Elérkezett a várva-várt pillanat, közzéteszem a Reményhajsza IV. első, teljes fejezetét.
Az olvasáshoz jó szórakozást kívánok! :-)
SR
1. fejezet
Alicia Benes elmerülten nézegette
a zsivajgó gyerekeket, ahogy a táborból való megérkezés után örömmel tódultak
kifelé az iskola kapuján. Egy szőke és egy barna leányzót keresett a
tekintetével, akik osztálytársak voltak, mellesleg testvérek, még ha egészen
pontosan csak mostohák is.
Miután nem látta őket, sokáig
nyugtatgatta magát, hogy a szülők bizonyára nyaralni vannak velük, azért
nincsenek ott, de most már kezdett egészen komolyan kétségbe esni, hiszen amit
eddig elért, azt kideríteni és megvalósítani szinte emberfeletti erőfeszítésébe
került. Fényképe volt John Kenderson lányairól, akiket a szüleik csak nagyon
ritkán engedtek fotózni. Tudta, hogy a nevelőnő milyen autóval szállítja a
gyerekeket, típus, szín, rendszám, minden a rendelkezésére állt. Órákon
keresztül szobrozott az iskola előtt, és most sem volt szerencséje. Pedig
elvileg tanulmányi és kötelező jellegű volt a tábor, Ms. Benes ezért is
reménykedett abban, hogy végre kapása lesz.
Ráadásul mindjárt megint
elkezdődik az iskola, a lányok viszont sehol sincsenek, és újabban olyan szintű
csend övezi Kendersonékat, hogy lassan a megfigyelő abban sem volt biztos,
egyáltalán a kontinensen élnek-e még?
Alicia ismét információ nélkül,
dolgavégezetlenül, szinte kóvályogva andalgott a belváros felé, amikor egy
férfira lett figyelmes, aki éppen kiszállt egy autóból. A lány megtorpant, zavarba
jött, fülig pirult, pedig a pasas észre sem vette, felé sem nézett. Ms. Benes
annál inkább rajta felejtette a szemét, a gyomra görcsbe rándult, a szívverése
nekilódult, a fülében szinte fülsüketítően, dübörögve pulzált egy ér.
A fiatal Alicia vett egy mély
lélegzetet, görcsösen próbálta kordában tartani öröme testi megnyilvánulásait,
és a falnak támaszkodva nézni kezdte imádata alanyát. A lány szinte sikoltozott
magában, hiszen végre ismét a saját szemével látta, esetleg még a közelébe is
kerülhetett, koncert nélkül, úgymond civilben. Szédület. Itt van tőle nem
messze. A bálvány, a félisten. Az is lehet, hogy egészen az – a rajongó
képtelen volt eldönteni. Tehát John Kenderson. Az aranytorkú, égszínkék szemű,
szőke hajú énekes, Alicia Benes álmainak pasasa.
A lány minden hozzáférhető
anyagot összegyűjtött már a zenészről, és bármire képes volt, hogy megszerezze,
amire vágyott. Pénz, idő, energia nem számított. Ahol csak szó volt a
Bermudáról, vagy Kendersonról – főként az Interneten – ott Benes hozzászólt.
Volt, hogy kulturáltan, de egyre sűrűbben fordult elő, hogy a fórumokon
tartózkodó nicknevek mögé rejtőző többi rajongó már inkább nem foglalkozott
vele, és válaszra sem méltatták, mert simán elmebetegnek tartották. Persze,
ezeken a fórumokon alig volt határ, az csak a szerényebb verzió volt, ahol a
lányok – nyilvánvalóan ők alkották a Bermuda rajongói „kemény magot” – arról
cseréltek eszmét, hogy a férfi hogy néz ki, melyik koncerten milyen szerkót
viselt, milyen őrjítően szexi az egész pali, a mozgása, a hangja, a grimaszai,
a feneke, a mellkasa, a kezei, a lábai, a mosolya, a szeme … és Alicia is estig
tudta volna sorolni, hogy mi még. A fórum királynője – úgyis, mint Kenderson
fanjainak vezérhangyása – és a hasonszőrűek persze azt hajlamosak voltak
elfelejteni, hogy a színpadon látható fél- (vagy egész?) Isten szintén emberből
van, aki ugyanúgy meg van verve kétségekkel, reményekkel, vágyakkal, álmokkal,
fájdalommal, bánattal, mint bárki más. És nem pejoratív értelemben bár, de
kétségtelenül exhibicionista, mint minden előadóművész. Azonban amit a
színpadon művel, az immáron inkább szolgálat, mint öncélú tevékenység, és ennek
okán valóban tiszteletreméltó. Talán ennyi, és nem több, amivel különbözik
másoktól. Az már Kenderson egyéni szociális problémája, hogy ennek ellenére sem
érezte már egy jó ideje többnek magát másoknál, és ez allűrmentes,
távolságtartó, mégis barátságos viselkedésén meg is látszott.
A fiatal lány elmerengett,
miközben azt nézte, mit csinál, hová megy imádottja. Alicia szeme összeszűkült,
ajkai elkeskenyedtek dühében, amikor meglátta azt a valakit, akire aztán végképp
nem volt kíváncsi. Kenderson megint – mint mindig – a nejével flangált, akinek
a létezéséről a rajongó jobb napjain nem vett tudomást, a rosszabbakon viszont
terveket farigcsált, és arról álmodozott, hogy miként lehetne megszabadulni az
asszonytól. Mert szerinte Bonnie eltűnésével már egyenes útja lenne John
Kenderson szívéhez és ezt a reményét leginkább az a tény táplálta, hogy szinte
kívülről fújta a két énekes megismerkedésének a nagyvilág számára is publikus
verzióját.
Most viszont dühösen szegődött a
házaspár nyomába, akik Benes legnagyobb megdöbbenésére a kórház épületébe
mentek be. Alicia elsápadt. Úristen – gondolta – csak nem beteg John? Kicsit
soványabbnak és sápadtabbnak látszik, mint a minap a televízióban, az interjú
során volt, de azért remélhetőleg nincs komoly baja. Ha viszont a mellette
mosolygó szuka beteg, akkor neki is jobb lesz, ha hamar beledöglik a
nyavalyájába, és már nem sokáig lesz útban. Éppen elég időt töltött már John
Kenderson házában, ágyában. Legyen elég, mindennek van határa!
A rajongó gondolatainak
pörgésével szinkronban mozdult a lába is, így hamarosan a zenész házaspár
nyomába ért, és közvetlenül utánuk lépett be a forgóajtón. Beszállt velük a
liftbe és kénytelen volt lehunyni a szemét, mert félt, hogy őrülten lángoló
tekintete elárulja. Lehunyt szemhéjai alatt pillanatok alatt lejátszódtak a
képzelete szülte képek, amelyekben nagy szerepet kapott egy váratlan
áramszünet, és az átélni remélt, csókokban, simogatásokban megtestesülő fizikai
kontaktus Johnnal.
Azonban semmi ilyesmi nem
történt, a házaspár egymás kezét fogva szállt ki a harmadikon, Benes kisasszony
pedig tovább utazott a felvonóval a negyediken lévő belgyógyászatra.
Amint kiszállt, a lány már rohant
is lefelé a lépcsőn, elvégre nem akarta szem elől téveszteni rajongottját. A
harmadikon ismét nyugodt léptekkel közlekedett, arcára közönyösséget erőltetett,
ami már csak azért is problémát okozott neki, mert döbbenten vette tudomásul,
hogy egészen pontosan a szülészeten van.
No para! – adta ki magának a
jelszót. Bizonyára látogatóba jöttek, valami éppen megszaporodott ismerőshöz,
rokonhoz. De nem, mert pár másodperc múlva egy derűs mosolyú, fehérköpenyes
orvos üdvözölte őket, és mindkettőjüket betessékelte a vizsgálóba. Aliciát
szörnyű balsejtelem kezdte gyötörni, és a csukott ajtó elé sétált. Húszperces
várakozás után nyílt ki ismét az ajtó. A két énekes boldog mosollyal a száján
búcsúzott a dokitól, a kezükben egy távolról is felismerhető ultrahangos kép,
és egy DVD lemez volt.
Alicia Benes arcából kiszaladt az
összes szín, a lábából meg ugyanígy minden erő. Megtámaszkodott, majd leült és
a tenyerébe hajtotta a fejét. Fogalma sem volt róla, hogy meddig ült ott
egyedül, nem érdekelte, hogy Kendersonék elmentek, vagy ott vannak-e még, csak
az, aminek a szemtanúja volt.
Végiggondolta, hogy John kórházba
vitte a feleségét, a vizsgálóból kifelé eufórikus boldogság ragyogott
mindkettőjük arcán, és a szülészeten voltak.
Tehát Bonnie Kenderson nagy valószínűséggel gyereket vár. A rohadt életbe –
folytatódott a gondolatsor. – A büdös ribanc. Eddig nem tűnt valami jó
feleségnek, hiszen lassan hetedik éve a férje a világ egyik legszexibb pasija,
és ez a rüfke még csak most hajlandó szülni neki… Persze, azért előzőleg
gondosan az ujja köré csavarta Ricardo Cruzt, akivel együtt forgatott, majd
minden bizonnyal végighenteregte a turnét a Triangle zenészeivel is. Ez a drága
ember meg csak tűrt. De most mi lesz? – merült fel egy új kérdés a lányban. –
John örül, tisztán látszik rajta, hogy már most mindenét odaadná a kölökért.
Erre mondják, hogy reménytelen – csurrant le egy könnycsepp Alicia arcán. A vezérrajongó
dühösen törölte le kétségbeesésének nyomát a tenyere élével, és inkább a tehetetlen
düh munkált benne, mint bármi más, aztán döntött. Hazamegy. A többiekkel
megbeszéli, amit látott, és együtt kidühöngik magukat. A sok kis birka persze
majd idővel megnyugszik, és nyilván neki is így kell tennie, hiszen csak a
legbensőbb barátaival állhat neki terveket kovácsolni, ahogy már annyiszor
megtették egyébként. Tény, hogy már annyi mindent véghezvittek, amiről korábban
azt hitték, hogy nem lehet megcsinálni, hogy nagyon úgy tűnt: a Benes-féle
bandának, ha a Bermuda, vagy leginkább Kenderson volt a téma, akkor az a szó,
hogy lehetetlen, nincs, nem létezik.
Dedikált fotók begyűjtése,
belógások a koncertekre, amiért kollektíven semmiféle árat nem éreztek túl
drágának, sátorozás a helyszíneken, turnézás a zenészek nyomában, tetoválások,
a zenészek szokásainak megfigyelése, amely odáig fajult, hogy a legbátrabbnak
kikiáltott Alicia a színpadon már táncolt is Johnnal, meg puszit is kapott
tőle. A többiek csak ámultan nézték a megdicsőült Ms. Benest, és nagyon, de
nagyon irigyelték. És persze ez sem semmi, amit a lány szállítani készült a
többi fannak, hiszen Bonnie terhességének híre még messze nem közkincs. Tehát
ha Alicia tud róla, akkor nyilvánvalóan bennfentes, méghozzá igen közeli...
Aztán a lányt megint elöntötte a
keserű, sötét, vad harag. Az a… terhes. A gyerek Johné. Tehát együtt voltak. Az
a dög nézhette azt a csodálatos kék szemet, érezhette a csókokat, viszonozhatta
a simogatásokat, hozzásimulhatott, és tudván tudja, hogy a férfi szereti. Akkor
és ott mindenképpen, bizonyíték rá a baba. Ez több mint borzasztó! Egyenesen
szörnyű! John Kenderson totál vak. Hogy mégis, mit eszik azon a libán,
érthetetlen, felfoghatatlan.
Alicia Benes megacélozta az
akaratát és mindenféle hezitálás nélkül felállt. Visszasietett bérelt lakásába,
elővette a laptopját, és írni kezdett:
„Csajok, olyan, de olyan bomba hírem
van, hogy le fogtok esni a székről. Tehát üljetek le és mindjárt a földre,
jobban jártok…”
Miután megosztotta a fórum
közösségével a híreket, elégedetten hátradőlt, és önelégülten vette tudomásul
azt a felbolydulást, amit a beírással okozott.
*
Sean McBride magára zárta a
pueblai szobája ajtaját, fáradtan végigdőlt az ágyon és behunyta a szemét.
Semmi nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, közel állt hozzá, hogy kiakadjon.
Jó, persze, meglépett az Államokból, Ewan nem árthat immár neki, de akkor is
kénytelen Juanita és Alejandro jóindulatától függeni. Pillanatnyilag. Szó se
róla, nagy mákjuk volt, mindhármuknak. Ugyanis hátrahagytak egy miniatűr
kamerát az autóban, hogy legalább azt megtudhassák, megtalálták-e volna őket.
Nos, igen, a zsaruk nagyon hamar lecsaptak. Túl hamar ahhoz, mintha csak simán
követték volna őket. Ebből meg az következett, méghozzá egyenesen, hogy - bár
semmit nem vettek észre - megfigyelés alatt voltak tartva. A hekusok tudtak
róluk, valószínűleg műhold segítségével követték a nyomaikat. Vesztükre. Még a
nagyarcú Jimenez is elsápadt, méghozzá nem kispályás módon, amikor meglátta
felcsapni a lángokat az autóban kutató rendőrök között. Amit még csak nem is ők
okoztak. Nyilvánvalóan ez volt Anthony Trevors utolsó bosszúja. Az autóba
szerelt önmegsemmisítő rendszer. Amit valahol, valamikor deaktiválni kellett
volna. De most már mindegy. Sean McBride-nak mindenképpen. Esetleg Alejandro és
Nita megúszta volna még mindig a nemzetközi elfogatóparancsot, de így,
többszörös rendőrgyilkosként már nekik is van mitől félniük.
A bérgyilkos tovább gondolkodott,
immáron gyermeke anyjával kapcsolatban. Jó pont, hogy segített neki. Most is
rejtegeti, pedig ez is szép büntetési tételt ér, ha esetleg elkapják őket. De a
lány vállalja. McBride elvigyorodott. Pedig a kicsi Nita nem az önzetlenség és
az önfeláldozás szobra. Az érdeke egyelőre így kívánja, szó sincs
ellágyulásról. Hiszen az látszik rajta, hogy valóban félti a bébi életét, a
gyerekért sok mindenre hajlandó. Még békákat nyelni is. Mellesleg az asszonynak
kéne irányítania az igen fiatal és tapasztalatlan Alejandrot, de most az
állapota miatt egyszerűen nincs rá energiája. Erre kell a tapasztaltabb,
erélyesebb, ravaszabb, a Mendez papa által igen kimerítően kiképzett és a
tanulmányok befejezése után sok minden másból is kikupálódott Sean McBride.
Aztán, amikor már minden probléma elsimult, a baba megszületett, Jimenez
felnőtt a feladathoz, a señorita pedig ismét képes az üzletre is koncentrálni,
a mentor feleslegessé válik. Aki most csak haladékot kapott Puebla névleges és
valódi urától, asszonyától. Sean felült az ágyban, megdörzsölte az arcát, és
megnyugodott. Most még nem fenyegeti veszély. Majd. De momentán biztonságban
érezheti magát. A férfi fújt egyet, levetkőzött, beállt a zuhany alá, majd
miután felfrissült, elindult, hogy megkeresse vendéglátóit. A házat ismerte,
mint a tenyerét, a helyismerettel nem volt gondja. Hamar meg is találta
Juanitát és Alejandrot, illetve a társaságukban még egy fiatal nőt.
Florencia Olivera vizsgálódva
nézte a vadítóan zöld szemű, momentán vörös hajú férfit. A bérgyilkos arcán a
borosta azonban korántsem volt vörhenyes, innentől kezdve teljesen nyilvánvaló
volt, hogy a hajszín festett. Flo szívverése szinte kihagyott, mert McBride - ha
nem is volt sokkal idősebb - azért már inkább keltette tapasztalt férfi benyomását,
mint teszem azt, Alejandro. Arról nem is beszélve, hogy az ír szögletes állának,
markáns arcának, érzékbolydító szemeinek összhatása ránézésre eléggé rosszfiús
volt, amitől a señorita magában szinte bealélt. Hiszen Cruz a barna szemeivel,
és az egyezségükkel együtt inkább csak üzlet volt, és a buszban már nem is volt
akkora a szenvedély, mint arra Flo számított és vágyott volna. Alejandro pedig…
Nos, a fiatal srácnak még volt mit tanulnia, Ricohoz képest is, illetve szerelem
helyett csak szövetség volt köztük, egyelőre. Amibe nyilvánvalóan beletartozott
a jegyespár között a szex is, de Jimenez nem mindig volt olyan szolgálatkész és
heves, mint Juanita esküvőjén.
Ez a férfi viszont – vette
szemügyre egyre tüzetesebben az írt señorita Olivera – Nita gyerekének az apja.
Akit barátnője olyannyira gyűlöl, hogy a legszívesebben megölné. De csak azért,
mert annyira szereti…
Florencia nem tette szóvá
senkinek, hogy sem a vőlegénye, sem a barátnője nem tudta tökéletesen meggyőzni
arról, hogy a mérgezés következtében kialakult rosszulléte, félelme, rettegése
alaptalan volt. Igyekezett lazán és teljes bizalmat mutatva viselkedni, amikor
a társaságukban volt, de időnként akaratlanul is összerezzent, és fokozottan
szem előtt tartotta, hogy mitől félt
a delírium közepette. Próbálta nyugtatgatni magát, de az sem mindig jött össze,
ráadásul egy napon sejtései bizonyossággá váltak. Ugyanis meglátta Juanitát és
Alejandrot szeretkezés közben, holott a mese arról szólt, hogy Nita elutazik az
Államokba, és egyébként is a férje eltűnése miatt össze van törve, amire
Fernando Shavez halála csak rátett még egy lapáttal.
Florencia Olivera először –
köszönhetően heves vérmérsékletének – rá akart rontani a párra, de aztán az
eszébe villant a rémálma, majd az is, hogy a vőlegénye a legjobb esetben is beszámíthatatlannak
bélyegezné. És mivel a kedves señora O’Donell minden oldalról megtámogatná a
történetet, neki senki sem hinne. Már csak ezért is jó húzás volt Juanitától
az, hogy orvost hívott azon az estén a vacsora után, mert a doki is
megerősíthette volna bárkinek, aki kérdezi: szerencsétlen Flonak bizony már volt
olyan rohama, amikor kimondottan beszámíthatatlanul viselkedett, szemmel
láthatóan csak a képzelete szörnyeivel viaskodott, de sajnos a kiváltó ok nem
ismeretes. Azt tényleg okozhatta mérgezés, de ugyanúgy bármi más is. És az
ilyen féldilis örüljön annak, hogy van egy vőlegénye, aki a képzelgései
ellenére sem áll el a házasságkötéstől, illetve azért is hálás lehet a sorsnak,
hogy señora Juanita még szóba áll vele.
Florencia ilyen előzmények után
megtanulta a türelmet, és igyekezett kivárni azt a pillanatot, amikor
szorongatott helyzetéből megszabadulhat. Kezdetnek úgy tervezte, hogy mindezt a
célt Ewan segítségével fogja elérni, de Alejandro elutazásakor már majdnem
biztosra vehető volt, hogy O’Donell nem fog visszajönni.
Sean McBride – ízlelgette magában
a señorita a nevet, miközben alaposan megnézte magának a férfit, és közben
gondolkodott:
Hamarosan kiderítem szépfiú, hogy
mennyire vagy bizalmas fajta. Ha tényleg bérgyilkos vagy, ahogy Alejandro
mondta, akkor vélhetőleg semennyire. Ami nem baj, sőt. Éppen ezért be kell
bizonyítanom, hogy nem csupán egy bosszúszomjas, megcsalt menyasszony vagyok,
hanem egy szövetséges, akiben bízhatsz. Mert ugyanúgy útban vagyok, mint te,
vagy az a szerencsétlen Ewan O’Donell volt. Még nem tudom, hogy miként fogunk négyszemközt
beszélni erről, mint ahogy azt sem, hogy mivel foglak meggyőzni, de elhiheted,
hogy nem csak megpróbálom.
Florencia arra riadt kellemes
gondolatai közepette, hogy minden szem rászegeződik, mintha a válaszát várnák.
A señorita elpirult, majd Jimenezbe karolva szabadkozni kezdett:
– Jaj, ne haragudjatok, de nagyon
el vagyok varázsolódva ma. Ez a hirtelen öröm, hogy hazajöttetek, teljesen
megzavarta az agyamat. Mi is volt a kérdés?
– Az, hogy átjöttök-e vacsorázni
ma este Alejandroval? – mosolygott felszabadultan Nita.
– Természetesen – válaszolta
menyasszonya helyett Jimenez. – Hazamegyünk, rendbe szedjük magunkat, és már
jövünk is vissza.
– Nagyszerű – lelkesedett a
kismama. – Boldog vagyok, hogy újra itthon lehetek! Én gyönyörű Pueblám, úgy
hiányzott!
Amint barátai távoztak, a nő
odament Seanhoz, és hozzábújt. McBride nem akarta kihúzni a gyufát
távolságtartással, mogorvasággal, ezért somolyogva átölelte a fiatalasszonyt.
Nita vére szinte azonnal felforrt a vágyott érintéstől és a férfi tekintetétől.
Keze vándorútra indult kedvese mellkasán, aki egy ideig élvezettel adta át
magát a becézgetésnek, majd mielőtt nagyon belemelegedtek volna a dologba, Sean
megjátszott felindulással a hangjában szólalt meg:
– Türtőztesd magad, szerelmem.
Holnap elmegyünk az itteni orvosodhoz, és ha nem jelent veszélyt a babára
nézve, amint visszaérünk, elkezdjük bepótolni az elmaradtakat. De addig nyugi,
nem akarok kockáztatni.
– Mióta érdekel ez téged
egyáltalán? – maradt közönyös az asszony hangja, de a szíve a torkában
dobogott.
– Mindig is érdekelt – válaszolt
egy szívdöglesztő pillantás kíséretében a bérgyilkos. – Azért mentem el, hogy
elfelejtselek. Többet jelentesz nekem, mint szeretném, ezért inkább elfutottam.
Mindenre, sőt, bármire hajlandó lettem volna azért, hogy megszabaduljak. Nem
jött össze, elbuktam.
