2011. november 27., vasárnap

Reményhajsza - 3. fejezet


3. fejezet


Elérkezett a várva várt nap, amikor Bonnie–nak és Sandrának végre meg kellett érkeznie. John tudta, hogy a gép kora délután érkezik meg, ezért számított rá, hogy a repülőtérről hazafelé nem lesz túl sima az útjuk, hiszen a kicsi lánynak minden bizonnyal komoly megpróbáltatást jelenthet ezt a hosszú utat elviselni.
Amikor végre a lánya, Stephanie is felkelt, az énekes úgy döntött, hogy elmondja neki, hogy lesz egy másik kislány is a házban, aki egy ideig velük is fog lakni, az anyukájával együtt. A férfi elmerengve nézte szöszke kislányát reggelizés közben. Nem szívesen gondolt rá, de ilyenkor mindig eszébe jutott a gyerek anyja, Dorothea. Nem mintha egy percig is fájlalta volna felesége távozását, de tartott tőle, hogy az asszony még tartogat számára meglepetéseket, és ezekben nagyrészt a gyereké lesz a főszerep. Amióta megkapta a fényképeket, amelyek Richie–t és Dorothyt ábrázolták tudta, hogy mindezt a felesége tervelte ki, és azt is sejtette, hogy számíthat a folytatásra is. Nem kellett különösebben éles elme ahhoz, hogy rájöjjön: a fényképekkel dokumentált félrelépés előre kitervelt dolog volt, nélkülözött minden spontaneitást. Tisztában volt azonnal az asszony szándékával, úgy látta, felesége egyetlen célja őt lelkileg tönkretenni. Elsőként ezért próbálkozott Richie–vel, és mivel nem látott nagy eredményt, ezért valószínűleg sokkal durvább eszközökhöz fog nyúlni.
De a szőke férfi most nem akart erre gondolni, inkább elhessegette ezeket a borús gondolatokat. Látta, hogy a lányka befejezte a reggelit, s Kathy Donovan már állt is fel az asztaltól, hogy a jól bevált napirend szerint kivigye az udvarra, amikor az énekes megállította:
            – Köszönöm, Kathy most nyugodtan maradj csak! Mi kimegyünk egy kicsit a lovakhoz. Ne is mondd, tudom! – emelte fel a kezét megadóan a zenész. – Stephanie még nem elég ügyes ahhoz, hogy lovagoljon. Csak üdvözöljük Blacket, és Borzast. Megígérem, hogy nem ültetem lóra.
            – Rendben John. De ez vonatkozik arra is, hogy apukája ölében sem ül fel Fecskére.
            – Értettem! Ne aggódj, vigyázok rá, tyúkanyó! – csapta össze a bokáját pimaszkodva a férfi.
            – Johnny, ejnye! Benőhetne már a fejed lágya! Komolyan mondom, nem tudom, hogy kinek lenne nagyobb szüksége arra, hogy vigyázzanak rá, neked, vagy a lányodnak?! – nevetett fejcsóválva a nevelőnő.
            – Alig öt évvel vagy idősebb nálam Kathy, mégis úgy viselkedsz néha, mint egy vén satrafa! – közelítette meg sietősen a kijáratot az énekes.
            – Tisztulj a szemem elől, John Kenderson! Egyrészt azért, mert egy faragatlan tuskó vagy, mivel a koromat emlegetted. Másrészt tartok tőle, hogy ki fogsz rúgni, ha most lekeverek egy pofont! – fenyegetőzött tréfálkozva a nő.
            – Nem verekszel te, kedves Kathy! Különben is, egy ilyen finom hölgynek nem illik így beszélni! Különösen a munkaadójával nem! – vigyorgott a férfi.
Kathy Donovan ekkor játékosan meglegyintette Johnt, az pedig nevetve elhajolt előle, miközben kislányát felkapva villámgyorsan elhagyta a helyiséget. A nevelőnő egy percig sem haragudott az énekesre. Már régóta hiányolta a férfitől ezeket a humoros megnyilvánulásokat, és örült, hogy munkaadóját ismét felszabadultan vidámnak látja.
Apa és lánya lassú tempóban sétáltak el az istállóhoz, ami elég messze volt a háztól. Végigsimogatták az összes lovat, de Fecskénél és a két póninál különösen sokat időztek. John elmondta a gyereknek a hírt, miszerint hamarosan megérkezik egy másik kislány, és a mamája, akik velük fognak lakni egy ideig. John megmosta a kezét, majd a lányáét is, aztán elindult vele vissza a házba. Útközben egy–egy csokor vadvirágot szedtek a ház többi lakójának.
Amikor visszaértek, az énekes gálánsan meghajolva adta át a csokrokat. A két nő nevetve köszönte meg a figyelmességet, majd kitessékelték a ház urát a konyhából. Stephanie kézen fogta Kathyt és rögtön kirángatta az udvarra, hogy játsszon vele. A férfi is kiment az udvarra, hogy Bessyt kiengedje egy kicsit mozogni. A hatalmas bundájú fekete kutyát már most nagyon megviselte a kora nyári meleg, így hát inkább lefeküdt az árnyékba pihenni, és el sem indult az eldobott labda után.
Gyorsan elszaladt az idő, így a zenész, miközben a ház többi lakója az ebéd utáni pihenőjét töltötte, elkezdett olvasni egy könyvet.
John nem sokáig olvashatott, ugyanis Rick hívta telefonon, mert néhány fontos ügyet még meg kellet beszélniük. Bermen az együttes megalakulása óta dolgozott együtt az énekessel, de mint mindig, most is meglepte a férfi határozottsága, és gyors problémamegoldó képessége. Alig húszperces társalgás után úgy fejezték be a beszélgetést, hogy az igazgató teljesen tisztában volt azzal, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy az LRK elfogadja Bonnie Duvall szerződésének módosítását, holott eddig megoldhatatlannak tartotta ezt a problémát.
A zenész a beszélgetés után átment a különálló lakrészbe, hogy még a vendégek érkezése előtt utoljára mindent ellenőrizzen. Mivel mindent tökéletesen rendben talált, lement a garázsba, hogy ellenőrizze terepjárójának az állapotát, illetve, hogy beszerelje a kutyát az utastértől elválasztó rácsot, majd a helyére tegye a biztonsági gyerekülést.
Bonnie arra ébredt, hogy az utaskísérő kedvesen figyelmezteti, hogy üzemanyagot vesznek fel, és addig, ha gondolja, van ideje egy kicsit megmozgatni a kutyát. A fiatal nő megköszönte az információt. Felébresztette a lányát, felcsatolta a kutyára a pórázt és a szájkosarat, majd a lépcsőn lesétáltak a gépről. Roxanne egyáltalán nem látszott megviseltnek, és amint egy különálló füves területre értek, elkezdett játékosan ugrálni. Gazdája levette róla a szájkosarat és a pórázt, majd húsz percen keresztül labdázott a kutyával. Amikor már úgy látta, hogy a dog kellőképpen kitombolta magát, visszavitte a gépre, megitatta, majd bezárta ismét a ketrecébe. Miután a stewardess meggyőződött arról, hogy a gép utasai újra elfoglalták a helyüket, tájékoztatta a pilótát, aki hamarosan ismét a levegőbe emelte a repülőt.
Bonnie Sandra viselkedésén viszont nagyon meglepődött, mert kislánya nyugodtan ült a helyén és egy cseppet sem volt nyűgös. Amikor már késő délutánra járt az idő – legalábbis a nő óráján – a lányka egyre inkább hiányolta a megszokott tevékenységeket. Most már eléggé nyűgös volt a gyerek, de ez csak abban nyilvánult meg, hogy a következő étkezésnél semmit nem evett, és amint elvitték előle a felszolgált ételt, és volt elég helye, azonnal mély álomba merült. Az énekesnő a fejére tette a fejhallgatót, és az éppen vetített filmre irányította a figyelmét. Amikor a filmnek vége lett, Bonnie ismét az órájára nézett. Az ő órája éjjel fél tizenegyet mutatott, de ekkor a hangszóróban felcsendült a pilóta hangja, és közölte az utasokkal, hogy húsz perc múlva megérkeznek. Kiszámította, hogy New Yorkban nappal van. A gép minden probléma nélkül megkezdte a landolást, és percre pontosan megérkeztek a repülőtérre.
John egyszerű farmermellényt és farmernadrágot viselt, tekintettel a kora júniusi időjárásra. Lábán egy könnyű sötétkék sportcipő volt, szemén egy nagyon sötét lencséjű napszemüveg. Amikor beért a váróteremnek ebbe a különálló részébe, szemüvegét levéve várakozóan figyelte az ajtót. A vendég csomagjai már ott voltak a váróban, már csak neki kellett megérkeznie végre. Az ajtó kinyílt és belépett rajta Bonnie, Sandra, és a hatalmas kutya.
John elmosolyodott, mert az óriási fekete dog mindenáron meg akart szabadulni a szájkosarától, és mancsaival állandóan a pofájához kapkodott. A kutya ficánkolása nem csak a lány figyelmét, hanem a fizikai erejét is lekötötte, így a lányát letéve, rántotta meg a kutya nyakörvét, s halkan ráparancsolt. A dog nagy nehezen abbahagyta a ficánkolást, és méltóságteljesen lépkedett tovább gazdája mellett.
Előzőleg Bonnie az útlevele vizsgálatánál kicsit sokat kellett, hogy várjon, mert a nem találták a számítógépes rendszerben a munkavállalási engedélyt és a betegbiztosítást sem. Azonban hamarosan sikerült a konzulátuson kapott papírok segítségével megoldani a problémát, csak egy kis időbe telt az ügyintézés. Amikor ezzel végeztek, a repülőtér hatósági állatorvosa átnézte a kutya papírjait, majd különféle gyorstesztek segítségével meggyőződött arról, hogy a dog valóban egészséges. A kavarodástól eltekintve Bonnie relatív gyorsan végzett a hivatalos tennivalókkal. A lány ekkor már azon morfondírozott, hogy az információnál bemondatja, hogy hol van, amikor a váróban megpillantotta John Kendersont.
A férfi barátságosan mosolygott, és azonnal elindult feléjük. Kezet nyújtott vendégének, majd a mozdulattal egy időben így szólt:
            – Üdvözlöm Amerikában, kedves Bonnie! John Kenderson vagyok.
            – Üdvözlöm, John! – válaszolt mosolyogva a nő. – Köszönöm a meghívást, és a lehetőséget! Azt hiszem itt egyébként is az a szokás, hogy mindenki tegeződik, ezért nem szeretném, ha én lennék a kivétel. Szólíts Bonnie–nak!
            – Köszönöm, Bonnie. Ez az ifjú hölgy nyilván Sandra Duvall – mosolygott még mindig a férfi.
            – Így van – bólintott a vendég, majd a pórázt megrántó kutyára volt kénytelen odafigyelni, és ha már így történt, folytatta a bemutatást: – Ez a szertelen jószág pedig Roxanne – húzta vissza a kutyát a fiatal nő. John odanyújtotta a kezét a dognak, majd miután az megszagolta, és elkezdte csóválni a farkát, a férfi levette róla a szájkosarat. Roxanne örömében majdnem felborította szabadítóját, aki rögtön látta, hogy semmiféle problémája nem lesz a kutyával. Az énekes intett egy hordárnak, aki felpakolta egy kocsira a bőröndöket. Kenderson átvette Bonnie karjából az időközben elszunnyadó gyereket, és elindultak a kijárat felé.
Az énekes terepjárója – természetesen Bessy miatt – úgy volt kialakítva, hogy a csomagtér ketté volt osztva. Az egyik részben volt a csomagok helye, a másik részben volt a kutya részlege úgy kialakítva, hogy a hatalmas Roxanne is kényelmesen elfért benne. A szőke férfi óvatosan beletette a gyerekülésbe az alvó Sandrát, majd kinyitotta az ajtót vendégének is. Miután a csomagok is a helyükre kerültek, kifizette a hordárt és elindultak. Útközben tájékoztatta Bonnie-t arról, hogy kiről mit kell tudnia, és alig ért a mondandója végére, amikor már meg is érkeztek a házhoz. Mivel Sandra aludt még, előbb a kutyát engedték ki az udvarra, majd John kiengedte Bessyt is, hogy a két állat összeismerkedhessen. A két felnőtt mosolyogva figyelte a fiatal dog bakugrásait, és a jóval higgadtabb – de nem sokkal idősebb – újfunlandi lekezelő mozdulatait.
A férfi vendégét kézenfogva a ház hátsó részéhez vezette, ahol a különálló lakrész bejárata volt. Átadta a kulcsokat, segített a csomagok felhordásában, majd átkísérte a nőt a nappaliba, ahol bemutatta a nevelőnőnek és Mrs. Sullivannek. Mivel Stephanie is aludt, akárcsak Sandra, így a vele való ismerkedést későbbre halasztották. Az énekes megmutatta a belső átjárót is vendégének, majd magára hagyta őt, hogy pihenhessen. Bonnie kicsomagolta a lánya bőröndjeit, majd a saját magáét is. Mivel Sandra még mindig nem ébredt fel, a nő lezuhanyozott, majd a kislány mellé feküdt az ágyra, és ő is hamarosan elaludt.
John sejtette, hogy vendégét teljesen kimerítette a repülőút, így hát miután magára hagyta, kiment az udvarra, friss vizet adott Roxanne–nak, megetette a fiatal dogot, majd becsukta a kifutóba, hogy az állat is ki tudja pihenni az utazás fáradalmait.
Amikor kislánya felébredt az alvásból, megmutatta neki a kifutóban pihenő hatalmas kutyát. Stephanie–nak nagyon tetszett a fiatal fekete dog, így rögtön meg akart ismerkedni vele, de édesapja türelemre intette. A férfi úgy gondolta, hogy vendégei késő este fognak felébredni álmukból, de elhatározta, hogy aznap már nem zavarja őket, majd másnap reggel sort kerítenek a hátralévő ismeretségek megkötésére.
Bonnie és Sandra valóban késő este ébredtek fel. Mivel nő még a repülőn átállította az óráját, tudta, hogy este kilenc óra van. Megfürdette a gyereket, vacsorát adott neki, elmondott neki néhány mesét, és lefektette. Nem gondolta volna, hogy a lánya ilyen hamar elalszik, de Sandra rettentően ki volt merülve, az időeltolódás is nagyon megviselte, így nem telt bele egy óra, már ismét az igazak álmát aludta. Bonnie kinézett a lakásának az ablakán, és felfedezte Roxanne–t a kifutóban. Lelkiismeret–furdalást érzett, hogy nem gondoskodott a kutyáról, nyilván az már rettentő éhes, hiszen már majdnem két napja nem kapott enni. A nő gyorsan magára kapott egy farmeringet és egy farmernadrágot, beleugrott kedvenc edzőcipőjébe és lement az udvarra a kutyához. Amikor odaért a kifutóhoz, vendéglátóját már ott találta. Éppen a dogot engedte ki, hogy elvigye sétálni Bessy társaságában. Roxanne a gazdáját megpillantva örömtől kerge ugrásokkal közeledett az asszony felé. Bonnie megpaskolta a dogot, az pedig tekergőzve dörgölődzött gazdájához. John kutyája, Bessy is odament hozzá, megszagolta a lány kezét, hagyta magát megsimogatni, megcsóválta a farkát, de nem tüntetett úgy az érzelmeivel, mint a dog. A férfi a kutyák fejét simogatva kezdeményezett beszélgetést vendégével:
            – Minimum reggel és este elviszem sétálni Bessyt. Gondoltam, hogy a kutyád már kipihente magát, és elviszem őt is. Te is sétálni indultál?
            – Igen. Szégyellem magamat, hiszen szinte teljesen elfeledkeztem a kutyáról – hajtotta le fejét a nő. – Szegény jószág már majdnem két napja nem evett, és nem is ennyi mozgáshoz van szokva.
            – Ne aggódj érte, semmi baja! Már délután megetettem, adtam neki vizet, és becsuktam, hogy tudjon pihenni. Most pedig ha nem jöttél volna, meg is sétáltattam volna. Sétáltok velünk, vagy egyedül szeretnétek menni? – nézett érdeklődve a lányra az énekes.
            – Nem John, nagyon szívesen veletek megyünk. Otthon sem egyedül szoktunk sétálni, hanem egy nagy kutyás társasággal – elindultak, s közben beszélgettek.
            – Meg vagy elégedve a szállással? – hangzott a vendéglátó első kérdése.
           - Igen köszönöm, remek a lakás! Majd felírom, hogy mit használtunk el, és kifizetem – ajánlotta fel rögtön az énekesnő.
           – Ne viccelj már! Dolgozni hívtalak, és hogy a munkára tudj koncentrálni, a maximális kényelmet szeretném biztosítani nektek. Vicces lenne, ha fizetnél a szállásért vagy az ételért. Amennyiben nem túl megterhelő számotokra, azt szeretném kérni, hogy mindig egyetek velünk. Abigaillel majd megbeszélheted, hogy mi az, amit ne főzzön. Nálunk Stephanie életritmusához van igazítva az étkezés, meg majdnem minden. A reggeli általában kilenckor, az ebéd egykor, a vacsora hétkor van. Uzsonnázni csak a gyerek szokott, azt Kathy intézi. Nagy általánosságban ez az időpont délután három–négy óra. Ebéd után alszik egyet a lányom, vacsora előtt van a fürdés, utána pedig az esti mese. Nyolc–kilenc felé már alszik is.
            – Ez nagyszerű, mert Sandra is nagyjából ezt az időrendet követi. Biztos, hogy Mrs. Donovan elvállalja a lányom felügyeletét?
            – Egészen biztos lehetsz benne. Kathy imádja a gyerekeket. Mellesleg még örülni is fog annak, hogy Stephanie nem mindig őt fogja nyaggatni, hogy játszanak!
            – Ez a terület még mindig a házadhoz tartozik? – kérdezte érdeklődve a nő, mert már jó ideje sétáltak, de még mindig nem ütköztek kerítésbe.
            – Igen. Igaz, hogy ez egy kisváros, de a szomszéd fogalma itt nem jelent olyan szoros egymás mellett élést, mint Európában. Természetesen itt is vannak emeletes házak, tucatnyi bérlakással, léteznek egymás mellett álló kertes házak, és találhatsz olyan hatalmas területen fekvő farmokat is, ahol napokig kell menned, hogy elérj a szomszéd birtokára. Az én házamat és a hozzá tartozó birtokot valahová egy farm és egy kertes ház közötti kategóriában lehetne besorolni. Négy egymás mellett lévő telek az enyém, és az elsőnek a középső részén áll a ház. A jobboldali telken van a stúdió, a hátsón pedig a lovaim istállója. Az istálló mögötti terület a tóval szintén az enyém, de még nincs bekerítve.
            – Szóval lovaid is vannak? – lepődött meg Bonnie.
            – Igen. Jelenleg hat hátaslovam van, és két pónim. A pónikon még senki sem lovagolt, mert Stephanie még túl kicsi ahhoz, hogy egyedül felülhessen rájuk. Az én kedvenc lovam Fecske, egy sötétpej csődör. Még egy csődöröm van, de az a ló maga a megtestesült életveszély. Meg lehet simogatni, a gondozása sem problémás, de a lovaglásával már vannak bajok. Pedig nagyon szép állat. Fekete és egy fehér csillag van a homlokán. Ha egy kicsit kedvesebb lenne, biztos szebb nevet adtam volna neki, de így teljesen megérdemelte, amit kapott. Sátánnak neveztem el. A többi négy lovam kanca, és mindegyik kedves, kezelhető jószág. A világospej neve Csillag, a fekete Harmónia, a két szürke pedig Szellő és Felhő. A kancákon kezdő lovas is teljes biztonsággal lovagolhat. Egyébként az ok, hogy a csődörökön senki sem lovagolhat, rettentően prózai: Sátánt még megnyergelni sem lehet, Fecske pedig senki mást nem tűr meg a hátán, csak engem – mesélt a lovakról lelkesen a szőke férfi.
            – Majd akkor, ha legközelebb lovagolni mész, és biztos, hogy nem zavarlak, veled tartanék – ajánlkozott útitársnak a lovas programhoz az énekesnő.
            – Rendben. Nagyon haragudnál, ha most pár szakmai kérdést is feltennék?
            – Nem John, kérdezz csak bátran! – felelte mosolyogva a vöröshajú nő.
            – Mióta lépsz föl?
            – Talán hat hónapja. Ennek is csak egy véletlen az oka. Bulizni voltunk a barátaimmal egy karaoke–bárban, és pont egy Bermuda szám volt a soron. Jim Dexter szintén ebben a bárban üldögélt, és neki is feltűnt, hogy a számot úgy éneklem, hogy a képernyőn futó szöveget nem is nézem. A hangzást is kihegyezett füllel figyelte, de nem bírt egyetlen hamis hangot sem felfedezni az előadásomban. A többi pedig már szinte jött magától.
            – Nem féltél attól, hogy esetleg bajba kerülsz emiatt? Vagy Jim Dexter talán azt mondta, hogy engedélyeztette a feldolgozást?
            – Rettentően féltem attól, hogy megtudjátok. Jim nem hazudott, és óvott attól, hogy túl messzire merészkedjek. A biztonsági intézkedések is azt a célt szolgálták, hogy – ameddig lehet – le ne bukjak. De amikor megláttam azt a pasast a jól elrejtett kamerájával, tudtam, hogy végem van. Egyébként ki volt az az ember?
            – Az ügyvédem, Eric Jackson. Szegény éppen szabadságon volt, de mindig is nagyon lojális volt az együttessel és velem, így hát azonnal elküldte a felvételt.
            – És te mit éreztél, amikor megnézted? Milyennek találtad az én előadásomban „első gyermekedet”?
            – Nem tagadom, nagyon dühös voltam, amikor először megláttam. De mivel nem vagyok egy hirtelen ember, ezért többször megnéztem. A végeredményt láthatod. Tehetségesnek tartalak, de ezt majd akkor merem kijelenteni, ha hallok tőled egy saját szerzeményt is, mert az rögtön kiderült a számomra, hogy az összes dalunkat kívülről fújod.
            – Ez így van. Vannak saját szerzeményeim, de a te sokkal jobbakat írsz. Zeneszerzőnek nem vagyok valami nagy ász. Azt pedig hatalmas lehetőségnek tartom, hogy itt lehetek. Megígérem, hogy nem fogsz csalódni bennem!
            – Ezt el is várom tőled. Ilyen lehetőséget még senki sem kapott tőlem, de lehetséges, hogy te is el fogod átkozni a percet, amikor elfogadtad a felkérésemet. Maximalista vagyok, és vért fogsz izzadni a sikerért. Nem adom ingyen a világhírt, ezt elhiheted.
            – Tudom. Felsorolhatnék egy rakásnyi jelzőt rólad, de nem akarlak megbántani. Pedig ilyennek tartanak a szakma berkein belül, és Jim Dexter erre előre figyelmeztetett!
            – Ne hallgass el, folytasd! Nos, milyen vagyok? – húzódott csibészes vigyorra a férfi szája.
            – Munkamániás, kemény, maximalista, hajthatatlan, makacs, őrült – sorolta a lány a jelzőket úgy, mintha könyvből olvasná.
            – Sajnos mind igaz. A munkában nem ismerek pardont, veled sem leszek elnéző. A stábom tagjai közül nem egy hölgy ment már haza sírva, mert szinte a durvaságig kemény voltam.
            – Megértelek. Nem lehet könnyű ennyi embernek biztosítani a jólétét. De azt is hallottam, hogy a munkatársaid tűzbe mennének érted, és a felsorolt rossz tulajdonságaid ellenére szeretnek.
            – Így van. Jó kis bandát gyűjtöttem össze tíz hosszú év alatt. Ennek azért az is lehet az oka, hogy tudják, ha én elégedett vagyok a teljesítményükkel, nekik sem lesz okuk panaszra. Szeretnek, mindent megtesznek értem, természetesen némi érdekből.
            – Ezért nem haragudhatsz rájuk. Velük ellentétben te már vagy olyan helyzetben, hogy életed szerelmével kereshetsz pénzt.
            – Nem is haragszom. Csak ha valamelyikük azt mondja, hogy „…én mindent megtettem érted…”, akkor felforr az agyam. Nem szívességet tesznek, hanem megfizetem a munkájukat, a tudásukat. A szakmában a Bermuda stábja van a legjobban megfizetve. Nem ártana néha erre is emlékezni, amikor egy számítógépes trükköt, vagy egy szólamot negyvenedszer keverünk újra, mert nem olyan, amilyenre én elképzeltem! És ilyenkor csapkod, szentségel, haza akar menni, és még ki tudja, hogy mit ki nem talál!
            – Szörnyű főnök lehetsz – borzadt el a hallottaktól az énekesnő.
            – Ne izgulj, néhány nap múlva már te is tudni fogod, hogy milyen főnök vagyok! Kipihened magad, én az első héten meghallgatom, hogy mit tudsz, három héten keresztül szöveget írunk, zenét komponálunk hozzá, és csak ezután jön a feketeleves. Hangokra szedjük, átdolgozzuk, újrakeverjük az egészet, amire eddig azt hittük, hogy készen van. Én ilyenkor vagyok a legjobb formámban. És amikor végre készen van, akkor már általában nyomokban sem hasonlít az eredeti koncepcióra. Ha kész a zene és már fel is vettük, akkor jön a négy legjobban sikerült dalról a klip. Az sem semmi, a rendezőknek az agyára szoktam menni. Egyébként szinte mindenkinek. A stáb körében ilyenkor a népszerűségi indexem negatív előjelű. Szóval, Bonnie ehhez tartsd magad!
            – Igenis uram! – csapta össze a bokáit hangosan nevetve a lány.
A katonás egyetértés hatására John is felnevetett végre. Ránézett az órájára, és döbbenten látta, hogy pár perc múlva már éjfél lesz. Visszasétáltak a házhoz, ellátták a kutyákat, elbúcsúztak egymástól, majd mindketten nyugovóra tértek.
*
Bonnie nem aludt valami jól ezen az éjszakán. Ugyan nagyon kellemes volt az éjszakai séta Johnnal, de az is azonnal kiderült számára, hogy a férfi tényleg a maximumot fogja követelni tőle, és valószínűleg fele annyira sem lesz kedves és elnéző, mint Jim Dexter.
Elbizonytalanodva állt a zuhany alá kora reggel, amikor a lánya még mindig aludt. Kinézett az ablakon, de még semmi mozgást nem látott az udvarnak azon részén, ahová az ablak nyílt. Csak reménykedni tudott benne, hogy még senki sincs ébren, és egy kicsit egyedül tud maradni a kétségeivel.
Gyorsan felöltözött, és lement az udvarra. A kifutóból kiengedte Roxanne–t és Bessyt, de az újfunlandi nem reagált, és nem jött ki a boxból, így hát a lány visszacsukta a kifutó ajtaját, és elindult a doggal sétálni.

John kipihenten ébredt, és nagy kedvvel készülődött az előtte álló napra. Úgy döntött, hogy ezen a napon Bonnie–t bemutatja az együttes többi tagjának és a menedzsmentnek. Mivel ezt nem akarta nagyon kötött formában megtenni, arra gondolt, hogy a nagy találkozást a Black Box–ban hozza össze. Telefonon rögtön fel is hívta a mulató igazgatóját, és kérte, hogy tegyék ki a táblát, hogy a mai napon a nagyközönség számára nincs nyitva a bár. Amint erre ígéretet kapott Brandon Saxontól, az igazgatótól, folytatta szokásos reggeli tevékenységeit.
Lezuhanyozott, felöltözött a szokásos reggeli kocogáshoz, és lement az udvarra, hogy kiengedje Bessyt, és nekivágjanak a szokásos reggeli távnak.
Az újfunlandi örömmel üdvözölte gazdáját. John azonnal észrevette, hogy a dog már nincs a kifutóban, és elmosolyodott magában. Nyilván Bonnie megpróbálta elvinni magával Bessyt is, de az nem ment el vele. A férfi ezen nem is csodálkozott, hiszen annak ellenére, hogy kutyája mindenkivel szemben barátságosan viselkedett, csak őt ismerte el gazdájának, és neki volt hajlandó engedelmeskedni.
Még alig távolodtak el a háztól, amikor megpillantották Bonnie–t és kutyáját, ahogyan labdáznak. John odakocogott a nőhöz, és üdvözölte. A lány megkérdezte tőle, hogy tervez–e lovaglást aznapra, és a zenésznek hirtelen nagyon megtetszett az ötlet. Közölte vendégével, hogy előbb megfuttatja az újfunlandit, tehát fél óra múlva találkozzanak a ház előtt. Bonnie kifárasztotta Roxanne–t, és jóval a kijelölt idő előtt visszatért a házhoz. Hagyta egy kicsit pihenni a dogot, majd vizet és ételt adott neki, és bezárta a kifutóba. Mivel John még mindig nem ért vissza, felment a lakásba, hogy megnézze Sandra felébredt–e már? A kislány éppen ébredezett, így édesanyja gyorsan felöltöztette, majd átvitte az ebédlőbe, ahol Abigail már mindent előkészített a reggelihez. Sandra azonban még nem akart enni, így a házvezetőnő bekapcsolta neki a mesecsatornát a nappaliban. Ekkor jelent meg a lépcső tetején Kathy Donovan, karjában a szemlátomást még nagyon álmos Stephanie–val.
A nevelőnő megkérte az énekesnőt, hogy vegye a karjába Sandrát, és a két kislányt összeismertették egymással. Mind a két gyerek kerekre tágult szemmel nézte a másikat, és odabújt mindkettő ahhoz, aki a karjában tartotta. Mivel Kathynek ez volt a szakmája, nagyon jól tudta, hogy ez már csak a felnőtteknek szól, így hát letette Stephanie–t, és kérte Bonnie–t, hogy tegyen ugyanígy. A két kislány pedig megfogta egymás kezét, és bevonult a nappaliba TV–t nézni.
            – Mit gondolsz, Kathy, még van időm arra, hogy elmenjek lovagolni? – kérdezte Bonnie.
            – Igen, mert még legalább egy óra, mire reggelizni akarnak. Stephanie még nagyon álmos, és Sandra sem tűnik nagyon kipihentnek. Különben is még korán van, alig múlt fél nyolc. John már valószínűleg elment a kutyával futni, úgyhogy szerintem nyugodtan mehetsz! A lovászok majd kiadják neked valamelyik lovat.
            – Megbeszéltem Johnnal, együtt megyünk lovagolni.
            – Akkor minden oké, mert ha nem így lenne, telefonon át kellene szólnom a lovászoknak.
            – Köszönöm, Kathy – válaszolta az ajtón kilépve Bonnie.
Amikor a lány kiment az udvarra, John éppen akkor csukta be Bessy boxának ajtaját. Rámosolygott vendégére, és közölte, hogy indulhatnak.
Útközben élénken beszélgettek:
            – Minden reggel szoktál futni? – kérdezte Bonnie.
            – Igen, már hosszú évek óta így van. De amióta kutyám van, sokkal jobban élvezem.
            – Melyik lóra fogsz ülni?
            – Fecske a kedvencem, rajta szoktam lovagolni. Te a fekete kancát, Harmóniát kapod. De előtte megmutatom mindegyiket. Muszáj lesz velük megismerkedned, mert sok időt fogunk lovaglással tölteni, ahogy elnézem – mosolygott a férfi.
            – Arra még nem is gondoltál, hogy esetleg alkalmatlan vagyok arra, amire felkértél? – buggyant ki Bonnie–ból a kétely.
            – Nem, mert ha így is lenne, amit lehet, kihozok az együttműködésünkből. Ne szálljon a fejedbe a dicsőség, de ha nem láttam volna benned fantáziát, egyszerűen beperellek, – mint már annyiszor megtettem – és nem ajánlom fel a lehetőséget!
            – Mivel érdemeltem ki megkülönböztetett figyelmedet?
            – Azzal, hogy úgy tudod énekelni a Never say goodbye–t, mint rajtam kívül senki más. Nem csak a tiszta hangzás fogott meg, hanem az a mélyről jövő érzelem, amit én beleírtam a dalba, és te vissza is tudtál adni.
            – Köszönöm a dicséretet. Ha megengeded, akkor egy személyeset is szeretnék kérdezni.
            – Csak bátran! – biztatta vendégét a férfi.
            – Tudom, hogy nős vagy, de a feleséged nem él veled. Ennek az oka kereshető abban, hogy befutott sztár vagy?
            – Mindenképpen. Mivel gazdag vagyok, nagyon sokan pályáznak a pénzemre. A nejem sem volt kivétel. A másik oldalról én is hibás vagyok, hiszen nem tudok időt szánni a kapcsolataimra, ezért azok olyanok is. Miért, szerinted te minek köszönheted a házasságod válságát?
            – Annak, hogy a férjem egy gazember. Bizonyítékom ugyan nem volt rá, de tudom, hogy rengetegszer megcsalt. Hamar eljött az a nap, amikor be is bizonyosodott, hogy egy szoknyapecérrel kötöttem házasságot.
              Akkor pont kapóra jött neked az ajánlatom, igaz?
            – Nem tagadom. Más környezet, új emberek, új munka, ez a lehető legjobb terápia. Itt az ideje, hogy lezárjam életemnek azt a szakaszát, amelyben a férjem játszotta a főszerepet.
            – Nem akartalak emlékeztetni a bánatodra, sajnálom! – nézett bocsánatkérően az énekesnőre Kenderson.
            – Semmi baj, John! Ha teljesen őszinte akarok lenni – ugyan nagy butaság volt a részemről – de csak az indokra vártam, hogy kiléphessek a házasságomból. Már jóval előbb meg kellett volna tennem ezt a lépést. Nem is gyűlölöm, csak megvetem Petert.
            – Nekem sem voltak soha „intenzív” érzéseim Dorothea–val kapcsolatban. Ostoba voltam, és tudomásul vettem ennek következményét. Stephanie az én lányom, és ez volt Dorothy egyetlen szerencséje, és az én szerencsétlenségem is egyben. Imádom a lányomat, de sokkal jobban meg kellett volna válogatnom, hogy kit engedek belefeküdni az ágyamba.
Amikor odaértek az istállóhoz, Bonnie magába fojtotta a további kérdéseket. A férfi megmutatta a lovakat, és látta, hogy a lányt teljesen elbűvölte a gyakorlatilag félvad Sátán. A ló odament hozzájuk, hagyta, hogy végigsimítsanak a fején, de hamarosan otthagyta az embereket, és tovább legelészett.
A lány megismerkedett a lovásszal, Greggel, és hamarosan az összes lóról mindent tudott. Ez nagyon tetszett az énekesnőnek, mert kiderült számára, hogy egy jó értelembe vett mániákussal hozta össze a sors, aki a lovak megszállottja.
John már Fecske hátán közeledett, amikor ő még csak kivezette az állásából a lovat. Greg tanácsára először ismerkedett Harmóniával, és még nem próbált meg ráülni. A lovász nem ismerhette a lány múltját, és már adta volna a nyerget, amikor a lány tagadólag megrázta a fejét. A fiatal nő kengyel és nyereg nélkül pattant a ló hátára, majd azonnal vágtába ugratta a kancát. John csak egy elismerő pillantást váltott Greggel, majd utánaeredt vendégének. Élvezték a száguldást, és csak félórás vágta után gondolták úgy, hogy végre kitombolták magukat ők és a lovak is.
A férfi a tó felé irányította a csődört, a kanca pedig követte a vezérlovat. Lassan léptettek, és mire odaértek, a lovak teljesen lehűltek, így hát minden kockázat nélkül belemehettek a tóba. A két lovas leszállt az állatok hátáról, és szabadon engedték a hátasokat. Miután azok felfrissültek a tó vizében, kimentek a partra, és elkezdtek legelni. Elsőként John törte meg a csendet:
            – Nem mondtad, hogy tudsz lovagolni, méghozzá ilyen jól!
            – Nem kérdezted. Hat éven keresztül jártam lovagolni, így hát érthető, hogy valamelyes tudás ragadt rám.
            – Csupa meglepetés vagy! Talán repülőgépet is tudsz vezetni?
            – Nem, azt nem tudok – nevetett fel a fiatal nő.
            – Lassan el kéne indulnunk visszafelé, mert a lányok éhen fognak halni. Innen kényelmes ügetésben tíz perc az istálló. Ez annyit jelent, hogy vágtában nagyjából hat. Benne vagy?
            – Igen! – kiáltotta a lány, és rögtön felpattant a fekete kanca hátára. John sem maradt le, és egymás mellett száguldottak vissza az istállóhoz. Greg fejcsóválva üdvözölte őket:
            – Amint látom, nem hagyományos iskolalovaglás volt a program. Még szerencse, hogy semmi bajuk nem esett az én gyönyörűségeimnek – paskolta meg szeretettel a lovász az állatokat.
            – Szóval értünk nem is aggódtál, Greg? – vigyorgott John.
            – Már az indulásnál látszott, hogy nincs miért aggódnom a hölgyet illetően. Rólad pedig tudom, hogy jól lovagolsz! – a férfi biccentett egyet főnökének és Bonnie–nak, megfogta a lovak kantárszárát és bevitte őket az istállóba.
            – Most viszont fogalmam sincs, hogy hogyan jutok vissza a házhoz, mert tapasztalat ide vagy oda, bizony rémes izomlázam van – nevetett vendéglátójára a lány.
            – Sose aggódj, itt van az egyik motorom, majd azon visszamegyünk a házhoz! Szó se róla, ilyen penetráns izomlázat már régen éreztem. Mi lenne, ha nem futnék minden nap? – morfondírozott nevetve a férfi is.
Felültek a sötétkék motorra, és az énekes elindította a gépet. Bonnie ugyan ült már motoron többször is, de a férfi arra kérte, hogy ne hátul kapaszkodjon, hanem őt ölelje át. A lány pedig száguldás közben legalább saját magának bevallotta, hogy felért egy elektrosokkal Johnhoz simulni. Kenderson is meglepetéssel tapasztalta, hogy teljesen más érzés ezzel a nővel száguldozni, mint eddig bárki mással. Amikor visszaértek a házhoz, gyorsan elbúcsúztak egymástól, és ki–ki a saját lakrészébe ment, hogy a reggelihez rendbe hozza magát.
Bonnie gyorsan beállt a zuhany alá, hajat mosott, majd felöltözött. Tekintettel a gyönyörű, napsütéses időjárásra, egy rojtos farmer rövidnadrágot vett fel, és egy sötétkék farmertopot. Miután a tükörben ellenőrizte az eredményt, kiment a folyosóra, és átment a nagy ház ebédlőjébe.
John is gyorsan lezuhanyozott, majd átöltözött a reggelihez. Rojtos farmernadrágot, és egy vászonmellényt vett fel, majd lerobogott a nappaliba.
Vendége még nem volt ott, így hát odament a két kislányhoz. Stephanie édesapja nyakába ugrott, Sandra pedig tartózkodóan figyelte az idegen férfit. Az énekes leült a gyerekek közé a szőnyegre, és nekiállt segíteni nekik az építőkockákat egy halomba rakni. Pár perc múlva a zenész arra lett figyelmes, hogy mozdulni sem tud, mert ez egyik térdén Sandra ül, a másikon pedig a lánya.
Bonnie ebben a pillanatban lépett be a nappaliba, és teljesen elvarázsolta a látvány. Ez a – rossz híre alapján – kemény, arrogáns férfi a szőnyegen ül, és a lányokkal játszik. Még inkább bizonyossággá vált előtte, hogy a média kreálta a férfi hírnevét, s hogy az igazi John Kenderson a valóságban teljesen más, mint az újságok hasábjain. Csendesen odalépett a játszadozókhoz, majd ő is leereszkedett a szőnyegre. Sandra rögtön édesanyja nyakába borult, Stephanie pedig tartózkodóan szemlélte az eseményeket. A nő a szőke kislányhoz fordult, és így szólt:
            – Szia Stephanie. Én az édesapád új munkatársa vagyok. Együtt fogunk énekelni apukáddal, és egy ideig itt fogunk lakni nálatok. A kislányomat már ismered.
            – Szia – mondta a kislány, és odament Bonnie–hoz. A gyerek figyelte Sandrát, majd feladta tartózkodását, és ő is a nő karjaiba bújt.
John látta lánya minden mozdulatát, de nem csak a gyerekre koncentrált. Nézte Bonnie varázslatos szemeit, és ebbe a tevékenységbe teljesen bele is feledkezett. A fiatal nő átölelte mindkét kislányt, és teljesen zavarba jött, amikor meglátta, hogy az énekes őt nézi. Nézte a számára oly vonzó kék szemeket, és immár ő sem tudta levenni a tekintetét róluk. Abigail asztalhoz invitáló hangja törte meg a két felnőttet felkavaró varázst. Zavartan másfelé néztek, majd kézen fogták a gyermeküket, és némán átmentek az ebédlőbe.
A reggeli a legnagyobb csendben folyt. John maga elé meredt, miközben a tejeskávéját kortyolgatta. A lányok már nagyon éhesek voltak, és az evéssel voltak elfoglalva. A házvezetőnő és a nevelőnő egymással beszélgetett, Bonnie pedig a gondolataiba merült. A fiatal nő is megivott egy tejeskávét, evett egy kis gabonapelyhet, majd ivott egy pohárnyi frissen facsart narancslevet is. Gondolatai vadul kergették egymást, hiszen munkakapcsolata Johnnal eddig nagyon ígéretesnek indult. A férfi kedves volt, figyelmes és előzékeny. Már nagy vonalakban vázolta, hogy mit vár el tőle, és figyelmeztette, hogy a munka mindennél fontosabb számára. Egyetlen félreérthető szava, vagy mozdulata sem volt, így az eddigi viszonyuk bátran barátinak volt mondható.
Kenderson is gondolkodott, szinte ugyanezek a gondolatok fogalmazódtak meg benne. Tetszett neki a fiatal nő természetessége, és az, hogy egy cseppet sem mesterkélt. Nagyon jókat beszélgetett a lánnyal, és el sem tudta képzelni, hogy munka közben akár csak a legcsekélyebb probléma is felmerülhetne közöttük. Megbeszélték, hogy ő biztosítja az akadálymentes utat a sikerhez, pártfogoltja pedig keményen megdolgozik a hírnévért. Ismét Mrs. Sullivan zökkentette ki mindkettőjüket a gondolataikból, hiszen elkezdte leszedni az asztalt. Mindannyian felálltak, és kimentek az udvarra. A lányok magukkal vonszolták Kathyt, így hát ők négyszemközt maradtak egymással. A nő szinte félve nézett a férfi arcára, amikor az elmosolyodott. Megcsóválta a fejét, tovább vigyorgott, kézen fogta vendégét és a napernyő alatt álló kerti bútorokhoz vezette. Hellyel kínálta a lányt majd ő is leült. Nem várta meg, ameddig az énekesnő összeszedi a bátorságát, hanem elkezdett ő beszélni:
            – A mai program a következő módon néz ki: bemutatlak az együttes többi tagjának, és a menedzsmentnek. Erre a legmegfelelőbb helyszín a Black Box nevű mulató, amely teljesen véletlenül az én tulajdonom. Még ebéd előtt megejteném ezt a vizitet, úgyhogy ha nincs ellenvetésed, akkor hamarosan indulunk.
            – Rendben, ahogy akarod.
            – Még valami, Bonnie. Láttam rajtad, hogy zavarban vagy, nyilván ennek a nappaliban történt dolog az oka. Igazad van, valóban téged néztelek. Még soha nem láttam, hogy valaki ilyen természetesen közeledjen egy gyerekhez, mint te akkor Stepahnie–hoz. Ez teljesen elbűvölt engem, hiszen a lányomra nem jellemző, hogy a számára ismeretlenekkel rögvest ilyen bizalmasan viselkedjen. Megígérem, hogy többé nem hozlak ilyen zavaró helyzetbe. Most már minden tiszta, és érthető?
            – Igen John. Ne haragudj, hogy nem mondtam meg rögtön, hogy mi a problémám, de nem is igazán tudtam megfogalmazni a zavartságom okát! És ez talán még jobban felkavart, mint a tekinteted – győzte le nyugtalanságát a lány.
            – Hozzá kell szoknod, hogy figyellek, szépségem! Sok múlik a közös sikerünkön, neked talán az egész életed, nekem és a Bermudának pedig a szakmai elismertség. Minden moccanásodat figyelni fogom, és azonnal a tudomásodra fogom hozni, ha valami nem tetszik.
            – Rendben, és köszönöm.
            – Igazán nincs mit. Akkor indulhatunk?
            – Igen – bólintott helyeselve az énekesnő.
            – Motorral megyünk, ha nincs ellenvetésed – mondta a férfi.
John lement a garázsba, és előhozta onnan fekete Harley Davidson típusú motorját. Helytelenítően végignézett vendége öltözékén, majd közölte, hogy jobb lenne, ha Bonnie a motorozáshoz hosszú nadrágot venne fel. A lány megfogadta a tanácsot, és felrohant a szobájába átöltözni. Kárörvendően mosolygott, amikor felvette a motorozáshoz alkalmas ruhát. Egy rojtos farmernadrágot, egy derekán megkötött ujjatlan farmerblúzt és egy rojtos bőrdzsekit vett fel. A szemére feltett egy sötét lencséjű szemüveget, és lefutott a lépcsőn. Az énekes helyeslően bólintott, amikor meglátta, majd megpaskolta maga mögött az ülést. Bonnie felült a motorra, átölelte a férfi derekát és hozzásimult. John kaján vigyorral a szája szögletében végigsimította a lány kezét a derekán, majd elindult a géppel, és kirobogott a kapun. Az úton a nő amennyire csak tudott, hozzábújt a szőke férfihoz, s arcát a hátára fektette. Már beértek a városba, amikor a lány kissé távolabb húzódott az énekestől. A zenész a mulató előtt megállította a motort. Végignézett a parkolóban álló járműveken, így megállapíthatta, hogy már mindenki megérkezett. Az együttes tagjai – ugyanúgy, mint ő – kivétel nélkül motoron érkeztek. Rick Bermen autóján kívül pedig felfedezte még három igazgatósági tag járművét is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése