Reményhajsza - 1. fejezet

1. fejezet

 

John Kenderson meglepetten pillantott ki házának ablakán. Az épület előtt a Bermuda együttes autója állt meg, s kezében egy csomaggal, az egyik alkalmazott szállt ki belőle. A férfi tudta, hogy házvezetőnője majd átveszi a küldeményt, ezért ráérősen tovább álldogált az ablak mellett, miközben zenekara dolgain gondolkodott.

John immáron tíz esztendeje zenével kereste a kenyerét, dalaival rengeteget turnézott. Tehetsége és szorgalma hamar meghozta gyümölcsét, így a világnak igen kevés olyan szeglete volt, ahol a rockzenét kedvelők ne ismerték volna a nevét. Ameddig úton volt, a kislányára és a házára is vigyáznia kellett valakinek, így alkalmazottaknak volt kénytelen adni ezeket a feladatokat. Ez a kényszer szülte helyzet azonban jó megoldásnak bizonyult, s az együtt töltött évek miatt az énekes inkább a családtagjainak érezte a házvezetőnőt és lánya nevelőnőjét, semmint alkalmazottaknak. A harmincnyolc esztendős Kathy Donovan felügyelt a kislányra, Stephanie–ra, a közel ötvenéves Abigail Sullivan, pedig a házvezetőnő és a korelnök volt az énekes házában.

A gyerek anyja, Dorothy nem ápolt szoros kapcsolatot sem a férjével, sem a lányával, így a zenész most is csak a banki értesítőkből tudta, hogy nagyjából merre jár a felesége.

A férfi elsétált az ablak mellől, miközben a küszöbön megjelent Mrs. Sullivan, s átnyújtotta a küldeményt:

            – John, ez a csomag ugyan a Bermudának volt címezve, de azt is ráírták, hogy csak te nyithatod fel, a tartalma szigorúan bizalmas.

A zenész kedvetlenül vette át a könyv nagyságú dobozt. Szinte biztos volt abban, hogy ez is olyan ízléstelen fényképekkel van tele, amilyeneket alig három hete küldött egy ismeretlen, a feleségéről, Dorothyról és a legjobb barátjáról, egyben zenésztársáról, Richie–ről.

Dorothea egyike volt az együttest körülvevő lányoknak, akik mindenhová követték a zenekart; és szó szerint bármit elkövettek, hogy befekhessenek valamelyik zenész ágyába.

A lány úgy lett az énekes felesége, hogy buliból elmentek Vegasba és ott – nem kimondottan színjózanul – összeházasodtak. John az esküvő utáni turnéra a feleségét is magával vitte, aki hamarosan teherbeesett. Utóbb kiderült, hogy sem a házasságkötés, sem a családalapítás nem volt valami jó ötlet tőlük, hiszen az asszony csupán vagyont akart szerezni, az énekes pedig, amint erre a tényre rádöbbent, hideggé és közönyössé vált. Kenderson távolról sem ilyen családról álmodozott, ellenben mindent megtett azért, hogy anya nélkül cseperedő lánya semmiből se szenvedjen hiányt. A pöttöm baba érkezése egy kissé ugyan összekuszálta rockénekes apukája megszokott életritmusát, de ennek ellenére nagyon hamar összerázódtak. Villámgyorsan elérkezett az a pillanat, amikor John már betolakodónak érezte az időnként látogatóba érkező feleségét. A férfi – hiába hagyta el a neje – nem vált el tőle, és nem akadályozta kisded játékaiban sem. Hiszen az énekesnek így volt kényelmes, hogy a nagyvilág úgy tudta: nős és boldog családapa. Nem volt szokása a magánéletét a sajtóban kiteregetni, ezért a bulvárlapoknak meg kellett elégedniük néhány lesifotóval, illetve a szerkesztők által kitalált, a valósággal köszönőviszonyban sem lévő történetekkel.

Időközben a csomag tartalma is láthatóvá vált, egy levél, és egy videokazetta bukkant elő a dobozból. A küldemény feladója John ügyvédje – Eric Jackson – volt, aki éppen szabadságát töltötte az európai kontinensen. A levél rövid és tömör volt:

„Kedves John!

Nézd meg a mellékelt kazettát, és döntsd el, hogy bepereljük–e őket?

Döntésedről kérlek, mihamarabb értesíts!

Eric Jackson”

A férfi kíváncsian vette kezébe a kazettát, átsietett a nappaliba, és a lejátszóba süllyesztette a szalagot. A televízió képernyőjén először csak fekete–fehér csíkok futkostak, majd felcsendültek a Bermuda legelső sikerdalának kezdő akkordjai. John megdöbbent. Vajon mit akarhat Eric ezzel a régi, lassan nyugdíjas videoklippel? Tovább nézte a szalagot, majd döbbenete haragba csapott át. Már értette, hogy miért küldte ügyvédje a felvételt.

A képernyőn látható kis színpadon megjelent egy fiatal nő. Egyszerű farmervászonból készült inget és egy fekete nadrágot viselt. Odalépett a mikrofonhoz, és megszólalt:

            – Never say good bye – mondta a lány, majd felcsendültek a dal kezdő ütemei.

Miután meghallgatta a felvételt, a férfi még mindig döbbenten nézett maga elé, miközben keze lecsapott a távirányítóra, és megállította a kazettát:

            – Nocsak! Ejnye–bejnye! Nem mondjuk be, hogy ki a szerző? Úgy adjuk elő, mintha a miénk lenne? Ráadásul hozzá is írtunk egy versszakocskát, és engedélyt sem kértünk rá? Na jó, lássuk, hogy mit hozol ki belőle, kislány! – visszatekerte és újraindította a szalagot. Az előadó elkezdte énekelni a számot, méghozzá úgy, hogy alaposan meglepte vele magát a szerzőt is. A férfi eddig nem hitte, hogy valaha bárki is tudja majd úgy énekelni ezt a nótát, ahogyan ő. Mivel a szám a saját szerzeménye volt tudta, hogy milyen érzésekkel telve írta a dalt. Egy félrelépésből adódó perpatvar ihlette meg, de hiába volt a gyönyörű, lírai szerzemény, a lány nem bocsátott meg neki és azonnal kirakta a szűrét. Talán azért is lett annyira sikeres a dal, mert nagyon sok ember ráismerhetett benne a saját gondjaira, szerelmi bánatára. Az énekes már mosolygott, miközben tovább nézte a felvételt, s kezdett őszintén meglepődni a saját reakcióin. Számtalanszor megtörtént már, hogy felhívták a figyelmét egy–két ifjú tehetségre, akik az ő vállán akartak felkapaszkodni a hírnév magaslataira. Korábban szívesen segített, de mindig kiderült, hogy csak jól begyakorolta a számait az adott jelölt, megújulni nem képes, illetve saját számokkal képtelen előrukkolni. John általában ennél a pontnál látta be, hogy akit a figyelmébe ajánlottak, az nem igazán tud és akar megdolgozni a sikerért, csak gyorsan be szeretne futni. Már jó ideje nem is foglalkozott azzal, hogy más útját egyengesse a siker felé, de most úgy érezte, hogy kivételt kell tennie, mert ez a fiatal, huszonéves nő szinte elvarázsolta a tehetségével.