– Én meg higgyem is el, ugye azt
várod? – vörösödött el, de maradt egy csipetnyi reménykedés a kismama
hangjában.
– Nem kell elhinned – vont vállat
McBride. – De azt azért nem tilthatod meg, hogy éreztessem veled – ölelte át
gyengéden, és csókolta meg Nitát a férfi.
– Nem is olyan régen még egészen
másként beszéltél – bontakozott ki gyereke apjának karjaiból Juanita.
– Lehet. De nem ott és nem akkor
kellett volna feltenned a kérdést. Komolyan gondolod, hogy Ewan és Alejandro
füle hallatára mást mondtam volna? Nem tűnt még fel, hogy képtelen vagyok mások
előtt kitárulkozni? Ez a dolog rád és rám tartozik, kizárólag. És itt pedig
vigyáznunk kell minden megmozdulásunkra, mert te másnak a felesége vagy, akinek
elméletben a gyerekét várod. Tehát nyilvánosan itt sem lehetünk együtt. Még te
mondtad, hogy ez itt a konzervatív, prűd Mexikó.
Nita elégedetten mosolyogva
simult vissza a bérgyilkos mellkasára, az pedig a szavait meghazudtoló gúnyos
vigyorral a száján simogatta boldog elégedettségbe a nőt.
*
Holden és Hayes Johnt, Patrickot
valamint Kyle-t is bevonva sakkozott az Ewan O’Donellt illető lehetőségekkel.
Jeff magához ragadta a szót, és
fennhangon gondolkodott:
– Első verzió, amikor is O’Donell
szeretne maradni. Mi a véleményetek?
– Már miért akarna? – hökkent meg
Summer. – Tán vágyálma, hogy a sitten rohadjon meg? Körözött terroristaként
semmiképpen nem szívderítő a jövője.
– Igen, ez eddig nekünk is
megvolt, köszi – kavarta meg az előtte álló kávét Nick. – És valószínűsíthetően
nem is tehetnénk mást, mint hogy tényleg becsukjuk. Nox egyébként is állandóan
cseszeget az ügyből kifolyólag.
– Miért ne tenné? – jegyezte meg
epésen Kenderson. – Újabban eléggé feledékeny, és kevésbé segítőkész. Az én
ügyemmel kapcsolatban sem volt villámgyors, azt honnan veszed, hogy majd pont
egy körözött terrorista történetének hallatán kapja össze magát, és tér jobb
belátásra? Mikor ittál Nick, most, vagy amikor egyáltalán megpendítetted neki?
– Lövöm magam – vigyorodott el az
ügyosztály vezetője. – Igazad van, még talán a kérdést sem kellett volna
feltenni Ewannak. Nem sok választása van.
– És a kiugrott titkosügynök
verzió? – érdeklődött Hammond.
– Az sem kisebb szar, mint a
másik – mosolyodott el keserűen Holden. – Ki kéne adnunk a briteknek. A
folyomány nyilván a hadbíróság és az életfogytiglan lenne. Egy kis kitérővel
ugyanoda jutottunk.
– Kerek – fanyalgott Kyle. –
Viszont titeket mégis azért ver a víz, hogy valahogy kikerüljétek mindkét
verziót, mert ha nem így lenne, most nem ülnénk itt.
– Nyertél – bólintott Hayes. –
Jeffnek az a mániája, hogy egy olyan képzési tematikát rak össze, amiben már mindenféle
van. Konkrétabban: szeretné rávenni a fickót arra, hogy ossza meg vele a
tudását. Esetleg még a csávó terrorista-alvezér életszakaszából adódó
tapasztalatból is szívesen merítene. Ti meg szépen megtanulnátok, amit
kiszedett a srácból. Félterrorista, részben brit, enyhén amerikai, kicsit
légiós, hangyányit orosz és még a jó ég tudja, hogy milyen terrorelhárító
kommandós képzést kapnátok majd valamikor, ha lesz rá mindenkinek érkezése.
– Az elgondolás gyönyörű, csak
néhány apróbb szépséghibát kell sajnos megemlíteni – dörzsölte meg az arcát
kissé fáradtan Patrick. – Első probléma pont Ewan. Még baromira nem tűnik úgy,
hogy hajlandó lenne az együttműködésre, ráadásul én tényleg paranoiás vagyok,
és rohadtul nem szeretném, ha tudná, kik vagyunk, milyen játékszerekkel
szoktunk játszani, mindezt hol tesszük, satöbbi. Kettő, a belügyminiszter
olyannyira nem rajongja az ötletet, hogy nem is tud róla. Három, a terv
kivitelezéséhez úgy kellene elsikálni a szerencsétlent, hogy többé senkinek se
hiányozzon. Se Noxnak, se a saját hazájának.
– Tény – fontolta meg minden
szavát a kommandós kiképzőtiszt. – Ezért villámgyorsan ki kéne deríteni, hogy mire
hajlandó és mire nem? Ha pedig segít nekünk, akkor minél előbb akcióba kellene
lendülnünk. John, te mit mondasz?
– Azt, hogy a beszélgetéseink
során elmondta, Sean McBride-dal volt egy megállapodásuk. Amolyan vérszerződés-szerű,
még ha egy kicsit furcsán is adták elő. Az egyezség arról szólt, hogy
amennyiben arra módjuk van, nem engedik, hogy lesitteljék őket, mert az ugye a
legjobb esetben is húsz-huszonöt év. Alaphangon. Ezt úgy akarták megoldani,
hogy amikor kilátástalannak tűnik a helyzet, akkor a jobb pozícióban lévő egy
kegyelemlövéssel megkíméli a másikat, és lelép. A minap, a kórház kertjében
O’Donell még erősen erre apellált. Már a támadásunk előtt lemérte, hogy nem sok
esélye van újrakezdeni. Nem kellett sem Seannak, sem Alejandronak, Juanitának
meg főleg nem. Amikor nekiállt McBride-ot provokálni, kedves barátja hezitálni
látszott, de az is feltűnt neki, hogy nem emberbarátságból, hanem valamiért
orrol a bérgyilkos úr. És ennek folyományaként O’Donell kitakarta a pisztoly
elől Kristie-t, mert úgy gondolta, így esélyesebb a megváltó golyóban
reménykednie. Ennek a szándékosságát látva viszont annyira elöntötte Sean agyát
a szar, hogy nagyon vigyázott arra, egyetlen haverja már nehogy megboldoguljon.
Így állt elő ez a kacifántos helyzet, amelyben pillanatnyilag leledzünk.
– Milyen aranyos fiúcskák.
Kemények, mint a gyémánt, ráadásul roppant romantikus beállítottságúak – húzta
el a száját Nick.
– Már volt, aki megénekelte, hogy
„…inkább halál, mint szolgaság…” – vont vállat Kenderson. – A lényeg azonban
annyi, hogy O’Donell majdnem hajszálra így levezette a lehetőségeit, mint ahogy
ti tettétek az imént. A két lehetőség közül én azt mondtam neki is, ideje lenne
a harmadikat választani.
– Nevezetesen? – vált figyelmessé
Hammond.
– Azt mondod, nincs kedved
haverkodni vele, amíg nem bizonyított. Ezt értem is. De mit tehetnénk azért,
hogy se kiadni, se lecsukatni ne kelljen? Hogy történetesen ne hiányozzon egyik
leltárból sem azok közül, ahol tudnak róla, és hegyezik rá magukat? Esetleg
valaki pedzi már, hová szeretnék kilyukadni?
Jeff Holden elvigyorodott, úgy
válaszolt:
– Van neked egy legendás
történeted, Johnny. Amikor a halottnak hitt fickót beszerveztük, kiképeztük.
Akiről rajtam kívül mindenki azt hitte, terrorista. A pali bebizonyította, jól
döntöttem. De aztán a véletlenek összeesküdtek ellenem, és egy szuper szinten
kiképzett kommandós most mindenféle színpadokon ugrálva és énekelve parlagoltatja
a tehetségét. Ha erre az analógiára jár az agyam, akkor azt mondom, először
hullát kell gyártanunk ahhoz, hogy a későbbiekben legyen kivel együttműködni.
– Már értem – esett le a tantusz
Hayesnak is.
– Reméltem – bólintott Jeff. –
John, a sminkesedtől vegyél néhány órát.
– Nem gond.
– Jó. Addig kupáld ki magad az
alapvető dolgokból, amíg ilyen helyesen sápkóros O’Donell. Akkor legalább nem
kell olyan sok festéket rákenni.
– Mit találtatok ki? – érdeklődött
Summer, miután feltűnt neki, hogy rajta kívül mindenki vigyorog.
– Holt egyszerű, fiam – veregette
vállon a nagyfőnök Kyle-t. – Bevakoljuk Ewant, akiről így készül néhány fotó.
Mindenféle mintát leveszünk róla, ami kellhet az azonosításhoz, majd kerítünk
egy megboldogultat, akit helyette elhamvasztunk. Majdan Nox felé prezentáljuk a
fényképekkel alátámasztott boncolási jegyzőkönyvet, és élethűen sajnálkozunk,
hogy biza, ennyire toxikus tud lenni egy golyó ütötte seb. Kedves Victor Laránk
ugyan mindent megtett, ami tőle telt, de az Úr úgy határozott, hogy magához
szólítja Ewan nevű, terrorista foglalkozású gyermekét. Majdan ugyanezt
elkövetjük Christopher Gordon Feltonnal, hogy Kevin Nox be tudja vele tömködni
a brit hírszerzés száját. A belügyminiszter pedig akár egy poligráfos
vizsgálaton is simán átmenne, mert tényleg lövése nem lesz róla, hogy Ewan él.
Beruházunk két kisebb darab márványtáblára, némi aranyozott vésésre,
búcsúztatóra, aztán már örvendhetünk is az újszülöttnek. Nick kreál neki új papírokat,
a fickó meg meghálálja a segítséget. Súgással, segítséggel, bármivel.
– Majdnem tökéletes terv –
vetette közbe John.
– Miért csak majdnem? – lepődött
meg Holden.
– Azért, mert csak arra nem
gondoltál, hogy helyileg hová teszed Ewant? Ide Nox bármikor bejöhet, tehát ez
nem jó. Pearce – bár tud hallgatni – ismeri O’Donellt, akár akaratlanul is
lebuktathatja. Tehát a sziget is kihúzva.
– Védett lakás? – vetette fel
Hayes.
– Baromság. Minél kevesebben
tudnak róla, annál jobb.
– Van néhány vendégszobám, nálam
jó helyen lesz – ajánlotta Kenderson.
– És ha meglép?
– Benne van a pakliban. Azonban
mégis jobban veszi ki magát, ha a házamból szökik meg, mint innen, valamelyik
szupertitkos játékszert elkötve. Legalábbis szerintem.
– Meggyőztél – felelte a kommandó
atyaúristene. – Amint lábra tud állni, viheted. Lara mit mond, az mennyi idő
még?
– Nem tudom. Egyik golyó sem ért
csontot, de mivel lőtt sebekről beszélünk, Victor több mint óvatos. Egyébként
sem egy ígérgetős típus. Majd. Egyszer csak.
– Addig nem tudunk várni –
mondott ellent egykori tanítványának vigyorogva Holden.
– Meddig addig nem tudsz várni
Jeff? – érdeklődött az énekes. – A kedvedért gyorstalpalón elvégzek egy
maszkmesteri kurzust, addig Ewan is gyógyulgathat. Nagyon remélem, hogy egy-két
nap azért még belefér.
– Annyi talán. De lapozzunk,
srácok – komorodott el Jeff. – Akadnak híreim a szökevényekről. Helyesebben
inkább a megpattanást övező körülményekről.
– Nocsak – nézett Patrick az
elöljáróra, majd amikor Hayes arcán is érdeklődést fedezett fel, nyugalmat
erőltetett magára, és türelmesen várt a nagyfőnök szavaira.
– Kezd rohadtul idegesíteni, hogy
ez a fickó mindig kicsúszik a markunkból. És mivel eléggé foglalkoztat,
pillanatnyilag naprakész vagyok a nyomozás fejleményeiből. A tények – amellett,
hogy roppant meglepőek – sajna nem hajtják a malmunkra a vizet.
Holden végignézett az
egybegyűlteken, majd folytatta:
– Mint tudjátok, a Ford
felrobbant, amikor a rendőrök átkutatták. Nyolcan meghaltak, és vannak
sebesültek is. Azonban mindezért nem McBride, Jimenez, vagy Mrs. O’Donell a
felelős. Ha csak egy kicsit tovább kocsikáznak, velük együtt robban fel az
autó. A helyszínelők vizsgálatai alapján a járgányban önmegsemmisítő volt,
tehát a gépkocsi édes tulajdonosa, bizonyos Anthony Trevors a felelős. Ennek
alapján elmondható, hogy az általunk elfogni óhajtott rosszfiúk történetesen a
robbantásban, tehát egészen konkrétan a többszörös rendőrgyilkosságban
vétlenek.
– Lehidalok – szólt közbe Kyle. –
Ez lenne a legújabb fejlesztésű lopásgátló?
– Nem tudom, de nem is érdekel –
nézett a kérdezőre a kiképzőtiszt. – Mert tovább is van, és nagyon nem komálom
a folytatást sem. A mexikói belügyminiszter, amikor Nick megemlítette neki
señora O’Donell, illetve Alejandro Jimenez szerepét az ügyben, azt találta mondani,
hogy nem bizonyított a hölgy, illetve a fiatalember bűnrészessége sem.
Mellesleg úgy tudja, hogy a kommandósaim nem jelezték a megtámadottak felé
hatósági mivoltukat, innentől kezdve jogos önvédelemnek kell tekinteni az
incidenst. Éppen ezért eszében sincs a nevezett személyeket kiadni, mi több,
nagyon nem szeretne Puebla környékén amerikai kommandósokba botlani, mert
sajnos nem áll módjában biztosítani ezeknek az akciócsoportosoknak semmiféle
segítséget, de még a biztonságukat sem tudná garantálni. És ugye megértem, hogy
ilyen előzmények után meg van kötve a keze.
– Azt elhiszem. Bizonyára az
előrelátó Alejandro csomózta azt a kötelet a belügyminiszter úr csuklója köré,
és ha már ott volt, akkor a kender alá dugdosott némi lóvét is – morogta Hayes.
– Akkor most?
– Még képlékeny. De legalább nem
kell vízhólyagot ülnie Noxnak sem a fenekére, miközben diplomataként tárgyal.
– Akartad mondani, nekem –
mosolygott Nick.
– Akkor neked – bólintott Jeff. –
Egyébként sem ez a lényeg.
– Tényleg nem – értett egyet az
ügyosztályvezető a kiképzővel. – Felteszem, összevonjuk csapatainkat, ezért
Keegan hadnagyot is szívesen látnád. Legyen. Vendégségbe jöhet, örökbe viszont
nem adom a legjobb ügynökömet. Főleg, amíg nincs helyette senki.
A tárgyalás résztvevői minden
különösebb szájbarágósdi nélkül képesek voltak fontossági sorrendet
felállítani, így anélkül, hogy bárki is parancsba adta volna, felálltak, és a
dolgaik után néztek.
John Kenderson tehát elsőként
Ewant látogatta meg, hogy felvillantsa a sérült előtt az újrakezdés
lehetőségét.
Christopher Gordon Felton, vagy
ha úgy jobban tetszik, Ewan O’Donell az ágyban heverészett és az agyát
túráztatta. Egykori cellatársával már átrágták a lehetőségeket, és a lábadozó
egyre jobban bízott abban, hogy találnak megoldást.
John őszinte mosollyal az arcán
lépett be a szobába. A két férfi kezet rázott, majd az énekes az ágy mellé
húzta a széket és leült.
– Úgy látom haver, nem hülyéztek
rögtön le, amikor előadtad az agybajodat – vigyorgott a tényt megállapítva a
beteg.
– Többen komálják az
elgondolásaimat, mint nem, legalábbis abban a körben, ahol kezdésnek előadtam
őket – mosolygott vissza a zenész. – Az illetékesekkel eléggé egybevágtak az
elképzeléseink, és amennyiben rábólintasz, tovább is haladhatunk.
– Már akkor rábólintottam, amikor
még csak az elméletet skicceltük, négyszemközt. Mit kéne tennem, hogy némileg
elfeledtessem a bűneimet befolyásos barátaiddal?
– Élethűen kellene hullát
játszanod.
– Helyesen zavaros megfogalmazás,
szerencse, hogy nagyjából értem. Ezek szerint meggyőzted őket róla, hogy
Feltonként ugyanazt kapnám, mint amire O’Donellként számíthatnék. Hosszú,
egyhangú és életfogytig tartó, sitten töltendő éveket. Már csak arra lennék
kíváncsi, hogy a barátaidnak ebben mi az üzlet?
– Mindjárt rátérek. De először
nyilatkoznod kell a szándékodról. Egyértelműen és visszavonhatatlanul, tehát
jól gondold meg.
– Nincs min rágódnom. Felton
évekkel ezelőtt kipurcant. O’Donell meg a kedvedért totál élethűen fogja
feldobni a pacskert. Pillanatokon belül dajkálhatod az újszülöttedet.
– Ettől eltekintenék, ha nem baj
– komolyodott el a rockzenész. – Tehát, mit mondasz?
– Esküszöm…. nem, nem jó –
visszakozott Ewan. – Becsületszavamra… ez sem jó – harapta el a kezdődő
mondatot az egykori terrorista. – Tehát megígérem, megfogadom, hogy a
lehetőségért cserébe mindent megteszek.
– Nagyon hülye vagy, O’Donell –
csóválta meg a fejét Kenderson. – Tehát az üzlet úgy hangzik, hogy megkreáljuk
földi maradványaidat, majdan temetést rendezünk mindkét fickónak. A nejedet is
értesítjük, valamint a brit hírszerzést is. Te meghúzod magad a házamban, aztán
hagyod, hogy elfelejtsenek Mexikóban és a Brit Szigeteken, közben felépülsz.
Kapsz új papírokat, hálából viszont készségesen válaszolsz a hozzád intézett
kérdésekre, és senkinek nem raksz keresztbe.
– És a kérdések melyik korábbi
életemre vonatkozóan is fognak elhangzani?
– Feltételezem, mindkettőre.
– Sejtettem. De neked Johnny, mi
közöd van ezekhez?
– Hálával tartozom nekik, ha nem
is olyan szinten, mint te fogsz. Az elrablásomról már beszéltünk, ugyebár.
Aztán azért a minap is csak kiderítették, hogy kamu a vád, amiért lecsuktak.
– És a szócső szerepét mindig te
fogod játszani? Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy annyira azért tartanak tőlem
a tisztelt urak, hogy szemtől-szembe beszélgessünk, már ha jól veszem észre.
– Rosszul látja, O’Donell –
lépett be az utolsó mondattal egy időben Holden a szobába. – Jeff Holden
vagyok, és nem tartok magától. Egyszerűen csak óvatos vagyok, aminek a
jelentőségét magának, mint hajdani ügynöknek nem kell a szájába rágnom. Az
ajánlat egy gesztus. Ha nem él vele, és nem működik együtt, rövid úton
kinyiffan, úgyis ez volt még nemrég is a vágyálma. Kenderson rengeteget
kockáztat maga miatt, kijárta ezt a lehetőséget, elviszi az otthonába és ott
látja vendégül. Fogalmam sincs, hogy mivel érdemelte ki a barátságát, de nem is
érdekel. Azt nem mondom, hogy az élete minden percét ismerem, de a fő vonalvezetés
azért előttem is tiszta. Hiba lenne hülyének néznem, nem is fárasztom vele
egyikünket sem. Mivel egészen pontosan tudom, hogy kicsoda, ennek alapján azzal
maga is tisztában van, hogy én sem vagyok akárki. Terrorista és brit ügynöki
kiképzési módszerek, források, információk, informátorok, esetleg tervezett
jövőbeni akciók érdekelnek. Azonban elsősorban McBride van a célkeresztben,
gondolom, ez sem lepi meg túlságosan. Ne haragudjon, igazán nem szívesen tépem
fel a lelki sebeit, de egyetlen barátja mintha randán cserbenhagyta volna,
amiért remélhetőleg legalább egy kicsit haragszik is rá – fejezte be a mondandóját
kétségkívül gúnyos hangsúllyal Jeff.
A sérült elmosolyodott, amikor
válaszolt:
– Eddig azt hittem, hogy John
ugyanolyan ügynök, mint én voltam valaha. Úgy tűnik, tévedtem. Viszont, ha csak
az évekkel ezelőtti szabadulása miatt kell még mindig hálásnak lennie, komolyan
sajnálom a srácot, mert úgy tűnik, ebben az életben már nem fogják békén
hagyni. Mondja Holden, kedvelnem is kell magát, vagy elég, ha csak súgok?
– Szükségtelen érzelmeket
pazarolnia rám. Egyedül a bennfentes, helytálló információi érdekelnek,
tekintse leginkább üzletnek a megállapodásunkat.
– Hasonlóval éppen csak az imént
jártam pórul – húzta el a száját a sérült. – Juanita Mendez ajánlata vonzóbb
volt, mint most a magáé. Nem gondolja, hogy nem elég mézes a madzagja, Jeff
Holden?
– Ez marad az ajánlat, jobbra
egyébként sem számíthat, javaslom, aludjon rá egyet! – fordított hátat a
kiképző a szobában tartózkodóknak, de az üvegfal mögött állók elől meg sem
próbálta elrejteni a vigyorát. Anélkül, hogy visszanézett volna Ewanra és Johnra,
kiment az ajtón. Bement a szomszédos, elsötétített szobában karba tett kézzel
álldogáló férfiakhoz, akik az ajtónyitódásra felé fordultak, szinte másodpercre
pontosan, egyszerre húzták mosolyra a szájukat, majd a Hammondnál sokkal
csipkelődőbb stílusú Hayes megjegyezte:
– Újszülöttünk mellébeszélésben
világklasszis. Netán rokonod?
*
Kathy Donovan a Kenderson lányok
nevelőnője szorgalmasan tett-vett a bérelt lakás konyhájában. Victor Larával
együtt jött vissza a szigetről, anélkül, hogy bárkinek is előzetesen szólt
volna, de ennek a tettének igen komoly oka volt. Most, hogy egyedül
főzőcskézett, ráért arra, hogy alaposan végiggondolja a dolgokat. Miközben az
étellel foglalatoskodott, elmerengett a múlton, és halványan mosolyogva idézte
fel a kezdetek kezdetét.
Nyilvánvalóan minden a félresikeredett házasságával kezdődött. Az ifjú
Dominik Donovan nejeként nem sok jóban volt része. Dom kedves fiú volt,
hangsúly a fiún. A komolyságnak még csak a szikrái sem látszottak rajta,
felelőtlenül úgy ítélte meg, hogy az érettségi bankett finisében, a
motelszobában, kíváncsiságból elkövetett összefekvés elegendő alap lesz a
házassághoz is. Mindkét fél szülei tiltakoztak, de a fiatalok azzal
fenyegetőztek, hogy megszöknek, ha nem kapnak szülői beleegyezést. Megkapták.
Aztán jöttek a hétköznapok, és ahogy Kathy sem a pincérnői állásra vágyakozott,
úgy Dom is elégedetlen volt a saját munkájával. A középiskolában a srác egész
jól focizott, és amikor a következő évfolyam végzőseinek csatára helyett
pályára állt, egy sportmenedzser meglátta benne a tehetséget. Felajánlott a
fiatal fiúnak egy lehetőséget, és Dominik Donovan örömmel csapott a tenyerébe.
Kath szíve fájt, mert el kellett hagyniuk szülővárosukat, viszont annak nagyon
örült, hogy végre megszabadult a pincérnői egyenruhától.
Dominik beváltotta a hozzáfűzött reményeket – legalábbis a sportolói
karriert illetően. A felesége viszont egyre többször gondolt nosztalgiával a
szülővárosra, de leginkább a függetlenségét szerette volna visszakapni. És
ahogy az lenni szokott, hamar elérkezett Dom életében a pillanat, amikor lazán
megfeledkezett a neje iránti szeretetről és megbecsülésről, és beleszédült az
egyik „nem annyira vidéki kislány” ágyába.
Becsületére legyen mondva, villámgyorsan asszonya tudomására hozta a
tényeket, közölte a döntését a házasságukkal kapcsolatban, és nem gördített
semmiféle akadályt a válásuk elé. Kathy talán ezért tudta továbbra is barátként
kedvelni Dominikot, hiszen a férje amiben csak tudta, segítette. Nem
pocskondiázta, vagy hibáztatta a feleségét, és még talán szóban sem bántotta
soha. A kamaszok lángoló szerelme porrá perzselte önmagát, és ennek okán
mindkét fél még relatív időben neki tudott indulni, megkeresni a saját útját.
Kathy már elvált nőként bérelt egy lakást, elvégzett néhány tanfolyamot,
és reménykedve várta az ügynökség telefonját. Nem kellett sokáig várakoznia, és
igen megszerette választott foglalkozását. Az elégedettségből, amely a munkáját
övezte, és a családok által adott ajánlólevelekből abszolút úgy tűnt, Kathy
Donovan megtalálta álmai hivatását. Több családnál is dolgozott már,
megszerezte a szükséges tapasztalatokat, egyedül csak a magánéletében nem volt
sikeres annyira, hogy saját családja legyen.
Abban az időben éppen megint munkát keresett, mert a család, akinél
dolgozott, elköltözött. Hamarosan azonban az ügynökség ismét hívta, és Kath
azon igyekezett, hogy mindenben megfeleljen a beszélgetésen. Divatosan, mégsem
kihívóan felöltözött, aztán elautózott a közvetítő által megadott címre.
Becsöngetett, egy késő negyvenes korú nő ajtót nyitott neki, és bekísérte a ház
földszintjén álló nappaliba. Kathy Donovannek szabályosan leesett az álla,
amikor szembekerült leendő munkaadójával.
Egy ránézésre igen fiatal srácot látott csak a helyiségben, akinek
hosszú, kissé hullámos, szőke haja össze volt fogva a tarkóján, nem éppen
visszafogott mintájú pólója le volt terítve egy pelenkával, és majdnem
felborította a zavarában toporgó nőt, mert eléggé lendületesen, mégis mezítláb
csattogott a rácsos ágyban nyekergő babához. Ügyetlenül, mégis végtelen
szeretettel és gyengédséggel vette a karjába a csecsemőt, és a kicsi érzékelve
a testhelyzet-változást, azonnal abba is hagyta a panaszkodást. A reménybeli
bébicsősz döbbenten állapította meg, hogy a babóca még igencsak újszülött,
bizonyíték erre ráncos, hámló, kissé vöröses bőre.
A srác megfordult, vállán a gyerekkel odament a nőhöz és kezet nyújtott
neki:
– Elnézését kérem, hogy majdnem felborítottam, de nem bírom elviselni,
ha Stephanie sír. John Kenderson vagyok, és nagy szükségem lenne egy hozzáértő
segítségre a lányom körül.
Kathy is bemutatkozott, majd miután hellyel kínálta a ház ura,
meghallgatta a nem mindennapi történetet.
– Kérem, ne szánakozzon rajtunk, semmi különösebb baj nincs, csak
annyi, hogy a feleségemnek halaszthatatlan dolgai akadtak, így rám maradt a
kislány. Nekem viszont fogalmam sincs róla, hogy mit is kéne csinálnom vele,
mert a mai napot még csak-csak kihúztuk valahogy, de hosszú távon ez nekem
teljes munkaidőben nem fog menni, ezért kértem segítséget.
– Értem – somolygott Mrs. Donovan. – Mennyi idős Stephanie?
John akaratlanul is elmosolyodott, amikor meghallotta a lánya nevét a
nő szájából, aztán még mindig mosolyogva válaszolt:
– Három napos. Ma hoztam haza a kórházból, de mint azt már mondtam,
Dorothynak azonnal el kellett utaznia. Abigail, a házvezetőnőm ugyan ma
kisegített, de az egyből feltűnt, hogy máshol kell keresnem a jó megoldást.
– Mennyi ideig lenne szüksége a segítségemre?
– Nem tudom megmondani – nézett egy pillanatra félre a férfi. – Úgy
sejtem, nem rövid időről beszélünk. Az is lehet, hogy évekről. Most még tényleg
nem tudom – Kenderson sóhajtott egy mélyet, majd a lányát a válláról levéve a
tenyerébe fektette a csöppséget, és mintha neki mondaná, kizárólag a babát
nézve, beszélni kezdett:
– A feleségem, ha egyáltalán látjuk még, már jó előre közölte, hogy
nála ott véget ért a történet, hogy kihordta és megszülte Stephanie-t. Olyan
dadára van szükségem, aki a hét minden napján, huszonnégy órán keresztül
felügyel a gyerekre. Egy tökéletesen stabil pontra ebben a zűrzavarban, amit
pillanatnyilag az életemnek nevezünk. Természetesen igyekszem megtanulni, amit
lehet, és be fogok segíteni, mint ahogy Abigail is, de zenész vagyok, és
időnként a munkámmal jár, hogy heteket, hónapokat is távol vagyok, amikor turnézunk.
A speciális körülmények hasonlóan nem szokványos megoldást követelnek, így az
lenne a legmegnyugtatóbb, ha ide tudna költözni. – A zenész az utolsó mondatot
már úgy mondta, hogy beszélgetőpartnere szemébe nézett. Amikor ellenvetésnek a
nyomát sem látta Kathy arcán, folytatta: – Az étkezésre és a szállásra tehát ne
legyen gondja, mint ahogy a közlekedéssel sem lehetnek problémái, amennyiben
van jogosítványa. A garázsban járgány van elég, még válogathat is. Persze
fizetést is kap, amiben akár most is megállapodhatunk.
A kislány ismét sírni kezdett, a férfi pedig elég kétségbeesetten
nézett rá, nem tudva, mi lehet a csecsemő gondja. Mrs. Donovan elmosolyodott,
gyengéden, gyakorlott mozdulattal elvette a babát a zenész kezéből, odavitte a
pelenkázóhoz, és kicserélte a pelenkáját. Peluscsere közben lekezelte a
köldökzsinór csonkját is, majd a gyereket tartva kiment a konyhába, és
felrakott forrni egy lábasnyi vizet.
John figyelmesen nézte a mozdulatokat, majd megkérdezte:
– Döntött, Kathy? Számíthatunk önre?
A nevelőnő felnézett a férfira, úgy válaszolt:
– Igen, vállalom. Azonban kezdésnek rögtön az lenne a kérésem, hogy
tegeződjünk. Amint látom, én vagyok az idősebb.
– Köszönöm, a kedvességét. Azaz a kedvességedet. Ha Stephie elaludt,
elmegyünk a lakásodra, és hozunk néhány dolgot, hogy be tudj valamelyest
rendezkedni nálunk.
– John, ne haragudj a kérdésért, de nem volt kicsit korai a
gyerekvállalás? Inkább néznélek Stephanie bátyjának, mint az apjának.
Az énekes elvigyorodott, úgy válaszolt:
– Ahogy elnézem, téged is becsaptak a génjeim. Hány évesnek nézel?
– Talán huszonnégynek.
– Harminc vagyok.
– Nem létezik.
– Pedig de – mosolygott tovább Kenderson.
A zenész mérhetetlenül kedves és jó embernek bizonyult, így a
beilleszkedés cseppet sem volt nehéz az új alkalmazott számára. Ráadásul az
összerázódás fergeteges gyorsasággal meg is történt, és Kathy soha nem bánta
meg, hogy elfogadta a felkérést, és így döntött.
Na, igen – sóhajtotta magában a
nevelőnő – pont emiatt lesz iszonyatosan nehéz. Idestova lassan tíz éve
dolgozott Johnnak, Stephanie-t szinte a saját gyerekének tekintette, és amikor
felbukkant Bonnie is Sandrával együtt, Mrs. Donovan úgy érezte, ennél többre
talán nem is vágyhat. Steph végre nem volt egyedül, az új feleség pedig egy
igen kedves, szeretetreméltó ember volt. A család kerek és egész lett, de senki
fejében meg sem fordult a gondolat, hogy Kathyre esetleg ne lenne szükség. A
nevelőnő pont ezért érezte úgy, hogy cserbenhagyja őket. Mert most kénytelen
lesz felmondani, egyszerűen muszáj. Ha erre gondolt, mindig elkeseredett, de
aztán, amikor az ok is az eszébe villant, megint akaratlanul is mosoly
költözött az arcára.
Igen, hálás volt a sorsnak. Ugyan
a Kenderson-házban sajnos előfordultak tragikus események és időszakok, de
utóbb kiderült, mégsem olyan igazságtalan a nagybetűs élet, mint amilyennek
akkor látszott. Johnt bár elrabolták, és egy egész évig halottnak is hitték,
azért előkerült. Aztán következett az, amire Kath ismételten nem gondolt
szívesen. Amikor beleszeretett Jet Csenbe, aki csak felhasználta arra, hogy
valamiképpen csapdába csalhassa Johnt. De ez az ügy is megoldódott, még akkor
is, ha a végkicsengését illetően már megint volt miért izgulni.
És most ez. Kathy Donovan még
mindig hitetlenkedve gondolt vissza az egész eseményre. Kendersonék egy
varázslatos szigetre küldték nyaralni Abigaillel együtt. John mindig kimondottan
nagyvonalú volt, de ez a pihenés eléggé kötelező jellegűnek tűnt. De sem Mrs.
Sullivan, sem Kathy nem akadékoskodott, mert mindkettőjüknek volt mit kiheverni.
A szigeten volt még néhány ismerős arc, így ténylegesen kipihenték, és remekül
érezték magukat.
És igen. Azon az apró kis
földdarabon rátalált az is, amiben már egy ideje nem hitt és nem is
reménykedett. Egy társ. Victor.
A sebésszel való kapcsolata
lassacskán alakult, egyikük sem kapkodott. A nevelőnő nem lángolt, mint hajdan
Dominikért, és nem is úgy érzett, mint még nemrég Csen iránt. Hanem sokkal
mélyebben, tényleg lélekből élte meg a kialakuló vonzalmat. Victor Lara
legalább felerészben Kathy miatt vállalta el a felkérést, hiszen tudta, hogy a
nő vakációja hamarosan véget ér, és haza kell mennie.
Mrs. Donovan felállt, odament a
tűzhelyhez és megkavarta az ételt. Elmosolyodott, hiszen a váratlan fordulat
sem váratott sokat magára.
Victor már komolyan aggódott,
hiszen a kellemes klíma, a nyugodt körülmények ellenére Kathy időnként rosszul
volt, napszaktól, időjárástól függetlenül. Orvosként addig beszélt barátnője
lelkére, amíg az meg nem engedte, hogy vért vegyen tőle, és azt a kórház
laborjában megvizsgálják. Dr. Lara egy délelőttön kézen fogta, és bevitte
magával a kórházba. Az asszony aggódott, hiszen a férfi azt mondta, még egy
kiegészítő vizsgálatra szükség van ahhoz, hogy tényleg tisztán lásson.
Kathy szorongva várta, hogy mit
fedezett fel a hasi ultrahangon a barátja, amikor Victor gondterhelt
arcvonásaira mosoly költözött, és a nő géllel összekent hasára rátett egy
bársonydobozkát, a képernyőt az asszony felé fordította és így szólt:
– Remélem, ugyanúgy nem
tragédiaként fogod megélni, mint én, amit közölnöm kell veled, szívem.
Állapotos vagy, Kath. És ha elfogadod, akkor menyasszony is.
Kathy Donovan az első
pillanatokban megnyikkanni sem tudott meglepetésében. Csak az visszhangzott
benne, hogy most már minden vágya teljesült. Egy olyan férfi áll mellette,
akire számíthat, és akit szeret. Amennyiben a korából adódó egyéb vizsgálatok
eredményei is megnyugtatóak, hamarosan anya lesz. Saját családja lesz, ez több
mint csoda. Igaz, kora negyvenesként az első gyerekét várni egy kicsit rizikós,
de látott már ilyet a világ. Esküvő, férj, baba… És már nincs is több vágya…
Esetleg annyi, hogy Victorral együtt láthassa felnőttként is azt a kis lényt,
akiről pillanatnyilag még tényleg csak ők ketten tudnak.
Édes gond, igen. De az állapota,
a saját gyerek nem azt jelenti, hogy soha többé nem látja Stephie-t és Sandrát.
Nem, még véletlenül sem. Még akkor sem, ha nehéz lesz nekik megmagyarázni. Azt
szerette volna a legkevésbé, hogy lányok a hírt cserbenhagyásnak éljék meg. Nem
fogják, hiszen úgy ismeri őket, mint a tenyerét. Ráadásul Bonnie és John sem
hagyná. Nem lesz gond. Csak annyi történik, hogy nem fog velük egy fedél alatt
lakni, semmi több. Mert nem alkalmazott, hanem a család egyik szeretett és
megbecsült barátja. És ez már nagyon régóta így van…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése