nézegette a zsivajgó gyerekeket, ahogy a táborból való megérkezés után örömmel tódultak kifelé az iskola kapuján. Egy szőke és egy barna leányzót keresett a tekintetével, akik osztálytársak voltak, mellesleg testvérek, még ha egészen pontosan csak mostohák is. 
Miután nem látta őket, sokáig nyugtatgatta magát, hogy a szülők bizonyára nyaralni vannak velük, azért nincsenek ott, de most már kezdett egészen komolyan kétségbe esni, hiszen amit eddig elért, azt kideríteni és megvalósítani szinte emberfeletti erőfeszítésébe került. Fényképe volt John Kenderson lányairól, akiket a szüleik csak nagyon ritkán engedtek fotózni. Tudta, hogy a nevelőnő milyen autóval szállítja a gyerekeket, típus, szín, rendszám, minden a rendelkezésére állt. Órákon keresztül szobrozott az iskola előtt, és most sem volt szerencséje. Pedig elvileg tanulmányi és kötelező jellegű volt a tábor, Ms. Benes ezért is reménykedett abban, hogy végre kapása lesz.
Ráadásul mindjárt megint elkezdődik az iskola, a lányok viszont sehol sincsenek, és újabban olyan szintű csend övezi Kendersonékat, hogy lassan a megfigyelő abban sem volt biztos, egyáltalán a kontinensen élnek–e még?
Alicia ismét információ nélkül, dolgavégezetlenül, szinte kóvályogva andalgott a belváros felé, amikor egy férfira lett figyelmes, aki éppen kiszállt egy autóból. A lány megtorpant, zavarba jött, fülig pirult, pedig a pasas észre sem vette, felé sem nézett. Ms. Benes annál inkább rajta felejtette a szemét, a gyomra görcsbe rándult, a szívverése nekilódult, a fülében szinte fülsüketítően, dübörögve pulzált egy ér. 
A fiatal Alicia vett egy mély lélegzetet, görcsösen próbálta kordában tartani öröme testi megnyilvánulásait, és a falnak támaszkodva nézni kezdte imádata alanyát. A lány szinte sikoltozott magában, hiszen végre ismét a saját szemével látta, esetleg még a közelébe is kerülhetett, koncert nélkül, úgymond civilben. Szédület. Itt van tőle nem messze. A bálvány, a félisten. Az is lehet, hogy egészen az – a rajongó képtelen volt eldönteni. Tehát John Kenderson. Az aranytorkú, égszínkék szemű, szőke hajú énekes, Alicia Benes álmainak pasasa. 
A lány minden hozzáférhető anyagot összegyűjtött már a zenészről, és bármire képes volt, hogy megszerezze, amire vágyott. Pénz, idő, energia nem számított. Ahol csak szó volt a Bermudáról, vagy Kendersonról – főként az Interneten – ott Benes hozzászólt. Volt, hogy kulturáltan, de egyre sűrűbben fordult elő, hogy a fórumokon tartózkodó nicknevek mögé rejtőző többi rajongó már inkább nem foglalkozott vele, és válaszra sem méltatták, mert simán elmebetegnek tartották. Persze, ezeken a fórumokon alig volt határ, az csak a szerényebb verzió volt, ahol a lányok – nyilvánvalóan ők alkották a Bermuda rajongói „kemény magot” – arról cseréltek eszmét, hogy a férfi hogy néz ki, melyik koncerten milyen szerkót viselt, milyen őrjítően szexi az egész pali, a mozgása, a hangja, a grimaszai, a feneke, a mellkasa, a kezei, a lábai, a mosolya, a szeme … és Alicia is estig tudta volna sorolni, hogy mi még. A fórum királynője – úgyis, mint Kenderson fanjainak vezérhangyása – és a hasonszőrűek persze azt hajlamosak voltak elfelejteni, hogy a színpadon látható fél– (vagy egész?) Isten szintén emberből van, aki ugyanúgy meg van verve kétségekkel, reményekkel, vágyakkal, álmokkal, fájdalommal, bánattal, mint bárki más. És nem pejoratív értelemben bár, de kétségtelenül exhibicionista, mint minden előadóművész. Azonban amit a színpadon művel, az immáron inkább szolgálat, mint öncélú tevékenység, és ennek okán valóban tiszteletreméltó. Talán ennyi, és nem több, amivel különbözik másoktól. Az már Kenderson egyéni szociális problémája, hogy ennek ellenére sem érezte már egy jó ideje többnek magát másoknál, és ez allűrmentes, távolságtartó, mégis barátságos viselkedésén meg is látszott.
A fiatal lány elmerengett, miközben azt nézte, mit csinál, hová megy imádottja. Alicia szeme összeszűkült, ajkai elkeskenyedtek dühében, amikor meglátta azt a valakit, akire aztán végképp nem volt kíváncsi. Kenderson megint – mint mindig – a nejével flangált, akinek a létezéséről a rajongó jobb napjain nem vett tudomást, a rosszabbakon viszont terveket farigcsált, és arról álmodozott, hogy miként lehetne megszabadulni az asszonytól. Mert szerinte Bonnie eltűnésével már egyenes útja lenne John Kenderson szívéhez és ezt a reményét leginkább az a tény táplálta, hogy szinte kívülről fújta a két énekes megismerkedésének a nagyvilág számára is publikus verzióját.
Most viszont dühösen szegődött a házaspár nyomába, akik Benes legnagyobb megdöbbenésére a kórház épületébe mentek be. Alicia elsápadt. Úristen – gondolta – csak nem beteg John? Kicsit soványabbnak és sápadtabbnak látszik, mint a minap a televízióban, az interjú során volt, de azért remélhetőleg nincs komoly baja. Ha viszont a mellette mosolygó szuka beteg, akkor neki is jobb lesz, ha hamar beledöglik a nyavalyájába, és már nem sokáig lesz útban. Éppen elég időt töltött már John Kenderson házában, ágyában. Legyen elég, mindennek van határa!
A rajongó gondolatainak pörgésével szinkronban mozdult a lába is, így hamarosan a zenész házaspár nyomába ért, és közvetlenül utánuk lépett be a forgóajtón. Beszállt velük a liftbe és kénytelen volt lehunyni a szemét, mert félt, hogy őrülten lángoló tekintete elárulja. Lehunyt szemhéjai alatt pillanatok alatt lejátszódtak a képzelete szülte képek, amelyekben nagy szerepet kapott egy váratlan áramszünet, és az átélni remélt, csókokban, simogatásokban megtestesülő fizikai kontaktus Johnnal. 
Azonban semmi ilyesmi nem történt, a házaspár egymás kezét fogva szállt ki a harmadikon, Benes kisasszony pedig tovább utazott a felvonóval a negyediken lévő belgyógyászatra.
Amint kiszállt, a lány már rohant is lefelé a lépcsőn, elvégre nem akarta szem elől téveszteni rajongottját. A harmadikon ismét nyugodt léptekkel közlekedett, arcára közönyösséget erőltetett, ami már csak azért is problémát okozott neki, mert döbbenten vette tudomásul, hogy egészen pontosan a szülészeten van.
No para! – adta ki magának a jelszót. Bizonyára látogatóba jöttek, valami éppen megszaporodott ismerőshöz, rokonhoz. De nem, mert pár másodperc múlva egy derűs mosolyú, fehérköpenyes orvos üdvözölte őket, és mindkettőjüket betessékelte a vizsgálóba. Aliciát szörnyű balsejtelem kezdte gyötörni, és a csukott ajtó elé sétált. Húszperces várakozás után nyílt ki ismét az ajtó. A két énekes boldog mosollyal a száján búcsúzott a dokitól, a kezükben egy távolról is felismerhető ultrahangos kép, és egy DVD lemez volt. 
Alicia Benes arcából kiszaladt az összes szín, a lábából meg ugyanígy minden erő. Megtámaszkodott, majd leült és a tenyerébe hajtotta a fejét. Fogalma sem volt róla, hogy meddig ült ott egyedül, nem érdekelte, hogy Kendersonék elmentek, vagy ott vannak-e még, csak az, aminek a szemtanúja volt. 
Végiggondolta, hogy John kórházba vitte a feleségét, a vizsgálóból kifelé euforikus boldogság ragyogott mindkettőjük arcán, és a szülészeten voltak. Tehát Bonnie Kenderson nagy valószínűséggel gyereket vár. A rohadt életbe – folytatódott a gondolatsor. A büdös ribanc. Eddig nem tűnt valami jó feleségnek, hiszen lassan hetedik éve a férje a világ egyik legszexibb pasija, és ez a rüfke még csak most hajlandó szülni neki… Persze, azért előzőleg gondosan az ujja köré csavarta Ricardo Cruzt, akivel együtt forgatott, majd minden bizonnyal végighenteregte a turnét a Triangle zenészeivel is. Ez a drága ember meg csak tűrt. De most mi lesz? – merült fel egy új kérdés a lányban. John örül, tisztán látszik rajta, hogy már most mindenét odaadná a kölökért. Erre mondják, hogy reménytelen – csurrant le egy könnycsepp Alicia arcán. A vezérrajongó dühösen törölte le kétségbeesésének nyomát a tenyere élével, és inkább a tehetetlen düh munkált benne, mint bármi más, aztán döntött. Hazamegy. A többiekkel megbeszéli, amit látott, és együtt kidühöngik magukat.

Reményhajsza III. - 3. fejezet

3. fejezet

Juanita Mendez könnyekkel a szemében állt a temetőben, Ewan és Sean támogatta két oldalról. A lány hálás volt a fiúknak, hiszen majdnem minden gyakorlati tennivalót levettek a válláról. A temetés után már csak a házban tartott megemlékezést kellett a kisasszonynak kibírnia, majd a vendégsereg távozása után végre elkezdhette a veszteség feldolgozásának hosszú folyamatát.

McBride jó érzékkel nem közeledett a lányhoz, viszont amint Ms. Mendez szükségét érezte a segítségének vagy a társaságának, szinte azonnal mellette termett.

Sean a stratégiát megbeszélte Ewannal, aki bár Elisa halálának nem örült, mégis kissé megkönnyebbült, hiszen a Mendez-birodalommal kapcsolatos terveik véghezvitelében immár McBride-é volt a főszerep.

A temetés utáni összejövetelen az íreknek nagyon oda kellett figyelniük, hiszen a gyászoló rokonokon és barátokon kívül megjelentek a konkurencia képviselői is. A vetélytárs kábítószerkereskedők éles szemmel azt figyelték, hogy kivel és mennyi ideig beszél a gyászával elfoglalt Juanita Az egyik kartell feje odáig merészkedett, hogy a Ms. Mendezzel történt négyszemközti beszélgetés alatt felhívta a lány figyelmét a droggal kapcsolatos tennivalókra és felajánlotta segítségét. Azért, hogy a fiatal nőnek ne legyen ellenvetése, az üzleti kapcsolaton kívül, családi egyesítést is javasolt, így kissé ízléstelenül, de azon nyomban megkérte Juanita kezét, mondván, hogy az erőviszonyok rendezése nem tűr halasztást.

Amikor a lány falfehérre sápadt, Ewan oldalba bökte Seant, hogy felhívja a figyelmét az eseményre. Az ír kényelmesen odasétált a beszélgetőkhöz, vitt magával egy pohár frissítőt, amelyet gyengéden a nő kezébe adott. Félreérthetetlen mozdulattal vonta magához Juanitát, miközben rezzenéstelen tekintetét a másik férfi szemébe fúrta:

– Édes, nagyon elsápadtál, igen kimerültnek látszol. Nem akarsz lepihenni?

– Köszönöm Sean, de muszáj talpon maradnom a fogadás végéig. Kérlek, maradj mellettem, szükségem van rád!

– Ahogy kívánod, kedvesem.

A tökéletes időzítéssel és összjátékkal meglepett drogbáró csodálkozva nézett a tiszteletlennek bizonyuló McBride-ra, és kissé dühösen szólt közbe:

– Uram, nagy tisztelője voltam az elhunytaknak, ezért ajánlottam fel Ms. Mendeznek a segítségemet. Erről folyt az iménti társalgásunk, ameddig ön meg nem jelent itt. Megkérem, hogy hagyjon magunkra minket, mert a kisasszonynak fontos ügyekben kell mielőbbi döntést hoznia!

– Értem, és elnézését kérem! – válaszolt választékos udvariassággal Sean. – Azonban az utóbbi időben Ms. Mendez minden üzleti és magánügyében beavatást nyertem, ezért elképzelhető, hogy a megbeszélésük tárgyát képező témakörökben konstruktív javaslatokat tudnék tenni.

– Nem hinném, hogy ehhez is lenne köze – makacskodott a drogkereskedő.

– Ha engem érint, ahhoz neki is van köze – szólalt meg első ízben az ír megjelenése óta Juanita. – Kérem, bocsássa meg az udvariatlanságomat, és tudja be a gyászomnak, amely igen megviselt. – A lány megfogta Sean kezét és folytatta: – A történtek miatt még nem hoztuk nyilvánosságra, mert eléggé ízléstelennek gondoltam a mai napon előhozakodni ezzel, de most, a felvetése tükrében mégis kénytelen vagyok megtenni ezt a lépést, még ha csak ebben a szűk körben is. – A nő McBride-ot ölelve figyelmet kért az egybegyűltektől és immár fennhangon folytatta:

– Tisztelt megjelentek, köszönöm, hogy eljöttek és osztoztak a fájdalmamban. Tudom, hogy mindannyian nagy tisztelői voltak a szüleimnek, ezért minden bizonnyal aggódnak a sorsom további alakulásával kapcsolatban. Édesapám és édesanyám még életükben örömmel fogadták döntésemet, amelyet most megosztok önökkel azért, hogy megnyugtassam a kedélyeket és bizonyítsam, hogy az üzlet világából nem fog eltűnni a Mendez név. Hölgyeim és uraim, a mellettem álló férfi a vőlegényem, Sean McBride. Az ő segítségével és támogatásával voltam képes túlélni az engem ért sorscsapásokat, és tudom, hogy a továbbiakban is számíthatok rá.

Izgatott moraj hangja hallatszott, hiszen a McBride név a megjelent drogkartellek vezetői számára nem volt ismeretlen. Sean pedig kedvesen elmosolyodva adott egy puszit újdonsült menyasszonya arcára.

A bejelentést követően hamarosan kezdtek elszállingózni a fogadásról az emberek. Juanita mind a rokonságának, mind a szülei üzleti partnereinek megadta a kegyelemdöfést a jegyesség kihirdetésével, hiszen így senkinek sem volt esélye arra, hogy az elárvult lány felkarolásának indokával hozzáférjen a Mendez-birodalom felhalmozott vagyonához.

Amikor az utolsó vendég is elment, a lány kimerülten megdörzsölte a homlokát, hiszen Sean-nal nem beszélte meg, amit tett, és tartott tőle, hogy az ír dühös lesz azért, hogy gyakorlatilag a tudta nélkül, nyilvánosan elkötelezte.

McBride egy pohár itallal a kezében állt az ablak mellett, és kifelé bámult. Arcán már nyoma sem volt a mosolynak, amellyel a lány meséjét támasztotta alá, ameddig a vendégek jelen voltak. Amikor megjelent mellette Juanita, nem nézett rá, továbbra is hidegen és távolságtartóan viselkedett. Ms. Mendez nagyot sóhajtott, a vállára tette a kezét, és beszélni kezdett:

– Sean, kérlek, ne haragudj rám! Nem volt más választásom, az a pofátlan pojáca itt, a szüleim temetése után, az emlékükre rendezett fogadáson kérte meg a kezemet. Még csak nem is leplezte a valódi szándékait a mocsok, közölte, hogy miért akar elvenni. Az, amit mondtam, téged nem kötelez semmire.

– Tényleg így gondolod? – fordult meg az ír, miközben a lány szemét nézte. – Nekem nagyon úgy rémlik, hogy ez nem ennyire egyszerű. Adva vagy te, a dúsgazdag, ámde árva széplány. Segítséget kértél tőlem, és én megígértem, hogy mindent megteszek, amit csak tudok. Most már nincs mit szépíteni azon, amitől a szüleid meg akartak kímélni, elvégre tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy az örökséged jelentős része kábítószerből származik. Mivel ezt tudod, nyilván az sem lep meg, ha azt mondom, ez egy eléggé férfias üzlet, veled nem nagyon állna szóba senki, nem vennének komolyan. Sajnos. a leánykérő fickónak igaza volt, amikor azt mondta, hogy erről sürgősen döntened kell. Az első találkozásunkkor lefeküdtél velem, és ezáltal feljogosítva érezted magad arra, hogy belerángass a játékodba. Kihirdettetett, hogy én vagyok a vőlegényed. Ez üzleti szempontból jó húzás volt, eszemben sincs megdorgálni téged érte. Azonban azt szeretném tudni, hogy teljes komolysággal kell a vőlegényedet játszanom, avagy úgy tervezted, hogy a bejelentés csak a külvilágnak szól?

– Sean, már mondtam, nem kötelezlek semmire! – szeppent meg a lány.

– És ha én többet akarok? Ha nem a pénzed kell, hanem te? Arra mit lépsz? Vagy az esne jobban, ha azt mondanám, hogy bizonyos összegért hajlandó vagyok eljátszani a vőlegényedet, és talpon tartani apád vállalkozását? Egyáltalán, akarom én bármelyiket is? Mondta valaki, hogy itt akarok megrohadni Mexikóban? – fakadt ki a férfi.

– De… – kezdte Juanita a mondatát, amelyet azonban Sean felemelt ujja, vészjósló tekintete azonnal félbeszakított:

– Nincs de, hölgyem. Segítséget kértél, de azt nem gondoltam, hogy életfogytig tartasz rá igényt. A nagyobb baj mégsem ez. Hanem az, hogy nem akarom magam lekötni. Sem magánéletileg, sem helyrajzilag. Nem ezt akarom, nem erre vágytam. Ha férjet akarsz magadnak venni, akkor legközelebb az önként jelentkezők között válogass, ha megkérhetlek rá!

– Jó – sziszegte a nő. – Azt csinálsz, amit akarsz. Nem tartozol nekem beszámolóval a magánéletedet illetően, azonban ameddig hajlandó vagy maradni, igényt tartok a segítségedre az üzlettel kapcsolatban. Azonban ez Mexikó, ahol a látszatra nagyon kell ügyelni.

– Ebben akár meg is egyezhetünk.

– Kezet rá! – nyújtotta a lány a kezét, majd sarkon fordult és elviharzott a szobájába.

O’Donell, amint Ms. Mendez eltűnt a lépcsőfordulóban, odalépett Sean-hoz, aki kajánul vigyorogva kacsintott rá.

– Mi volt ez? – értetlenkedett Ewan.

– Egy kis kavarás.

– De minek, Sean? Gyakorlatilag a lábad elé tette, amit el akartál érni, mire te visszautasítod. Komolyan nem értelek!

– Semmi izgalom nem lenne abban, ha most mindent elfogadtam volna. Küzdjön meg értem, és akkor értékelni fogja az érte hozott áldozatomat. Nyugodtan higgye csak azt, hogy dühös vagyok, nem akarok maradni, és teher számomra átvenni az üzletet. Ha leszáll végre a magas lóról, akkor eszébe sem jut majd kétségbe vonni, hogy ki a főnök. Ugyanis most kissé megszédült attól, hogy ennek a tengernyi pénznek ő az egyetlen örököse. Mellesleg ha netalán valaha is elvenném feleségül, tutira nem akarnám azt hallani, amit most még az orrom alá dörgölhetne.

– Te tudod. Csak meg ne makacsolja magát.

– Nem fogja. Ha meg mégis, pillanatok alatt megszelídítem.

– Ezt látod, készséggel elhiszem – értett egyet McBride-dal O’Donell.

Ewan is elhagyta a nappalit és felment a lépcsőn. Juanita nyitott ajtaja mellett ment el, amikor meghallotta zokogni őt. Bement hozzá. A lány amint észrevette, sírva átölelte:

– Jaj Ewan! Olyan borzasztó volt ez a nap!

– Tudom, de kérlek, nyugodj meg! Elfelejteni sosem fogod őket, csak belenyugodni a megváltoztathatatlanba – fogta Ms. Mendez kezét a férfi. – Vigyázunk rád, ne félj!

– Köszönöm, nagyon kedves vagy. Ezt sajnos csak rólad mondhatom el, Sean éppen az imént harapta le a fejemet. Ugyan az ötlet hirtelen jött, az érzelem azonban nem. Szeretem, de nem kellek neki.

– Ez nem biztos, kislány. Most ugyan feldühítetted, de tetszel neki, ez tuti.

– Ne hidd. Semmilyen jelét nem adja. Lehet, hogy fiatal vagyok, azonban nem ő az első pasi, aki az utamba került. A múltkor is csak elfogadta, amit felkínáltam neki. Bolond lett volna kihagyni, ezt is tudom.

– Ha akarod őt, küzdj meg érte!

– Kivel, Ewan? A szabadságvágyával? Az egójával? Tegyem féltékennyé? – villant meg Juanita szeme. – Valamit rosszul csinálok szerinted? – simult O’Donellhez a lány és megcsókolta a férfit.

Ewan csak egy pillanatra döbbent le a helyzettől, aztán elkezdte simogatni a készségesen hozzásimuló testet. Egészen belemelegedtek már a tevékenységbe, amikor Ms. Mendez felnyögött: – Sean…

O’Donell egy másodperc alatt magához tért, és eltolta magától Juanitát.

– Semmit sem csinálsz rosszul, viszont velem nem fogod féltékennyé tenni Seant, mert nem hagyom. Egyébként is össze vagy zavarodva, mindenféle szempontból. Felejtsük el az egészet, hogy később ne legyen miért szégyenkeznünk!

– Bocs. Ewan, bizonyára meghibbantam. Ne haragudj!

– Semmi baj, tényleg. Értem, hogy gyengédségre, megértésre vágysz, de tőlem maximum csak barátként kaphatod meg, elvégre mást szeretsz.

– Kösz.

– Nincs mit – csukta rá Ewan az ajtót a lányra.

McBride az ajtó mellett támasztotta a falat, és felvont szemöldökkel, kérdőn nézett O’Donell-re.

– Hazudjak? – kérdezte Ewan.

– Ne strapáld magad, szükségtelen. A javadra írom, hogy nem láthattál, mint ahogy a csaj sem. Tudod, hogy nem vagyok sem érzékeny, sem finnyás. Ha a te segítségeddel érjük el a céljainkat, akkor sincs semmi gond.

– Velem ne játszogass haver, hanem mondd meg a frankót! – nézett egyenesen Sean szemébe a másik férfi. – Legalább nekem áruld el, hogy mit akarsz tenni, és mit kívánsz tőlem, ha lehet ilyet kérnem!

– Ahogy akarod. Valamelyik este felmentem a netre. Ott, az egyik chates oldalon összefutottam egy sráccal még a bátyám bandájából. Ő is lelépett, külföldön van. Utazgat, néha jó sok pénzért megtesz bizonyos szívességeket. Nem ragad le sehol, állandó mozgásban van. Tetszett, amit leírt, kipróbálnám. Viszont ez itt eléggé röghöz kötött meló. Nem mondom, nagy dohány, de már most halálra unom magam. Mehetnékem van, viszont nem akarom, hogy itt bármi is veszendőbe menjen. Veled az a tervem, hogy itt hagylak helytartófélének, én pedig kipróbálom a másik lehetőséget. Ehhez azonban az kell, hogy lázadozás nélkül, engedelmesen viselkedjen a kisasszony.

– Értelek. Nem az első alkalom lenne, hogy felpróbáljuk egymás csaját, tehát tudom, hogy nem ez a probléma. Azonban kérnék valamit, ami lehet, hogy ugyanakkora áldozat, mint amit még te kértél tőlem, Elisával kapcsolatban.

– Ne kerülgesd, mesélj!

– Legalább egyszer döntsd hanyatt a kisasszonyt. Aztán legyél olyan szinten patkány, amennyire csak tudsz. Aztán akár le is léphetsz.

– Jó ötlet. Juanita megutál, és alig várja majd, hogy elhúzzam a csíkot. Te gáláns lovagként megvigasztalod. Így én meglóghatok, neked meg nem kell a csajra koncentrálnod, mert nyugton marad a fenekén. Elvégre akkor már téged fog szeretni. El is veszed majd feleségül?

– Akár. Kár lenne ezt a birodalmat egy ilyen kis semmiség miatt veszni hagyni.

– Igaz. Most, hogy leosztottuk a lapokat, már csak egy kicsit kell türelmesnek lennünk ahhoz, hogy minden a terveink szerint alakuljon.

*

Kyle Summer és Daniel Mitchell nem kimondottan lelkesen készülődött az esti programra. Mivel tisztában voltak Jason Nox időbeosztásával, elmentek a fiú iskolájához, hogy szemrevételezzék a srácot.

Az ifjú Nox az osztálytársai körében is ugyanolyan öntelt hólyagnak látszott, mint amiről Holden az eligazításon beszámolt. A négy kommandós összenézett, aztán az autót vezető Derek gázt adott, és a csoport visszatért a bázisra.

Lassan beesteledett, Kyle beült az autójába és elment Danielért. Amikor helyettese is elhelyezkedett az autóban, Summer Dalton Nox háza elé gurult, és megkezdték a várakozást. Jason a szokott menetrend szerint kilenc után lopózott ki a házból, majd leintett egy taxit és kedvenc szórakozóhelyére hajtatott.

A két kommandós mindenféle probléma nélkül, észrevétlenül követte a célpontot. A bár előtt kígyózó sor láttán nagyot sóhajtottak, elvégre látszott, hogy egy kis időre biztosan szem elől tévesztik a srácot. Ugyanis az ifjú Nox ügyet sem vetett a hosszú sorra, hanem személye varázsával és némi készpénzzel elkerülte a fárasztó sorbanállást. Az ajtó két oldalán szobrozó rendfenntartók, azaz kidobók vigyorogva engedtek utat a miniszteri unokaöcsinek, hiszen az kellőképpen kibélelte a zsebüket egy kis zsetonnal.

Mire a kommandósok is bejutottak, Jason már két lányt ölelgetett az emeleten lévő ülőgarnitúrán fetrengve, és közben ivás helyett leginkább vedelt.

Mitchell és Summer kért a pultnál egy-egy italt, majd az egyik oszlopnak dőlve figyelni kezdték a fiút.

Úgy tűnt, hogy eseménytelenségbe fullad az éjszaka, amikor a megfigyelők felfedezték Diane Coopert is a földszinten táncolók között. A nő két másik lánnyal érkezett. Némi szíverősítő és gátláscsökkentő ital alkalmazása után csábosan ringatóztak a parketten.

Daniel oldalba bökte Kyle-t és társa füléhez hajolva hangot adott tetszésének az egyik szőke nővel kapcsolatban, aki a menedzserrel együtt érkezett. Summer hosszú ujjai között csak forgatta a poharat, amelyben még jócskán volt ital, és vigyorogva gusztálta a Mitchell által mutatott lányt. A szőkeség is hamar kiszúrta a két férfit, és nekilátott, hogy csábtáncával még inkább felcsigázza az érdeklődésüket.

A kommandósok pechére azonban az emeleten is zajlottak az események, el is csattant néhány pofon. Némelyik maflás a miniszteri unokaöcs képes felét pirosította, a megfigyelők mégsem mozdultak egy milliméternyit sem. Ugyanis a pofozkodás Jason és az általa eleddig ölelgetett lány között zajlott, ezért Summer úgy ítélte meg, hogy Nox életét nem fenyegeti veszély.

Hirtelen felpörögtek azonban az események. Az egyik szekrényhátú ajtónálló kenyéradója utasítására elindult, hogy megfenyítse a srácot, elvégre az a bártulaj érdekeltségi körébe tartozó bigét amortizálta. Nox idejében észlelte a veszélyt, és villámgyorsan besurrant a férfimosdóba. A valaha kigyúrt, mostanság azonban már inkább hájas, kopasz rendfenntartó elindult utána, ennek hatására Kyle is úgy érezte, elérkezett a közbelépés ideje. Az ajtónálló keze már a kilincsen volt, amikor a kommandós rápisszegett a sötétből. A hájhegy oldalt fordult, mire Summer lába beletalált a gyomrába. A fickó összegörnyedt, akkor viszont a koponyája találkozott támadója térdével. A gorilla szinte fel sem fogta a támadás tényét, máris eszméletlenül esett össze. Kyle arrébb húzta az útból, bement a mosdóba és kezet mosott. A háta mögött kinyílt az egyik WC ajtaja és Jason lesett ki a résen:

– Hé, haver!

Summer a tükörből látta a fiú fejét, magára bökött, majd az igenlő bólintás után megfordult:

– Igen?

– Megtennéd, hogy kinézel, van-e valami gorillaszerű az előtérben?

– Persze.

A kommandós kinézett, berugdosta a földig érő függöny alá az ájultan heverő kilógó lábát, majd visszafordult Jasonhoz:

– Tiszta a levegő.

A fiú kisurrant a mosdóból, miközben futtában köszönetet mondott, és közölte, hogy addig lép le, amíg komoly formában el nem kezdik keresni.

Summer kivette a gumit eddig összefogott hajából, és hullámos tincseit megrázva kilépett a táncparkettre. A szőkeséggel táncoló Daniellel épp csak összenéztek, Kyle pedig folytatta az útját, vissza a poharához.

A pultnál, a férfi itala mellett Diane álldogált. A nő végigmérte a srácot, majd pikírten megjegyezte:

– Nahát, Mr. Summer.

– Ms. Cooper – emelte meg a poharát a nő felé a férfi. – Meghívhatom egy italra?

– Köszönöm, elfogadom. Egy martinit legyen kedves.

A kommandós biccentett a bárpult mögött álló alkalmazottnak, aki elkészítette az italt és letette a lány elé.

Diane kortyolt a pohárból, majd megkérdezte:

– Gyakran jár ide, Summer?

– Kyle – helyesbített mosolyogva a férfi. – Elég gyakran.

– Érdekes. Nekem ez a törzshelyem, mégsem láttam még itt soha – jegyezte meg a menedzser.

– Na jó – vallott a kommandós. – Ma vagyok itt először. Ha még emlékszik Ms. Cooper, van egy mellékállásom, tehát mondhatni, dolgozom. Ugyanis ebből mégiscsak jobban lehet megélni, mint a hangfalak tologatásából.

– Valóban? – húzta össze a szemét a nő. – Én meg eddig azt hittem, hogy csak viccel. Maga tényleg strici?

– Ez fájt, hölgyem – kapott a szívéhez vigyorogva a srác. – Sokkal szebben hangzik, hogy dzsigoló. Kitartott. Selyemfiú. Vagy valami hasonló.

– Van főnöke is?

– Igen, kiscsillag. Én – húzta el a száját gúnyosan Kyle.

– Király – mondta a lány. – Letesztelném a parketten Summer, aztán ki tudja, lehet, hogy befizetek egy körre is.

– Még mindig Kyle, ha kérhetem – fogta kézen a nőt a kommandós. – Mivel üzleti ügyből kifolyólag tartózkodom itt, semmit sem ígérhetek, hiszen ha a kuncsaftom megérkezik, mennem kell. De ha megfelelek a tesztjén, és továbbra is igényt tart a szolgálataimra, ígérem Ms. Cooper, előjegyzem magácskát.

– Beképzelt bunkó – sziszegte Diane.

Kyle szája sarkában csak egy mosoly vibrált, miközben a tömegbe sétált a lánnyal. Néhány gyors számot végigtáncoltak, amikor következett egy lassú. Ms. Cooper a kommandóshoz simult, aki szintén nem tartott távolságot kettejük között. A nő csábítani akart, Summer azonban tánc közben tovább figyelte a környezetét, hiszen úgy sejtette, ha az ajtónálló magához tér, lesz egy kis balhé a lebujban. Azt tudta, hogy a hájpacni nem láthatta az arcát, de valamennyit mégis csak érzékelt a támadó személyéből. A srác ezért is készült fel legalább a hajviseletével arra, hogy kissé megváltoztassa a külsejét, hiszen a fejére simított és hátul összegumizott frizura semmiféleképpen sem volt azonosítható a jelenleg szabadon vállára omló, hullámos hajtömeggel.

A lassú szám után Diane Cooper a bárpulthoz húzta táncpartnerét, de a férfi kérdő tekintetére tagadólag megrázta a fejét, és csak egy üdítőt kért. A nő úgy döntött, hogy belemegy a megkezdett játékba, és alkalmazkodik a fiú szabályaihoz.

– Jól táncol, Kyle.

– Köszönöm Diane.

Ms. Cooper az egyik oszlopnak vetette a hátát, miközben csábos pillantásaival igyekezett elbűvölni Summert. A kommandós vette a lapot, és Diane hosszú haját az ujjai közé véve, időnként szinte véletlenszerűen hozzáért a nő nyakához. A lány a tenyerét a fiú mellkasára fektette, oda, ahol a fekete ing még ki volt gombolva. Aztán végighúzta a kezét az izmos, sima bőrű mellkason át a lapos hason keresztül egészen az övig, amit megragadott, és magára húzta a férfit. Miközben simogatta, a nő Kyle kék szemét figyelte, amely rezzenéstelenül bűvölte Diane tekintetét. Mivel a fiú arcán nem látott semmiféle változást, Ms. Cooper hirtelen ellökte magától Summert.

– Mi van szépfiú, nem tetszem magának? Már régen rám kellett volna vetnie magát!

– Gondolja? – őrjítette meg a nyugalmával a kommandós a nőt. – Adok magácskának egy leckét grátisz, kiscsillag.

A fiú az ujját először a tiltakozni készülő lány szájára tette, majd az ujjhegyével elkezdte cirógatni a nő arcát. Amikor Diane lehunyta a szemét, Summer tenyere a tarkójára siklott, a másik kezével átölelte a derekát és hozzásimult. Kyle lehajtotta a fejét, lesimította partnere válláról a csónaknyakú selyem felsőrészt, majd a szájával megkóstolta a nyak és a vállak találkozásának hajlatát. Ms. Cooper válaszként a férfi derekáról a fenekére csúsztatta a kezét és még erőteljesebben simult hozzá. Summer a mozdulatot megérezve felnézett, aztán előbb a felső, majd az alsó ajkat kóstolgatva tovább nyújtotta a lány édes gyötrelmét. Amikor megérezte, hogy Diane minden ellenállása elolvadt, az összes porcikája a folytatást kívánja, megcsókolta őt.

A kommandós kelletlenül vette tudomásul, hogy a zsebében néma, mégis őrjöngő táncot jár a mobilja, ezért elengedte a lányt és elővette a telefonját. Rápillantott a kijelzőre és Holden nevét olvasva rögvest tudta, hogy ennek az éjszakának is lőttek. Arcvonásait rendezve, Diane tincseivel játszva mondta:

– Fájdalom, szépségem, de szólít a kötelesség. Ha igényt tart a folytatásra, legyen itt két nap múlva, ugyanebben az időben.

– Kuncsaft? – szikrázott a lány szeme a sötétben.

– Pénzből élek – vont vállat Kyle. – De mielőtt elmegyek, megdicsérném, Ms. Cooper, maga ígéretes tanítvány. Éppen ezért, amikor leszámlázom kegyednek a szolgáltatást, majd adok némi árengedményt.

– Önhitt tuskó! – sziszegte a nő.

Summer szája Diane-ba fojtotta a további szavakat, majd amikor abbahagyta a csókot, a lány fülébe súgta:

– Ez kell magának, gyönyörűm. Aki nem a nyálát csorgatja, hanem keményen teszi a dolgát. Tudom, hogy itt lesz, várni fogom!

– Csak nehogy itt öregedjen meg! – vágott vissza a menedzser.

– Nem fogok. Már most szólok, hogy csak önmagát bünteti, ha nem jön el. Gondolkodjon el rajta, hogy a büszkesége fontosabb-e, vagy a teszteredményeink alapján prognosztizálható élvezet? Magával ellentétben nekem nincs hiányérzetem, semmilyen szempontból sem.

Ms. Cooper keze ütésre lendült, Kyle azonban elkapta a csuklóját. Vigyorogva belecsókolt a nő tenyerébe, majd Daniellel az oldalán, sietve távozott első megbízatása helyszínéről.

*

Bonnie és Heather egy egész hetet töltött a Kenderson-házban, aztán erőt vettek magukon és elindultak a fiatalabb lány szüleihez Európába.

Heather Fox a szülői ház közelében vásárolta meg élete első saját lakását, és ez a helyzet nagyon is megfelelt neki. Amikor úgy hozta a kedve, volt egy hely, ahol magára csukhatta az ajtót, senki sem zavarta. Egyébként Ms. Fox szerette a szüleit, sokat volt velük, de a függetlenséget és az önállóságot is kedvelte.

Ebbe a lakásba hívta meg Bonnie-t, mert annyira már ismerte unokatestvérét, hogy tudta, ez az elhelyezés jobban fog neki tetszeni, mintha az öregekkel kellene együttlaknia. A három szobából és egy ebédlőből álló lakás vendégszobáját kapta az énekesnő, Heather pedig szokása szerint első körben megtömte a mosógépet, aztán vendége után ő is felfrissítette magát. Mivel a hűtőszekrénye üresen tátongott, kénytelen volt azonnal vásárolni menni, ahová unokatestvére is lelkesen elkísérte.

Már visszafelé tartottak a bevásárlóközpontból, amikor Frank rácsörgött a barátnőjére, és közölte vele, hogy a kapu előtt várja őt. Heather elmosolyodott és rálépett a gázpedálra, hogy mielőbb kedvese karjaiba vethesse magát. Ekkor azonban egy rendőrautó szirénája visított fel mögöttük, így Ms. Fox kénytelen volt félreállni.

Kevin Davis kiszállt a rendőrautóból, azonban rögtön becsukta a bírságtömböt, amikor meglátta a leállított jármű rendszámát. Mosolyogva lépett oda a vezetőoldalra, amelynek ablakát Heather már teljesen leengedte. Arcára viszont nyomban ráfagyott a vigyor, amint meglátta Bonnie-t.

Egykori barátnőjét most sokkal szebbnek látta, mint amikor még együtt voltak. A látvány és a váratlan találkozás okozta sokk olyannyira szíven ütötte, hogy meg sem tudott szólalni. A sofőroldalon ülő lány meg is köszörülte rajta rögvest a nyelvét:

– Mi van biztos úr, megkukult? – nevetett Heather. – Jaj, Kevin, elhiszem, hogy megdöbbentél, de azért valamit már kinyöghetnél végre!

– Sziasztok, lányok! – jött meg a rendőr hangja. – Ms. Fox, figyelmeztetem, hogy lakott területen belül kissé túllépte a sebességhatárt. Kérem, szíveskedjék időnként odapillantani a kilométerórára is, hogy a hasonló kellemetlenségeket az út további részében el tudja kerülni.

– Köszönöm, őrmester – felelte komolykodva a lány. – Kevin, este buli lesz nálam, várlak.

– Ott leszek. További jó utat, sziasztok – intett egyet a férfi, majd visszament a társához és az autójához.

– Arcvonásait moderálja, nem röhög! Most még – szólt Bonnie-ra az unokatestvére.

– Ha kibírom – hajtotta le a fejét az énekesnő.

– Önuralom, kedves rokon.

– Könnyű azt mondani – sóhajtotta az idősebb nő. – Egyébként milyen buli lesz nálad?

– Amolyan de jó itthon, eljött az uncsitesó is, lazuljunk egyet típusú. Egészen szűk körben, történetesen Frank, Kevin, te meg én. Négyesben.

– Nem tetszik ez nekem.

– Az a kutyát nem érdekli. Nem boronálási szándékú a dolog, én viszont valószínűleg nem fogom visszafogni magam, Frank tuti nálam alszik. Te azt teszel Kevinnel, amit a vallásod, a bolygók állása, valamint a gusztusod diktál.

– Elvileg akkor le is köphetem.

– Akár. De csak akkor, ha megérdemli. Ahhoz pedig nem múltbéli, hanem mostani véteknek kellene történnie, ha kérhetném. Tehát csak indokolt esetben tedd!

– Pöpec. Nem lehetne, hogy én magamra csukom az ajtót, amíg te Frankkel üzekedsz, Kevint meg eleve kihagyjuk a dologból?

– Késő.

– A francba.

– Abba – nevetett fel Heather, miközben megkezdte a ház előtt a parkolási manővert.

Frank Morse lovagiasan lépett az autó mellé és ő is kevés híján megnémult a döbbenettől, amikor meglátta barátnője utasát.

– Bonnie! – rikkantotta. – Istenem, tízezer éve nem láttalak! Gyönyörű vagy – bókolt szinte azonnal a férfi.

– Kösz. Jó újra látni téged is – udvariaskodott az énekesnő.

– Azannya! Ezt muszáj most azonnal elmondanom Kevinnek, ne haragudj! – lelkendezett még mindig Morse, miközben mobiltelefonját igyekezett előásni a zsebéből.

– Ne vergődj, kedvenc haveroddal már összefutottunk – folyt bele a társalgásba Heather. – Este jön bulizni.

– Hová? – értetlenkedett a férfi.

– Ide.

– Aha – vágott még mindig nem igazán értelmes képet Frank.

– Segíts inkább felhordani a cuccot, aztán a kéróban majd tovább legeltetheted a szemedet Bonnie-n. Egyébként nem tudom, hogy feltűnt–e neked, de mintha még meg se csókoltál volna – feddte meg Ms. Fox a barátját.

– Ne haragudj, bébi! – ölelte át Morse szatyrokkal a kezében Heathert.

Bepakoltak a liftbe, majd behordták a lakásba a vásárfiát. A házigazda elmondta, hogy mi hová való, így hárman villámgyorsan elpakoltak. Heather belökött a sütőbe két pizzát, aztán az ebédlőben az asztalt körbeülve beszélgetni kezdtek.

Frank kifaggatta a vendéget arról, hogy mi történt vele, amióta nem látta, majd a csengő hangjára felpattant, hogy ajtót nyisson.

Kevin civil ruhában, vizes hajjal szobrozott a küszöbön. Frank már nyitotta is volna a száját, hogy megszólaljon, mire a rendőr felemelte a kezét és megszólalt:

– Ne is mondd! Én is láttam, szebb, mint valaha.

Morse egyetértően sóhajtott egyet, majd barátját hátba veregetve betessékelte Davist a lakásba.

A kezdeti bizonytalanság elmúltával már lazán beszélgetett a társaság, amikor a nevetésükbe belecsörrent Bonnie telefonja. A nő csak egy pillantást vetett a mobil kijelzőjére, és máris boldog mosolyra húzódott a szája. A készülék John hívását jelezte, így az énekesnő elnézést kért a többiektől és kivonult telefonálni.

– Szia, szívem királya – nyitotta ki a mobilt az asszony.

– Szia, gyönyörűségem – hallatszott Kenderson válasza. – Ezek szerint szerencsésen megérkeztetek és minden rendben van.

– Igen. Mi újság otthon?

– Hiányzol édes.

– Te is nekem. Mikor tudsz jönni?

– Két nap múlva repülök hozzád.

– Várlak.

– Vigyázz magadra addig is, majd csörgök. Szeretlek!

– Én is.

Bonnie becsukta a telefont, és visszament az ebédlőbe. A helyiségben azonban már csak Kevint találta. Kérdő tekintetére a férfi Heather csukott szobaajtajára bökött:

– Az ifjúság visszavonult. Neked itt maradtam én. Vagy inkább menjek el, fáradt vagy?

– Ugyan, maradj csak! Miért is ne tudnánk ugyanúgy társalogni, mint amikor még ők is itt voltak? Nem vagyok fáradt, tehát ha te sem, akkor dumáljunk!

– Nem kellemetlen ez neked, Bonnie?

– Nem. Miért lenne az?

– Nem tudom. Olyan furcsa, hogy most csak úgy felbukkantál.

– Ne parázz Kevin, nem harapok!

– Oké. Egyébként is szeretnék megtudni valamit.

– Éspedig?

– Heather említette, hogy igyekezett belőled kihúzni néhány választ, de te azt mondtad, hogy maximum nekem mondod el. Akkor, ha nem bánod, hallani szeretném őket.

– Tényleg tudni akarod? – csodálkozott rá Bonnie Davisre.

– Igen. Tartok tőle, hogy hülyén halok meg, ha valaki végre fel nem világosít. Nagyon úgy tűnik, hogy újra és újra ugyanazokat a hibákat követem el.

– Nem fog tetszeni, amit mondani fogok – próbált meghátrálni a nő.

– Tudod, inkább az nem tetszik, hogy éveket töltök egy kapcsolatban, és mindig ugyanaz a vége, én húzom a rövidebbet. Megcsalnak, rosszabb esetben faképnél hagynak. Akárcsak kiskegyed.

– Rég volt az már és még majdnem gyerekek voltunk.

– De csak majdnem. No. Hallgatlak, taglózz le!

– Te akartad… – vett nagy lélegzetet a lány, majd folytatta: – Semmit nem teszel a kapcsolataidért. Ha megvan a nő, leeresztesz. Nem udvarolsz, nem érezteted, hogy fontos, azt pláne nem, hogy szereted. Nem csak az ágyban, szex közben kell kedvesnek lenni.

– Oké. Értem és van is benne valami. Megoldás?

– Ki kellene bújnod a bőrödből. Légy romantikus. Ezalatt nem a kazalszámra hazahordott virágtömeget kell érteni, hanem az önszántadból elkövetett érintéseket, öleléseket, csókokat. Ha megállod, időnként a folytatásként megszokott hanyatt döntést is mellőzheted. Van, aki ugyan szereti, ha csak használják, de a nők többsége jobban kedveli, ha rengeteg módon a tudomásukra hozzák, hogy szeretik.

– Remek – húzta el fanyarul a száját Davis. – Te is guminőnek érezted magad mellettem?

– Előfordult.

– És miért hagytad, hogy elmérgesedjen a dolog? Miért nem szóltál?

– Tényleg ilyen érzéketlen tuskó lettél? Helyesebben inkább azt mondanám, hogy maradtál?

– Pech, de tényleg. Eddig abban a tévhitben ringattam magam, hogy van, aki karmolja a stílusomat. Például te.

– Egy ideig karmoltam is. Csak aztán egy felelőtlen és meggondolatlan seggfejnek bizonyultál, ezért leléptem.

– Nocsak! És mi volt a keresztkérdés, amin elbuktam? Amit olyan súlyosnak éreztél, hogy menekülőre fogtad?

– Nem hiszem el, hogy nem vésődött be!

– Pedig…

– Na jó. Amikor azt kérdeztem, hogy mi lenne, ha terhes lennék, baromi rossz választ adtál.

– Miért, azt mondtam, hogy semmi?

– Bárcsak azt mondtad volna! De nem. Azt bírtad kinyögni, hogy megtarthatnánk, elvégre Frankék is babát várnak.

– Frankék? – visszhangozta értetlenül Kevin a nevet.

– Igen. A szomszéd helyiségben szöszmötölő országos cimborád, Morse.

– Ja! De nem értelek. Szerintem a két kölyök biztos jól kijött volna egymással! Mi volt ebben a rossz válasz?

– Kevin, én mindjárt sikítok! – hűlt el valóban Bonnie. – Nem azt mondtad, hogy akarod, vagy nem, te csak azt nézted, hogy mekkora poén lenne a haveroddal együtt ülni a homokozó szélén! A válaszodban a felelősségérzetnek még a szikrája sem látszott.

– Akkor most te fékezz, cicus! – háborgott Kevin. – Azt ugye nem mondod komolyan, hogy tizenkilenc évesen az volt minden vágyad, hogy egy csecsemőt pelenkázhass? Mire akartál volna szülni, drágaság?

– Nem ez a lényeg.

– De ez is az, virágom! Te a tudtom nélkül teszteltél, és amikor szerinted rossz választ adtam, már dobbantottál is. Nem lehet, hogy akkor már jócskán megvolt Peter, és csak az indokra vártál, hogy leléphess?

– Nem.

– Pedig szerintem de. Csak azért, hogy tudd: el akartalak jegyezni és komolyan gondoltam. Szerettelek, úgy, mint addig senkit.

– Ugyan Kevin! – nevetett fel vidáman a nő. – Ha már etetsz, legalább csináld jól! Ugyanúgy az első voltam neked, mint te nekem. Akkor miről beszélsz? A lányról, akit tízéves korodban kísérgettél haza és vitted a táskáját? Ő lett volna a nagy szerelem, aki összehasonlítható lenne azzal, amit jelentettem neked? Bocs, de ez is egy igen rossz válasz volt, ha meg nem sértelek!

– Bocs, cica, igazad van. Surmó, érzéketlen tuskó vagyok, az is maradok. Való igaz, nem versenyezhetek egy terroristával, vagy a világhírű rockzenésszel.

– Azt hittem, hogy nem engem elemzünk, hanem téged. Még konkrétabban azt, hogy miért néznek baleknak. Rövidre zárom, azért, kedves, mert te meg hülyének és – a szavaiddal élve – guminőnek nézed éppen aktuális szíved hölgyét. De bocs, pongyolán fogalmaztam, nem annak nézed, csak ezt érezteted vele. És már ez a tény is lényeges különbség.

– Jól van, cica. Én vagyok az állat, mert alkalmat adtam rá, hogy lehülyézhess. Mondtad, hogy fájni fog, mégis akartam. Rendben vagyunk. De mesélj, mi van veled?

– Mi lenne? – csodálkozott az éles váltáson az énekesnő.

– Mondjuk, hol van a lányod? Vagy miért is kószálsz itt egymagadban?

– Sandra utazik, én pedig családlátogatáson vagyok.

– Szép válasz. És meddig maradsz? Netán a soron következő dobbantásodat készíted elő?

– Kevin, te nagyobb tuskó vagy, mint amire emlékszem.

– Pedig most igazán nem voltam direkt. Nem hoztam fel az elhunyt terrorista férjedet, befogtam a számat a minapi klip körüli balhéról. Egyáltalán mély csönddel öveztem azt a meglátásomat, hogy megváltoztál. Nagyon. Lehet, hogy a látszat csal, de nekem kissé ledérnek tűnsz. És ha már annak látszol, csak megkérdezem, hogy esetleg mutatkozik-e arra esély, hogy némi múltidézést elővezessünk?

– Nem. Az, hogy ezek után még szóba állok veled, a gyerekszobámnak köszönhető. Mellesleg, ha már a direktségnél tartunk: momentán nem kívánom az ágyékodat. Remélem, nem fogalmaztam félreérthetően.

– Rossz hír. Azért gondold meg, nem feleségül kérlek. A számomat tudod, ha kellek, hívj!

– Jó. Ha kellesz, telefonálok. Azt azonban nem hiszem, hogy emiatt mindig bekapcsolva kellene tartanod a mobilodat.

– Akkor ennyi? – állt fel az asztal mellől Davis.

– Igen.

Bonnie szintén felállt és kikísérte egykori kedvesét.

A férfi a folyosón már azon morfondírozott, hogy visszafordul, és bocsánatot kér, hiszen ha bárki megkérdezte volna, hogy miért viselkedett ilyen szemét módon, nem tudott volna elfogadható választ adni rá. Talán a régen megsebzett hiúsága akart revansot venni. Talán valóban tudni akarta, hogy mik az esélyei. Vagy egészen egyszerűen csak becsavarodott.

Az ajtó másik felén az énekesnő is azon gondolkodott, hogy mi indíthatta hajdani barátját arra, hogy így viselkedjék. Nem foghatta az italra, hiszen Kevin nem ivott alkoholt. Sem sokat, sem keveset. Aztán túltette magát a problémán és bement a szobájába, hogy kipihenje az utazás és az időeltolódás fáradalmait.

Reményhajsza III. - 2. fejezet

2. fejezet

Juanita Mendez idegesen toporgott a repülőtér várójában. Az édesanyjának, Elisa-nek már régen meg kellett volna érkeznie. A fiatal lány egyébként is össze volt törve, az apja halálhíre megdöbbentette. Alig várta, hogy anyjához bújva egy kis vigaszt kapjon gyászára és fogalma sem volt arról, miként tudja majd elviselni az előtte álló napokat.

Juanita összerezzent, amikor a hangosbemondó megreccsent és név szerint őt kérték az információs pulthoz. Remélte, hogy az édesanyja üzent valamit arról, mikor érkezik meg már végre. A pultnál ülő nő rámosolygott, majd oldalra mutatott, ahol egy szürke öltönyös férfi várakozott. Az illető odalépett Ms. Mendezhez, felvillantotta a jelvényét, majd hadarni kezdett, amiből a lány első pillanatra semmit sem értett. A férfinak is feltűnt, hogy a nő milyen értetlenül néz, ezért nagy lélegzetet véve, újból nekikezdett a tájékoztatásnak:

– Miss Mendez, fogadja részvétemet a halálesetekkel kapcsolatban! Kérem, kövessen, az autómon elviszem önt az udvarházba – fogta karon a rendőr a kisasszonyt.

– Na, ácsi! – torpant meg a lány. – Nekem itt az édesanyámmal kell találkoznom, nem holmi jelvényt villogtató fakabáttal kocsikáznom a házig. Ha az anyám nem talál itt, abból óriási patália kerekedik, mellesleg én sem megyek innen nélküle sehová.

– Señorita, éppen azt próbálom elmagyarázni önnek, hogy az édesanyja nem is fog megérkezni.

– Ne fárasszon zsarukám, az anyám már a helikopterén ül, és ide tart. Előreláthatóan hamarosan megérkezik.

– Hölgyem, kérem, legyen erős! Eddig azt próbáltam a tudomására hozni, hogy az édesanyja gépét baleset érte. Elisa Mendez helikoptere lezuhant, túlélő nincs. Nagyon sajnálom, kisasszony!

Juanita először meredten nézte az öltönyös rendőrt, aztán fordult egyet a világ vele, majd minden elsötétedett előtte, és ájultan összeesett.

Egy külön kis helyiségben tért magához, a szobában az újabb gyászhírt közlő rendőrön kívül volt még egy férfi, aki háttal állt a lánynak. Ms. Mendez felnyögött, a hangjára pedig megfordult az eddig ismeretlennek tűnő illető is. Juanita szíve megdobbant, amikor felismerte a srácot. Sean McBride komolyan nézte a lány szemét, odalépett hozzá és adott neki egy puszit. Gyengéden felsegítette a kanapéról, majd átölelte. A kisasszony szorosan simult Seanhoz, és miközben hozzábújt, elkezdett zokogni. Az ír gyöngéden simogatta a síró lány hátát, és igyekezett érintésével vigaszt nyújtani neki.

Amint Ms. Mendez egy kicsit megnyugodott, McBride átölelte és lassan kisétált vele az autóhoz. Juanita hangja könyörgően csengett, amikor már végre volt bátorsága ahhoz, hogy kérését a fiatal ír tudomására hozza:

– Sean, nagyon szeretném, ha velem maradnál egy ideig! A családomból mindenkit elvesztettem, nem tudom, hogy mihez kezdjek. Segítesz nekem?

– Nyugodj meg, señorita, veled maradok, ameddig szükséged van rám!

– Köszönöm! – eresztett meg egy erőtlen, mégis hálás mosolyt a lány. – Tudsz valami közelebbit mondani arról, hogy mi történt apával?

– Most azonnal? – döbbent meg a férfi.

– Igen, Sean. A tényeken nem változtat sajnos semmi, és én nem apránként akarom megtudni ezt az egész borzalmat. Túl szeretnék lenni rajta.

– Ahogy akarod – bólintott beleegyezően McBride. – Aznap érkeztünk az udvarházba Ewannel. Apád és Diego örömmel fogadott bennünket, leültünk a dolgozószobába beszélgetni. Néhány pillanatra magukra hagytuk őket, de amikor visszaértünk a szobához, már a csukott ajtón keresztül hallatszott, hogy vitatkoznak, még inkább veszekednek. Amikor benyitottunk, akkor sült el Diego pisztolya, apád azonnal meghalt. Torres felmérve a helyzet súlyát önmaga ellen fordította a fegyvert, és meghúzta a ravaszt. Sem Mr. Mendez, sem Diego halálát nem tudtuk megakadályozni.

– Nem a ti hibátok Sean. Hallottad, hogy mi volt a vita tárgya?

– Igen, de félek, kellemetlenül fog érinteni téged.

– Ennél rosszabb már nem lehet, bármit is tudok még meg – sóhajtotta lemondóan Juanita.

– Jó, te tudod. Torres megkérte a kezedet, apád viszont – a kiabálásból ítélve – nem rajongott az ötletért, és akkor nagyon finoman fogalmaztam.

– Szegény apa, végeredményben miattam halt meg!? – sápadt el a lány. – Igazán rám bízhatta volna, hogy kikosarazzam Diegot, hiszen nagyon jól tudta, hogy eszemben sem lenne hozzámenni! Sőt, azzal is tisztában volt jó atyám, hogy Torresszel még csak nem is szimpatizáltam!

– Szerintem hagyjuk most ezt, Juanita! Szomorú és idegőrlő napok állnak előtted, akkor teszed a leghelyesebben, ha inkább pihensz, amikor tudsz. Ne emészd magad tovább, ahogy mondtad, a történteken sajnos semmi sem változtat.

– Igazad van Sean.

A két fiatal között nem is hangzott el több szó az utazás befejezéséig. McBride a szobájába kísérte a lányt, aki hálás pillantást vetett az írre, és megköszönte a segítségét. Sean némán biccentett egyet és magára hagyta Juanita Mendezt.

*

Amint leszállt a repülőgépről, Ricardo Cruz keresett egy szállodát, ahová bejelentkezett. Mellőzve a pihenést, nekiindult, hogy megkeresse Linda Martinez szüleinek a házát. A külvárosi utcácskában, ahová a taxi vitte, nem sokáig kellett keresgélnie, ugyanis mindenki ismerte Jorge és Dolores Martinezt.

Rico szinte félve kopogtatott be a házba. Egy ősz hajú, idősödő asszony nyitott neki ajtót, és értetlenül nézte az érkezőt, elvégre nem várt senkit, ráadásul az időnként előforduló ügynökök távolról sem látszottak olyan jómódúnak, mint Cruz. Annak ellenére, hogy a férfi még semmit nem mondott jövetele céljáról, Dolores máris hellyel kínálta, és elérakott egy bögre gőzölgő kávét.

A zenész kínban volt, nem tudta, miként kezdjen bele a mondandójába, amikor megérkezett Jorge is. Linda apja meghökkenve vette tudomásul, hogy vendégük van, majd az énekes arcát fürkészve egyszer csak felismerés csillant a szemében.

– Jó napot, Mr. Cruz. Megismerem, magával dolgozott Linda utoljára… – csuklott meg és halkult el az öreg hangja.

Dolores könnybe lábadt szemmel, vigaszt keresve bújt a férjéhez, aki óvó mozdulatokkal simogatta felesége karját. Rico várt még néhány percig, hogy az idős házaspár magához tudjon térni a megázkódtatásból, aztán belekezdett jövetele céljának ismertetésébe:

– Mint már kiderült, Ricardo Cruz vagyok, és valóban együtt dolgoztam a lányukkal, Lindával. Ugyan a temetése időpontjában még kórházban voltam, ezért nem tudtam eljönni rá, de most azért vagyok itt, hogy tisztességesen el tudjak búcsúzni tőle. Nem akarom felszaggatni a sebeiket, de valamelyikük meg tudná mutatni, hogy hol találom a sírját?

Dolores még mindig a zsebkendőjét gyűrögetve ült le Rico mellé az asztalhoz:

– Ne haragudj fiam, de sem az öreg, sem én nem tudunk most elkísérni. Ha azonban megvárod Lorát, Linda nővérét, ő majd megmutatja neked a sírt.

– Köszönöm, Mrs. Martinez.

– Szívesen. Ebédig a lányom is hazajön. Addig maradj itt, aztán egyél velünk. Ebéd után Lora elvezet oda. Szép tőled, hogy elbúcsúzol Lindától, köszönöm neked.

– Mrs. Martinez, szeretnék segíteni is önöknek, ha már nem tudtam megóvni Lindát. Jó barátok voltunk a lányával, ráadásul a munkaadójaként is kötelességem nem elfeledkezni a családjáról.

– Jó! – hangzott az ajtóból egy fiatal nő hangja. – Dollárban kifejezve mennyit ér a húgom élete neked?

– Lora! – szólt visszafojtott dühvel Jorge. – Azonnal kérj bocsánatot a vendégtől!

– Miért? Becsomagolva nem a pénzét ajánlgatja ez a ficsúr? Azt hiszi, hogy mindent megvehet, de most hatalmasat tévedett!

– Elég volt kislányom, menj a szobádba! – emelte meg a hangját Dolores. – Mr. Cruz velünk ebédel, és ha az asztalnál nem leszel képes végre normálisan viselkedni, szégyenszemre a szobádban fogsz enni. Megértettél, Lora?

– Igen, anya – mondta a nő, miközben olyan gyilkos pillantásokkal méregette Ricot, hogy az egyre kényelmetlenebbül érezte magát.

– Bocsásson meg neki, kérem! – próbálta Jorge is menteni a menthetőt. – Nagyon szerette a húgát, rettenetesen összetörte az eset.

– Semmi baj, megértem – nyelt nagyot Cruz, és már nem volt annyira biztos benne, hogy valóban jó ötlet volt megkeresni a családot. A két öreg bár rettenetesen szomorú, mégis nagyon kedves volt, azonban az idősebb lány elég kemény diónak látszott.

Az ebéd a lehető legnagyobb csendben folyt le. Az énekes megköszönte a meghívást, majd megkérdezte Linda nővérét, hogy elindulhatnak-e. A lánytól csak egy biccentés jött válaszul, miközben magára terítette a vállkendőjét, és szó nélkül kilépett a ház ajtaján. Ricardo követte, és a némaság miatt még talán sokkal rosszabbul érezte magát, mint amikor Lora megjelent a házban.

A nő azonban csak arra várt, hogy beforduljanak a sarkon. Megállt Cruz előtt, és leplezetlen dühvel nekitámadt:

– Könnyedén előfordulhat, hogy most van utoljára alkalmunk négyszemközt beszélni, ezért úgy döntöttem, hogy nem fogom vissza magam. Tudd meg, Mr. Ricardo Cruz, hogy nem szimpátia kérdése az, hogy nem kedvellek! Egészen pontosan tudom, hogy mit műveltél Lindával. Ha a húgom anyámékkal nem is osztotta meg minden rezdülését, azért én jóval többet tudok, mint ők. Jobban is utállak érte.

– Miért gyűlölsz ennyire?

– Lássuk csak! Mondjuk azért, mert együtt heroinoztatok. Vagy azért, mert nem szeretted a testvéremet, csak kihasználtad. Esetleg az a bajom veled, hogy nem Linda élte túl azt, hogy a menedzsered ki akart nyírni. Nem a húgomat, hanem téged. Minden mocsokba belerángattad a testvéremet, most meg elvárnád, hogy elájuljak a figyelmességedtől. Gerinctelen, mocskos gazember vagy, de ha akarod, még kimondhatom azt is, hogy ugyanolyan aljas gyilkosnak tartalak, mint azt a gennyládát, aki beleszúrta a tűt!

Cruz néma maradt, meg sem tudott szólalni. Persze nem tudta eldönteni azt sem, hogy egyáltalán tudna-e bármit is felelni a vádakra, elvégre azoknak minimum a fele igaz volt. Az énekest egyébként is gyötörte a bűntudat, Lora szavai pedig csak fokozták ezt az érzést. Lehajtotta a fejét, és némán állt egészen addig, amíg a lány el nem unta a szavaira való várakozást, és továbbindult.

Innentől kezdve egy szót sem szóltak egymáshoz. Ms. Martinez megmutatta az egyszerű fakereszttel jelölt kis talpalatnyi sírhelyet, majd a háttérbe húzódva figyelte Ricót. A srác leguggolt a kereszthez, végigsimította a fémlap vésését, majd lehunyta a szemét. Gondolataiban visszaidézte a fiatal lány mosolyát, mozdulatait és az érzéseket, amelyeket azok kiváltottak. Aztán hirtelen felállt. Elfelhősödött tekintetét csak egy pillanatra villantotta Lorára, majd futólépésben a temető bejáratához sietett.

Lora Martineznek szinte futnia kellett, és csak úgy tudta utolérni a zenészt, hogy az a temető kapuján kívül végre megállt és nekitámaszkodott a falnak. A férfi lehunyta a szemét, de az arcvonásai elárulták, mennyire megrendült. A nő egy kissé meglepődött az általa végignézett reakción, mert nem gondolta volna, hogy Ricardo így fog reagálni. Hangjában némi éllel, meg is jegyezte:

– Nahát, ezt nem gondoltam volna! A fickónak érzései is vannak. Nagy kár, hogy a húgomnak még életében nem jutott belőle egy szemernyi sem!

Rico nem bírta tovább elviselni a lány szavait, ezért megragadta a karját és az arcához közel hajolva válaszolt:

– Szerintem is nagy kár, hogy mindent még te sem tudsz! Lindával kezdtünk összemelegedni, a tervünk az volt, hogy együtt elmegyünk egy leszoktató klinikára. Ahogy látom, csak a magadét hajtogatod, nem nagyon érdekelnek a tények. Sajnálom ezt az egészet. Nem könnyű úgy tisztának maradni, hogy tudod, miattad halt meg egy fiatal lány. Még akkor is pocsék érzés, ha csak közvetetten vagyok hibáztatható érte! Nem fogok neked semmit bizonygatni, azt pedig sohasem fogod megtudni, hogy igazából mit éreztem iránta.

– Jól van Cruz – talált a hangjára Lora. – Ennyire biztos, hogy nem vagy jó színész, tehát legyen, hiszek neked. Megkérlek rá azonban, hogy az öregeknek ne mondj semmit. Ők azt hiszik, hogy a húgom ostobán túladagolta magát, és senki sem hibáztatható a haláláért. Legalább ennyi könnyebbség maradjon meg nekik, ha már elvesztették a gyermeküket!

– Mégis hogy lehet ez?

– Úgy, dúsgazdag zenész úr, hogy én magam mentem Acapulcóba, azonosítottam a húgomat, aláírtam minden egyes tetves papírfecnit, majd hazahoztam a hamvait. A halotti bizonyítványban a halál oka mellé nem regényt írnak, hanem csak néhány szót, esetünkben a kábítószertúladagolást. Ezt az egyetlen egy dokumentumot adtam anyámék kezébe, a többit beraktam egy széfbe. Tehát ismételten megkérlek rá, hogy vigyázz a szádra, amikor a szüleimmel Linda halálának körülményeiről beszélsz! Felesleges tudniuk, hogy a húgom gyilkosság áldozata lett.

– Nem lenne mégis könnyebb nekik, ha tudnák, hogy a gyilkos is megbűnhődött?

– Az egyik – sütött ismét a lány szeméből a gyűlölet. – Mert az is ugyanolyan bűnös, aki semmit nem tett azért, hogy megakadályozza a húgomat a kábítószerezésben!

– Legyek öngyilkos, az boldoggá tenne? Egyébként, ha már itt tartunk, nekem úgy tűnik, te is tudtál Linda függőségéről, és nem a halotti bizonyítványon szembesültél vele először! Akkor te vajon miért nem próbáltál meg hatni a testvéredre?

– Mert nem hallgatott rám… – csapott át egy szempillantás alatt Ms. Martinez ádáz haragja bizonytalanságba.

– Akkor azt hiszem, döntetlen az állás – állapította meg Rico. – Nagyon szépen kérlek, hallgass meg, mielőtt ismét nekiállsz dühöngeni és kiabálni velem! A történteket visszacsinálni nem tudom. Csupán olyan segítséget vagyok képes nyújtani, aminek semmi köze sincs érzelmekhez, ezért még csak össze sem lehet mérni az ellenszolgáltatást a veszteség mértékével. Hangsúlyozottan nem a húgod életét akarom megvenni, vagy bárki más fájdalmát kifizetni. De kizárólag csak pénzt tudok felajánlani, hiszen Castle meghalt, a bűntársa pedig életfogytiglani börtönbüntetést kapott.

– Mondtam már, hogy tartsd meg a pénzedet, seggfej! – fortyant fel a lány ismét.

– Ha a pénzen kívül van más ötleted, akkor hallgatlak! – nézett várakozón Lorára Ricardo.

– Rendben, majd elgondolkodom. Mára azonban elég belőled, menj vissza a szállodádba! Holnap majd megkereslek, addigra lehet, hogy kitalálok valamit.

– Köszönöm, hálás vagyok.

– Lehetsz is, mert még most is meg tudnálak fojtani! Tűnj el a szemem elől!

– Neked is szia, Lora – búcsúzott Rico, majd sarkon fordult és leintett egy taxit.

*

Robert White-ot a börtön lakói csak a rossz híréről ismerték, amely messze megelőzte az új igazgató érkezését. A Black Star felbolydult méhkashoz hasonlított, mert foglár és elítélt egyaránt tartott a vaskezű ex-tengerésztiszttől.

Az őrök féltek attól, hogy a mellékállásban folytatott tevékenységeiknek végeszakad, és nem tudnak többé belenyúlni az elítéltek börtönön belüli üzleteibe, és hasznot húzni azokból.

A foglyok sem akartak újabb tárgyalásokba bocsátkozni a jövendő börtönigazgatóval, nekik semmi bajuk nem volt az éppen távozó, gyengekezű, nyugdíjas korú öregemberrel. Tartottak tőle, hogy az ereje teljében lévő újdonsült vezető érkezése véget vet azoknak a kényelmi és élvezeti szolgáltatásoknak, amelyeket már egészen megszoktak.

White őrnagy éppen ellenőrzést tartott az intézmény egyik szárnyában, amikor jelentették neki, hogy találtak egy öngyilkost. A kísérlet sikerrel járt, az elítélt meghalt. A tiszt csak magában szitkozódott, majd kimérten sarkon fordult, és elindult, hogy szemrevételezze az elhunytat.

Egy őrmester társaságában lépett be a cellába, ahol szenvtelenül nézte a kötélen lógó holttestet. Mivel azonban a veszteséget kénytelen volt jelenteni, félhangosan átkozódott:

– Micsoda egy puhapöcsű banda van ide becsukva! Még meg sem melegedett a szék alattam, igazán nem történt semmi, máris van egy öngyilkosunk. Mondja, őrmester! – fordult kísérőjéhez Robert. – Nagyjából hány főre tehető az ehhez hasonló ideggyenge, anyámasszony katonáinak a száma az épületen belül? – bökött az éppen leoldozott hullára. – Nem szeretném, ha leszáradna a kezem, amikor a veszteséglistát írom!

– Parancsnok úr, a többség a börtönkórházban, gyógyszeres kezelés alatt áll. A vizsgálat hamarosan kideríti, hogy mi lehetett az oka a 33216-os számú elítélt öngyilkosságának.

– Ne tévedjen el őrmester, engem cseppet sem érdekelnek a miértek! Azt akarom, hogy a többit tartsák szemmel, és vegyenek el tőlük mindent, amivel kárt tehetnek magukban! Ezt pedig nem az emberbarát mivoltom miatt akarom így, hanem azért, mert minden egyes vendégünk után fejpénzt kapunk. Abból osztom le mindenkinek a fizetését, tehát figyeljenek oda erre a sok senkiházira, mert nem akarok több pénztől elesni! Ha másként nem megy, akkor minden cellából magánzárkát csináltatok, de gyilkosság és öngyilkosság miatt a mai naptól itt nem fordul fel senki, mert akkor nagyon megharagszom! És ha én megharagszom, akkor az foglárnak és elítéltnek egyaránt nagyon szar lesz! Megértett, őrmester?

– Igenis őrnagy úr!

– Helyes. Akkor intézkedjen!

White kényelmesen visszasétált az irodájába, és a kezébe vette a soron következő aktát. Első pillanatban nem nagyon akart hinni a szemének, mert a fényképről egy általa kiképzett férfi arca nézett vissza rá. A börtönigazgató érdeklődve olvasta egykori tanítványa bűnlajstromát, majd magában mosolyogva felfedezte, hogy már nem sokáig élvezhetik a börtön falain belül egymás társaságát, ugyanis csak néhány nap választotta el Arnold Scottot attól, hogy letöltött büntetése után szabadlábra helyezzék.

Robert White kezében a dossziéval elindult Arnold cellájába, hogy tudjon néhány szót váltani a fogollyal.

Scott felemelt fejjel nézett az őrnagy szemébe. Arcáról nem lehetett leolvasni semmiféle érzelmet. Hallott már arról, hogy White lett az új parancsnok és számított is egykori elöljárója látogatására. Hazugság lett volna azt állítani, hogy Arnold valaha is rajongott volna a kiképzőtisztért, viszont tisztelte az őrnagyot.

A börtönparancsnok kezében az aktával lépett be az ajtón. Megkérte az őrt, hogy csukja rá a rácsot, majd elküldte a cella elől a foglárt. Újdonsült beosztottja először nem akarta teljesíteni a parancsot, ugyanis szigorúan tilos volt a fogvatartottak cellájába kíséret nélkül bárkinek is bemenni és tartózkodni. White azonban cseppet sem finomkodva rámordult a hezitáló foglárra:

– Húzzon már el innen, egy-kettő!

Az őr nem tehetett mást, a határozott utasítás nem hagyhatta figyelmen kívül, tehát távozott.

Az igazgató lazán nekitámaszkodott a rácsnak és fennhangon olvasni kezdte Arnold Scott bűnlajstromát:

– Betörés, orgazdaság, kábítószer birtoklása, szemérem elleni erőszak, garázdaság, satöbbi, satöbbi – a tiszt szúrósan a fogoly szemébe nézett és folytatta: – Ráadásként volt olyan ügyetlen és hagyta magát elkapni, Scott. Pár napon belül szabadul, mi a terve?

– Ez nem csak rajtam, a nevelőtisztemen is múlik. Ha minden jól megy, megpróbálok végre jó útra térni, őrnagy úr.

– Azért ezt ne kapkodja el, Arnold! Maga egészen ügyes fiú, emlékszem az előmenetelére. Nyilván azt is tudja, hogy valamennyi ráhatásom van a nevelőtisztjére is. Elvégre tőlem kapja a jellemzését, tehát annak alapján döntik el magáról, mennyire gondolja komolyan azt, hogy beilleszkedjék a társadalomba.

– Ne haragudjon uram, de én egészen komolyan gondolom, hogy megjavulok és beilleszkedem. Magának is tartozom azzal, hogy nem hozok újra szégyent a nevére.

– Na, ezzel már egy kicsit elkésett, fiam. Éppen azt próbálom a szájába rágni, hogy valóban tartozik nekem. Mivel ilyen dicstelen körülmények között találkoztunk, meg kellene győznie arról, hogy nem szándékosan mocskolta be a nevemet, tengerész.

– Mit kíván tőlem, őrnagy? – húzta össze a szemét az elítélt.

– Mondom, hogy egészen értelmes srác maga, Scott. Úgy látom, most már egy nyelvet beszélünk. Szóval, csak egy kis szívességről van szó, és biztos vagyok benne, nem fog nehezére esni teljesíteni a kérésemet.

– Meglátom, mit tehetek.

– Helyes.

– A kérés?

– Át kellene rendezni egy civil arcvonásait.

– Csak ennyi?

– Igen. Nem lesz nehéz dolga, a fickó eléggé tenyérbemászó. Tanú ne legyen. Azt sem bánnám, ha nem mutatná meg az arcát. Tángálja el, aztán lépjen le! E kis szívesség után meg javuljon meg és illeszkedjen be! Fényezze ki ismét a nevemet!

– És ha nemet mondok, uram?

– Nem teszi, Scott. Elvégre hamarosan szabadul. Nem mondhatja komolyan, hogy csúnyán megsérülve, esetleg hullazsákban akarja elhagyni a börtönt? Ugye, nem akarja, hogy a gyönyörű kishúga, aki annyira lelkiismeretesen látogatta, kisírja a szemecskéjét a magát ért sajnálatosság miatt?

Arnold Scott arcán összerándult néhány árulkodó izom, mielőtt rárontott volna az őrnagyra. Robert White azonban felkészülten várta a támadást, kaján vigyorral állította meg a dühöngőt. Fájdalmas, mégsem látványos leckét kapott a fogoly az őrnagy közelharcbeli felkészültségéből. Az elítélt hörögve kapkodta a levegőt, miközben a kiképzőtiszt a nyakánál fogva a rácshoz szorította és egészen közel hajolt hozzá:

– Ismét csalódtam magában, tengerész. Már szemernyi kétségem nincs afelől, hogy nem lesz sima útja itt a szabadulásig, hacsak meg nem tanul engedelmeskedni. Feltétel nélkül, nekem. Üzenjen, ha meggondolta magát! Ameddig nem teszi, addig ebből a kényelmes cellából átkerül egy magánzárkába. Nem levegőzik, nem zabál a többivel, parancsra áll, ül, alszik és ébred. Hét nap hosszú idő, Scott. Higgye el, addig megtöröm és engedelmeskedni fog. Ha pedig mégsem, akkor nem lesz hugica, aki a karjába vesse magát a kapuban. Vagy esetleg csúnyán meghosszabbodik az itt tartózkodása, amiért rám támadt. Még választhat, tehát mélázzon el az alternatívákon! Ha kérhetem, ezt ne puskázza el, maga idióta!

– Ne merje bántani a húgomat, maga szemét strici! – sziszegte halkan, de annál dühösebben a fogoly.

– Ez nem merészség kérdése, elítélt. Maga megóvhatja a kellemetlenségektől a hugicát. Ha ehhez tartja magát, csak a célpontja kócolódik össze egy kicsit és a maga rokonságának nem esik semminemű bántódása. Mint ahogy saját magát is megkíméli a testi-lelki fájdalomtól. Nem lehet olyan nehéz ilyen rovott múlttal igent mondani egy kis szórakozásra, tengerész – nézett vissza a fogolyra az őrnagy. – Őrség! – kiáltotta jól hallhatóan. Miután a foglárok megjelentek, megvetően ránézett a fogolyra és folytatta:

– Az úrnak kissé rossz a modora. Ezért kérem uraim, hassanak oda, hogy nagy magányában el tudjon gondolkodni a mintaszerű viselkedésről, amely megilleti a börtön igazgatóját egy elítélt részéről. Amint Mr. Scott jelzi önöknek, hogy megbánta a szavait és beszélni óhajtana velem, kísérjék be az irodámba! Köszönöm, végeztünk! – Az igazgató elégedett mosollyal a szája sarkában hátat fordított Arnold Scottnak, akit őrei rögvest közrefogtak és a magánzárkához kísértek.

*

Holden irodájában Patrick és Ben üldögélt. Daniel Mitchellre és Kyle Summerre vártak. Amint az ifjonc kommandósok beléptek, Jeff hellyel kínálta a csoportvezetőt és annak helyettesét. A srácok leültek, a kommandós nagyfőnök pedig jó szokásához híven elkezdte körülírni, hogy miért hívatta a srácokat:

– Gondolom, nem lesz sértődés abból a ténymegállapításból, hogy ti vagytok az újoncok, ezért pillanatnyilag nélkülözhetőbbek vagytok, mint Hammond kipróbált és kiképzett emberei.

– Nem sértődünk meg, Jeff – vonta fel a szemöldökét a fura bevezető hallatán Kyle. – Lapozzunk! Mi lenne az ábra?

– Kevin Nox neve legalábbis ismerősen cseng, remélem – vigyorgott Holden, elvégre nem volt hozzászokva, hogy rászorítják a tények közlésére, s nem beszélhet kedvére.

– Igen – dőlt hátra a székén Mitchell. – A kenyéradónk az úriember, mellesleg a belügyminiszter.

– Úgy van – sóhajtott egy nagyot Jeff. – A segítségünket kéri. Nem kimondottan hivatalos ügyről van szó.

– Remélhetőleg nem a barátnőjét kell szemmel tartani, mert ha lepedőkön kell nyomokat szálaznom, már most felmondok – húzta el a száját Summer.

– Ne hamarkodd el – szólt közbe Patrick. – Időnként jól jön, ha a belügyminiszter ismeri a képes feledet, mellesleg esetleg tán még hálás is neked.

– Na jó, legyen, felcsigáztatok – sóhajtotta a kékszemű, hullámos hajú ifjú. – Mi a probléma gyökere?

– A belügyminiszter úrnak van egy öccse, Dalton. Miatta egyszer már hálás Patrickéknak, itt az ideje, hogy mint új csoport, ti is bebizonyítsátok, hogy szükség van rátok. Ezen a téren is. Noxnak van egy unokaöcsikéje is, aki nem nagyon tiszteli a törvényt, az őreit pedig még annál is jobban megveti. Jason Nox nincs még húszéves, azt hiszi, hogy mindenható, érinthetetlen, büntethetetlen. Kevin mint rendes nagybátyó első körben nem ráijeszteni akar az unokaöcsire, hanem megóvni szeretné, elsősorban saját magától. Az öcsike a testőröket rühelli, kijátssza, megszívatja.

– Ne folytasd főnököm, már leizzadtam – legyezgette magát átélten Kyle. – Félek, nem vagyok elég képzett ahhoz, hogy a miniszter úr öcsikéjét pesztráljam. Amit elmondtál, abból az jön le nekem, hogy időnként erős késztetést éreznék arra, hogy betakarjam a Jason fiút. No, nem egy plédecskével, hanem egy baromi nagy maflással.

– Summer, ez nem kívánságműsor. Sajnos. Neked sem, de nekem sem. Ez a belügyminiszter utasítása. Öcsi kirángatása a slamasztikából, ha a helyzet úgy adódik.

– Fog adódni – folyt bele a társalgásba Ben. – Megnéztük a srácot, eléggé idegesítő ficsúr. De fájdalom, hiába viszket a tenyered, nem zavarhatsz le egy jól megérdemeltet sem a kicsi Noxnak. Ne aggódjatok, majd megteszi más. A belügyminiszter úr nem karcmentes öcsikét óhajt, hanem élőt. Szeretné, ha a különbséget Jason is érzékelné. Nekünk még mindig McBride és O’Donell a fontos, ezért nem mehetünk mi. Nektek meg úgyis szet kell tennetek némi önuralomra és higgadtságra. Seth szerint, ha megálljátok, hogy ne fenyítsétek meg a fickót, semmi gondotok nem lehet a majdani gyakorlatokkal.

– Kösz a lehetőséget – felelte Daniel, aki láthatóan szintén nem rajongott az újdonsült feladatért. – Mikor kell szemmel tartanunk a srácot?

– Esténként, amikor meglóg apuci házából. Szórakozóhelyekre jár, füvet szív, kurvázik, balhézik. Eseménydús estéitek lesznek.

– Meddig tart a megbízatás?

– Ameddig Jason Nox és a józan esze nem találkoznak, majdan az ifjú ember viselkedését végre át nem hatja a tény.

– Időpont?

– Nem vagyok jósnő – nevetett fel Holden. – Valameddig, akármeddig.

– Csúcs. A soha véget nem érő küldetés. Dörgő pofonok, fedetlen keblek, drogfutárok, éjszakai élet. Mák, hogy nőtlen vagyok. Félek, így az is maradok! – dohogta Summer.

– Ugyan Kyle! És a mellékállásod? – nézett Hammond kérdőn a srácra.

– Melyik? Mert, hogy egy sincs.

– Az, amelyikkel Diane Coopernek dicsekedtél.

– Ejnye. A kishölgy tán bepanaszolt? Mellesleg csak felbosszantott a magasan hordott orrával. Szépséges és irritáló jelenség a hercegnő, gondoltam, kissé letöröm a fene nagy egóját.

– Nem panaszkodott, tehát bizonyára jó voltál, illetve tényleg rátapinthattál a lényegre. Még a turnén Johnnal együtt néztük végig a sárkányszelídítési kísérletedet, és roppantul fájlaltuk, hogy idő hiányában nem láthatjuk, amint Ms. Cooper áhítattal vegyes imádattal könyörög neked, mint valamiféle különbejáratú istenségnek.

– Miért is tenné? – vonta fel szinte a haja tövéig a szemöldökét meglepetésében Summer.

– A folytatásért. Az ígéret betartásáért.

– Ne fényezz Patrick, mert elpirulok.

– Nem vagy te az a szégyellős fajta. Elviseled, ha szemközt dicsérnek – maradt ott a letörölhetetlennek látszó vigyor Hammond arcán. – Egyébiránt nem azért említettem meg ezt a közjátékot, hogy zavarba hozzalak. Mindössze azért tettem szóvá, mert remekül kezeltél egy helyzetet. Eszedben sem volt sután védekezni, vagy beállni hangfalakat tologatni. Mondhatni, improvizáltál. Helyzetfelmérés és megoldás jeles.

– Kösz az elismerést, parancsnokom. Igyekszem a továbbiakban is megfelelni az elvárásoknak.

– Jó – szólt közbe ismét Jeff. – A fent emlegetett szituációs gyakorlatok nyilvánvalóan egymás sarkát fogják taposni a Jason Nox által favorizált kricsmikben. Ha lehet, ne szúrjon szemet őrangyal mivoltotok, illetve a miniszteri öcsike szemét se bökje ki, hogy miatta vagytok ott, mert még a végén vérszemet kap, és aztán nem győzitek lecsapkodni az ellenfelet. Ne hagyjátok ok nélkül felhúzni magatokat, és kerüljétek a feltűnést.

– Már amennyire egy ilyen helyzetben azt el lehet kerülni – jegyezte meg epésen Daniel.

– Tényleg nem lesz könnyű dolgotok – ismerte el Ben is. – Folyamatosan figyelni úgy, hogy a figura folyton zűrben van, ugyanis feltűnési viszketegségben szenved, mégis megtalálni a megfelelő időpontot arra, hogy közbelépjetek, ha szükséges, valóban nem irigylésre méltó feladat. Azonban a belügyminisztert hálára kötelezni sem lehet akármivel. Ha azonban sikerül, higgyétek el, időnként tényleg jól jön.

– Remélem, hogy a nagy ember hálája arányban van az adott feladattal, mert eléggé rosszul érezném magamat, ha csak valamilyen plecsnit adományozna.

– Ettől ne tarts, Daniel. Nem egy kitüntetést adogató alkat, ráadásul nálunk jobban már csak a kenyéradónk tartja szem előtt a tényt, hogy jobb nem felhívni ránk a figyelmet. Csinnadratta helyett kézrázásra, alkalom adtán a szarból való kikaparásra lehet számítani tőle, és ez időnként jobban jöhet, mint a becsületrend vagy a lovagkereszt. Hangsúlyozottan nem feledékeny csávó.

– Jó – lépett tovább Kyle. – A többiek feladata?

– A feltűnés elkerülésének érdekében mindig ketten lesztek. Rátok bízom a beosztást, csak a kezdésnél ragaszkodnék kettőtökhöz – vázolta a konkrét feladatot Holden. – Így kétnaponta éjszakázik mindenki, aki megfigyelt éjjel, másnap napközben pihen, mondjuk délig. A kicsi Nox is hazahúzza a csíkot legkésőbb kettő körül, tehát marad idő pihenésre nektek is. Ebéd után már bátran bele lehet folyni az elméleti oktatásba, az onnan való távolmaradást nem tekintem igazoltnak. Seth meg másnap délelőtt kihajtja belőletek a szuszt, illetve behozatja veletek a lemaradást. Nem féltem a mestert.

– A mestert én sem – vigyorgott Summer. – Aztán remegő inakkal hallgathatjuk délután megint az elméletet, majd este haladhatunk vigyázni az öcsike bőrére. A hitelesség kedvéért igyunk és csajozzunk is?

– Mértékkel. Az italozás kapcsán nem a vödör a mérték, a csajozásról meg annyit mondanék, hogy csak olyan bigét csípjetek fel, akit minden további nélkül faképnél tudtok hagyni, ha akció van.

– Egészen rosszul hangzik.

– Tudom. Tekintsétek melónak, úgy talán könnyebben fog menni. Ma este te kezdesz Daniel–lel, a továbbiak beosztását rátok bízom, mint már említettem. A másik témakörünk McBride és O’Donell. Valami újság? – fordult Ben felé a nagyfőnök.

– Eléggé csigatempóban haladunk – ismerte el Taylor. – Kitervelt, kidolgozott szökés volt.

– Mit nem mondasz!? – húzta el a száját Jeff.

– Gondoltam, hogy meg fog lepni a hír – folytatta az ironizálást Ben. – Akkor mondom tovább. A terrorista urakat védő jogásznak nyoma veszett. Legalábbis ezen a kontinensen. Információink szerint a francia Riviérán szórja a pénzt. Nyilván azt, amit a szervezésért kapott. Utólagos engedelmeddel gondoskodtunk róla, nehogy egészségkárosodás érje a védnök urat a túlzott napozás miatt, és felkértük a helyi kollégákat, hogy kísérjék a figurát valami hűvös és árnyékos helyre. Amint ez megtörtént, értesítenek bennünket. Az már megint más kérdés, hogy miként kerül ismét államhatáron belülre az ügyvéd úr, hogy felelősségre lehessen vonni, teszem azt, bűnrészesség vádjával.

– Majd szerét ejtjük valahogy – legyintett a pitiáner kérdéseknek fenntartott kézmozdulattal Holden. – És a szökevények?

– Valahol Mexikóban.

– Kicsit tág helymeghatározás.

– Az. De ennél szűkebb nincsen. Az biztos, hogy McBride kivonult az államokból, a területére már le is csapott valaki. „A szarnak egy maflás” nevű akció keretében nem találkoztunk az íreknek még a nyomával sem. Ettől függetlenül majdnem biztosak vagyunk abban, hogy a srácok ott vannak, csak éppen azzal foglalatoskodnak, hogy meghúzzák kissé magukat.

– Sikerrel.

– Momentán igen. Azonban ha felgöngyölítjük McBride-ék külkapcsolatait, jelesül leginkább a mexikóiakat, akkor valamelyik amigo kacsalábas házikójában majd csak megtaláljuk a veszedelmes kapcsolatokkal bíró, meglehetősen vagyonos fickókat. Akik pontosan ezen okoknál fogva nagy valószínűséggel igen szívesen látott vendégek.

– Értem és egyet is értek. Figyeljetek, gyűjtsetek adatokat, keressétek meg a helyi zsarukat. Ha van valami extra, akkor rögvest jelentést kérek. Most elmehettek, mindannyian.

A négy kommandós felállt és elhagyta Holden privát irodáját.

*

Bonnie és John csak harmadnap indultak el haza, miután a nőt kiengedték a kórházból. Késlekedésük oka nem egészségügyi volt, egyszerűen csak pihenni akartak. A hazafelé vezető úton felváltva vezettek, így egyikük sem fáradt el túlságosan.

Rick még útközben felhívta őket a hírrel, hogy Bonnie és Rico klipje különdíjat nyert egy fesztiválon. A menedzser ennek alapján elkezdte magából ontani az ötleteket arra nézve, hogy milyen klipet kellene gyártaniuk az új lemezzel kapcsolatos biztos sikerhez. Kenderson hamar lehűtötte Bermen lelkesedését, ugyanis kerekperec közölte vele, hogy Bonnie nem játszik főszerepet, eszébe sincs forgatni megint. Az igazgatónak azonmód el is akadt a hangja, a lelkesedése pillanatokon belül lelohadt. Igazán csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor a nő közölte vele, hogy valóban úgy van, ahogy a férje mondta, a háta közepére púpnak nem kívánja ismét a kamerák kereszttüzét.

Hazaérkezésük után minden visszatért a normál kerékvágásba, természetesen azzal a különbséggel, hogy a ház továbbra is kihalt volt, rajtuk kívül nem tartózkodott ott senki sem. Richie állta a szavát, nem kürtölte tele a rokonságot a baba elvesztésének hírével, így senki sem zaklatta a témával kapcsolatban őket.

Az egyik délután megcsörrent Bonnie mobiltelefonja. A kijelzőn a nő unokatestvérének, Heathernek a neve villogott. Az asszony mosolyogva vette fel a kagylót:

– Szia, uncsitesó, ezer éve nem láttalak.

– Szió. Te figyu, itt szobrozok anyádék háza előtt, a kezem már ránőtt a csengőre, de egy lélek nem mozdul odabenn. Gyanítom, hogy nincsenek itthon, de mégis, hol keressem őket?

– Sehol. Világot látnak a lányokkal, így hát ha fedelet és kaját keresel, kénytelen leszel eljönni hozzám.

– Máris hívok egy taxit, és hamarosan ott vagyok. A nővéred?

– Nyaral. Tehát vagy én látlak vendégül, vagy szállodába mégy.

– Megyek. Kedvenc rocklegendám is otthon tartózkodik?

– Momentán. Készítsek elő egy nagy csomag papírzsepit, vagy tudod szabályozni a nyálelválasztásodat?

– Igyekszem úrrá lenni magamon. Még mindig nehezen fogom fel, hogy tinikorom bálványa a férjed.

– Nem baj, majd megszokod. Várlak – bontotta a vonalat Bonnie.

A nő ránézett a leplezetlenül vigyorgó Johnra, majd felállt a fotelből és elindult a gardrób felé. Kivett a szekrényből egy garnitúra ágyneműt, és elindult felfelé, az emeleti vendégszobába. Hitvese eléállt, kivette a kezéből a huzatot, majd kézen fogta és együtt felballagtak az emeletre. Az asszony elmosolyodott és megcsóválta a fejét. A szobában a férfi ismét határozottan elállta felesége útját, majd miközben elkezdte felhúzni az ágyneműt, megszólalt:

– Csüccs, szívem csücske. Meddig marad Heather?

– Fogalmam sincs.

– Örülök, hogy jön, legalább nem leszel egyedül, amikor nekem ismét beköszöntenek a dolgos hétköznapok, mondjuk, ma délutántól. Mert mint tudjuk, Rick lemondott arról, hogy főszereplő legyél a soron következő klipben, de a forgatás ötlete nem halt el a fejében. Sajnos.

– Életem értelme, kezdesz hülyére idegesíteni ezzel a nagy kímélettel. Jó, forgatni én sem akarok, az tényleg sok lenne. De azért egy ágyneműcserét meg tudnék oldani nélküled is.

– Tudom. De nekem sem esik különösebb bajom, ha én cserélek ágyneműt. Mellesleg hamarosan nem leszek itt, hogy az idegeidre menjek. A sógoroddal és Bermennel körbenézünk néhány sztriptízbárban, aztán a kliphez tölteléknek kiválasztott hölgyek részére szervezünk egy meghallgatásfélét.

– Akarod mondani, megnézésfélét – pontosított nevetve Bonnie.

– Jó, akkor azt.

– Johnny, a következő kliphez nem lehetne vetkőzős fiúkat szerződtetni? Mert azt a válogatást megoldanám!

– Azt elhiszem, édes – vigyorgott a férj. – Azonban ahhoz a kliphez még kellene némi zenét és szöveget alkotni, ezzel szemben, ami elvégre már készen van. Különben meg magadra vess, szívem királylánya, ugyanis miattad lettem depressziós, ezt tükrözi a dal is. A halálosan komoly italozás és bárlátogatás nem kamu vagy fikció.

– Tudom, életem. Persze az már részletkérdés, ugye, hogy csak képzelődtél?

– Az. Rólam egyébként is köztudott, hogy csak miattad szokásom elhagyni a józan eszemet, mert mintha imádnálak, vagy valami hasonló.

Bonnie nem válaszolt szóval, csak a férjéhez simult és megcsókolta őt. John viszonozta a gyöngédséget, és igen belemelegedtek a tevékenységbe, amikor felrikoltott a csengő. A házaspár rajtakapottan engedte el egymást, a férfi rekedten meg is jegyezte:

– Csak az udvariassági körökre maradok itthon angyalom, aztán lelépek, mert elég néznem téged ahhoz, hogy felforrjon a hűtővizem. Erőteljesen gondolkodom azon, hogy hibernáltatom magam az orvosilag előírt pár hétre, hogy biztosan kibírjam.

– Szexmániás.

– Stimmt. De a jövendő sarjért mindenre képes vagyok, még az önmegtartóztatásra is. Elmondod Heathernek? – komolyodott el a férfi.

– Még nem tudom. Majd a helyzet adja magát. Változtatni nem tudok rajta, viszont a sajnálkozást ki nem állhatom. Innentől kezdve nem biztos, hogy lenne értelme bárkinek is megemlíteni, elvégre ez a dolog szigorúan csak kettőnkre tartozik.

– Igaz. Na, menjünk, engedjük be a kedves rokont.

Lesétáltak a lépcsőn, a férfi pedig kiment, hogy segítsen a lánynak behordani a táskáit.

Heather anyai ágon volt rokona Bonnie-nak, de mivel az énekesnő kevésbé hasonlított az anyjára, mint Louisra, ezért nem nagyon volt felfedezhető közös vonás a két fiatal nő között. A lány mosolyogva ölelte át unokatestvérét, aki rögvest betessékelte a konyhába, ahol megkínálta kávéval.

– Mi szél hozott, tesó? – tette fel a kérdést Bonnie.

– Hazautazom egy kicsit. Sikerrel zártam ezt a szemesztert is, rám fér a lazulás. Veletek mi a helyzet?

– A napokban jöttünk vissza a turnéról. Anyáék elvitték a lányokat világot látni, Kristie pedig Suzie-val együtt nyaralni ment.

– Már amikor a telefonba mondtad, akkor is feltűnt, hogy feldúlom az édeskettest.

– Azért ne bánkódj komolyan emiatt – mosolygott a ház ura. – Örülök, hogy itt vagy, de sajnos, nekem mennem kell, szólít a kötelesség. Bonnie itthon marad veled, estefelé én is jövök! – A zenész adott egy puszit a vendégnek, majd megcsókolta a feleségét. Egy szívdöglesztő vigyor kíséretében felkapta autója kulcsait a polcról, és már ott sem volt.

Heather megilletődötten nézett a férfi után, mire vendéglátója megkérdezte:

– Mégiscsak kell a zsepi?

A vendég felnevetett:

– Nem. De akkor is felfoghatnád végre, hogy nem egyszerű most lazán társalognom a fickóval, akinek a posztere ott virított a lányszobám falán! Különben is, csak ne add az értetlent, a Bermuda-mániával te fertőztél meg anno!

– Jól van tesó, elismerem, nem volt szép húzás tőlem az előbbi beszólás. De én már egészen megszoktam, hogy John is ember, nem pedig valamiféle istenség.

– Oké, akkor nem emlékeztetlek kora ifjúságunkra, amikor együtt nézegettük a fickót az újságban, miközben a dalait hallgattuk. Arra is tisztán emlékszem, hogy felváltva, valamint egymás szavába vágva állapítottuk meg, hogy mennyi lepedőt gyűrnénk össze vele százon.

– Ne is mondd tovább! Előre szólok, hogy ha előtte is szóbahozod, felnégyellek – nevetett Bonnie. – Mesélj inkább, mit tervezel a közeljövőre nézve?

– Meglepne, ha nem tudná, mennyire odavagy érte, de mindegy, nem köplek be – legyintette királynői kézmozdulattal a lány. – Úgy gondoltam, hogy pár napot eltöltök nálatok, kicsit kifújom magam. Aztán hazamegyek anyáékhoz. Már nagyon hiányoznak. Mellesleg Franket is régen láttam.

– Frank?

– Igen. Mielőtt megkérdeznéd, igen, a Kevin nevű exed legjobb barátjáról beszélek.

– Nocsak. Belecsempészel némi izgalmat Frank Morse házaséletébe?

– Felfogtam az élt a kérdésben Bonnie. Frank elvált, nem piszkálok bele senki házasságába.

– Mikor vált el?

– Tudja az ördög! – vont vállat Heather. – Nem miattam mentek szét, tehát ezt is megspórolom neked mint kérdést. Jelentem, ártatlan vagyok!

– Mint a ma született bárány, mi?

– Úgy valahogy.

– Mégis, hogy találkoztatok?

– Ez kicsit hosszú történet. Emlékszel még Frankre, hogy milyen volt?

– Hogyne. Ő volt az, akinek még azt sem hittem el, amit kérdezett. Aki élt és mozgott, mindenkinél bepróbálkozott. Aztán találkozott Julie-vel, és totál megváltozott. Mondhatni kimondottan családcentrikussá vált.

– Igen. Amint a gyerekek iskolába mentek, Julie is elhelyezkedett egy cégnél. Olyannyira bejött neki a munka, hogy a munkahelye kinevezte, majd kiküldte külföldre. Szó volt arról, hogy az egész család megy vele, azonban Mrs. Morse még a próbaideje alatt bekrapekozott olyan szinten, hogy azonnal beadta a válást. A gyerekeket magával vitte, Frank meg itthon maradt.

– Ezek szerint ifjúságod és szerelmed flastrom Frank Morse megsebzett lelkére.

– Lehet. Viszont azt érzem, szeret. Én is odavagyok érte. Nem tervezünk, egyszerűen hagyjuk megtörténni a dolgokat. Boldog vagyok vele.

– Kívánom, hogy sose múljon el.

– Kösz. Arra nem is vagy kíváncsi, hogy mi van Kevinnel?

– Ahogy ismerlek, nem bírod ki, úgyis elmondod.

– El hát – lelkesedett Heather, hogy végre pletykálkodhat egy kicsit. – Annak idején csúnyán elintézted a srácot.

– Jaj, ne kezdjük már Ádámnál és Évánál, légy szíves! – nyafogott Bonnie. – Tudom. A végzet asszonyaként majdnem öngyilkosságba hajszoltam ideggyenge ex-kedvesemet. Én voltam a csalfa, a céda, és a cemende. A módszert, amivel lekoptattam, bánom, a tényt viszont nem. Kihűlt, elmúlt, továbbléptem.

– Azt azért nem meséled be, hogy amikor Peterrel válság volt, akkor nem kívántad azt, hogy bárcsak ne úgy lenne!

– Nem mesélem be. Volt idő, hogy tele volt a puttonyom a pasasokkal. Minddel, válogatás nélkül. Akkoriban szentül meg voltam róla győződve, hogy mindegyik idióta. Mit mondjak, nem akadt a környezetemben olyan férfiember, aki a viselkedésével valamennyire is cáfolni tudta volna ezt a meggyőződésemet.

– De ez elmúlt, ha jól sejtem.

– Igen.

– Az ok nyilván a nagybetűs szerelem.

– Nyilván.

– Ha nem mondanád is látnám. De térjünk vissza Kevinre!

– Térjél!

– Most távkapcsolatban él, azonban ez sem fenékig tejföl mint szerelem. Frank biztosan tudja, hogy Karen átveri, megcsalja kedvenc barátját. Elvégre Kevin szíve hölgye a pasim munkatársa.

– Gondolom, nem ok nélkül teszi a csaj az átverést és megcsalást. Ha egykori szívszerelmem számottevően nem változott, akkor már így látatlanban megértem a leányzót, sőt, fel is mentem.

– Ez igen! – lepődött meg Heather. – Te most sem a fickót sajnálod?

– Nem.

– Elmondod, hogy miért?

– Nem hiszem. Ez egyedül Kevinre tartozna, ha valaha is érdekelné. Nem akarom kibeszélni őt a háta mögött.

– Micsoda jellem vagy! – gúnyolódott a vendég. – Ha megkérsz rá, hogy ne mondjam el senkinek, nem tenném!

– Aha. Csak Franknek. Azzal a jelszóval, hogy szerencsétlen Kevin gyereknek segítség kell, mert különben agglegény marad.

– De tényleg Bonnie, áruld már el, hogy mit vétett a csávó!

– Semmit. Már csak szerettem, de nem voltam belé szerelmes. Akkortájt nagyon fiatal voltam, idealista, álmodozó és sorolhatnám, hogy mi minden még.

– És ez egyenes út ahhoz, hogy annyira elintézd, ahogy tetted?

– Nem. Csak akkor magamnak akartam a sokkal kisebb megrázkódtatást okozni. Nem érdekelt az ára vagy a következménye, szabadulni akartam. Igyekeztem akkorát ütni rajta, hogy többé látni se bírjon. A célt elértem. Mint említettem, nem vagyok rá büszke. De hálás lennék, ha végre leszállnánk a múltamról, és más témát keresnénk.

– Oké, bocs. Nem akartalak felzaklatni.

– Heather, én mindjárt sikítok! Nem zaklatott fel a téma, csak régen volt, elmúlt és nem látom értelmét, hogy ezen tépjük a szánkat.

–  Jó, akkor beszéljünk a Bermudáról. Mikor lesz új lemez?

– Hamarosan. Helyben turnéztunk, az új korongról is játszottunk dalokat, tesztképpen. A visszajelzések elég pozitívak, de még csak öt nóta van készen. Egy lemezhez minimum húsz új dal kell, hogy tudjunk válogatni. Richie és John most azzal foglalatoskodik, hogy leforgassák az egyikhez a klipet is.

– Jó, de nem úgy szoktátok, hogy készen van a lemez, és csak utána forgattok?

– De, csak most kicsit megkavartuk a sorrendet.

– Ez is duettlemez lesz?

– Részben.

– Szerepelsz a klipben?

– Nem, de nem is baj. A Cruzzal forgatott egyébként is kissé felkavarta a kedélyeket.

– Ezek szerint mostanság ráérsz?

– Igen. Úgy néz ki, hogy néhány hétig eléggé unalmas napjaim lesznek.

– Hurrá! – lelkesedett a vendég. – Akkor hazajöhetnél velem! Anyáék örülnének neked, kipihennéd a turnét, egy jó ideig együtt lehetnénk. Persze, csak ha akarod!

– Tetszik az ötlet, hugi, de ezt meg kell beszélnem Johnnal.

– Oké, tedd azt.

A két fiatal nő még sokat beszélgetett, tervezgették a programokat arra az esetre, hogyha Bonnie Heatherrel tudna tartani. Készítettek egy könnyű vacsorát, majd kimentek sétálni a kutyákkal. Mire visszaértek a házhoz, már Kenderson is otthon volt. Megvacsoráztak, aztán Heather fáradtságra hivatkozva magára hagyta a házaspárt.

A férj elvetette magát a kanapén és fejét felesége ölébe hajtva, kérés nélkül mesélni kezdett:

– Végignéztünk vagy nyolc-tíz bárt, a tulajoknál otthagytuk a névjegyünket. Volt nádszálvékony táncosnő, pumpált mellkasú, ordenáré módon kifestett, táncolni tudó, meg botlábú is. A magam részéről hangot adtam a kételyeimnek, miszerint ezek a lányok még háttértáncosnak sem lennének jók a kliphez, de Rich és Rick lehurrogtak. Innentől kezdve az övék a pálya, válogassanak. Én már csak a végeredményt akarom látni.

– Mindjárt megszakad a szívem érted életem! – mosolygott Bonnie. – Mert ha a botlábú vagy a hintaló módon festett bige kerül be a háttérbe, nem fog akkorát ütni a dalod?

– Nem életem asszonya, nem ez a gond – magyarázott a férfi türelmesen, a szája sarkában kis mosollyal. – A probléma ott gyökerezik, hogy a nóta arról is szól, hogy hiába a szép nők légiónyi raja, akit a szerelem nevű tünemény elvarázsolt, az senki mást nem lát meg. Ehhez az alaptézishez képest viszont az eddig szemrevételezett leányzók nem kimondottan gyönyörűek.

– Kicsit nyakatekert módon vallasz szerelmet édes, de azért értem a lényeget – adott egy csókot az asszony Kendersonnak. – Egyébként én meg arra készülök, hogy mindkettőnknek megkönnyítsem az aszkétikus időszakot, mielőtt itt egymást kerülgetve végképp elsenyvedünk és meghibbanunk.

– Pontosabban?

– Hazakísérném Heathert és vele maradnék egy kicsit, ha nincs ellene kifogásod.

– Miért lenne? Itthon úgyis csak betegre unnád magad egyedül. Ráadásul, ha lesz két üres másodpercem, úgyis meglátogatlak. Mikorra tervezitek az indulást?

– Egyikünknek sem sürgős.

– Helyes. Elidétlenkedünk hármasban egy ideig, aztán ha a rokonnak már nagyon mehetnékje lesz, elutaztok.

Bonnie és John bevonult a dolgozószobába, csevegtek egy kicsit a lányokkal, majd felballagtak a hálószobába, és nyugovóra tértek.