Ismét megnézte a klipet, és most már szándékosan a megjelenést, a színpadi mozgást figyelte.

A nőnek érdekesen vörös színű, félhosszú haja volt. Arányos testalkattal rendelkezett, nem volt kövér, de nem is a mostanság favorizált Twiggy alkattal rendelkezett. Zöldesbarna szemei nem egyszer villantak fel a világításban, és Eric is igyekezett úgy készíteni a felvételt, hogy a lehető legközelebb hozza a kamerán keresztül a boszorkányosan gyönyörű tekintetet. A lány mozgásában John semmi kivetnivalót nem talált. Nem volt túl merész, mint a jelenleg divatos pophercegnőké, és nem volt görcsösen mesterkélt sem. Látszott a mozdulatokon, hogy az énekesnő egyéniségéből fakadnak, nem koreográfus találta ki minden rezzenését. A szám befejeződött, az előadó meghajolva köszönte meg a figyelmet, majd lement a színpadról.

Az énekes hirtelen ötlettől vezérelve felemelte a telefont, és Eric Jackson mobilszámát tárcsázta.

Az ügyvéd a negyedik csengetés után vette fel a kagylót, és beleszólt:

            – Tessék John, Eric vagyok. Megkaptad a kazettát?

            – Igen, és végig is néztem. Ugye jól emlékszem, ha nem emlékszem olyasmire, hogy kaptunk volna fordítást ebből a térségből engedélyeztetésre? Miket is beszélek! Elvégre angolul énekelte az általa írt versszakot is. Tehát fordítás nem is kellett volna, csak némi engedély. Egyébként meglepően figyelemreméltó jelenség az ifjú hölgy. Mit tudsz róla?

            – Remek a memóriád, amint elkészítettem a felvételt, megkérdeztem a menedzsmentet, jött–e ilyesfajta kérés Európából. Eddig nem kértek engedélyt, viszont a hölgyemény nem most kezdte. Második gyermeke egy középosztálybeli európai családnak, a neve Bonnie Duvall, született Hagman. Férjnél van, egy kislány édesanyja, huszonhárom éves. A koncertjeit átdolgozott Bermuda számokkal kezdi és fejezi be, de mindig a nézőkre bízza, hogy erre rádöbbenjenek. Nos, hogy döntöttél? Bepereljük?

            – Előbb beszélnem kell a fiúkkal. Nekem tetszik ez a csaj, szerintem tehetséges. Egyelőre nem akarom perre vinni a dolgot, de ebbe – tudod jól – a Bermuda minden tagjának beleszólása van. Nem félek attól, hogy miatta kevesebb lemezt fogunk eladni, így nem látom értelmét annak, hogy bántsam.

            – Egyetértünk. Nem akarhat, és nem is tud ártani az együttesnek. Beszélj a fiúkkal, utána keress meg! Addig én megpróbálok kicsit bővebben tájékozódni kis riválisodról. Amint tudsz, jelentkezz!

            – Úgy lesz, köszönöm, Eric.

            – Még nincs mit, szia.

John a konyhába lépve közölte Mrs. Sullivannel, hogy másnap a fiúk teljes létszámban a ház vendégei lesznek, s természetesen még Rick Bermen, a Bermuda Menedzsment ügyvezető igazgatója is meghívást kap.

Az énekes bement a dolgozószobájába és egyenként felhívta együttese tagjait, majd Ricket, de senkinek sem árulta el, hogy mi lesz a találkozó célja.

A házvezetőnőnek is feltűnt a sietség, hiszen a ház ura általában két–három héttel az összejövetelek előtt szólni szokott neki, nem volt rá jellemző a kapkodás. Az igyekezetből csak arra tudott következtetni, hogy a bekövetkezett esemény rendkívül fontos lehet. Mivel csak a zenésztársak és az együttes menedzsere kapott meghívást a megbeszélésre, Abigail úgy döntött, hogy csak a szokásos, a fiúk által kedvelt ételeket és italokat szolgálja majd fel, nem bonyolítja túl a vendégvárást. Akárcsak az együttes minden tagjában, munkaadójában is rendkívül tisztelte azt, hogy hírneve ellenére ugyanolyan hétköznapi ember tudott maradni, mint a kisváros többi egyszerű lakója. John ugyanúgy eljárt a helyi kocsmába beszélgetni a haverokkal, meccset nézni, mint gyermekkori cimborái. Nem örökölte a vagyonát, hanem a tehetségével kereste meg. Amikor bárki azt kérdezte tőle, hogy meddig folytatja a zenélést, ő mindig azt válaszolta, hogy egészen addig, ameddig nem kell a magánéletét rejtegetnie, és nem kell magát testőrökkel körülvenni, ha ki akar menni az utcára.

John kisétált az udvarra, ahol a kicsi Stephanie játszott Mrs. Donovan felügyelete alatt. Mielőtt még kislánya közelébe ért volna, hűséges újfunlandi kutyája, Bessy szaladt oda hozzá. A férfi megvakargatta a hatalmas fekete kutya füle tövét, majd némi simogatás után a helyére küldte az ebet.

Stephanie nevető kék szeme, szöszke göndör fürtjei első látásra nyilvánvalóvá tették, hogy apja lánya. A gyerek nagyon szerette az apját, John pedig imádta a lányát. A kislány szinte nem is ismerte az édesanyját, hiszen azt idegesítette a gyereke, a férje közönye pedig egyenesen megőrjítette, így igen ritkán járt haza. Kathy meg sem próbálta helyettesíteni az anyát, hiszen Johnnak az volt a kérése, hogy Stephie tudja: a nevelőnő nem az édesanyja. Ez a helyzet magán a tényen mit sem változtatott: a zenész lánya úgy szerette a Mrs. Donovant, mintha az édesanyja lett volna, hiszen születése óta ő gondoskodott róla.

            – Stephanie, kicsi lányom, gyere apához! – szólt gyermekéhez John.

A lányka odaszaladt hozzá, és a karjaiba vetette magát. A férfi nevetve kapta fel és megpördült vele. Lánya boldogan kacagott föl, és szorosan az apjához simult.

Kathy Donovan mosolyogva figyelte a jelenetet. Akárcsak a házvezetőnő, ő is nagyon kedvelte munkaadóját. Tisztában volt azzal, hogy egy olyan híres és gazdag rockénekes, mint John, egész egyszerűen azt is megtehetné, hogy egy olyan intézetbe íratja a lányát, ahol egészen felnőtt koráig idegenek nevelik, és neki semmi gondja nem lenne vele. Ezzel ellentétben John Kenderson a háza mellett felépített egy stúdiót, hogy amíg a lemezeken dolgoznak, addig se legyen távol gyermekétől. Egyedül a turnék ideje alatt nem találkozott a kislánnyal, de ezt a problémát is gyorsan áthidalta: vásárolt egy saját repülőgépet, és ha a lánya valamilyen okból kifolyólag nem tudta elkísérni, két koncert között – ha arra mód volt – elrepült a gyerekhez.

            – Lassan készen lesz a vacsora édesem, Abigail ma megint valami nagyon finomat főzött neked. Holnap eljönnek a fiúk hozzánk, és majd jót játszhatsz velük, ha végeztünk a megbeszéléssel! Jó lesz így, kincsem?

            – Igen – bólogatott bőszen a kislány.

A gyerek még nagyon kevés szóval fejezte ki magát, de napról napra ügyesedett, és édesapja nagyon büszke volt rá.

            – Rendben van kicsikém, de tudod nagyon jól, hogy vacsora előtt fürdés van. Biztosan apa sem örülne, és persze Abigail néni sem, ha ilyen szutykosan ülnél le vacsorázni – mosolyodott el Mrs. Donovan.

Ameddig Kathy Stephanie-t fürdette, John ismét leült a nappaliban, és újra megnézte Bonnie Duvall felvételét. Érezte, hogy ösztönei nem csalják meg: a nő egy született tehetség. Rádöbbent arra is, hogy tetszik neki ez a fiatal, vöröshajú, titokzatos lány. E gondolat azonban azonnal eszébe jutatta a szeretőjét, Jennifert. Jennie modell volt – gyönyörű, de rettentően ostoba. Az utóbbi időben egyébként is eléggé terhes lett az énekes számára ez a kapcsolat, s már sokadszor fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy véget kellene vetni neki. Mivel úgy tervezte, hogy a klipen látott lánnyal közös lemezt készít – így úgysem fog ráérni hisztis modellek lelkivilágát ápolni – éppen elérkezettnek látta az időt a tervbe vett szakításhoz.

Vacsora után Kenderson – a szokássá vált menetrend szerint – a karjával a lánya feje alatt hallgatta meg a Kathy által felolvasott esti mesét. A mese közben a kislány elszenderedett, így apja lement a ház garázsában tartott Harley Davidsonjához, elindította azt, majd elrobogott a város irányába.

A Black Box nevű mulató Kenderson tulajdonában volt, de az utca embere is bátran bemehetett, amennyiben meg tudta azt állni, hogy a Bermuda hírességeit legalább ezen a helyen nem zaklatta.

Ebben a mulatóban beszélt meg az énekes találkozót Jenniferrel. A férfi nem tudta, hogy hogyan közölje a modellel a hírt, nem akart neki fájdalmat okozni. Azzal azonban tisztában volt, hogy Jennie nem fog örülni, így valószínűleg a megszokott hisztériás kirohanásainak egyikével fogja szórakoztatni a bár közönségét.

A nő a bárpult mellett állt, és szokatlanul vidámnak tűnt. Ha valaki messziről nézte őket, jól összeillő párnak látta a két hírességet. Mivel a lány szintén nagyágyúnak számított a modellek között, senki sem csodálkozott azon, hogy John őt választotta. Gyakori eset volt, hogy a zenészek barátnői modellek voltak, általában mindkét szakma menedzsereinek igen nagy örömére. Ugyan Jennifer fekete haja és sötétbarna szeme szöges ellentétben állt Kenderson világító szőkeségével és kék szemével, ennek ellenére remekül mutattak együtt. Azt csak az énekes közelebbi barátai tudták, hogy a férfi egy percig sem gondolkodott azon, hogy esetleges válása után Jennifer legyen a következő Mrs. Kenderson. Így senki nem próbálta őt megkörnyékezni – hála a médiában a modell menedzsmentje által aprólékosan kiteregetett részleteknek – tehát nyugodtan tudott koncentrálni a munkájára. Jennifer pedig megelégedett azzal, hogy a neve mindig megjelent a férfi nevének társaságában. A komolyabb kapcsolatot a modell sem forszírozta, hiszen mindig bővében volt a hódolóknak, és nem óhajtotta lekötni magát. Főként nem John Kendersonnal, hiszen annyira azért ismerte őt, hogy tudta, akkor addigi szabados életformájának vége. Volt idő, amikor a nő az egész kapcsolatot másként gondolta, de hamar észrevette, hogy a zenész nem szereti őt. Bár sosem beszélt érzéseiről az énekessel, tisztában volt vele, hogy kapcsolatuk elég gyenge lábakon áll. Éppen ezért Jennifer várta az alkalmat, hogy végleg búcsút vehessen a férfitól, és úgy tűnt, hogy az alkalom elérkezett. Hugh Westtől kapta meg eddigi modellkarrierje legjobban fizetett állását, amely viszont hónapokig tartó távollétet jelentett volna, ezért a lány úgy döntött: elhagyja Johnt. Új megbízója szinte undorítóan gazdag volt – sokkal gazdagabb, mint John Kenderson – és imádta Jennifert. A lány igyekezett bebiztosítani magát, ezért a megbeszélés után rögtön látogatást tett jövendő kenyéradója ágyában, ami olyan sikeres volt, hogy West ott helyben megkérte a modell kezét. Jennifer tisztában volt vele, hogy huszonhat évesen már egyre kevesebbszer fogják hívni bemutatókra és fotózásokra, így ideje megállapodnia. Hugh nagyon tetszett neki – pontosabban a milliomos bankszámlája vonzotta ellenállhatatlanul – ezért elhatározta, hogy ő lesz az, akihez hozzáköti az életét.

Most azonban, meglátva Johnt, egy kicsit elbizonytalanodott. Igaz, hogy a menedzsment erősködött, hogy teregessék ki kettőjük kapcsolatát, de nem hagyta igazán hidegen a férfi, tehát neki eddig sem esett nehezére eljátszani John Kenderson szeretőjét. Ha a zenész egy kicsivel több érzést belevisz kettejük kapcsolatába, Jennie mindent megtett volna, hogy feleségül vegye, de az énekes mindig éreztette vele, hogy nem szerelmes belé, így a lány sem erősködött.

A szőke zenész nézte a gyönyörű nőt, akivel éppen szakítani készült. Tagadhatatlanul egy kifejezett szépség volt a modell, de Kenderson kevesellte saját érzelmeit a kapcsolat folytatásához. A lányhoz lépve üdvözölte őt, mire Jennifer bizalmasan belekarolva csevegni kezdett:

            – Szia Johnny! Mi ez a hirtelen találkozó? Bár éppen kapóra jött, mert komolyan kell veled beszélnem.

            – Rendben Jennie, hallgatlak! – mutatott érdeklődést John.

            – Kaptam egy megbízást Hugh Westtől. Ez még nem lenne ok arra, hogy szakítsak veled, de megkérte a kezemet és én igent mondtam. Ellenben, ha te is megkérnél, biztosan gondolkodóba esnék. Most még ugyan Dorothy a feleséged, de mivel nyitott házasságban éltek, nem hinném, hogy akadályt gördítene a válásotok elé, ha tisztességesen megfizeted a lelépését. Szóval mi a válaszod Johnny? – mosolygott a nő.

            – Gratulálok, Jennifer! Én nem akarok elválni, nősülni meg még inkább nem szeretnék. Szerintem mindkettőnk részéről elhibázott lépés lenne, ha összeházasodnánk. Biztosan boldogok lesztek Hugh–val, ő egy remek ember.

            – Tudom John, hogy sosem voltál szerelmes belém, és már nem is fáj annyira, mint amikor rádöbbentem. Jó volt veled, szép is, de elmúlt. No, halljam, miért kellett olyan sürgősen idejönnöm?

            – Szakítani akartam veled, de megelőztél.

            – Nocsak! Megjelent a nagybetűs szerelem az életedben? És nem én vagyok az? Ez igazán nem szép tőled! – próbált tréfálkozni a nő.

            – Nem szerelem, munkáról van szó. Új lemez, koncertek, turné. Ebbe már nem férsz bele – válaszolt az énekes.

            – Ugyan Johnny! Mikor fértem én bele a te életedbe? Ugyan, ne szabadkozz! Nem igazán szakítottunk egymásra időt, így kész csoda, hogy eddig, és legalább ennyire működött.

            – Igazad van Jennie. Kívánom, hogy minden vágyad teljesüljön! Sok boldogságot nektek!

            – Én is sok sikert kívánok neked és természetesen az egész együttesnek.

            – Köszönöm Jennifer – adott egy búcsúpuszit John a modellnek.

A férfi nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a várt hisztéria nélkül sikerült megvalósítani a szakítást. Az énekes körülnézett, hogy zenésztársai közül van–e valaki a mulatóban, de mivel egy ismerős arcot sem látott, inkább hazament. Mielőtt lefeküdt volna aludni, még megnézte néhányszor Bonnie klipjét, majd nagy tervekkel a fejében nyugovóra tért.

*

Bonnie fejfájással ébredt lakótelepi lakásának hálószobájában. A férje, Peter már elment dolgozni, kislánya Sandra, még az igazak álmát aludta a gyerekszobában, kutyája, Roxanne pedig éppen vizet lefetyelt az előszobában álló vizestálkájából.

Bonnie huszonhárom éves volt. Fiatalon ment férjhez Peterhez, akkor úgy tűnt, hogy boldogságuk útjába senki és semmi nem állhat.

Egy nagy szerelemnek volt vége, amikor megismerte a férjét. Mivel egészen más stílusban közeledett felé, mint az addig ismert fiúk, teljesen elszédítette Bonniet. Vacsorázni nem a McDonalds-ba vitte, virágot hordott elé szinte naponta, leste minden kívánságát. Teljesen természetes volt, hogy a szinte még csitri lány teljesen belezúgott a neki hevesen udvarló férfibe. Álmában sem hitte, hogy az a tíz év korkülönbség komolyan közéjük állhat valaha is, de mostanra rádöbbent, hogy tökéletesen elhibázott lépés volt házasságot kötni Peterrel. Ha azonban saját magához kellően őszinte akart lenni, akkor el kellett ismernie, hogy ennek az érzésnek a kettejük közötti korkülönbséghez semmi köze nem volt. A fiatal nőnek az sem tetszett, hogy Peter csak és kizárólag angolul volt hajlandó beszélni a gyerekkel, mert a kislány emiatt sokkal később szólalt meg az anyanyelvén is. Bonnie színtiszta sznobizmusnak tartotta férje elgondolását, és úgy gondolta, hogy elégséges lenne a gyereknek az óvodában elkezdenie az idegen nyelv tanulását. A lány tiltakozása ellenére sem viselkedett a férfi másként, és ez az ellentét csak az egyik volt a sok közül a házaspár között.

Bonnie ugyan nem tudott róla, hogy a férjének lenne valamilyen kapcsolata, de érezte, hogy valami nem stimmel kettejük között. Peter nem nézte jó szemmel, hogy felesége közönség elé lépett a dalaival, és egyáltalán nem tetszett neki az asszony hirtelen jött sikere sem. Pedig a lány mit sem változott attól, hogy lassan egy egész ország kedvence lett. Sokat foglalkozott Sandrával, vezette a háztartást, és ugyanúgy kiképzésre járt Roxanne–nal, mint eddig. Természetesen a fellépések után többen megpróbálták őt megkörnyékezni, de eddig még senki sem járt sikerrel.

Bonnie egyetlen dologtól tartott igazán: hogy lebukik, ugyanis tudta, hogy a szerzői jogokkal kapcsolatban adódhatnak a jövőben problémái. Jim Dexter, a menedzsere figyelmeztette is erre a veszélyre, de a lány remélte, hogy túl kis pont ő ahhoz, hogy a Bermuda felfigyeljen rá.  Az utolsó koncertjén azonban meglátott egy férfit, amint éppen videofelvételt készít, és onnantól kezdve alig tudott az előadásra figyelni, mert valamilyen megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába. Bonnie–nak nem voltak illúziói: tudta, hogy nagy bajba kerülhet a szerzői jogok miatt, ráadásul a Bermuda követelése tökéletesen jogos lett volna.

Tehát a fejfájás teljesen helyénvaló volt, hiszen Peter valószínűleg őrjöngeni fog, ha balsejtelmei beigazolódnak. Fáradtan és idegesen támolygott ki a szobából, bevett egy fejfájás csillapító gyógyszert, majd bekapcsolta a televíziót. Sandra még mindig édesen aludt, így Bonnie nyugodtan elkészíthette a reggelijét. Kávézás közben nézte az egyik zenei csatorna műsorát, ahol éppen egy Bermuda számot adtak le. Annak ellenére elszorult a torka, hogy mint mindig, most is elvarázsolta ennek a szőke, kékszemű férfinek a hangja. Janet, a barátnője azzal vádolta régebben, hogy azért kedveli a Bermuda számait, mert tetszik neki az énekes, John. Hazugság lett volna, ha az állítja, hogy ez nem igaz, de már legalább két egész éve a Bermuda volt a kedvenc együttese, amikor egy poszteren először meglátta a zenekar tagjait. Mindezek ellenére azonban először valóban a zene fogta meg, csak utána tűnt fel neki, hogy a frontember külsejében is legalább annyira tetszetős, mint a dalai.

A számnak vége volt, és a kicsi Sandra is felébredt. Bonnie odaültette a reggelije elé, és amíg gyermeke evett, addig ő elmosogatott. Miután végeztek, felöltöztette a kislányt és levitték sétálni a kutyát.

Lent a téren, a kora nyári meleg délelőttön, sok kisgyermekes anya sétált gyermekével. Bonnie közkedvelt személyiség volt a lakótelepen, hiszen eddigi életének huszonhárom évéből huszonegyet itt töltött. Szinte mindenkit ismert, és mindenkihez volt egy–két jó szava. Régi barátai közül sokan tudták, hogy jelenleg mivel keresi a kenyerét, de mivel a lány mit sem változott, nem ez volt a téma, amikor beszélgettek.

Barátnője, Janet is ott volt, és elkezdett mindenféle ostobaságról fecsegni, amikor megjelent a téren a postás. Mivel régóta hordta a leveleket az öreg Gary, mindenkit személyesen ismert, és tudta, hogy ilyen szép időben inkább a téren kell a küldemények címzettjeit keresni, mint a lakásokban.

Odasietett Bonnie–hoz, és átvetette a fiatal nővel a tengerentúlról légipostával érkezett ajánlott küldeményt. A lány nem gondolta, hogy az utolsó koncertje óta eltelt idő elegendő lett volna arra, hogy máris a periratokat kapja meg a Bermudától. Márpedig a feladó a Bermuda Menedzsment volt. Nem bontotta fel a küldeményt, hanem Janetre bízta Sandrát és a kutyát, ő pedig taxival a férje irodájába indult.

Röpke húszperces kocsikázás után meg is érkezett ahhoz az irodaépülethez, amelyben a férje cége is bérelte az irodáit. A küldeményt még mindig nem nyitotta föl, úgy gondolta, hogy ahhoz mindenképpen szüksége lesz egy kis támogatásra, és ezt hitvesétől remélte megkapni.

Belépett az irodába, amelynek előterében Peter asszisztense, Amanda ült. A titkárnő rámosolygott főnöke feleségére, és sima hangon közölte, hogy a férfinek fontos tárgyalása kezdődött nem is olyan régen, amely valószínűleg hosszan el fog húzódni. Bonnie már éppen menni készült, amikor kinyílt férje irodájának az ajtaja, és kilépett onnan egy nagyon ismerősnek tűnő, igen elegáns hölgy.

Az énekesnő még mindig nem fogta föl, hogy vajon milyen céllal lehetett a távozóban lévő nő a férje elsötétített irodájában, csak az után kutatott emlékezetében, hogy honnan ismerős neki ez az asszony. A harminc év körüli hölgyemény hosszú szőke haja kontyba volt tekerve, karcsú testén elegáns piros kosztüm feszült. Bonnie most már alaposabban szemügyre vette őt és feltűnt neki, hogy a haja kissé zilált, a sminkje enyhén elmosódott. Az irodából kilépett Peter is, az ő külseje mindent megmagyarázott. Kócos haja, rúzsfoltos arca, mellkasának közepéig kigombolt inge arról tanúskodott, hogy az irodában az imént nem egy szokványos tárgyalás folyt. A lány döbbenten nézte férje fekete haját, és zöld szemét, fejébe ismét belehasított a fájdalom, de most már a bizonyosságtól: hitvese bizony hűtlenkedik.

Peter Duvall harminchárom éves volt éppen, és kezdte nem meghazudtolni addigi hírnevét, miszerint egy gátlástalan szoknyapecér. Mindig kínosan ügyelt arra, hogy fekete hajának és zöld szemének nem mindennapi kontrasztja a kellő mennyiségű hölgyet tartsa izgalomban. Miután megnősült, és megszületett a lánya, egy kicsit mintha megnyugodott volna, de ez gyorsan elmúlt, és ugyanolyan lendülettel kezdte hajszolni a kalandokat, mint addig. Bonnie–t a maga módján szerette, rettenetesen féltékeny volt szép, ifjú feleségére, de semmit nem tett annak érdekében, hogy az asszony érezze a szeretetét.

Amikor a nő elkezdett énekelni, majd fellépni; Petert majd szétvetette a düh, és a féltékenység. Úgy gondolta, hogy asszonya azért jön haza olyan fáradtan a koncertekről, mert utána az öltözőjében a menedzserek, a rajongók, a kísérő zenekarok tagjaival orgiákat rendez. Soha nem nézte végig a lány egyik fellépését sem, így hát nem tudhatta, hogy mennyire megerőltető fizikailag egy koncertet végigénekelni.

Duvallnak kapóra jött Dorothy Kenderson ismeretsége amellett, hogy számára egy rendkívül vonzó, izgató nővel hozta össze a sors. Meglátása szerint így bosszút tudott állni ismeretlenül is John Kendersonon, hiszen ha ő nem lett volna, Bonnie nagy valószínűséggel soha nem kezd el énekelni.

Az énekesnő megfordult, hogy a lifthez menjen, de Peter utánament, és megfogta a karját. Bonnie egy ideig némán nézte a férjét, majd dühösen megszólalt:

            – Régóta tudom, hogy a házasságunk elhibázott, és válságban van. Most bebizonyosodott, hogy megcsalsz, valószínűleg nem először. A lakásunkba ne gyere vissza, a ruháid kint lesznek a folyosón az ügyvédem nevével és telefonszámával! El akarok válni tőled, hiszen már csak Sandra az, aki összeköt minket. A gyereknek is sokkal jobb lesz nélküled, nekem meg főleg.

            – Nem hagyhatsz el, Bonnie! A feleségem vagy, a gyerekem anyja. Nem tűröm el, hogy elhagyj, és elszakíts a lányomtól! Istenemre mondom, ha nem az irodámban lennénk, most megemlegetnéd ezt a kis jelenetet! – válaszolt ingerülten Duvall.

            – Ne légy nevetséges Peter! Mit szólna az új – vagy nem is olyan új? – szeretőd, ha meglátná, hogy vered a feleségedet? Vagy talán nem tudja, hogy nős vagy? – gúnyolódott az asszony.

            – Tudja, képzeld el! Sőt én is tudom, hogy ő kinek a felesége! Komolyan mondom Bonnie, fogalmam sincs, hogy mit zabálsz John Kendersonon! Láthatod, hogy a felesége is nálam vigasztalódik. Amióta kitaláltad ezt az őrült rockénekesdit, azóta tudom, hogy egyetlen célod van ezzel: Kenderson ágya! De abból nem eszel! Nem hinném, hogy miattad elhagyná Jennifer Mosst! – dühöngött fojtott hangon a férj.

            – Jól figyelj Peter! Nekem nem kell sem Kenderson, sem más! Ha végre törvényesen is megszabadulok tőled, bolond leszek bárki kedvéért újra hurokba dugni a fejem! Egyébként is, Kenderson ágya kicsit messze van ahhoz, hogy oda vágyakozzam! – mondta a lány.

            – Kíváncsi vagyok, hogy mire jutsz nélkülem, bébi! A gyerekszobádból egyenesen az én hálószobámba költöztél! Egy pillanatig nem álltál meg egyedül a lábadon! Kíváncsivá tettél, hogy vajon mégis, hogyan képzeled el a jövődet? Vagy visszaköltözöl a mamához? – gúnyolódott Duvall.

            – Ne érdekeljen, megoldom, Peter. Én most megyek, te maradj csak! A soha viszont nem látásra! – fejezete be az énekesnő a mondandóját.

            – Fordulj fel, te kis ribanc! – jött rögtön az udvariatlan válasz a férjtől, majd bevágta felesége után a liftajtót.

Bonnie minden porcikájában remegve sietett haza. Otthon volt már egy jó ideje, amikor észrevette, hogy a Bermudától kapott borítékot még mindig nem nyitotta fel. Felhívta telefonon Jim Dextert, és kérte, hogy este jöjjön el hozzá, hogy együtt bonthassák fel a küldeményt. Jim igenlő válasza után Janetet is megkérte arra, hogy maradjon vele, majd nekiállt összecsomagolni a férje ruháit.

Ebéd és mosogatás után ismét bevett egy fájdalomcsillapító tablettát, mert a fejfájása inkább erősödött, ahelyett, hogy enyhült volna.

Forgatta a kezében a vaskos, felbontatlan borítékot, és el sem tudta képzelni, hogy mihez fog kezdeni. Bár a férje dühétől már nem kellett tartania, de minden bizonnyal anyagi csődöt jelentett a még mindig lezárt borítékban lévő, istenverte levél. 

*

Felvirradt a következő nap reggele, amelyet John úgy kezdett, mint mindig. Felkelés után felöltözött, és kutyája társaságában elindult kocogni. Bessy – újfunlandi létére – meglepően fürge jószág volt, de soha nem futott túl messzire gazdájától. Általában tíz perc után kitombolta magát, és felvette a kocogó férfi tempóját. Miután visszafutottak a házhoz, Bessy kimerülten rogyott le az udvaron, gazdája pedig friss vizet adott neki, majd bement a házba. Mire lezuhanyozott, a ház többi lakója is talpon volt.

Abigail friss narancslevet préselt a reggelihez, Kathy pedig Stephanie–t próbálta rávenni arra, hogy felöltözzön.

John leült a tejeskávéja mellé, elolvasta az újságot, majd kiment a birtok végében álló stúdióhoz.

A stúdióban csak az ügyeletes technikus volt jelen, de az énekes közölte vele, hogy nem komponálni vagy zenélni akar, csak benézett. Kiválasztotta a hangszerek közül kedvenc gitárját, a kezébe vette, és pengetett rajta pár szólamot.

Miután kivételesen semmi dolga nem volt, visszament a házba. Addigra Stephanie is megreggelizett. Evés után kivonult a gyerekkel az udvarra, ahol fogócskázással és bújócskázással ütötték agyon az ebédig hátralévő időt. A kislányt a nevelőnő ebéd után lefektette egy kis sziesztára, így az énekes lement a nappaliba segíteni Abigailnek. A fiúk lassan kezdtek el szállingózni a megbeszélésre, elsőként Bryan érkezett meg, a csapat szintetizátorosa. Őt Jake követte, aki a dobokat püfölte, majd befutott a két gitáros, Axl és Richie is. A menedzserre még várni kellett egy kicsit, de hamarosan megérkezett ő is. John szívélyesen üdvözölte zenekara tagjait és Ricket.

            – Nem akarlak feltartani titeket, ezért rögtön belevágnék a közepébe – kezdte el a megbeszélést az énekes. – Eric Jacksont mindannyian ismeritek, hiszen az együttes jogi dolgait is ő intézi, nemcsak az én ügyvédem. Jelenleg szabadságon van Európában, ennek ellenére meglepett egy csomaggal. Szeretném, ha először elolvasnátok a levelet, majd megnéznétek a kazettát és elmondanátok a véleményeteket.

Ezzel elindította a videóba már előzetesen bekészített szalagot, és egyenként szemügyre vette zenésztársain a látottak által rájuk gyakorolt hatást.

Bonnie klipje tagadhatatlanul nagy tetszést aratott. Bryan nyilvánított először véleményt:

            – Gyönyörű nő és tehetséges énekes. Meg tolvaj. Kíváncsivá tettél, John!

Axl jelezte, hogy beszélni kíván:

            – Remekül énekel, ízlésesen mozog a színpadon, és ami a fő, hogy nem a tömeg–technot nyomja, hanem az isteni hard rockot!

Jake csak ennyit mondott:

            – Csatlakozom az előttem szólókhoz.

Richie is közölte a véleményét:

            – Még annyit hozzátennék a többiek véleményéhez, hogy szívesen megismerkednék vele személyesen. Észbontóan gyönyörű szemeit megnézném a lehető legközelebbről is…

Az énekes elmosolyodott:

            – Nagyjából erre számítottam fiúk! Most már csak Ricknek kellene mondania valamit, aztán akár vázolhatnám is a terveimet!

            – Nos, nem hinném, hogy rajtam áll, vagy bukik a terved John, de én egy kicsit aggódom. Ha nem perelünk, akkor a kiscsibe meg a többi hasonszőrű elszemtelenedik, és majd jól a fejünkre nő. Nem tudom, hogy mit akarhatsz, de szinte biztosra veszem, hogy meg szeretnéd hívni az együttesbe legalább egy lemez erejéig. Ez szép terv, de nem biztos, hogy jó is. Hallottátok Richie első reakcióját!  Egy nő jelenléte felszínre hozhat olyan ellentéteket, amelyek jelenleg nem léteznek az együttesben. Mivel a hölgy gyönyörű, ti valószínűleg versengenétek a kegyeiért. Talán egyedül John nem, de még mindig van így is négy potenciális rivális. Eddig az aggodalmak. Most halljuk a konkrét elképzelést!

            – A tervet te már nagyjából ismertetted, drága menedzserünk. Nagyon tetszik a hölgyemény énekhangja, éppen ezért szeretnék legalább egy közös lemezt készíteni vele. Amennyiben csak Rick szexuális felhangú aggodalmai vannak, viszont ti tényleg nem dürrögő fajdkakasokként fogtok viselkedni, lehetőleg a munkára koncentráltok, akkor meghívom az együttesbe Bonnie Duvallt – fordult együttese tagjai felé az énekes. – Egyéb vélemény, kérdés?

            – Nekem lenne még egy–két kérdésem! – szólt közbe Richie.

            – Halljuk, ne fogd vissza magad! – biztatta a gitárost az énekes.

            – Mit tudsz még róla?

            – Keveset. Huszonhárom éves, férjnél van, egy gyermek édesanyja. Képzett énekhangja van, a hazájában már ismertnek számít – kezdte mondókáját a szőke férfi.

            – Mégis mit gondolsz, majd a férje elengedi hónapokra? És ő kibírja a gyereke nélkül? – sorolta aggodalmait Rick is.

            – Csak azért, hogy ne legyen túl nagy a kísértés, Bonnie Duvallt a családjával együtt hívom meg, hogy az akadályokat minimalizálni tudjam. Így a férjének nem lehet kivetnivalója az együttműködésünket illetően, valamint ti sem tudtok olyan hevesen udvarolni neki, mint első pillanatban azt hittétek. És persze neki sem fog hiányozni a kislánya. Így mindenki maximálisan a munkára tud koncentrálni. A házamban fognak lakni a különálló lakásban, ha ez nekik is megfelel. Egyéb kérdés?

            – És mi van akkor, ha nem vállalja? Akkor szép lassan elhódítja a rajongóitokat? – érdeklődött ismét a menedzser.

            – Erre is gondoltam – vigyorgott talányosan a frontember. – Ha nem akar jönni, akkor kénytelen lesz saját számokat írni, és azok sikerével beérni, mert ugyan visszamenőleg nem perelem be, de ha ezután is a jelenlegi repertoárral lép fel, akkor igen. Márpedig ennyi pénzt ilyen rövid idő alatt nem hinném, hogy sikerült már összeénekelnie. De ha egy kicsit is számít neki a szakmai fejlődése, akkor elfogadja az ajánlatomat. Sokkal jobban fog járni, és nem csak anyagilag.

            – Ezt jól kitervelted, John. Nem is tudom, hogy miért van egyáltalán menedzseretek? – válaszolta Bermen.

            – Nyugi, jó öreg Rick, nem veszem el a kenyeredet! Megírom neki a meghívó levelet, a többi természetesen a te dolgod lesz – veregette meg az igazgató vállát az énekes.

Most már Stephanie is bejöhetett, hiszen apja megígérte neki, hogy játszhat a fiúkkal, és a kislány imádta John zenésztársait. Leginkább Richie–ért rajongott, mondogatta is neki a férfi, hogy ha húsz év múlva is ennyire fogja őt szeretni, akkor bizony elveszi feleségül.

A hangulat nagyon jó volt, hiszen a Bermuda – nagyon úgy tűnt – ismét új lendületet vett. Mindenki abban reménykedett, hogy Bonnie Duvall elfogadja John ajánlatát, és a nő megjelenése semmilyen végzetes változást nem idéz elő a zenészek egymáshoz való kapcsolatában.

Az idő gyorsan elszállt, már Stephanie régen lefeküdt, mire elmentek a vendégek. John és együttese még számtalanszor megnézte Bonnie videoklipjét, aminek hatására nagy tervekkel a fejükben mondtak egymásnak búcsút; és kívántak jó éjszakát.

* 

Jim percnyi késés nélkül érkezett meg, gondterheltségét nem is próbálta rejtegetni. Közel harminc esztendeje menedzselt kisebb–nagyobb tehetségeket, de Bonnie Duvall volt a pályája csúcsa.

A férfi ötvennégy éves kora ellenére nagyon kedvelte a rockzenét, és világosan látta, hogy új pártfogoltja mennyire profin adja elő kedvenc együttesének, a Bermudának a számait. Nagy pénzt látott a fiatal nőben, és most rettegett attól, hogy dédelgetett álmai hamarosan szertefoszlanak.

Bonnie minden ceremónia nélkül felnyitotta a borítékot, amelyből egy levelet vett ki, ami így hangzott:

„Kedves Mrs. Duvall!

Az ügyvédemen keresztül értesültem a szárnypróbálgatásairól. Láttam egy koncertfelvételt is, amelyben előadja a Bermuda együttes egyik sikerdalát, amelyet átdolgozott. Az ilyen esetekben szokásos lépéseket még nem tettem meg a szerzői jogvédő hivatal felé, mert előbb személyesen szeretnék önnel találkozni. Nem tagadom, hogy más esetekben nem haboztam volna egy pillanatig sem, de egyetértésben az együttes tagjaival, valamint a menedzserünkkel, arra az elhatározásra jutottam, hogy adok egy lehetőséget arra, hogy bizonyítson.

Együttműködést ajánlok, egy közös lemez felvételét. Ha nem óhajt a Bermudával dolgozni, akkor nyomatékosan felkérem arra, hogy ne folytassa az együttes számainak átdolgozását és előadását a jövőben a koncertjein, mert az már szankciókat fog maga után vonni.

Felhívom a figyelmét arra, hogy bárhogyan is dönt, visszamenőlegesen nem fogom beperelni!

Amennyiben döntését meghozta az ügyben, kérem, szíveskedjen értesíteni az alábbi telefonszámon:

00–2365–142536–789898

Köszönettel:                            John Kenderson”

Jim Dexter nagyon megkönnyebbült, amikor pártfogoltja a levél végére ért. Igaz, hogy a későbbiekben ő is egy ilyen együttműködést tervezett, de arra számított, hogy hónapokon keresztül tartó tárgyalásokon kell majd győzködnie a Bermuda menedzsereit. Elképzelése sem volt arról, hogy mi ütött az egyébként rettentően kemény tárgyalópartner hírében álló John Kendersonba, hogy meghívta Bonnie–t.

Janet barátnőjét átölelve örült a lehetőségnek, aki szinte még fel sem fogta a levél lényegét.

Az első öröm csillapodása után Bonnie nagy megkönnyebbülést érzett. Kezdeti bizonytalansága elszállt, elképzelte, hogy végre ki tud törni a férje árnyékából, és a saját maga ura tud lenni. Hiszen John Kenderson világosan megírta a levelében: bárhogyan is dönt, nem akasztanak pert a nyakába, ellenben ha folytatja, és nem működik együtt a Bermudával, akkor csak a saját számait adhatja elő a jövőben. Ez mégsem hangzik olyan vészesen, mint egy eleve elvesztett, több millió dolláros per. Gondolkodott egy kicsit, majd tájékoztatta a döntéséről barátait is:

            – Janet, Jim! Először is szeretném megköszönni, hogy a segítségemre voltatok. Ugyan még nem mondtam, mert életemnek ez egy vadonatúj fordulata, de tudnotok kell, hogy elválok Petertől. Az éneklést nem szeretném abbahagyni, és szakmailag nagy kihívást látok a Bermuda ajánlatában. Elfogadom John Kenderson meghívását, elutazom a gyerekkel és Roxanne–nal Amerikába. A váláshoz nem kellek személyesen, a lakást az ügyvédem eladja. Talán egy–két évet leszek távol, nem tudom pontosan, hogy vissza fogok, illetve akarok–e jönni. A családommal is elrendezem az ügyet, csak azt nem tudom, hogy mi legyen veled, Jim?

            – Ugyan nem olyan sok ügyfelemmel, de történt már ilyesmi velem a pályafutásom alatt. Azt hiszem, hogy egy olyan szüneteltetési szerződést kell írnunk, amely szabályozza azt, hogy amíg ott vagy, addig a Bermuda menedzsmentje intézi a te ügyeidet is, viszont, ha bárhol máshol felléptek, az már az én hatásköröm. Ez bevett szokás, nem lesz belőle probléma – lelkesedett a menedzser is.

            – Rendben! Tudsz valamit mondani, amire vigyáznom kell? – érdeklődött a lány.

            – Rengeteg dologra, Bonnie! Fiatal vagy, és gyönyörű, ezt sokan megpróbálják majd kihasználni. A Bermudáról szállongó hírek szerint a legnagyobb szoknyapecér Richie, az együttes gitárosa. Johnt Jennifer Moss tartja rövid pórázon, de egyébként is nős. Axl, Jake, és Bryan pedig – állítólag – megrögzött agglegény, modell barátnőkkel. Nem hinném, hogy velük bármilyen problémád akadna. Richie a legveszélyesebb mind közül rádnézve. Ha a pletykák igazak, akkor Kenderson feleségét is elcsábította – sorolta a tudnivalókat Dexter.

            – Ne mondd már, Jim! És Richie még mindig a Bermudában gitározik? Kenderson pedig a barátjának tartja ennek ellenére is? – álmélkodott Janet.

            – Igen, állítólag egyáltalán nem zavarja, hogy a legjobb barátja szarvazta fel. Arról is szól a fáma, hogy Kenderson soha nem szerette a feleségét. Poénból, részegen házasodtak össze, majd az együttes turnézni ment. A Johnny gyerek magával vitte a feleségét is, aki villámgyorsan teherbeesett. Miután megszült, az asszony elhagyta az énekest. Kenderson hamar új barátnő után nézett, és a legendák szerint Jennifer Moss tényleg nagyon ragaszkodik hozzá. Bár, mint topmodell, nem hinném, hogy nagyon példás életet élne, ez pedig énekesünket határozottan irritálja. Kendersont – úgy gondolom – ez a nő sem érdekli túlságosan, elvégre még mindig nem vált el, hogy elvegye. Viszont Bonnie szerintem bizton számíthat John segítségére, mert szakmai kérdésekben nem ismer pardont. Ha Richie kikezd vele – és erre van némi esélye – valószínűleg a Bermuda legnagyobb válságát fogja okozni a frontember ilyen ügyekben nem éppen elnéző magatartása.

            – Ennek alapján egyáltalán bízhatok abban, hogy együttműködésem a Bermudával gyümölcsöző lesz? – kíváncsiskodott az érintett.

            – Nem akarlak álltatni, kislány! Én nem hiszek abban, hogy a megjelenésedet túléli a Bermuda. Vagy neked kell majd távoznod, vagy Richie–nek. Kicsi a valószínűsége, hogy a gitáros nem kezd ki veled, és annak még kisebb az esélye, hogy Kenderson továbbra is eltűri a magatartását – válaszolt a menedzser.

            – Mit mondjak, biztató! Ennek ellenére azt javaslod, hogy vágjak bele? – gondolkodott hangosan az énekesnő.

            – Igen, mert óriási lehetőség. Az már másik kérdés, hogy a Bermuda kibírja–e a belső feszültséget? Természetesen az is előfordulhat, hogy csak rémeket látok, és nem lesz semmi baj. Te világhírű leszel az együttes segítségével, én pedig undorítóan gazdag – mosolygott Dexter.

            – Remek! – helyeselt a lány. – Rengeteg dolgom lesz, de mindenekelőtt fel kell hívnom a válasszal Kendersont.

            – Mi már nem is zavarunk, intézkedj drágám! – fogta karon Janet a menedzsert és becsukta maguk után a bejárati ajtót.

Bonnie ágyba dugta Sandrát, azután tárcsázta John Kenderson számát.

A telefont néhány csöngetés után maga a férfi vette fel:

            – Tessék, Kenderson.

            – Jó napot, Mr. Kenderson, Bonnie Duvall vagyok – fedezett fel bosszúsan némi bizonytalanságot a saját hangjában a lány.

            – Jó estét Mrs. Duvall, elvégre a tengerentúlon éppen másfajta napszak van, mint itt – hallatszott a derűsen magabiztos válasz.

            – Mr. Kenderson, megkaptam a levelét, nagyon hízelgőnek tartom az ajánlatát, amelyet nagy örömmel el is fogadok – remegett meg ismét Bonnie hangja egy kicsit.

            – Nagyon örülök, szerintem jól döntött! Mikorra tudna idejönni a családjával? – érdeklődött a férfi.

            – Még van egy kevés elintézendő ügyem, de azt hiszem, hogy egy hét múlva ott tudok lenni – mondta ki a jövőjét eldöntő szavakat az énekesnő.

            – Nagyszerű, köszönöm! Akkor még megbeszéljük, hogy mikor és hová küldjem a magánrepülőgépemet. Nem tudom, hogy mekkora gondot okozna, de úgy tartom a legésszerűbbnek, ha a saját házamban láthatnám vendégül a családjával együtt. Az épülethez tartozik egy különbejáratú háromszobás lakás, a birtok végében van a stúdió, és a lányom nevelőnője szeretettel várja az ön gyermekét is. Azt hiszem, hogy csak a férjének okozna gondot ez az elhelyezés, de biztosíthatom, hogy nem zavarnám önöket a szabadidejükben! – vázolta elképzeléseit az énekes.

            – Nagyon kedves, Mr. Kenderson, és tökéletesen megfelelne nekünk is ez a megoldás. Annyit kérdeznék még, hogy a kutyámat is elvihetném–e?

            – Semmi gond, hozza csak bátran! Nekem is van kutyám, és van akkora helye, ahol gond nélkül elférne még néhány eb. Remélem, hogy a férjének sincs a jövendő szállás ellen semmiféle kifogása!

            – Nem hiszem, hogy lenne, ugyanis ő nem jön velünk. Válófélben vagyok.

            – Sajnálom, nem tudtam. Akkor állapodjunk meg abban, hogy küldöm a gépet és várom mához egy hétre a repülőtéren!

            – Rendben, Mr. Kenderson. Akkor egy hét múlva, a repülőtéren találkozunk!

            – Várni fogom, Mrs. Duvall! Viszontlátásra, és jó éjszakát kívánok!

            – Köszönöm, viszontlátásra! – búcsúzott a lány és lerakta a telefont.

 Bonnie csak most érezte igazán, hogy mennyire kimerítette ez a nap. Eszébe idézte Jim mondatait, és nagyon remélte, hogy semmiféle probléma nem fog felmerülni az együttműködés során a Bermudánál. Nem akart galibát okozni, ráadásul tudta, hogy a gitárosnak semmiféle esélye nem lesz arra, hogy vele bármilyen, nem szakmai jellegű kapcsolatot kialakítson. Többek között azért nem, mert neki mindig John volt a megtestesült álompasi. Nem mondhatta, hogy szerelmes belé, hiszen a kamaszos rajongásból már egy ideje kinőtt, attól viszont rettenetesen tartott, hogy ha az énekes olyan személyiség, amilyennek ő mindig is képzelte, akkor erős az esélye annak, hogy beleszeret. Félt tőle, hogy ebben az esetben a férfi gyorsan összetörné a szívét, hiszen tudta, hogy Jennifer Moss–szal szemben neki nem sok sansza lehet.

Gyorsan elhatározta magában, hogy csak és kizárólag szakmai dolgokra fog koncentrálni, hiszen John Kenderson dolgozni hívta, és nem feleségül kéri őt. Elővette az egyik Bermuda videokazettáját, és elkezdte nézni. A klipet már kívülről ismerte, hiszen néhány koncertjén ő is előadta az együttes első sikerdalát. A felvételen látszott, hogy a közönség tombol, és ő azt is látta, amit nagyon sokan nem vettek észre, hiába nézték meg számtalanszor: John szinte szenvedett, amikor elénekelte a refrént. Annyira átélte a búcsúzás fájdalmát, hogy Bonnie valahányszor nézte, beleborzongott. Tudta, hogy egy nagyon mélyről jövő fájdalmat tolmácsol egy olyan ember, aki ténylegesen érezte már ezt a kínt. Ezért nem tudta elfogadni és elhinni azokat a híreket, amelyek John Kendersont egy érzéketlen embernek festették le. Pedig a pletykalapok másról sem szóltak, csak az eldobott feleségről, és a hanyagolt szeretőről. Valamennyire szebbre festették az énekesről kialakított képet azok a híradások, amelyek a lányával kapcsolatban tudósítottak a férfiról. Mint apán, semmiféle kivetnivalót nem találtak a lapok Kendersonon, csak a párkapcsolatait nem igazán kezelték megértéssel. Ennek ellenére Bonnie úgy gondolta jövendő munkaadója nem egy hideg, számító, érzéketlen, csélcsap gazember.

Az énekesnő zajt hallott az ajtó felől, és eszébe jutott a nap másik fontos eseménye, szakítása a férjével. Gondolta, hogy Peter most viszi el az összekészített ruháit, és forrón remélte, hogy eszébe sem jut bejönni az ajtón. Fohászai meghallgatásra találtak, mert a férfi csendesen elvitte a táskákat, és nem próbált erőszakkal bejutni a lakásba, hogy meggyőzze feleségét arról, együtt kéne maradniuk.

Bonnie ránézett az órájára, és csodálkozva látta, hogy elérkezett az esti utolsó kutyasétáltatás ideje. Kezébe vette a szertelen, fiatal, fekete dog szuka pórázát, felvette a zacskóban odakészített labdát, és elindult sétálni a kellemes kora nyári estében. Labdázott a kutyával legalább egy fél órát, aztán sétálni indult vele. Útközben találkozott a többi kutyással is, és élénk beszélgetésbe merülve tették meg a szokásos útvonalat. A megszokott kör befejezése után elbúcsúztak egymástól, és mindenki hazatért aludni.