Reményhajsza II. - 1. fejezet

1. fejezet

John tekintete Bonnie–ra villant, majd szemét lesütve lassan elfordult, hogy betessékelje Holdent a földszinti dolgozószobába. Hellyel kínálta egykori elöljáróját, nekitámaszkodott a számítógépasztalnak és nyugodtan várta, ameddig látogatója belekezdett mondandójába.

A nagyfőnök alaposan szemügyre vette Johnt. A szőke férfi haja megnőtt, és ismét kivilágosodott. Látszott rajta, hogy naponta megdolgoztatja az izmait, nem puhult el az ismét meglelt nyugalom és boldogság hatására. A zenész arca nem tükrözött érzelmeket, jóllehet Jeff tisztában volt azzal, hogy volt tanítványának mennyire sokat jelentenek azok az információk, amelyeket hamarosan megoszt majd vele. A kiképzőtiszt nem először bánta meg, hogy elengedte az énekest. Ugyan az önvádat ilyen esetekben mindig elhessegette magától, mert azzal tökéletesen tisztában volt, hogy ha a Duvall elleni akció után nem engedi el az előtte álló férfit, akkor igencsak kacifántos helyzetben találta volna magát, nem kizárólag csak vele, hanem akár az egész csoporttal szemben is.

John fejében is egymást kergették a gondolatok, ameddig arra várt, hogy egykori felettese megszólaljon végre. Pontosan tudta, hogy Jeffnek teljesen felesleges volt személyesen eljönnie hozzá, hiszen csak Jeanine és Kelly kérésére is azonnal igent mondott volna. Számára teljesen természetes volt, hogy segít, a nagy kérdés nem ez volt. A nagy kérdés úgy hangzott, hogy mindezt hogyan tálalja a családjának?

Bonnie rettenetesen nehéz dió lesz, bár talán az valamennyi könnyebbséget jelent majd a vitájukban, hogy Ben neve is szerepel a túszok listáján, márpedig a lány kiképzőjének megkülönböztetett helye volt az asszony szívében.

Az énekes nem örvendett a lehetőségnek, hogy ismét megcsillanthatja elit kommandós kiképzését, de ha nagyon mélyen magába nézett, akkor nem volt már biztos abban sem, hogy nem tette kellő motivációval a dolgát, és nem hiányzik neki legalább egy kicsit az akkor megszokott életforma. Átformálódott az elitekkel töltött idő alatt, és ha nem is maguk az akciók hiányoztak neki, azért azt készségesen elismerte, hogy a csapat és a tudat, hogy segítséget nyújt a béke és a biztonság megteremtéséhez, sokat jelentett neki.

Holden elérkezettnek látta a pillanatot arra, hogy feltegye az udvaron már egyszer elhangzott, noha akkor válasz nélkül hagyott kérdést:

– Segítesz?

– Ez, meglátásom szerint, eddig sem volt kérdés, Jeff – válaszolta John. – Engem más problémák izgatnak módfelett.

– Nocsak! Például? – nézett csodálkozva ex–tanítványára a nagyfőnök.

– Talán az, hogy a fiúk élnek–e még, és hogy én mit is szólok az egészhez! – hallatszott az ajtóból Bonnie hangja.

Kenderson szája sarkában megjelent egy félmosoly, de nem szólt egy szót sem. A felesége odaállt mellé, nekitámaszkodott az asztalnak, és érdeklődve vizsgálta a Holden arcán megjelenő érzelmeket. Jeff is elmosolyodott, és így szólt:

– Mivel az udvaron magukra hagytad a házad vendégeit, így azt kell mondjam, háziasszonynak nem vagy valami jó, de boszorkánynak határozottan briliáns.

– Nézd el nekem ezeket a hiányosságokat, Jeff! Inkább válaszolj: biztos, hogy életben vannak?

– Igen, egészen bizonyos. Bár – mint minden tanítványom – a fiúk az alvilág halállistájának az élmezőnyében szerepelnek, de őket most cserealapnak szánják. Bizonyíték van arról, hogy élnek.

John magához húzta a feleségét, majd így szólt:

– Így már csak a másik kérdésre kéne a válasz, konkrétan arra gondolok, hogy elengedsz–e túszokat szabadítani, én édes feleségem?

Az asszony elmosolyodva válaszolt a férjének:

– Mivel a válaszom egy határozott nem, számítok egy kis házastársi perpatvarra, drágám. Na jó, némi engedményt azért adok. Mehetsz, de csak velem együtt!

– Ez az, amiről szó sem lehet! Nem jöhetsz velem! – keményedett meg az énekes hangja.

– Hallgass meg, édesem! Alapjában véve nem mondanék nemet, hiszen ők egytől–egyig a barátaim. Ha mindez mégis kevés lenne, akkor Ben az egyik olyan ember ezen a világon, akiért még akár a pokolba is hajlandó lennék önként és dalolva elmenni, éppen ezért nem szívesen, de emlékeztetnélek titeket: nem egy mimózával beszélgettek. Ott akarok lenni, és még segíteni is tudok!

– Lehet – villant hidegen dühében a férj szeme. – De rád inkább itthon van szükség, ráadásul így legalább felőled nyugodt lehetnék.

– Kezdtek az agyamra menni, ti nagyképű, elitképzésű pasasok! Én soha többet nem akarok egy percig sem bizonytalanságban élni. Már gyászoltam és féltem eleget ahhoz, hogy teljes komolysággal mondhassam: ilyen helyzetben is vigyáznék az irhádra, hogy több lyukat ne rakass bele, egyetlenem!

Holden felállt a kanapéról, és így szólt:

– Azt hiszem, hogy én most magatokra hagylak titeket, hogy nyugodtan megbeszélhessétek a dolgot.

– Menj csak Jeff! – kiáltott utána Bonnie. – Elvégre az egész helyzetet az elejétől a végéig kizárólag neked köszönhetjük!

John átölelte haragvó feleségét, és így szólt:

– Kérlek, hagyd ezt abba! Beszéljünk értelmesen! Nem biztos, hogy jó ötlet lenne, hogy gyere, hiszen szándékod ellenére is elvonnád a figyelmemet.

– Azt kétlem. Tudom, hogy féltesz, és nagyon szeretlek érte. De most már akár egy bizonytalan másodpercbe is belehalnék, ugye tudod? Ha nem hiszel bennem, akkor méresd fel a képességeimet Holdennel! Ha az ő tesztjén átmegyek, akkor hajlandó leszel elismerni a tudásomat?

– Figyelj rám, életem asszonya! Nem kételkedem benned. Ezt már csak azért sem tenném, mert ismerlek. Ha pedig ez kevés lenne az üdvösséghez, akkor ideje, hogy tudd: Jeff egy igen bőven illusztrált dossziét adott át nekem rólad Pearce–ék szigetén. Éppen ezért egy kompromisszumos megoldást javaslok a vita lezárására: ha olyan helyen kell túszokat szabadítanom, ahol képes vagy helytállni, mert azt a kiképzésed lehetővé teszi, akkor jöhetsz. Ellenben ha nem, akkor nem vitázol tovább velem, és nem nehezíted meg a dolgomat! Megegyeztünk?

– Talán – bújt hamiskás mosollyal az arcán a férjéhez a nő.

– Ugyan nem ezt a választ vártam, de momentán megelégszem vele – vigyorgott megkönnyebbülten a férj is. – Megkeresem a nagyfőnököt, hogy közölhesse velünk a részleteket.

John Kenderson kiment a szobából, hogy az elmondottak szerint cselekedjen.

A kiképzőtiszt a nappaliban üldögélt. Amikor meglátta tanítványát, felállt, majd a vállára tette a kezét és így szólt:

– Ti aztán alaposan megérdemlitek egymást az asszonnyal. Egyikőtök sem egy könnyű eset; nem irigyellek!

– Mondasz valamit, néha visszasírom az amnéziámat – dörzsölte meg kissé gondterhelten tenyerével az arcát a fiatalabb férfi.

– Mese. Az imént is azért habzott a szátok dühötökben, mert féltitek egymás életét.

– Mivel tudomásom szerint nem azért jöttél, hogy mélyanalízist folytass az érzéseimmel kapcsolatosan, tán közölhetnéd a konkrét információkat, ne adj isten, mondjuk esetleg a tervet, persze csak, ha van! – veregette hátba immáron ismét a dolgozószobában Jeffet a férfi.

Holden elkomolyodott, majd vázolni kezdte a helyzetet.

– Ebben a történetben felbukkan egy régi ismerős is, de csak érintőlegesen. Anno Duvall bandájának volt egy alvezére, Steven Hart. Hart – amikor Dorotheat megölte a fickó – úgy ítélte meg, hogy vezérének a maradék sütnivalója is elment, ezért megpróbálta átvenni a csoportot. Mint tudjuk, volt némi igazsága abban, amikor elmebaj gyanújába keverte a vezért, viszont szerencséje, az nem volt. Duvall rosszul tűrte a nyílt lázadást, és a saját kezével ölte meg Hartot. Stevennek van egy öccse, Mike, aki jóllehet sajnálta és gyászolta a bátyját, azért a lehetőséget – amely Peter halálakor kínálkozott – nem szalasztotta el. Így bár nem respektálják annyira, mint az elődjét, a drogüzlet egy része a kezébe került. Mike Hart nem hülye, még ha nem is a Duvall–módszert követi, azaz a „mindenki tőlem rettegjen” taktikát. Ő különféle kisebb–nagyobb szolgálatokkal vásárolja meg a nagyobb halak jóindulatát. És ennél a pontnál került a képbe jó Patrickunk és csoportja. Noha még mindig az alvilági halállista élsportolóinak és biztos befutóinak számítanak, most azért nincsenek közvetlen életveszélyben, mert négy sitten csücsülő hírhedt alvilági figuráért cserébe – állítólag – élve visszaadják őket. Ugyanakkor sem én, sem Nox nem szívesen engednénk szabadon ilyen elvetemült, régóta körözött bűnözőket. Viszont azt tudjuk, hogy Hartban van betyárbecsület, és az adott szavát eddig mindig állta. A feladat az lenne, hogy Hammondékat még azelőtt ki kellene szabadítani, mielőtt a „cserebere urak” cellájának az ajtaja, akár résnyire is, kinyílna.

– Eddig tiszta – válaszolta John. – Hová kéne értük menni?

– Információim szerint egy szigeten…

Az énekes fejcsóválva vágott egykori elöljárója szavába:

– Már megint egy sziget! – sóhajtott az énekes. – Ez valami agybaj a drogbáróknál? Amint van egy kis zseton, rögvest egy szigetet vesznek?

– Az. Hangya, divat, sikk, dili. Ama körökben bizonyára ez a mondás dívik: „Mutasd a szigeted, megmondom ki vagy!” Ebben még az is benne lehet, hogy nyilván úgy gondolja a többség: ha egy eldugott szigeten sértegeti a törvényt, akkor arról bizonyára a bűnüldözőknek fogalmuk sem lehet.

– Inkább lapozzunk – szólt közbe gondterhelten Bonnie. – Milyen éghajlaton található a hely?

– Trópusi.

Az asszony ismét a nagyfőnök szavába vágott, bár a mondandóját egyértelműen hitvesének szánta:

– Ezt már előre tudtad, te gazember! Ezért hajlottál kompromisszumra! Ilyenkor gyűlöllek!

Ekkor megcsörrent Holden mobilja, aki ennyit mondott:

– Elnézést kérek, ez a hívás fontos. Csak veszekedjetek nyugodtan! – ezzel hátat fordított a házaspárnak.

John odalépett a feleségéhez, átölelte és megcsókolta őt. Nem volt kedve veszekedni az asszonnyal, és úgy érezte, hogy rá is ráfér egy kis idegcsillapítás a nő érintése által. Nem volt képtelenség a felesége szájából elhangzott vád, mert a zenész majdnem biztosra vette, hogy ezt a választ fogja kapni a Holdennek feltett „hol?” kérdésre.

– Úgy hiszem, hogy akad egy kis változás ebben az egész történetben – köszörülte meg a torkát a telefonbeszélgetést befejezve a vendég, majd miután ismét a magáénak tudhatta a házaspár figyelmét, folytatta: – A megfigyelőknél ismét jelentkezett Mike Hart, és megjelölte a túszcsere helyszínét és időpontját. Ez pedig nem más, mint e gyönyörűséges város bevásárlóközpontja, holnap, napfényes délben.

– Na, az bizony baj – vette át a szót John. – Akkor vinnem kell az asszonyt, illetve rögtönöznünk kell. Ráadásul, mint minden, nem kellőképpen kidolgozott tervben, ebben is sokkal nagyobb a hibaszázalék, mint általában lenne.

– Egyetértek! – szólt Bonnie is. – Viszont nem aggódom túlzottan, mert a fiúk elég ügyesek. De azért nem ártana még néhány embert szerezni ehhez az akcióhoz, hogy lehetőleg Harték se tudjanak elmenekülni, illetve csökkenteni tudjuk a kockázatot. Van valami ötlet, hogy ki lehetne még a mentőcsapat tagja?

– Seth itt van a bázison, és jóllehet elég egzotikus jelenség a mester, hatásosan tudna segíteni – morfondírozott Holden.

Bonnie kérdőn ránézett a férjére, majd szinte hangosan gondolkodva így szólt:

– George éppen kéznél van, és szereti megcsillogtatni az ilyesfajta tudását. Gondolom nem lesz nehéz rávenni arra, hogy bebizonyítsa: bárkinél nagyobb fenegyerek.

– Ahogy elhallgatlak életem, egyre erősödik a gyanú bennem, hogy a hadnagy úrról nem vagy valami jó véleménnyel – vigyorgott John.

– Tévedés. Szerintem kimondottan jó rendőr, sőt kedvelem is, hiszen igazán remek ember, és rengeteget szelídült, amióta elvette Janetet feleségül. Csak tartok tőle, hogy az általam számos esetben tapasztalt, örökös bizonyítási kényszer egyszer a vesztét okozza majd. Vessetek meg érte, de nem szeretnék jelen lenni akkor, amikor ez bekövetkezik! – sóhajtotta az asszony.

– Ez a jelen helyzetben nem fordulhat elő – vetette közbe Holden. – Keegan hadnagy, ha csatlakozik az akcióhoz, akkor feltétlen engedelmességgel tartozik a parancsnoknak, azaz nekem.

– Én nem tartok annyira Keegantől, mint ti – mondott ellent társainak az énekes. – Amikor kihoztuk Duvall börtönéből, minden különösebb probléma nélkül elismerte a vezetőt, és amiben tudott, segített. George ügyes fiú, és mivel már sem a feleségemnek, sem nekem nem óhajt imponálni azzal, hogy hőst játszik, én nem látom akadályát a csatlakozásának.

– Legyen igazad, John! Azzal csak nyernénk egy értékes segítséget, ha vállalná. Most minden további nélkül bizonyíthat, illetve egy hangyányit törleszthet is a csoportnak. Elvégre az ő kiszabadításakor Patrick irháján is keletkezett egy lyuk – érvelt a kommandós parancsnok.

– Na, pont a lyukakat nem kellett volna felemlegetned, Jeff! – komorodott el Bonnie. – Noha tudjuk, hogy nem vagyunk halhatatlanok, azért én nem készültem fel a halálra minden egyes akciókor. Nem volt mindig idő arra, hogy elmenjünk gyónni, feloldozást kérjünk, és felvegyük az utolsó kenetet minden eshetőségre felkészülve. Sőt, nem is igazán beszéltünk erről a lehetőségről akció előtt, utána meg már minek is tettük volna? Éppen az elgyávulást próbáltuk ezzel a struccpolitikával távol tartani magunktól. Esetleg az eliteknél másként szokás?

– Nem. Mi sem emlegettük a kaszást, mert nem óhajtottuk kísérteni a szerencsénket – válaszolt feleségének a zenész. – Ettől függetlenül, ha az életem lett volna az ára a feladat végrehajtásának, akkor is gondolkodás nélkül tettem volna a dolgom. Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy bármelyikünk is vágyná a halált, mert ha így lett volna, akkor a további kommandós működéstől erősen eltanácsolt volna a pszichológus. A taktika egyébként nagyjából be is jött, hiszen a létszám a mai napig hiánytalan. Jeff, – fordult vendégéhez Kenderson – te akarod felkérni az együttműködésre George–dzsot, vagy megbízol engem ezzel a feladattal?

– Legyen a tiéd a megtiszteltetés – felelte Holden. – Legalább a hadnagy úr felesége is rajtad veri el a port, és nem rajtam!

– Újabban nagyon konfliktuskerülő magatartást tanúsítasz – mosolygott Bonnie. – Mi történt veled, hiszen egy ideig remekül tudtál istent játszani?

– Volt egy tanítványom, azt hiszem, elég közelről ismered az említett urat – vigyorgott kissé pimaszul szőke vendéglátójára a kommandós parancsnok. – A fickó nagyon hatásosan véste a fejembe, hogy ezt a fajta munkát csak tökéletesen önkéntesen lehet végezni, mondhatni ez a kulcsa az elhivatottságnak.

– Ugyan Jeff! Nem kaptál akkorát, hogy még ennyi idő után is emlékezz rá – nézett az énekes hajdani felettesére.

– Nincs igazad – tapogatta meg az állát Holden. – Mivel a képességeiddel tökéletesen tisztában vagyok, tudom, hogy amit kaptam, csak egy figyelmeztetés, ha úgy tetszik, ízelítő volt. Emellett azzal az ökölcsapással egyidőben megszületett a lelkiismeretem is, ezért emlékezetes annyira az esemény.

– Jó, akkor térjünk vissza a feladatainkhoz! Bonnie! – fordult a feleségéhez a férfi. – Te tereld el Janet figyelmét, ameddig én a hadnagy úrral egyeztetek! Jeff, te meg vigasztald a bánatos hölgyeket, és ígérj meg mindent, csak ki ne ejtsd a szádon, hogy már holnap lesz az akció! Ha mindezt elrendeztük, akkor mindenki megy a dolgára, lehetőleg feltűnés nélkül. Egyenként elmegyünk a bázisra, ott találkozunk!

– Többek között ezt is nagyon kedveltem benned, keményöklű tanítványom: pillanatok alatt átlátod a helyzetet, gyorsan és jól döntesz. Nem akarsz hozzám visszajönni?

– Nem feltétlenül most és kutyafuttában válaszolnék a kérdésedre, főnök – pillantott óvatosan asszonyára John. – Most inkább foglalatoskodjunk a jelenlegi problémáinkkal! Én Keegant környékezem meg, Bonnie Janetet foglalja le, te pedig próbálj oly kedves lenni Jeaninehoz és Kellyhez, amilyen – feltételezem – még sosem voltál! Lóduljunk a dolgunkra, aztán majd összedugjuk a fejünket George válaszának ismeretében!

Mindhárman elhagyták a nappalit, hogy a megbeszéltek értelmében cselekedjenek. Bonnie–nak szöget ütött a fejében hitvese utolsó néhány mondata, de egy cseppet sem csodálkozott a férje válaszán. Amellett, hogy rengeteg szörnyűséget élt át ő maga is a rend őreként, elvétve azért hiányzott neki a már megszokott életmód. Az énekesnő egy mély sóhaj kíséretében vette tudomásul, hogy a veszély és a kettős élet íze mindkettőjüknek hiányzik, hiába próbáltak visszazökkenni a normál kerékvágásba.

*

Miközben John és Bonnie azon igyekezett, hogy segítséget tudjanak nyújtani barátaiknak, Richie és Kristie életében is gyökeres változás állt be az elmúlt hónapokhoz képest.

A gitáros és a felesége is otthon tartózkodott, amikor megjelent náluk egy háromtagú család. Egy férfi, egy nő és egy nyolcesztendős kisfiú. A házigazdák nem tudták mire vélni az idegenek érkezését, de udvariasan vártak rá, hogy felvilágosítsák őket jövetelük céljáról.

Amikor jobban szemügyre vették a fiúcskát – aki feltűnően hasonlított Richie–re – egy gyanú kezdett motoszkálni mind Kristie-ben, mind a gitárosban. Amint megszólalt a gyerek kíséretében érkezett nő, a gyanú egyből bizonyossággá vált:

– Úgy sejtem, hogy már nem ismersz meg Richie, de az igazsághoz híven közölnöm kell, nem is várom el, és nincs is miért. A nevem Emily, de ez a történet szempontjából lényegtelen. Kilenc esztendővel ezelőtt találkoztunk, akkor egy éjszakát együtt töltöttünk, amelynek gyümölcse a fiam, Jack. Most azért jöttünk, hogy támogatást kérjünk a gyereknek, mert elég nehéz anyagi körülmények közé kerültünk. Tudom, hogy módfelett ízléstelen dolgot művelek most, de a kényszer nagy úr!

Richie döbbenten nézte a nőt és a gyereket is. A fiúcska arcvonásaiban valóban felfedezhetők voltak a gitáros vonásai, és Kristie is elsápadva emlékezett férje néhány gyermekkori fotójára, hiszen Jack olyan volt, mintha azok a képek elevenedtek volna meg. Amikor a gitárosnak megjött a hangja, megkérdezte:

– Ezzel már nagyon sokan próbálkoztak, amióta a Bermuda tagja vagyok. Mégis megkérdezném, hogy ha ez igaz, akkor eddig hol az ördögben voltatok? Miért nem tudok erről az egészről? Miért várja el tőlem mindenki, hogy becsületesen viszonyuljak hozzá, amikor ő távolról sem volt az, bármi is az igazság?!

– Megértem a dühét, Mr. Fraser! – szólalt meg első ízben a gyerek kíséretében érkezett férfi. – De higgye el, Emily sem jókedvéből fordult önhöz! Nehéz helyzetbe került, ön jelenti neki az utolsó lehetőséget, különben elveszíti a fiát. Ha legalább egyikünknek lenne munkája, akkor továbbra sem szerzett volna tudomást a fiúról, de a helyzetünk jelenleg több mint kilátástalan. Eddy vagyok, Emily vőlegénye. Kezdő ügyvédként sajnos még nem tudom biztosítani jövendő családom megélhetését, és hosszas gondolkodás, majd a lehetőségeink számbavétele után, döntöttünk amellett, hogy felkeressük önt. Azzal mindannyian tisztában vagyunk, hogy természetesen csak abban az esetben köteles segíteni, ha Jack valóban a vér szerinti fia. Nyilván a mennyasszonyom nem kockáztatna, ha nem lenne biztos az apaságában. Ha ez hitelt érdemlően bebizonyosodik, akkor ön akár visszamenőleg is kötelezhető a gyermektartás megfizetésére.

– Ugye senki nem várja el tőlünk, hogy minden fenntartás nélkül, azonnal fizessünk? – szólt közbe Kristie. – Az igazság azonban fontos a férjemnek és nekem is. Tehát az, hogy a kisfiú valóban hasonlít Richie–re, lehet véletlen, de ennek alapján nem hinném, hogy bármit is tennénk. Ezért a vérrokonság megállapítására én szükségesnek tartom az apasági vizsgálat elvégzését, majd az eredmény ismeretében tárgyalhatunk a továbbiakról. A közelben van egy panzió, ahol megszállhatnak, ameddig kiderül az igazság. Ezeket a költségeket – tekintettel felvázolt nehéz helyzetükre – magunkra vállaljuk, és abban az esetben, ha az apaság bizonyításra kerül, eltekintünk a visszafizetéstől is. Most az első sokk után ennyi telik tőlem, mint megoldási javaslat, viszont arra kérem önöket, hogy most távozzanak a házamból!

Emily szeme könnyes lett, de a könnyein keresztül Kristie-re mosolygott, és halkan megköszönte a nő segítségét. Belekarolt vőlegényébe, majd kézen fogta a fiát, és elhagyta a házat, amelynek ilyen rövid idő alatt feldúlta a nyugalmát.

Kristie Fraser, miután a látogatók után becsukódott az ajtó, felment a hálószobába, előrángatta a bőröndjeit, és elkezdte összepakolni a lánya és a saját ruháit.

Richie döbbenten nézte, hogy mit művel a felesége, és magyarázatot kért tőle:

– Mire készülsz?

– Azt hiszem, hogy teljesen nyilvánvaló! – nézett a férjére a fiatal nő. – Anyámékhoz költözöm a gyerekkel, mert időre van szükségem arra, hogy átgondoljam a történteket.

– De édesem, most mi bajod van? Én sem tudtam erről a gyerekről!

– Feltűnt! De az igazi baj az, hogy teljesen ledermedtél a helyzettől. Annyit azért vártam volna tőled, hogy valamiféle megoldást megpróbálj keresni! De te csak dühösen védekeztél, és semmiféle megoldási javaslattal nem álltál elő, az rám maradt!

– Te viszont akkor is túlreagálod a helyzetet! Tudod, hogy hányan próbálkoztak már ezzel, amióta híres vagyok? Tízen, százan, ezren! De megesküdni nem tudok rá, hogy nem lehet igaz, mert…

– Mert fiatalon és ostobán válogatás nélkül gyűjtötted a skalpokat, egy fikarcnyit sem törődve a lehetséges következményekkel – sziszegte a férje szavába vágva az asszony.

– Te most tényleg azért akarsz megbüntetni, amit fiatalon és ostobán elkövettem? Ha egyáltalán tényleg elkövettem? – hűlt el a gitáros.

– Igen! Nem! – vált érzékelhetővé az idegesség Kristie–n. – Hagyj békén Richie, teljesen összezavarodtam! Nyugodtan szeretnék gondolkodni úgy, hogy nem botlok beléd lépten–nyomon!

– Menni akarsz? – fortyant fel a gitárosban is a düh. – Akkor menj csak! Mégis min akarsz gondolkodni, édes, pici feleségem? Az eset nem tegnap történt, és téged még nem is ismertelek! Sőt! Azt sem tudtam, hogy a világon vagy. Nem hazudtam neked, és sosem bántanálak szándékosan! Most mégis mit vársz tőlem?

– Azt, hogy békén hagyj, ameddig akarom! – kiabált most már az asszony is. – Menni akarok, nyugalmat akarok, lehetőleg tőled távol! Aztán majd eldöntöm, hogy mi legyen velünk!

– Ha ez már kérdés, akkor tényleg van min gondolkodnod! – felelte a felesége kitörésére halkan a férfi. – Azt azonban tudnod kell: szeretlek téged, és a lányunkkal együtt mindketten fontosak vagytok számomra. Csak azért engedek most, hogy bizonyítsam, rajtam nem múlik a boldogságunk, értetek bármit megteszek, még ezt is! Gondolkozz, Kristie, habár nem értem, hogy mit változtat kettőnk között egy ifjúkori botlás! Már ha egyáltalán igaz.

– Nem mondom, hogy nincs igazságod Rich, de nyugalmat akarok! – válaszolta Kristie is sokkal nyugodtabban.

– Rendben, ha ez az, amit szeretnél, legyen! Elviszlek Suzie–val és Mandyvel anyádékhoz, én meg megkeresem Johnt a bánatommal, hátha van valami jó ötlete – fürkészte a felesége szemét a gitáros.

Kristie helybenhagyólag bólintott, és folytatta a csomagolást. Szólt Mandynek is, hogy készülődjön, majd felhívta telefonon a szüleit, és közölte, hogy hamarosan megérkezik. Richie az autót készítette elő, majd segített lehordani a csomagokat. Hamarosan beültek a járműbe, és elindultak Mary és Louis Hagman házába.

Kristie szülei a kapuban várták az érkezőket, de nagyon meglepődtek rajta, hogy a férfi arcán egy mosoly sincs, és amint behordta a házba a csomagokat, beült az autóba és elhajtott.

Mary – amint a lánya letette pihenni az unokáját és visszatért a nappaliba – azonnal a tárgyra tért:

– Mit jelentsen ez, Kristie?

– Nem tudom, anya. Gondolkodnom kell, és most nem tudnék egy légtérben tartózkodni Richie–vel! – válaszolta a szőke lány.

– Kifejthetnéd bővebben – dörmögte mély hangján Louis is.

– Lehet, hogy kicsit elvetettem a sulykot, mert nem biztos, hogy ebben a történetben annyi van, mint amennyit én belelátok – kezdete a mondókáját a lány. – Ma délelőtt beállított hozzánk egy háromtagú család, és a nő közölte a férjemmel, hogy a kisfiú, akit magával hozott a fia.  A gyerek nyolcéves, és nagyon hasonlít arra a gazemberre, akit még most is imádok – sírta el magát Kristie.

– És most mi a baj? – nézett nagyot Louis. – El akar hagyni a fiáért, vagy a másik nő kell neki, mégis miért vagy így kiborulva? Egyáltalán biztos, hogy a gyerek Richie–é?

– Semmi sem biztos, apa! De akkor is nagyon fáj! – zokogta a lány.

Mary – szokásával ellentétben – nem szólt semmit, hanem csak átölelte idősebbik lányát, vigasztalóan simogatta a hátát, és csitítóan ringatta őt. Louis kiment a szobából és felhívta telefonon Bonnie-t, hogy beszámoljon neki a nővére életének e vadonatúj fordulatáról. Nem beszélt hosszan fiatalabb lányával, ennek ellenére Bonnie megígérte, hogy hamarosan átmegy hozzájuk, hogy beszéljen a nővére fejével. Louis elégedetten tette le a telefont, hiszen ifjabbik leányának higgadtsága már sokszor megnyugtatta a mindig mindent tragikusabban látó Kristie-t.

*

A Kenderson–ház kertjében időközben a megbeszélteknek megfelelően alakultak az események.

Az énekes lassan, feltűnés nélkül lépkedett a hadnagy felé, aki a kutyákkal játszott. Amikor Bessy és Roxanne felfedezte a feléjük tartó Johnt, a két kutya faképnél hagyta a velük játszó Keegant, és gazdájuk elé rohantak. A két hatalmas fekete jószág tekergőzött a boldogságtól, ragyogó szemekkel figyelték a zenészt, a férfi lábához törleszkedtek és egymást lökdösve várták, hogy megsimogassa őket. Kenderson így elég lassan haladt a hadnagy felé, az pedig várakozóan nézte a közeldőt. Amikor John a fához ért, amelyhez George támaszkodott, a hadnagy olyan csendesen szólalt meg, hogy a hangját kettőjükön kívül senki sem hallotta:

– Ahogy elnézlek, valamilyen határozott céllal érkeztél, nem a kutyákkal akarsz játszani! Kellenék?

– Talált, süllyedt. Akadt egy kis probléma, amelynek megoldásában bizony tudnál segíteni – válaszolta ugyanolyan halkan John.

– Netán valamilyen túszszabadító mentőakcióról lenne szó? Lehetőleg teljes titokban?

– Nyertél! Nos?

– Elvileg rendben. Gyakorlatilag szeretném tudni, hogy ki vesz részt benne, illetve azt szeretném kérni, hogy a feleségemnek lehetőleg ne jusson a fülébe a dolog! Akkor kik is a csapattagok?

– Seth, a kiképzés erőnléti és önvédelmi edzője, te, Bonnie és én. Holden, mint kulcsfigura ott lesz hivatalból és muszájból. Patrick, Ron, Brandon és Ben pedig túszként vesznek részt az akcióban. De ők majd rögtönöznek, azzal nem lesz gond.

– Nem félted Bonnie–t, haver? Miért mész bele, hogy ő is jöjjön?

– A feleségem már elég nagylány ahhoz, hogy dönteni tudjon. Jönni akar, mert Taylor különösen fontos neki. Különben is! Az nem volt kérdés, hogy belemegyek–e abba, amit szeretne, ugyanis a férje vagyok, és nem a hűbérura. Szerintem a házasság, de akár még csak a barátság is szigorúan mellérendelt viszony, ahol a felek egyenrangú partnerek. Ebben a házban nincs rövid pórázon senki sem, és ez a fajta szabadság attól is megkímél minket, hogy hazudnunk kelljen egymásnak. Mert a hazugság akkor is csak hazugság, ha kíméletből történik.

– Értem a célzást – somolygott Keegan. – Szóval jobban tenném, ha én is megmondanám Janetnek, hogy mire készülök?

– Talán George! Annyira nem ismerem Jent, hogy eldönthessem, miként fogadná életed önkéntes kockáztatásának hírét, ezért ha te úgy ítéled meg, hogy hazudnod kell valamilyen oknál fogva, tedd azt! – válaszolt John.

– Ha már az őszinteségnél tartunk, kolléga! Akkor áruld el nekem, hogyan fogadta Bonnie annak a hírét, hogy veletek tartok? – komolyodott el a hadnagy.

– Nem ugrándozott örömében, ha erre vagy kíváncsi – fogta rövidre mondókáját az ex–kommandós.

– Gondoltam – sóhajtotta a titkosrendőr. – Amióta a közelemben van, nem kimondottan brillíroztam, így nem tudhatja, hogy mire vagyok képes. Még azt is megértem, ha kimondottan tart az együttműködésünktől, és annak kimenetelétől, részéről ez ráadásul nem előítélet, hanem tapasztalat.

– Nyugodj meg George! – veregette vállon a tépelődő férfit az énekes. – Én a pártodat fogtam, mert vele ellentétben már láttalak úgy akcióban, hogy a Bonnie Kenderson nevű zavaró körülmény nem volt jelen. Mellesleg, úgy gondolom, hogy amióta megnősültél, valószínűleg nem az én feleségemről álmodozol, és nem óhajtasz neki a hősiességeddel imponálni, így számíthatunk a hideg, józan fejedre, amellyel azért már szereztél magadnak némi elismerést a Belső Ügyosztály berkein belül. Vagy netalán rosszak az értesüléseim? 

– Nem, remek hírforrásaid vannak – állította önérzetesen a hadnagy.

– Akkor talán találjunk vissza a fősodorba, miszerint túszokat kellene szabadítanunk – váltott témát John. – Hajlandó vagy segíteni akkor is, ha nem sok idő van a felkészülésre?

– Persze.

– Remek, mert holnap délben lesz az akció. A terv szerint egyenként szállingózunk el a bázisra, és onnan együtt indulunk. Mivel a helyszínen semmiféleképpen nem szabad fegyvert használni, ezért csak végszükség esetére lesz nálunk lőfegyver. Elvileg a terv az, hogy megejtjük a cserét, majd Patrickékkal kiegészülve még távozás előtt elfogjuk a csere–urakat és megmentőiket. Ha lehet, mindezt természetesen feltűnés és egyetlen lövés nélkül. Hamarosan Holden kezdeményezi az asztalbontást, így mindenki szétszéled majd, tehát abszolút nem leszünk feltűnőek. Megcsörrentelek, aztán majd a részletes tervet a bázison Jeff ismerteti.

– Oké. Mindjárt karon ragadom a nejemet, és elhúzzuk a csíkot, mielőtt gyanút fogna az asszony. Lehet, hogy nekem is érdemes lenne ezzel az őszinteség–projekttel foglalkoznom, hiszen azért nagy vonalakban Jen tudja, hogy időnként veszélybe kerül az életem, ennek ellenére a feleségem lett, és ezzel talán el is fogadta az életmódot, amelyet élek. Márpedig eddig nem nyafogott azért, hogy hagyjam abba a rendőrösdit.

John csak némán bólintott, George pedig odament a feleségéhez és csatlakozott a társasághoz. Kenderson alig észrevehetően biccentett Holdennek, aki éppen Kellyt és Jeanine–t próbálta mulattatni. Az énekes is odament a házában vendégeskedőkhöz, és könnyed stílusban társalgásba kezdett:

– Csak nyugi lányok! Nem lesz semmi baj, a nagyfőnök már tervezgeti az akciót!

– De nagyon úgy tűnik, hogy nem csinál semmit – zokogott fel Hammond párja.

– Ugyan kislány! – simogatta meg az elkeseredett nő kezét John. – Azért mert Holden nem köti az orrotokra minden rezdülését, biztos, hogy szervez már valamit.

– Miből gondolod? – csatlakozott a társalgáshoz Kelly is.

– Maradjon köztünk, – jelent meg John szája szegletében jellegzetes csibészes vigyora – de Jeff piszok zsugori. Ez a kiképzés rengeteg pénzbe került, ráadásul a csoport szinte sosem követi maradéktalanul a parancsait, amitől azért a nagyfőnök kicsit ideges. Éppen ezért igyekszik visszakapni őket, hiszen még valamilyen vérnyomás–növelőre is kellene költenie, ha valamilyen baj érné a fiúkat! Ehhez viszont elég skót, ezért biztos, hogy minden követ megmozgat a fiaiért.

– John, te még mindig édesen marha vagy! – mosolygott a könnyein keresztül Jeanine. Az énekes szélesen elvigyorodott, majd tovább folytatta okfejtését:

– Ben meg egyszerűen nem úszhatja meg! – nézett biztatóan Kellyre a beszélő. – Megérdemli, hogy a születendő sráca miatt tincsekben őszüljön a most még hollófekete haja. Mert ha az a gyerkőc csak negyedrészben örökli az apja génjeit, akkor is kinéz a srácnak záros határidőn belül a kényszerzubbony.

Ennél a pontnál Bonnie is belefolyt a társalgásba:

– Ejnye John Kenderson! Csak talán nem te is kényszerzubbony–szökevény vagy? A gyerekeid, vagy inkább a családod miatt?

– Á, dehogy! – vigyorgott kajánul a férje. – Csak nemrégiben én voltam az élő bizonyítéka annak, hogy egy bizonyos pszichoszomatikus védekezési reakció létezik az ilyen helyzetekkel kapcsolatban. Mert vizsgáljuk szorosan csak a tényeket: amikor már sikeresen kiszabadultam az emberrablók markából, rohanvást megváltam a memóriámtól, hogy a távollétem igazolt lehessen, de mégis kipihenhessem magam.

Kapva az alkalmon és a könnyed témán, bekapcsolódott a társalgásba Holden is:

– Azért nagyon úgy tűnik, hogy a pihenés ellenére maradandó károsodást szenvedett az agyad, drága tanítványom!

– Ugyan mire alapozod ezt a feltételezést, egyetlen elöljáróm? – ütött meg hasonlóan gúnyos hangsúlyt John.

– Arra, hogy különben nem beszélnél ekkora marhaságokat a feleséged jelenlétében – mókázott tovább Jeff. – Holott már akkor nagyon gyanús voltál elmebaj–ügyben, amikor inkább a leszerelésedet kérted, ahelyett, hogy még mindig nálam kamatoztatnád nem mindennapi tehetségedet.

– Ahogy elnézem, – szólt George is – ebben a házban szép számmal tartózkodik jelen pillanatban félcédula–jelölt! Főleg, ha azt a tézist készpénznek vesszük, hogy aki tartós kapcsolatban, netalán házasságban él, az nem normális. Mert Bonnie–ról már régen tudjuk, hogy kismértékben sincs ép esze birtokában, két barátnője, Kelly és Jeanine is azon sírdogál, hogy jaj mi lesz vele, ha megszabadul élete párjától?! John barátunk komplett idióta, és én sem vagyok normális, mert fegyveres kényszer nélkül megnősültem. Persze drága nejem sem épelméjű, elvégre a feleségem lett. Holott régről tudjuk, hogy egyedül csak szebb az élet, vagy legalábbis nyugisabb.

– Azért csak van valami, amiért érdemes kapcsolatban élni, vagy nem? – forszírozta tovább a könnyed témát a kiképzőtiszt.

– Én azt hiszem, hogy beszámolhatok az előnyökről, mert sosem volt házvezetőnő az agglegényfészkemben, mint itt e házban, módoséknak! – mosolygott szélesen a hadnagy.

– Halljuk! – nevetett fel érkezésük óta először Kelly.

– Szóval – vett nagy lélegzetet Keegan – első helyen kell megemlítenem, hogy kevésbé kuplerájosak a körülményeim. Majdan a tiszta ruha, a meleg kaja és az udvarlásmentes, rendszeres szex nevezhető előnyösnek a pöcsétes írás által szentesített kötelékben.

– Nem mondanám szerénynek a fantáziámat George – szólt közbe Bonnie – de ezt a suvickolós, főzőcskézős, háztartási tündér képet nehezemre esik Janetről elhinnem, éppen azért, mert ismerem.

– Miért? – vágott meghökkent képet a hadnagy. – A barátnőd, aki mellesleg a feleségem, igyekszik mindenben a kedvemre tenni, mert ő már tudja, mindennap megtapasztalja, hogy én vagyok a Nr. 1.! Ráadásként, az emlegetett hölgy háztartási tündérke titulusa mellett egy tüzes szexdémon is.

Janet a nevetés könnyeit törölgette a szeméből, majd amikor ismét levegőhöz jutott, így szólt:

– Na, ja! Képzeljétek el, hogy amikor már minden csili–vili otthon, és apu megtömte a bendőjét, anyu elhajítja a vasalót, a felmosórongyot, a fakanalat és egy szál csábos mosolyba öltözötten kedvére tesz hitvesének. Amint az úr kedvét lelte, anyu bekészíti a sört, a kezébe nyomja a távkapcsolót, majd valami csendes, de szöszmötölős tevékenység után néz, teszem azt, megpucolja az ezüstöt, vagy kiválogat öt kiló rizst. Ha ezzel végzett, az előre betáplált programnak engedelmeskedve megkeresi magán az OFF feliratú gombocskát, és megnyomja azt. A sörözgetés utáni horpasztásból megébredő hitves pedig az órájára pillantva gyorsan ON állásba teszi a háztartási tündér kapcsolóját, hiszen vészesen közeleg a vacsoraidő. Az estebéd utáni mosogatás végeztével a ház ura és parancsolója a tündérkén vagy az OFF kapcsolóállást, vagy kedve megléte esetén a szexdémon fedőnevű programot választja ki – fejezte be a monológot az ápolónő.

– Gyanítom, hogy finoman arra célzott e tanmesével szerető hitvesed, hogy a pozitív véleményed az együttélésről–házasságról leginkább annak köszönhető, hogy a háztartás minden területén hagyod érvényesülni kicsi feleségedet. Csak nem vagy te ilyen here típus, hadnagyom! Rajta, válaszolj, ne hagyd magad! – mosolygott immár Jeanine is.

– Jellemzően azt hallhattuk Jen előtt Geo–tól, bár kissé becsomagolva, hogy egy háztartásban mi a klasszikus férfi és női szerep. Ami idejét múlt és unalmas, egyébként. Nincs szebb látvány annál, amikor egy pasas az erős kezével a mosogatóvízben kotorászik, legalábbis szerintem – mosolygott továbbra is Taylor asszonya, aztán folytatta. – De én javallanám, hogy komolyodjunk el, hiszen a csoport fogságban van, és ez még akkor is súlyosnak számító tény, ha most néhány poénnal sikerült jobb kedvre hangolódnunk!

– Akkor komolyodjunk! – vette át a szót Holden. – Kelly! Fogd kézen Jeanine–t, és valamelyikőtök lakásába menjetek haza! A dolog hamarost el lesz sikálva, bár többet nem mondhatok, csak azt kérhetem, hogy bízzatok bennem! A történet hivatalosan sem Johnra, sem George–ra nem tartozik, ezért őket csak arra kérem, hogy fohászkodjanak a sikerért!

Keegan asszonya felvonta a szemöldökét, miközben közölte a kiképzőtiszttel a véleményét:

– Ugyan parancsnok! Lehet, hogy nő vagyok, de hülye semmiképpen. Akkor mégis mi az öreg ördögnek jöttél ide, ha a házigazdának semmi köze a dologhoz?

– Drága Mrs. Keegan! – próbált nagyjából őszintén mosolyogni Jeff. – Ez a két síró–rívó hölgy itt, a házigazda baráti köréhez tartozik. Nekem úgy rémlik, hogy ez a fajta kötelék magában foglalja a vigasztalás nevű tevékenységet is. Ez lenne az egyik ok. A másik az, hogy John valaha a tanítványom volt, és a sejtéseim azt sugallják, hogy nem mindegy neki, hogy mi történt a csoporttal, amelynek egy ideig oszlopos tagja volt. Tehát immár két nyomós oka van az ittlétemnek – fejezte be a gondolatmenetet a parancsnok.

– Rendben, nagyfőnök. Az a fő, hogy legalább te elhiszed, amit mondasz! – mosolygott gúnyosan Jeffre a nő.

Ekkor vágtatott be az udvarra az egybegyűltek szeme elé a két póni, Borzas és Black a nyergükben a két kislánnyal, Stephanie–val és Sandra–val.

A lányok a korukhoz képest magasak voltak, mindketten kimondottan vékony testalkatúak lettek. Hosszú hajuk két fonott copfban verdeste a hátukat, kipirult arcukban boldogan csillogott a szemük. Már biztos kézzel irányították a pónikat, és nagyon büszkék voltak a lovastudományukra. A lovaglással és az úszással kellőképpen edzésben tartották az izmaikat, ezért az iskolában semmiféle sporttal kapcsolatos különórára nem jártak. Szüleik örömére elég jól tanultak, ha kitűnő minősítést nem is kaptak tanáraiktól.

Sem Johnnak, sem Bonnie–nak meg sem fordult a fejében az a lehetőség, hogy bentlakásos iskolába küldjék a lányokat, így a gyerekek nem híres zenészek és színészek elkényeztetett ivadékaival jártak egy osztályba, hanem hétköznapi emberek sarjaival.

Mivel az énekes mindig is utálta a sok felfuvalkodott sznobot, – és a lányok a kezdetektől fogva ebben a környezetben nevelkedtek – nem okozott nekik különösebb lelki törést, hogy egyszerű iskolába járnak, és nem holmi méregdrága bentlakásos elittanodába. 

A lányok imádták Kristie és Richie lányát is, az éppen hogy totyogó Suzie-t, és ha tehették, sok időt töltöttek vele. A Kenderson–ház szinte folyamatosan tele volt a rokonokkal a házigazdák legnagyobb örömére. Olyan család voltak, akik keveset voltak magukban, inkább a folyamatos nyüzsgés–pezsgés jellemezte a hétköznapjaikat is.

A lányok leugrottak a lovakról, és odaszaladtak szüleikhez. A házaspár mindkét kislánynak adott egy–egy puszit, majd megkérték őket, hogy vigyék vissza a hátasokat a helyükre, hogy azok kipihenhessék magukat. A gyerekek magukhoz füttyentették a két hatalmas kutyát, majd lassú lépésben elindultak az istálló irányába. Még látótávolságon belül voltak, amikor a keresésükre indult Greg csatlakozott hozzájuk, és a kis csoport lassú ügetésben tűnt el az őket követő tekintetek elől.

Janet sok időt töltött még Európában Sandra–val, és a kislány továbbra is nagyon jó barátságban volt anyja barátnőjével. És mivel a kislánnyal mindig együtt volt Stephanie is, ezért John lánya is remekül érezte magát a társaságukban. Jen – amikor George titkos küldetésben járt – sokszor volt egyedül a ház vendége, így nem egyszer előfordult, hogy a közös programokban ő is részt vett. Mozi, múzeum, vagy csak egy kis kirándulás, lovaglás a birtokon, mind nagy élmény volt a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt.

Ilyen esetekben – amikor a lányok már visszavonultak a szobájukba pihenni – Bonnie és John beavatta Janetet a múlthoz tartozó azon események történetébe, amelyek különélésük időszakából származtak.

Így barátnőjével együtt Bonnie is ugyanúgy tudomást szerzett a férje sikeres bevetéseiről, mint arról a bizonyos félvér lányról, akivel John néhány éjszakát eltöltött. A hadnagy asszonyát meg is lepte, hogy barátnője férje ilyen nyíltan beszél kalandjáról a felesége füle hallatára. Az énekesnő ekkor elmagyarázta neki, hogy bár nem esik jól neki ezekről a dolgokról hallania, de mégis sokkal jobb hitvesétől tudomást szerezni erről, mint bárki mástól. Meg a körülményeket is figyelembe kell venni ebben az esetben: a férjének fogalma sem volt arról abban az időben, hogy valahol a világban várja őt egy nő, a felesége. Tehát ez nem lehet ugyanaz a kategória, mint egy félrelépés. Innentől kezdve ő tud róla, és ugyan nem örvendezik, azért nem is kíván vért és vendettát.

Persze ezen alkalmakkor kielemzésre került Bonnie tevékenysége is, mint akciócsoportosé. Kenderson is a felesége szájából hallhatta, hogy miként kellett vetkőznie, és mennyi olyan dolgot kellett megtennie a sikerért, amit egyébként sosem tett volna. És mivel ezeknek az elbeszéléseknek időnként alanya volt Janet férje, George is, számtalan olyan eseményre derült fény a múltból, amit Keegan eddig nem reklámozott a felesége előtt. És mindannyiszor, amikor Jen megütközve pillantott a barátnőjére, amikor az felfedte a férje múltjának egy darabkáját, mindannyian erőteljesen érezték azt, hogy tényleg sokkal kifizetődőbb őszintének lenni, mint nem tudatosan ennyi bánatot okozni, csupán a tények ismertetésével.

Keegan felesége nem egyszer vallott Bonnie–nak négyszemközt arról, hogy mennyire a hatalmába keríti őt a féltékenység, és ez mindig pont vele, a legjobb barátnőjével kapcsolatosan történik meg vele. Persze ő bízik a férjében és a barátnőjében is, de ez akkor is tehetetlen rossz érzéssel tölti el, és úgy gondolja, hogy Bonnie–nak csak a kisujjával kellene intenie, és George azonnal rohanna hozzá. Az énekesnő ilyen esetekben mindig azzal nyugtatgatta a barátnőjét, hogy Keegan közeledésének még akkor sem engedett, amikor Johnt halottnak hitte, illetve tudta a hadnagyról, hogy független. Mostanság meg semmiféleképpen nem venné be a gyomra, mert a barátnőjének a férjéről van szó, és egyébként is itt van a hitvese, akit imád. De Janet számára igazán megnyugtató minden szempontból az volt, amikor Keegan hazatért, és egymás karjaiban elfelejtkeztek mindketten az adott nappal kapcsolatosan mindenről, amikor úgy elvarázsolták egymást, hogy megszűnt számukra a külvilág.

Persze az asszony beszámolt a férjének a vadonatúj információkról, amit kapott, de George mindig csak mosolyogva figyelte, hogy feleségét miként kínozza a féltékenység zöldszemű szörnye.

Keegan nem hazudott Johnnak, amikor Pearce–ék szigetén beszélgettek Bonnie–ról és a hadnagy iránta érzett érzelmeiről. Amint a sebesült felismerte megmentőjét, egyből nyilvánvalóvá vált előtte, hogy az esélyei leginkább negatív előjelűvé váltak azzal a ténnyel, hogy Kenderson él, és vissza szándékozik térni a feleségéhez. Éppen ezért Janetet tényleg teljes szívéből meg akarta hódítani, és miután a nő igent mondott neki, szinte azonnal el is felejtette Bonnie–t. Nem is értette igazán, hogy mit akar asszonya ezekkel a történetekkel, hiszen a múlton nem lehet változtatni, de igazából soha nem is történt akkor sem semmi visszavonhatatlan. Csak értetlenül nézte neje csendes kínlódását, és forrón remélte, hogy hamarosan beköszönt egy olyan időszak az életükben, amikor Jen felhagy ezzel a mazochista tevékenységgel.