Reményhajsza III. - 2. fejezet

2. fejezet

Juanita Mendez idegesen toporgott a repülőtér várójában. Az édesanyjának, Elisa-nek már régen meg kellett volna érkeznie. A fiatal lány egyébként is össze volt törve, az apja halálhíre megdöbbentette. Alig várta, hogy anyjához bújva egy kis vigaszt kapjon gyászára és fogalma sem volt arról, miként tudja majd elviselni az előtte álló napokat.

Juanita összerezzent, amikor a hangosbemondó megreccsent és név szerint őt kérték az információs pulthoz. Remélte, hogy az édesanyja üzent valamit arról, mikor érkezik meg már végre. A pultnál ülő nő rámosolygott, majd oldalra mutatott, ahol egy szürke öltönyös férfi várakozott. Az illető odalépett Ms. Mendezhez, felvillantotta a jelvényét, majd hadarni kezdett, amiből a lány első pillanatra semmit sem értett. A férfinak is feltűnt, hogy a nő milyen értetlenül néz, ezért nagy lélegzetet véve, újból nekikezdett a tájékoztatásnak:

– Miss Mendez, fogadja részvétemet a halálesetekkel kapcsolatban! Kérem, kövessen, az autómon elviszem önt az udvarházba – fogta karon a rendőr a kisasszonyt.

– Na, ácsi! – torpant meg a lány. – Nekem itt az édesanyámmal kell találkoznom, nem holmi jelvényt villogtató fakabáttal kocsikáznom a házig. Ha az anyám nem talál itt, abból óriási patália kerekedik, mellesleg én sem megyek innen nélküle sehová.

– Señorita, éppen azt próbálom elmagyarázni önnek, hogy az édesanyja nem is fog megérkezni.

– Ne fárasszon zsarukám, az anyám már a helikopterén ül, és ide tart. Előreláthatóan hamarosan megérkezik.

– Hölgyem, kérem, legyen erős! Eddig azt próbáltam a tudomására hozni, hogy az édesanyja gépét baleset érte. Elisa Mendez helikoptere lezuhant, túlélő nincs. Nagyon sajnálom, kisasszony!

Juanita először meredten nézte az öltönyös rendőrt, aztán fordult egyet a világ vele, majd minden elsötétedett előtte, és ájultan összeesett.

Egy külön kis helyiségben tért magához, a szobában az újabb gyászhírt közlő rendőrön kívül volt még egy férfi, aki háttal állt a lánynak. Ms. Mendez felnyögött, a hangjára pedig megfordult az eddig ismeretlennek tűnő illető is. Juanita szíve megdobbant, amikor felismerte a srácot. Sean McBride komolyan nézte a lány szemét, odalépett hozzá és adott neki egy puszit. Gyengéden felsegítette a kanapéról, majd átölelte. A kisasszony szorosan simult Seanhoz, és miközben hozzábújt, elkezdett zokogni. Az ír gyöngéden simogatta a síró lány hátát, és igyekezett érintésével vigaszt nyújtani neki.

Amint Ms. Mendez egy kicsit megnyugodott, McBride átölelte és lassan kisétált vele az autóhoz. Juanita hangja könyörgően csengett, amikor már végre volt bátorsága ahhoz, hogy kérését a fiatal ír tudomására hozza:

– Sean, nagyon szeretném, ha velem maradnál egy ideig! A családomból mindenkit elvesztettem, nem tudom, hogy mihez kezdjek. Segítesz nekem?

– Nyugodj meg, señorita, veled maradok, ameddig szükséged van rám!

– Köszönöm! – eresztett meg egy erőtlen, mégis hálás mosolyt a lány. – Tudsz valami közelebbit mondani arról, hogy mi történt apával?

– Most azonnal? – döbbent meg a férfi.

– Igen, Sean. A tényeken nem változtat sajnos semmi, és én nem apránként akarom megtudni ezt az egész borzalmat. Túl szeretnék lenni rajta.

– Ahogy akarod – bólintott beleegyezően McBride. – Aznap érkeztünk az udvarházba Ewannel. Apád és Diego örömmel fogadott bennünket, leültünk a dolgozószobába beszélgetni. Néhány pillanatra magukra hagytuk őket, de amikor visszaértünk a szobához, már a csukott ajtón keresztül hallatszott, hogy vitatkoznak, még inkább veszekednek. Amikor benyitottunk, akkor sült el Diego pisztolya, apád azonnal meghalt. Torres felmérve a helyzet súlyát önmaga ellen fordította a fegyvert, és meghúzta a ravaszt. Sem Mr. Mendez, sem Diego halálát nem tudtuk megakadályozni.

– Nem a ti hibátok Sean. Hallottad, hogy mi volt a vita tárgya?

– Igen, de félek, kellemetlenül fog érinteni téged.

– Ennél rosszabb már nem lehet, bármit is tudok még meg – sóhajtotta lemondóan Juanita.

– Jó, te tudod. Torres megkérte a kezedet, apád viszont – a kiabálásból ítélve – nem rajongott az ötletért, és akkor nagyon finoman fogalmaztam.

– Szegény apa, végeredményben miattam halt meg!? – sápadt el a lány. – Igazán rám bízhatta volna, hogy kikosarazzam Diegot, hiszen nagyon jól tudta, hogy eszemben sem lenne hozzámenni! Sőt, azzal is tisztában volt jó atyám, hogy Torresszel még csak nem is szimpatizáltam!

– Szerintem hagyjuk most ezt, Juanita! Szomorú és idegőrlő napok állnak előtted, akkor teszed a leghelyesebben, ha inkább pihensz, amikor tudsz. Ne emészd magad tovább, ahogy mondtad, a történteken sajnos semmi sem változtat.

– Igazad van Sean.

A két fiatal között nem is hangzott el több szó az utazás befejezéséig. McBride a szobájába kísérte a lányt, aki hálás pillantást vetett az írre, és megköszönte a segítségét. Sean némán biccentett egyet és magára hagyta Juanita Mendezt.

*

Amint leszállt a repülőgépről, Ricardo Cruz keresett egy szállodát, ahová bejelentkezett. Mellőzve a pihenést, nekiindult, hogy megkeresse Linda Martinez szüleinek a házát. A külvárosi utcácskában, ahová a taxi vitte, nem sokáig kellett keresgélnie, ugyanis mindenki ismerte Jorge és Dolores Martinezt.

Rico szinte félve kopogtatott be a házba. Egy ősz hajú, idősödő asszony nyitott neki ajtót, és értetlenül nézte az érkezőt, elvégre nem várt senkit, ráadásul az időnként előforduló ügynökök távolról sem látszottak olyan jómódúnak, mint Cruz. Annak ellenére, hogy a férfi még semmit nem mondott jövetele céljáról, Dolores máris hellyel kínálta, és elérakott egy bögre gőzölgő kávét.

A zenész kínban volt, nem tudta, miként kezdjen bele a mondandójába, amikor megérkezett Jorge is. Linda apja meghökkenve vette tudomásul, hogy vendégük van, majd az énekes arcát fürkészve egyszer csak felismerés csillant a szemében.

– Jó napot, Mr. Cruz. Megismerem, magával dolgozott Linda utoljára… – csuklott meg és halkult el az öreg hangja.

Dolores könnybe lábadt szemmel, vigaszt keresve bújt a férjéhez, aki óvó mozdulatokkal simogatta felesége karját. Rico várt még néhány percig, hogy az idős házaspár magához tudjon térni a megázkódtatásból, aztán belekezdett jövetele céljának ismertetésébe:

– Mint már kiderült, Ricardo Cruz vagyok, és valóban együtt dolgoztam a lányukkal, Lindával. Ugyan a temetése időpontjában még kórházban voltam, ezért nem tudtam eljönni rá, de most azért vagyok itt, hogy tisztességesen el tudjak búcsúzni tőle. Nem akarom felszaggatni a sebeiket, de valamelyikük meg tudná mutatni, hogy hol találom a sírját?

Dolores még mindig a zsebkendőjét gyűrögetve ült le Rico mellé az asztalhoz:

– Ne haragudj fiam, de sem az öreg, sem én nem tudunk most elkísérni. Ha azonban megvárod Lorát, Linda nővérét, ő majd megmutatja neked a sírt.

– Köszönöm, Mrs. Martinez.

– Szívesen. Ebédig a lányom is hazajön. Addig maradj itt, aztán egyél velünk. Ebéd után Lora elvezet oda. Szép tőled, hogy elbúcsúzol Lindától, köszönöm neked.

– Mrs. Martinez, szeretnék segíteni is önöknek, ha már nem tudtam megóvni Lindát. Jó barátok voltunk a lányával, ráadásul a munkaadójaként is kötelességem nem elfeledkezni a családjáról.

– Jó! – hangzott az ajtóból egy fiatal nő hangja. – Dollárban kifejezve mennyit ér a húgom élete neked?

– Lora! – szólt visszafojtott dühvel Jorge. – Azonnal kérj bocsánatot a vendégtől!

– Miért? Becsomagolva nem a pénzét ajánlgatja ez a ficsúr? Azt hiszi, hogy mindent megvehet, de most hatalmasat tévedett!

– Elég volt kislányom, menj a szobádba! – emelte meg a hangját Dolores. – Mr. Cruz velünk ebédel, és ha az asztalnál nem leszel képes végre normálisan viselkedni, szégyenszemre a szobádban fogsz enni. Megértettél, Lora?

– Igen, anya – mondta a nő, miközben olyan gyilkos pillantásokkal méregette Ricot, hogy az egyre kényelmetlenebbül érezte magát.

– Bocsásson meg neki, kérem! – próbálta Jorge is menteni a menthetőt. – Nagyon szerette a húgát, rettenetesen összetörte az eset.

– Semmi baj, megértem – nyelt nagyot Cruz, és már nem volt annyira biztos benne, hogy valóban jó ötlet volt megkeresni a családot. A két öreg bár rettenetesen szomorú, mégis nagyon kedves volt, azonban az idősebb lány elég kemény diónak látszott.

Az ebéd a lehető legnagyobb csendben folyt le. Az énekes megköszönte a meghívást, majd megkérdezte Linda nővérét, hogy elindulhatnak-e. A lánytól csak egy biccentés jött válaszul, miközben magára terítette a vállkendőjét, és szó nélkül kilépett a ház ajtaján. Ricardo követte, és a némaság miatt még talán sokkal rosszabbul érezte magát, mint amikor Lora megjelent a házban.

A nő azonban csak arra várt, hogy beforduljanak a sarkon. Megállt Cruz előtt, és leplezetlen dühvel nekitámadt:

– Könnyedén előfordulhat, hogy most van utoljára alkalmunk négyszemközt beszélni, ezért úgy döntöttem, hogy nem fogom vissza magam. Tudd meg, Mr. Ricardo Cruz, hogy nem szimpátia kérdése az, hogy nem kedvellek! Egészen pontosan tudom, hogy mit műveltél Lindával. Ha a húgom anyámékkal nem is osztotta meg minden rezdülését, azért én jóval többet tudok, mint ők. Jobban is utállak érte.

– Miért gyűlölsz ennyire?

– Lássuk csak! Mondjuk azért, mert együtt heroinoztatok. Vagy azért, mert nem szeretted a testvéremet, csak kihasználtad. Esetleg az a bajom veled, hogy nem Linda élte túl azt, hogy a menedzsered ki akart nyírni. Nem a húgomat, hanem téged. Minden mocsokba belerángattad a testvéremet, most meg elvárnád, hogy elájuljak a figyelmességedtől. Gerinctelen, mocskos gazember vagy, de ha akarod, még kimondhatom azt is, hogy ugyanolyan aljas gyilkosnak tartalak, mint azt a gennyládát, aki beleszúrta a tűt!

Cruz néma maradt, meg sem tudott szólalni. Persze nem tudta eldönteni azt sem, hogy egyáltalán tudna-e bármit is felelni a vádakra, elvégre azoknak minimum a fele igaz volt. Az énekest egyébként is gyötörte a bűntudat, Lora szavai pedig csak fokozták ezt az érzést. Lehajtotta a fejét, és némán állt egészen addig, amíg a lány el nem unta a szavaira való várakozást, és továbbindult.

Innentől kezdve egy szót sem szóltak egymáshoz. Ms. Martinez megmutatta az egyszerű fakereszttel jelölt kis talpalatnyi sírhelyet, majd a háttérbe húzódva figyelte Ricót. A srác leguggolt a kereszthez, végigsimította a fémlap vésését, majd lehunyta a szemét. Gondolataiban visszaidézte a fiatal lány mosolyát, mozdulatait és az érzéseket, amelyeket azok kiváltottak. Aztán hirtelen felállt. Elfelhősödött tekintetét csak egy pillanatra villantotta Lorára, majd futólépésben a temető bejáratához sietett.

Lora Martineznek szinte futnia kellett, és csak úgy tudta utolérni a zenészt, hogy az a temető kapuján kívül végre megállt és nekitámaszkodott a falnak. A férfi lehunyta a szemét, de az arcvonásai elárulták, mennyire megrendült. A nő egy kissé meglepődött az általa végignézett reakción, mert nem gondolta volna, hogy Ricardo így fog reagálni. Hangjában némi éllel, meg is jegyezte:

– Nahát, ezt nem gondoltam volna! A fickónak érzései is vannak. Nagy kár, hogy a húgomnak még életében nem jutott belőle egy szemernyi sem!

Rico nem bírta tovább elviselni a lány szavait, ezért megragadta a karját és az arcához közel hajolva válaszolt:

– Szerintem is nagy kár, hogy mindent még te sem tudsz! Lindával kezdtünk összemelegedni, a tervünk az volt, hogy együtt elmegyünk egy leszoktató klinikára. Ahogy látom, csak a magadét hajtogatod, nem nagyon érdekelnek a tények. Sajnálom ezt az egészet. Nem könnyű úgy tisztának maradni, hogy tudod, miattad halt meg egy fiatal lány. Még akkor is pocsék érzés, ha csak közvetetten vagyok hibáztatható érte! Nem fogok neked semmit bizonygatni, azt pedig sohasem fogod megtudni, hogy igazából mit éreztem iránta.

– Jól van Cruz – talált a hangjára Lora. – Ennyire biztos, hogy nem vagy jó színész, tehát legyen, hiszek neked. Megkérlek rá azonban, hogy az öregeknek ne mondj semmit. Ők azt hiszik, hogy a húgom ostobán túladagolta magát, és senki sem hibáztatható a haláláért. Legalább ennyi könnyebbség maradjon meg nekik, ha már elvesztették a gyermeküket!

– Mégis hogy lehet ez?

– Úgy, dúsgazdag zenész úr, hogy én magam mentem Acapulcóba, azonosítottam a húgomat, aláírtam minden egyes tetves papírfecnit, majd hazahoztam a hamvait. A halotti bizonyítványban a halál oka mellé nem regényt írnak, hanem csak néhány szót, esetünkben a kábítószertúladagolást. Ezt az egyetlen egy dokumentumot adtam anyámék kezébe, a többit beraktam egy széfbe. Tehát ismételten megkérlek rá, hogy vigyázz a szádra, amikor a szüleimmel Linda halálának körülményeiről beszélsz! Felesleges tudniuk, hogy a húgom gyilkosság áldozata lett.

– Nem lenne mégis könnyebb nekik, ha tudnák, hogy a gyilkos is megbűnhődött?

– Az egyik – sütött ismét a lány szeméből a gyűlölet. – Mert az is ugyanolyan bűnös, aki semmit nem tett azért, hogy megakadályozza a húgomat a kábítószerezésben!

– Legyek öngyilkos, az boldoggá tenne? Egyébként, ha már itt tartunk, nekem úgy tűnik, te is tudtál Linda függőségéről, és nem a halotti bizonyítványon szembesültél vele először! Akkor te vajon miért nem próbáltál meg hatni a testvéredre?

– Mert nem hallgatott rám… – csapott át egy szempillantás alatt Ms. Martinez ádáz haragja bizonytalanságba.

– Akkor azt hiszem, döntetlen az állás – állapította meg Rico. – Nagyon szépen kérlek, hallgass meg, mielőtt ismét nekiállsz dühöngeni és kiabálni velem! A történteket visszacsinálni nem tudom. Csupán olyan segítséget vagyok képes nyújtani, aminek semmi köze sincs érzelmekhez, ezért még csak össze sem lehet mérni az ellenszolgáltatást a veszteség mértékével. Hangsúlyozottan nem a húgod életét akarom megvenni, vagy bárki más fájdalmát kifizetni. De kizárólag csak pénzt tudok felajánlani, hiszen Castle meghalt, a bűntársa pedig életfogytiglani börtönbüntetést kapott.

– Mondtam már, hogy tartsd meg a pénzedet, seggfej! – fortyant fel a lány ismét.

– Ha a pénzen kívül van más ötleted, akkor hallgatlak! – nézett várakozón Lorára Ricardo.

– Rendben, majd elgondolkodom. Mára azonban elég belőled, menj vissza a szállodádba! Holnap majd megkereslek, addigra lehet, hogy kitalálok valamit.

– Köszönöm, hálás vagyok.

– Lehetsz is, mert még most is meg tudnálak fojtani! Tűnj el a szemem elől!

– Neked is szia, Lora – búcsúzott Rico, majd sarkon fordult és leintett egy taxit.

*

Robert White-ot a börtön lakói csak a rossz híréről ismerték, amely messze megelőzte az új igazgató érkezését. A Black Star felbolydult méhkashoz hasonlított, mert foglár és elítélt egyaránt tartott a vaskezű ex-tengerésztiszttől.

Az őrök féltek attól, hogy a mellékállásban folytatott tevékenységeiknek végeszakad, és nem tudnak többé belenyúlni az elítéltek börtönön belüli üzleteibe, és hasznot húzni azokból.

A foglyok sem akartak újabb tárgyalásokba bocsátkozni a jövendő börtönigazgatóval, nekik semmi bajuk nem volt az éppen távozó, gyengekezű, nyugdíjas korú öregemberrel. Tartottak tőle, hogy az ereje teljében lévő újdonsült vezető érkezése véget vet azoknak a kényelmi és élvezeti szolgáltatásoknak, amelyeket már egészen megszoktak.

White őrnagy éppen ellenőrzést tartott az intézmény egyik szárnyában, amikor jelentették neki, hogy találtak egy öngyilkost. A kísérlet sikerrel járt, az elítélt meghalt. A tiszt csak magában szitkozódott, majd kimérten sarkon fordult, és elindult, hogy szemrevételezze az elhunytat.

Egy őrmester társaságában lépett be a cellába, ahol szenvtelenül nézte a kötélen lógó holttestet. Mivel azonban a veszteséget kénytelen volt jelenteni, félhangosan átkozódott:

– Micsoda egy puhapöcsű banda van ide becsukva! Még meg sem melegedett a szék alattam, igazán nem történt semmi, máris van egy öngyilkosunk. Mondja, őrmester! – fordult kísérőjéhez Robert. – Nagyjából hány főre tehető az ehhez hasonló ideggyenge, anyámasszony katonáinak a száma az épületen belül? – bökött az éppen leoldozott hullára. – Nem szeretném, ha leszáradna a kezem, amikor a veszteséglistát írom!

– Parancsnok úr, a többség a börtönkórházban, gyógyszeres kezelés alatt áll. A vizsgálat hamarosan kideríti, hogy mi lehetett az oka a 33216-os számú elítélt öngyilkosságának.

– Ne tévedjen el őrmester, engem cseppet sem érdekelnek a miértek! Azt akarom, hogy a többit tartsák szemmel, és vegyenek el tőlük mindent, amivel kárt tehetnek magukban! Ezt pedig nem az emberbarát mivoltom miatt akarom így, hanem azért, mert minden egyes vendégünk után fejpénzt kapunk. Abból osztom le mindenkinek a fizetését, tehát figyeljenek oda erre a sok senkiházira, mert nem akarok több pénztől elesni! Ha másként nem megy, akkor minden cellából magánzárkát csináltatok, de gyilkosság és öngyilkosság miatt a mai naptól itt nem fordul fel senki, mert akkor nagyon megharagszom! És ha én megharagszom, akkor az foglárnak és elítéltnek egyaránt nagyon szar lesz! Megértett, őrmester?

– Igenis őrnagy úr!

– Helyes. Akkor intézkedjen!

White kényelmesen visszasétált az irodájába, és a kezébe vette a soron következő aktát. Első pillanatban nem nagyon akart hinni a szemének, mert a fényképről egy általa kiképzett férfi arca nézett vissza rá. A börtönigazgató érdeklődve olvasta egykori tanítványa bűnlajstromát, majd magában mosolyogva felfedezte, hogy már nem sokáig élvezhetik a börtön falain belül egymás társaságát, ugyanis csak néhány nap választotta el Arnold Scottot attól, hogy letöltött büntetése után szabadlábra helyezzék.

Robert White kezében a dossziéval elindult Arnold cellájába, hogy tudjon néhány szót váltani a fogollyal.

Scott felemelt fejjel nézett az őrnagy szemébe. Arcáról nem lehetett leolvasni semmiféle érzelmet. Hallott már arról, hogy White lett az új parancsnok és számított is egykori elöljárója látogatására. Hazugság lett volna azt állítani, hogy Arnold valaha is rajongott volna a kiképzőtisztért, viszont tisztelte az őrnagyot.

A börtönparancsnok kezében az aktával lépett be az ajtón. Megkérte az őrt, hogy csukja rá a rácsot, majd elküldte a cella elől a foglárt. Újdonsült beosztottja először nem akarta teljesíteni a parancsot, ugyanis szigorúan tilos volt a fogvatartottak cellájába kíséret nélkül bárkinek is bemenni és tartózkodni. White azonban cseppet sem finomkodva rámordult a hezitáló foglárra:

– Húzzon már el innen, egy-kettő!

Az őr nem tehetett mást, a határozott utasítás nem hagyhatta figyelmen kívül, tehát távozott.

Az igazgató lazán nekitámaszkodott a rácsnak és fennhangon olvasni kezdte Arnold Scott bűnlajstromát:

– Betörés, orgazdaság, kábítószer birtoklása, szemérem elleni erőszak, garázdaság, satöbbi, satöbbi – a tiszt szúrósan a fogoly szemébe nézett és folytatta: – Ráadásként volt olyan ügyetlen és hagyta magát elkapni, Scott. Pár napon belül szabadul, mi a terve?

– Ez nem csak rajtam, a nevelőtisztemen is múlik. Ha minden jól megy, megpróbálok végre jó útra térni, őrnagy úr.

– Azért ezt ne kapkodja el, Arnold! Maga egészen ügyes fiú, emlékszem az előmenetelére. Nyilván azt is tudja, hogy valamennyi ráhatásom van a nevelőtisztjére is. Elvégre tőlem kapja a jellemzését, tehát annak alapján döntik el magáról, mennyire gondolja komolyan azt, hogy beilleszkedjék a társadalomba.

– Ne haragudjon uram, de én egészen komolyan gondolom, hogy megjavulok és beilleszkedem. Magának is tartozom azzal, hogy nem hozok újra szégyent a nevére.

– Na, ezzel már egy kicsit elkésett, fiam. Éppen azt próbálom a szájába rágni, hogy valóban tartozik nekem. Mivel ilyen dicstelen körülmények között találkoztunk, meg kellene győznie arról, hogy nem szándékosan mocskolta be a nevemet, tengerész.

– Mit kíván tőlem, őrnagy? – húzta össze a szemét az elítélt.

– Mondom, hogy egészen értelmes srác maga, Scott. Úgy látom, most már egy nyelvet beszélünk. Szóval, csak egy kis szívességről van szó, és biztos vagyok benne, nem fog nehezére esni teljesíteni a kérésemet.

– Meglátom, mit tehetek.

– Helyes.

– A kérés?

– Át kellene rendezni egy civil arcvonásait.

– Csak ennyi?

– Igen. Nem lesz nehéz dolga, a fickó eléggé tenyérbemászó. Tanú ne legyen. Azt sem bánnám, ha nem mutatná meg az arcát. Tángálja el, aztán lépjen le! E kis szívesség után meg javuljon meg és illeszkedjen be! Fényezze ki ismét a nevemet!

– És ha nemet mondok, uram?

– Nem teszi, Scott. Elvégre hamarosan szabadul. Nem mondhatja komolyan, hogy csúnyán megsérülve, esetleg hullazsákban akarja elhagyni a börtönt? Ugye, nem akarja, hogy a gyönyörű kishúga, aki annyira lelkiismeretesen látogatta, kisírja a szemecskéjét a magát ért sajnálatosság miatt?

Arnold Scott arcán összerándult néhány árulkodó izom, mielőtt rárontott volna az őrnagyra. Robert White azonban felkészülten várta a támadást, kaján vigyorral állította meg a dühöngőt. Fájdalmas, mégsem látványos leckét kapott a fogoly az őrnagy közelharcbeli felkészültségéből. Az elítélt hörögve kapkodta a levegőt, miközben a kiképzőtiszt a nyakánál fogva a rácshoz szorította és egészen közel hajolt hozzá:

– Ismét csalódtam magában, tengerész. Már szemernyi kétségem nincs afelől, hogy nem lesz sima útja itt a szabadulásig, hacsak meg nem tanul engedelmeskedni. Feltétel nélkül, nekem. Üzenjen, ha meggondolta magát! Ameddig nem teszi, addig ebből a kényelmes cellából átkerül egy magánzárkába. Nem levegőzik, nem zabál a többivel, parancsra áll, ül, alszik és ébred. Hét nap hosszú idő, Scott. Higgye el, addig megtöröm és engedelmeskedni fog. Ha pedig mégsem, akkor nem lesz hugica, aki a karjába vesse magát a kapuban. Vagy esetleg csúnyán meghosszabbodik az itt tartózkodása, amiért rám támadt. Még választhat, tehát mélázzon el az alternatívákon! Ha kérhetem, ezt ne puskázza el, maga idióta!

– Ne merje bántani a húgomat, maga szemét strici! – sziszegte halkan, de annál dühösebben a fogoly.

– Ez nem merészség kérdése, elítélt. Maga megóvhatja a kellemetlenségektől a hugicát. Ha ehhez tartja magát, csak a célpontja kócolódik össze egy kicsit és a maga rokonságának nem esik semminemű bántódása. Mint ahogy saját magát is megkíméli a testi-lelki fájdalomtól. Nem lehet olyan nehéz ilyen rovott múlttal igent mondani egy kis szórakozásra, tengerész – nézett vissza a fogolyra az őrnagy. – Őrség! – kiáltotta jól hallhatóan. Miután a foglárok megjelentek, megvetően ránézett a fogolyra és folytatta:

– Az úrnak kissé rossz a modora. Ezért kérem uraim, hassanak oda, hogy nagy magányában el tudjon gondolkodni a mintaszerű viselkedésről, amely megilleti a börtön igazgatóját egy elítélt részéről. Amint Mr. Scott jelzi önöknek, hogy megbánta a szavait és beszélni óhajtana velem, kísérjék be az irodámba! Köszönöm, végeztünk! – Az igazgató elégedett mosollyal a szája sarkában hátat fordított Arnold Scottnak, akit őrei rögvest közrefogtak és a magánzárkához kísértek.

*

Holden irodájában Patrick és Ben üldögélt. Daniel Mitchellre és Kyle Summerre vártak. Amint az ifjonc kommandósok beléptek, Jeff hellyel kínálta a csoportvezetőt és annak helyettesét. A srácok leültek, a kommandós nagyfőnök pedig jó szokásához híven elkezdte körülírni, hogy miért hívatta a srácokat:

– Gondolom, nem lesz sértődés abból a ténymegállapításból, hogy ti vagytok az újoncok, ezért pillanatnyilag nélkülözhetőbbek vagytok, mint Hammond kipróbált és kiképzett emberei.

– Nem sértődünk meg, Jeff – vonta fel a szemöldökét a fura bevezető hallatán Kyle. – Lapozzunk! Mi lenne az ábra?

– Kevin Nox neve legalábbis ismerősen cseng, remélem – vigyorgott Holden, elvégre nem volt hozzászokva, hogy rászorítják a tények közlésére, s nem beszélhet kedvére.

– Igen – dőlt hátra a székén Mitchell. – A kenyéradónk az úriember, mellesleg a belügyminiszter.

– Úgy van – sóhajtott egy nagyot Jeff. – A segítségünket kéri. Nem kimondottan hivatalos ügyről van szó.

– Remélhetőleg nem a barátnőjét kell szemmel tartani, mert ha lepedőkön kell nyomokat szálaznom, már most felmondok – húzta el a száját Summer.

– Ne hamarkodd el – szólt közbe Patrick. – Időnként jól jön, ha a belügyminiszter ismeri a képes feledet, mellesleg esetleg tán még hálás is neked.

– Na jó, legyen, felcsigáztatok – sóhajtotta a kékszemű, hullámos hajú ifjú. – Mi a probléma gyökere?

– A belügyminiszter úrnak van egy öccse, Dalton. Miatta egyszer már hálás Patrickéknak, itt az ideje, hogy mint új csoport, ti is bebizonyítsátok, hogy szükség van rátok. Ezen a téren is. Noxnak van egy unokaöcsikéje is, aki nem nagyon tiszteli a törvényt, az őreit pedig még annál is jobban megveti. Jason Nox nincs még húszéves, azt hiszi, hogy mindenható, érinthetetlen, büntethetetlen. Kevin mint rendes nagybátyó első körben nem ráijeszteni akar az unokaöcsire, hanem megóvni szeretné, elsősorban saját magától. Az öcsike a testőröket rühelli, kijátssza, megszívatja.

– Ne folytasd főnököm, már leizzadtam – legyezgette magát átélten Kyle. – Félek, nem vagyok elég képzett ahhoz, hogy a miniszter úr öcsikéjét pesztráljam. Amit elmondtál, abból az jön le nekem, hogy időnként erős késztetést éreznék arra, hogy betakarjam a Jason fiút. No, nem egy plédecskével, hanem egy baromi nagy maflással.

– Summer, ez nem kívánságműsor. Sajnos. Neked sem, de nekem sem. Ez a belügyminiszter utasítása. Öcsi kirángatása a slamasztikából, ha a helyzet úgy adódik.

– Fog adódni – folyt bele a társalgásba Ben. – Megnéztük a srácot, eléggé idegesítő ficsúr. De fájdalom, hiába viszket a tenyered, nem zavarhatsz le egy jól megérdemeltet sem a kicsi Noxnak. Ne aggódjatok, majd megteszi más. A belügyminiszter úr nem karcmentes öcsikét óhajt, hanem élőt. Szeretné, ha a különbséget Jason is érzékelné. Nekünk még mindig McBride és O’Donell a fontos, ezért nem mehetünk mi. Nektek meg úgyis szet kell tennetek némi önuralomra és higgadtságra. Seth szerint, ha megálljátok, hogy ne fenyítsétek meg a fickót, semmi gondotok nem lehet a majdani gyakorlatokkal.

– Kösz a lehetőséget – felelte Daniel, aki láthatóan szintén nem rajongott az újdonsült feladatért. – Mikor kell szemmel tartanunk a srácot?

– Esténként, amikor meglóg apuci házából. Szórakozóhelyekre jár, füvet szív, kurvázik, balhézik. Eseménydús estéitek lesznek.

– Meddig tart a megbízatás?

– Ameddig Jason Nox és a józan esze nem találkoznak, majdan az ifjú ember viselkedését végre át nem hatja a tény.

– Időpont?

– Nem vagyok jósnő – nevetett fel Holden. – Valameddig, akármeddig.

– Csúcs. A soha véget nem érő küldetés. Dörgő pofonok, fedetlen keblek, drogfutárok, éjszakai élet. Mák, hogy nőtlen vagyok. Félek, így az is maradok! – dohogta Summer.

– Ugyan Kyle! És a mellékállásod? – nézett Hammond kérdőn a srácra.

– Melyik? Mert, hogy egy sincs.

– Az, amelyikkel Diane Coopernek dicsekedtél.

– Ejnye. A kishölgy tán bepanaszolt? Mellesleg csak felbosszantott a magasan hordott orrával. Szépséges és irritáló jelenség a hercegnő, gondoltam, kissé letöröm a fene nagy egóját.

– Nem panaszkodott, tehát bizonyára jó voltál, illetve tényleg rátapinthattál a lényegre. Még a turnén Johnnal együtt néztük végig a sárkányszelídítési kísérletedet, és roppantul fájlaltuk, hogy idő hiányában nem láthatjuk, amint Ms. Cooper áhítattal vegyes imádattal könyörög neked, mint valamiféle különbejáratú istenségnek.

– Miért is tenné? – vonta fel szinte a haja tövéig a szemöldökét meglepetésében Summer.

– A folytatásért. Az ígéret betartásáért.

– Ne fényezz Patrick, mert elpirulok.

– Nem vagy te az a szégyellős fajta. Elviseled, ha szemközt dicsérnek – maradt ott a letörölhetetlennek látszó vigyor Hammond arcán. – Egyébiránt nem azért említettem meg ezt a közjátékot, hogy zavarba hozzalak. Mindössze azért tettem szóvá, mert remekül kezeltél egy helyzetet. Eszedben sem volt sután védekezni, vagy beállni hangfalakat tologatni. Mondhatni, improvizáltál. Helyzetfelmérés és megoldás jeles.

– Kösz az elismerést, parancsnokom. Igyekszem a továbbiakban is megfelelni az elvárásoknak.

– Jó – szólt közbe ismét Jeff. – A fent emlegetett szituációs gyakorlatok nyilvánvalóan egymás sarkát fogják taposni a Jason Nox által favorizált kricsmikben. Ha lehet, ne szúrjon szemet őrangyal mivoltotok, illetve a miniszteri öcsike szemét se bökje ki, hogy miatta vagytok ott, mert még a végén vérszemet kap, és aztán nem győzitek lecsapkodni az ellenfelet. Ne hagyjátok ok nélkül felhúzni magatokat, és kerüljétek a feltűnést.

– Már amennyire egy ilyen helyzetben azt el lehet kerülni – jegyezte meg epésen Daniel.

– Tényleg nem lesz könnyű dolgotok – ismerte el Ben is. – Folyamatosan figyelni úgy, hogy a figura folyton zűrben van, ugyanis feltűnési viszketegségben szenved, mégis megtalálni a megfelelő időpontot arra, hogy közbelépjetek, ha szükséges, valóban nem irigylésre méltó feladat. Azonban a belügyminisztert hálára kötelezni sem lehet akármivel. Ha azonban sikerül, higgyétek el, időnként tényleg jól jön.

– Remélem, hogy a nagy ember hálája arányban van az adott feladattal, mert eléggé rosszul érezném magamat, ha csak valamilyen plecsnit adományozna.

– Ettől ne tarts, Daniel. Nem egy kitüntetést adogató alkat, ráadásul nálunk jobban már csak a kenyéradónk tartja szem előtt a tényt, hogy jobb nem felhívni ránk a figyelmet. Csinnadratta helyett kézrázásra, alkalom adtán a szarból való kikaparásra lehet számítani tőle, és ez időnként jobban jöhet, mint a becsületrend vagy a lovagkereszt. Hangsúlyozottan nem feledékeny csávó.

– Jó – lépett tovább Kyle. – A többiek feladata?

– A feltűnés elkerülésének érdekében mindig ketten lesztek. Rátok bízom a beosztást, csak a kezdésnél ragaszkodnék kettőtökhöz – vázolta a konkrét feladatot Holden. – Így kétnaponta éjszakázik mindenki, aki megfigyelt éjjel, másnap napközben pihen, mondjuk délig. A kicsi Nox is hazahúzza a csíkot legkésőbb kettő körül, tehát marad idő pihenésre nektek is. Ebéd után már bátran bele lehet folyni az elméleti oktatásba, az onnan való távolmaradást nem tekintem igazoltnak. Seth meg másnap délelőtt kihajtja belőletek a szuszt, illetve behozatja veletek a lemaradást. Nem féltem a mestert.

– A mestert én sem – vigyorgott Summer. – Aztán remegő inakkal hallgathatjuk délután megint az elméletet, majd este haladhatunk vigyázni az öcsike bőrére. A hitelesség kedvéért igyunk és csajozzunk is?

– Mértékkel. Az italozás kapcsán nem a vödör a mérték, a csajozásról meg annyit mondanék, hogy csak olyan bigét csípjetek fel, akit minden további nélkül faképnél tudtok hagyni, ha akció van.

– Egészen rosszul hangzik.

– Tudom. Tekintsétek melónak, úgy talán könnyebben fog menni. Ma este te kezdesz Daniel–lel, a továbbiak beosztását rátok bízom, mint már említettem. A másik témakörünk McBride és O’Donell. Valami újság? – fordult Ben felé a nagyfőnök.

– Eléggé csigatempóban haladunk – ismerte el Taylor. – Kitervelt, kidolgozott szökés volt.

– Mit nem mondasz!? – húzta el a száját Jeff.

– Gondoltam, hogy meg fog lepni a hír – folytatta az ironizálást Ben. – Akkor mondom tovább. A terrorista urakat védő jogásznak nyoma veszett. Legalábbis ezen a kontinensen. Információink szerint a francia Riviérán szórja a pénzt. Nyilván azt, amit a szervezésért kapott. Utólagos engedelmeddel gondoskodtunk róla, nehogy egészségkárosodás érje a védnök urat a túlzott napozás miatt, és felkértük a helyi kollégákat, hogy kísérjék a figurát valami hűvös és árnyékos helyre. Amint ez megtörtént, értesítenek bennünket. Az már megint más kérdés, hogy miként kerül ismét államhatáron belülre az ügyvéd úr, hogy felelősségre lehessen vonni, teszem azt, bűnrészesség vádjával.

– Majd szerét ejtjük valahogy – legyintett a pitiáner kérdéseknek fenntartott kézmozdulattal Holden. – És a szökevények?

– Valahol Mexikóban.

– Kicsit tág helymeghatározás.

– Az. De ennél szűkebb nincsen. Az biztos, hogy McBride kivonult az államokból, a területére már le is csapott valaki. „A szarnak egy maflás” nevű akció keretében nem találkoztunk az íreknek még a nyomával sem. Ettől függetlenül majdnem biztosak vagyunk abban, hogy a srácok ott vannak, csak éppen azzal foglalatoskodnak, hogy meghúzzák kissé magukat.

– Sikerrel.

– Momentán igen. Azonban ha felgöngyölítjük McBride-ék külkapcsolatait, jelesül leginkább a mexikóiakat, akkor valamelyik amigo kacsalábas házikójában majd csak megtaláljuk a veszedelmes kapcsolatokkal bíró, meglehetősen vagyonos fickókat. Akik pontosan ezen okoknál fogva nagy valószínűséggel igen szívesen látott vendégek.

– Értem és egyet is értek. Figyeljetek, gyűjtsetek adatokat, keressétek meg a helyi zsarukat. Ha van valami extra, akkor rögvest jelentést kérek. Most elmehettek, mindannyian.

A négy kommandós felállt és elhagyta Holden privát irodáját.

*

Bonnie és John csak harmadnap indultak el haza, miután a nőt kiengedték a kórházból. Késlekedésük oka nem egészségügyi volt, egyszerűen csak pihenni akartak. A hazafelé vezető úton felváltva vezettek, így egyikük sem fáradt el túlságosan.

Rick még útközben felhívta őket a hírrel, hogy Bonnie és Rico klipje különdíjat nyert egy fesztiválon. A menedzser ennek alapján elkezdte magából ontani az ötleteket arra nézve, hogy milyen klipet kellene gyártaniuk az új lemezzel kapcsolatos biztos sikerhez. Kenderson hamar lehűtötte Bermen lelkesedését, ugyanis kerekperec közölte vele, hogy Bonnie nem játszik főszerepet, eszébe sincs forgatni megint. Az igazgatónak azonmód el is akadt a hangja, a lelkesedése pillanatokon belül lelohadt. Igazán csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor a nő közölte vele, hogy valóban úgy van, ahogy a férje mondta, a háta közepére púpnak nem kívánja ismét a kamerák kereszttüzét.

Hazaérkezésük után minden visszatért a normál kerékvágásba, természetesen azzal a különbséggel, hogy a ház továbbra is kihalt volt, rajtuk kívül nem tartózkodott ott senki sem. Richie állta a szavát, nem kürtölte tele a rokonságot a baba elvesztésének hírével, így senki sem zaklatta a témával kapcsolatban őket.

Az egyik délután megcsörrent Bonnie mobiltelefonja. A kijelzőn a nő unokatestvérének, Heathernek a neve villogott. Az asszony mosolyogva vette fel a kagylót:

– Szia, uncsitesó, ezer éve nem láttalak.

– Szió. Te figyu, itt szobrozok anyádék háza előtt, a kezem már ránőtt a csengőre, de egy lélek nem mozdul odabenn. Gyanítom, hogy nincsenek itthon, de mégis, hol keressem őket?

– Sehol. Világot látnak a lányokkal, így hát ha fedelet és kaját keresel, kénytelen leszel eljönni hozzám.

– Máris hívok egy taxit, és hamarosan ott vagyok. A nővéred?

– Nyaral. Tehát vagy én látlak vendégül, vagy szállodába mégy.

– Megyek. Kedvenc rocklegendám is otthon tartózkodik?

– Momentán. Készítsek elő egy nagy csomag papírzsepit, vagy tudod szabályozni a nyálelválasztásodat?

– Igyekszem úrrá lenni magamon. Még mindig nehezen fogom fel, hogy tinikorom bálványa a férjed.

– Nem baj, majd megszokod. Várlak – bontotta a vonalat Bonnie.

A nő ránézett a leplezetlenül vigyorgó Johnra, majd felállt a fotelből és elindult a gardrób felé. Kivett a szekrényből egy garnitúra ágyneműt, és elindult felfelé, az emeleti vendégszobába. Hitvese eléállt, kivette a kezéből a huzatot, majd kézen fogta és együtt felballagtak az emeletre. Az asszony elmosolyodott és megcsóválta a fejét. A szobában a férfi ismét határozottan elállta felesége útját, majd miközben elkezdte felhúzni az ágyneműt, megszólalt:

– Csüccs, szívem csücske. Meddig marad Heather?

– Fogalmam sincs.

– Örülök, hogy jön, legalább nem leszel egyedül, amikor nekem ismét beköszöntenek a dolgos hétköznapok, mondjuk, ma délutántól. Mert mint tudjuk, Rick lemondott arról, hogy főszereplő legyél a soron következő klipben, de a forgatás ötlete nem halt el a fejében. Sajnos.

– Életem értelme, kezdesz hülyére idegesíteni ezzel a nagy kímélettel. Jó, forgatni én sem akarok, az tényleg sok lenne. De azért egy ágyneműcserét meg tudnék oldani nélküled is.

– Tudom. De nekem sem esik különösebb bajom, ha én cserélek ágyneműt. Mellesleg hamarosan nem leszek itt, hogy az idegeidre menjek. A sógoroddal és Bermennel körbenézünk néhány sztriptízbárban, aztán a kliphez tölteléknek kiválasztott hölgyek részére szervezünk egy meghallgatásfélét.

– Akarod mondani, megnézésfélét – pontosított nevetve Bonnie.

– Jó, akkor azt.

– Johnny, a következő kliphez nem lehetne vetkőzős fiúkat szerződtetni? Mert azt a válogatást megoldanám!

– Azt elhiszem, édes – vigyorgott a férj. – Azonban ahhoz a kliphez még kellene némi zenét és szöveget alkotni, ezzel szemben, ami elvégre már készen van. Különben meg magadra vess, szívem királylánya, ugyanis miattad lettem depressziós, ezt tükrözi a dal is. A halálosan komoly italozás és bárlátogatás nem kamu vagy fikció.

– Tudom, életem. Persze az már részletkérdés, ugye, hogy csak képzelődtél?

– Az. Rólam egyébként is köztudott, hogy csak miattad szokásom elhagyni a józan eszemet, mert mintha imádnálak, vagy valami hasonló.

Bonnie nem válaszolt szóval, csak a férjéhez simult és megcsókolta őt. John viszonozta a gyöngédséget, és igen belemelegedtek a tevékenységbe, amikor felrikoltott a csengő. A házaspár rajtakapottan engedte el egymást, a férfi rekedten meg is jegyezte:

– Csak az udvariassági körökre maradok itthon angyalom, aztán lelépek, mert elég néznem téged ahhoz, hogy felforrjon a hűtővizem. Erőteljesen gondolkodom azon, hogy hibernáltatom magam az orvosilag előírt pár hétre, hogy biztosan kibírjam.

– Szexmániás.

– Stimmt. De a jövendő sarjért mindenre képes vagyok, még az önmegtartóztatásra is. Elmondod Heathernek? – komolyodott el a férfi.

– Még nem tudom. Majd a helyzet adja magát. Változtatni nem tudok rajta, viszont a sajnálkozást ki nem állhatom. Innentől kezdve nem biztos, hogy lenne értelme bárkinek is megemlíteni, elvégre ez a dolog szigorúan csak kettőnkre tartozik.

– Igaz. Na, menjünk, engedjük be a kedves rokont.

Lesétáltak a lépcsőn, a férfi pedig kiment, hogy segítsen a lánynak behordani a táskáit.

Heather anyai ágon volt rokona Bonnie-nak, de mivel az énekesnő kevésbé hasonlított az anyjára, mint Louisra, ezért nem nagyon volt felfedezhető közös vonás a két fiatal nő között. A lány mosolyogva ölelte át unokatestvérét, aki rögvest betessékelte a konyhába, ahol megkínálta kávéval.

– Mi szél hozott, tesó? – tette fel a kérdést Bonnie.

– Hazautazom egy kicsit. Sikerrel zártam ezt a szemesztert is, rám fér a lazulás. Veletek mi a helyzet?

– A napokban jöttünk vissza a turnéról. Anyáék elvitték a lányokat világot látni, Kristie pedig Suzie-val együtt nyaralni ment.

– Már amikor a telefonba mondtad, akkor is feltűnt, hogy feldúlom az édeskettest.

– Azért ne bánkódj komolyan emiatt – mosolygott a ház ura. – Örülök, hogy itt vagy, de sajnos, nekem mennem kell, szólít a kötelesség. Bonnie itthon marad veled, estefelé én is jövök! – A zenész adott egy puszit a vendégnek, majd megcsókolta a feleségét. Egy szívdöglesztő vigyor kíséretében felkapta autója kulcsait a polcról, és már ott sem volt.

Heather megilletődötten nézett a férfi után, mire vendéglátója megkérdezte:

– Mégiscsak kell a zsepi?

A vendég felnevetett:

– Nem. De akkor is felfoghatnád végre, hogy nem egyszerű most lazán társalognom a fickóval, akinek a posztere ott virított a lányszobám falán! Különben is, csak ne add az értetlent, a Bermuda-mániával te fertőztél meg anno!

– Jól van tesó, elismerem, nem volt szép húzás tőlem az előbbi beszólás. De én már egészen megszoktam, hogy John is ember, nem pedig valamiféle istenség.

– Oké, akkor nem emlékeztetlek kora ifjúságunkra, amikor együtt nézegettük a fickót az újságban, miközben a dalait hallgattuk. Arra is tisztán emlékszem, hogy felváltva, valamint egymás szavába vágva állapítottuk meg, hogy mennyi lepedőt gyűrnénk össze vele százon.

– Ne is mondd tovább! Előre szólok, hogy ha előtte is szóbahozod, felnégyellek – nevetett Bonnie. – Mesélj inkább, mit tervezel a közeljövőre nézve?

– Meglepne, ha nem tudná, mennyire odavagy érte, de mindegy, nem köplek be – legyintette királynői kézmozdulattal a lány. – Úgy gondoltam, hogy pár napot eltöltök nálatok, kicsit kifújom magam. Aztán hazamegyek anyáékhoz. Már nagyon hiányoznak. Mellesleg Franket is régen láttam.

– Frank?

– Igen. Mielőtt megkérdeznéd, igen, a Kevin nevű exed legjobb barátjáról beszélek.

– Nocsak. Belecsempészel némi izgalmat Frank Morse házaséletébe?

– Felfogtam az élt a kérdésben Bonnie. Frank elvált, nem piszkálok bele senki házasságába.

– Mikor vált el?

– Tudja az ördög! – vont vállat Heather. – Nem miattam mentek szét, tehát ezt is megspórolom neked mint kérdést. Jelentem, ártatlan vagyok!

– Mint a ma született bárány, mi?

– Úgy valahogy.

– Mégis, hogy találkoztatok?

– Ez kicsit hosszú történet. Emlékszel még Frankre, hogy milyen volt?

– Hogyne. Ő volt az, akinek még azt sem hittem el, amit kérdezett. Aki élt és mozgott, mindenkinél bepróbálkozott. Aztán találkozott Julie-vel, és totál megváltozott. Mondhatni kimondottan családcentrikussá vált.

– Igen. Amint a gyerekek iskolába mentek, Julie is elhelyezkedett egy cégnél. Olyannyira bejött neki a munka, hogy a munkahelye kinevezte, majd kiküldte külföldre. Szó volt arról, hogy az egész család megy vele, azonban Mrs. Morse még a próbaideje alatt bekrapekozott olyan szinten, hogy azonnal beadta a válást. A gyerekeket magával vitte, Frank meg itthon maradt.

– Ezek szerint ifjúságod és szerelmed flastrom Frank Morse megsebzett lelkére.

– Lehet. Viszont azt érzem, szeret. Én is odavagyok érte. Nem tervezünk, egyszerűen hagyjuk megtörténni a dolgokat. Boldog vagyok vele.

– Kívánom, hogy sose múljon el.

– Kösz. Arra nem is vagy kíváncsi, hogy mi van Kevinnel?

– Ahogy ismerlek, nem bírod ki, úgyis elmondod.

– El hát – lelkesedett Heather, hogy végre pletykálkodhat egy kicsit. – Annak idején csúnyán elintézted a srácot.

– Jaj, ne kezdjük már Ádámnál és Évánál, légy szíves! – nyafogott Bonnie. – Tudom. A végzet asszonyaként majdnem öngyilkosságba hajszoltam ideggyenge ex-kedvesemet. Én voltam a csalfa, a céda, és a cemende. A módszert, amivel lekoptattam, bánom, a tényt viszont nem. Kihűlt, elmúlt, továbbléptem.

– Azt azért nem meséled be, hogy amikor Peterrel válság volt, akkor nem kívántad azt, hogy bárcsak ne úgy lenne!

– Nem mesélem be. Volt idő, hogy tele volt a puttonyom a pasasokkal. Minddel, válogatás nélkül. Akkoriban szentül meg voltam róla győződve, hogy mindegyik idióta. Mit mondjak, nem akadt a környezetemben olyan férfiember, aki a viselkedésével valamennyire is cáfolni tudta volna ezt a meggyőződésemet.

– De ez elmúlt, ha jól sejtem.

– Igen.

– Az ok nyilván a nagybetűs szerelem.

– Nyilván.

– Ha nem mondanád is látnám. De térjünk vissza Kevinre!

– Térjél!

– Most távkapcsolatban él, azonban ez sem fenékig tejföl mint szerelem. Frank biztosan tudja, hogy Karen átveri, megcsalja kedvenc barátját. Elvégre Kevin szíve hölgye a pasim munkatársa.

– Gondolom, nem ok nélkül teszi a csaj az átverést és megcsalást. Ha egykori szívszerelmem számottevően nem változott, akkor már így látatlanban megértem a leányzót, sőt, fel is mentem.

– Ez igen! – lepődött meg Heather. – Te most sem a fickót sajnálod?

– Nem.

– Elmondod, hogy miért?

– Nem hiszem. Ez egyedül Kevinre tartozna, ha valaha is érdekelné. Nem akarom kibeszélni őt a háta mögött.

– Micsoda jellem vagy! – gúnyolódott a vendég. – Ha megkérsz rá, hogy ne mondjam el senkinek, nem tenném!

– Aha. Csak Franknek. Azzal a jelszóval, hogy szerencsétlen Kevin gyereknek segítség kell, mert különben agglegény marad.

– De tényleg Bonnie, áruld már el, hogy mit vétett a csávó!

– Semmit. Már csak szerettem, de nem voltam belé szerelmes. Akkortájt nagyon fiatal voltam, idealista, álmodozó és sorolhatnám, hogy mi minden még.

– És ez egyenes út ahhoz, hogy annyira elintézd, ahogy tetted?

– Nem. Csak akkor magamnak akartam a sokkal kisebb megrázkódtatást okozni. Nem érdekelt az ára vagy a következménye, szabadulni akartam. Igyekeztem akkorát ütni rajta, hogy többé látni se bírjon. A célt elértem. Mint említettem, nem vagyok rá büszke. De hálás lennék, ha végre leszállnánk a múltamról, és más témát keresnénk.

– Oké, bocs. Nem akartalak felzaklatni.

– Heather, én mindjárt sikítok! Nem zaklatott fel a téma, csak régen volt, elmúlt és nem látom értelmét, hogy ezen tépjük a szánkat.

–  Jó, akkor beszéljünk a Bermudáról. Mikor lesz új lemez?

– Hamarosan. Helyben turnéztunk, az új korongról is játszottunk dalokat, tesztképpen. A visszajelzések elég pozitívak, de még csak öt nóta van készen. Egy lemezhez minimum húsz új dal kell, hogy tudjunk válogatni. Richie és John most azzal foglalatoskodik, hogy leforgassák az egyikhez a klipet is.

– Jó, de nem úgy szoktátok, hogy készen van a lemez, és csak utána forgattok?

– De, csak most kicsit megkavartuk a sorrendet.

– Ez is duettlemez lesz?

– Részben.

– Szerepelsz a klipben?

– Nem, de nem is baj. A Cruzzal forgatott egyébként is kissé felkavarta a kedélyeket.

– Ezek szerint mostanság ráérsz?

– Igen. Úgy néz ki, hogy néhány hétig eléggé unalmas napjaim lesznek.

– Hurrá! – lelkesedett a vendég. – Akkor hazajöhetnél velem! Anyáék örülnének neked, kipihennéd a turnét, egy jó ideig együtt lehetnénk. Persze, csak ha akarod!

– Tetszik az ötlet, hugi, de ezt meg kell beszélnem Johnnal.

– Oké, tedd azt.

A két fiatal nő még sokat beszélgetett, tervezgették a programokat arra az esetre, hogyha Bonnie Heatherrel tudna tartani. Készítettek egy könnyű vacsorát, majd kimentek sétálni a kutyákkal. Mire visszaértek a házhoz, már Kenderson is otthon volt. Megvacsoráztak, aztán Heather fáradtságra hivatkozva magára hagyta a házaspárt.

A férj elvetette magát a kanapén és fejét felesége ölébe hajtva, kérés nélkül mesélni kezdett:

– Végignéztünk vagy nyolc-tíz bárt, a tulajoknál otthagytuk a névjegyünket. Volt nádszálvékony táncosnő, pumpált mellkasú, ordenáré módon kifestett, táncolni tudó, meg botlábú is. A magam részéről hangot adtam a kételyeimnek, miszerint ezek a lányok még háttértáncosnak sem lennének jók a kliphez, de Rich és Rick lehurrogtak. Innentől kezdve az övék a pálya, válogassanak. Én már csak a végeredményt akarom látni.

– Mindjárt megszakad a szívem érted életem! – mosolygott Bonnie. – Mert ha a botlábú vagy a hintaló módon festett bige kerül be a háttérbe, nem fog akkorát ütni a dalod?

– Nem életem asszonya, nem ez a gond – magyarázott a férfi türelmesen, a szája sarkában kis mosollyal. – A probléma ott gyökerezik, hogy a nóta arról is szól, hogy hiába a szép nők légiónyi raja, akit a szerelem nevű tünemény elvarázsolt, az senki mást nem lát meg. Ehhez az alaptézishez képest viszont az eddig szemrevételezett leányzók nem kimondottan gyönyörűek.

– Kicsit nyakatekert módon vallasz szerelmet édes, de azért értem a lényeget – adott egy csókot az asszony Kendersonnak. – Egyébként én meg arra készülök, hogy mindkettőnknek megkönnyítsem az aszkétikus időszakot, mielőtt itt egymást kerülgetve végképp elsenyvedünk és meghibbanunk.

– Pontosabban?

– Hazakísérném Heathert és vele maradnék egy kicsit, ha nincs ellene kifogásod.

– Miért lenne? Itthon úgyis csak betegre unnád magad egyedül. Ráadásul, ha lesz két üres másodpercem, úgyis meglátogatlak. Mikorra tervezitek az indulást?

– Egyikünknek sem sürgős.

– Helyes. Elidétlenkedünk hármasban egy ideig, aztán ha a rokonnak már nagyon mehetnékje lesz, elutaztok.

Bonnie és John bevonult a dolgozószobába, csevegtek egy kicsit a lányokkal, majd felballagtak a hálószobába, és nyugovóra tértek.

Reményhajsza III - 1. fejezet

1. fejezet
 

Patrick Hammond tervei némileg megváltoztak, de a turné körüli események nagyrészt a kommandós parancsnok elképzelései szerint alakultak. Mivel Sean és Ewan eltűnését ugyanúgy nem vették félvállról, mint a fenyegetést, ezért különféle biztonsági intézkedéseket foganatosítottak.

A kommandósokhoz tartozó nők, azaz Kristie a lányával, valamint Abigail és Kathy elutazott Pearce-ék szigetére. Elisabeth Donaldson nyaralni ment, Hagmanék pedig a lányokkal együtt világ körüli útra indultak.
Holden Patrick első telefonhívására visszatért az újoncokkal együtt, hogy segíteni tudjon a csoportnak, mert úgy ítélte meg, hogy az otthoni események sokkal fontosabbak, a kiképzés azonban még várhat. Ennek következményeként Jeff behívta Hammond csoportját, hogy megismerkedjenek az újoncokkal, illetve John Kendersont is meghívta a találkozóra.
Ben, Brandon, Patrick, Ron és John halkan beszélgetve vártak a nagyfőnökre. A terrorelhárító kommandó atyaúristene hamarosan meg is érkezett. Amint betette a lábát a bázis területére, azonnal jelentést kért, majd miután végighallgatta a beszámolót a közelmúlt eseményeiről, magához ragadta a szót:
– Örülök, hogy hiánytalan a csoport, illetve annak is, hogy nem rohantatok fejjel a falnak. Mielőtt megkérdezitek, elmondom, hogy az ifjú titánokat segítségként óhajtom kiképezni. Nem helyettetek, hanem veletek együtt fognak majd dolgozni. Valamikor a távoli jövőben persze előfordulhat, hogy a helyetekbe lépnek, de sok víz lefolyik addig még a hátatokon, tehát fölösleges amiatt aggódnotok, hogy esetleg munkanélkülivé váltok miattuk. Hamarosan bemutatkoznak a srácok, Van azonban még egy elég fontos kérdésem mindenkihez, beleértve téged is, Johnny – nézett a nagyfőnök a zenészre, majd folytatta: – Sasszemet megkaptuk. Csak én ismerem a kódjait, illetve rajtam kívül Patrick és Ben tudja majd szóra bírni és irányítani a szerkezetet. A műhold számtalan dologra alkalmas, így a technikusok kifejlesztettek egy parányi jeladót – tette le az asztalra a csúcstechnikát képviselő mütyürkét Holden. – A kérdés az lenne, hogy hajlandóak vagytok-e arra, hogy beültethessük a testetekbe az adót, vagy ragaszkodtok az ósdi órába, kabátgombba, cipősarokba beépített ketyerékhez? Elvégre a bőrötök alatt nem olyan könnyű felfedezni a poloskát.
A kommandó tagjai összenéztek, majd Hammond vette át a szót:
– Ha jól értelmezem a szavaidat, főnököm, akkor ez opcionális lehetőség, tehát nem parancsról van szó. – Társai egyetértő bólintása után a parancsnok folytatta: – Ha így állunk, akkor maradnánk annál a lehetőségnél, amikor mi aktiváljuk a jeladót, és nem folyamatosan küldi a jeleket Sasszemnek. Mellesleg jegyezném meg, hogy ha mégis felfedezi az ellenfél a beültetett kapszulát, még meg is nyúznak azért, hogy sikerüljön hatástalanítani. Tehát legalább annyi hátránya van a mütyürnek, mint amennyi előnye.
– Akkor ezek szerint nem akarjátok a poloskát? – Jeff hátradőlt a székén, megmasszírozta az állát, majd elgondolkodva közölte benyomásait: – Szinte gondoltam. John?
Az énekes elvigyorodott, úgy válaszolt a kiképzőtisztnek:
– Ha nem bánod, akkor én sem szeretnék a chipes, pórázon vezetgetett kutyuskád lenni. Egyébként sem nagyon értem, nekem miért szól ez a kérdés, elvégre most indulok turnézni a zenekarommal, és különben sem vagyok már kommandós. Annak idején te adtad a kezembe a leszerelési papírjaimat, memóriabajnok.
Holden olyan tekintettel nézett Kendersonra, mint türelmes szülő a hülye gyermekére, majd fejcsóválva felelt az énekesnek:
– Ja, tényleg, majd elfelejtettem, valóban igazad lehet! Ellenben nekem úgy rémlik, hogy ha mi kérünk segítséget tőled, nem szoktál nemet mondani, illetve mi is odahatottunk, ha a nyakadig ért a kulimász. Viszont tény, hogy fizetést nem kapsz érte, így állami szinten eléggé költségtakarékos a jelenlegi helyzet. Egészen komolyan mondom, visszajöhetnél!
John kissé értetlen arckifejezéssel válaszolt egykori elöljárójának:
– Azt hittem, ezt már letisztáztuk, Jeff. Nem akarok ismét hivatásos kommandós lenni, több okból kifolyólag.
– Hagyd csak – legyintett a nagyfőnök, miközben a szőke zenészbe fojtotta a szót – Értelek. Bonnie, a család, meg a zene. Persze meg kell jegyeznem, hogy ha az eddigi gyakorisággal és hatékonysággal segítesz csak, már akkor is bőven lenne jogcím arra, hogy szerepelj a hivatalos fizetési listánkon. De ha nem, hát nem.
– Rá se ránts, Jeff, hogy kosarat kaptál! – idétlenkedett Patrick. – Sajnos, nem vagy elég romantikus kézkéréskor. Ezen kellene még csiszolnod egy kicsit, főleg ha legközelebb igent szeretnél hallani. Eddig a jó tanács, viszont ha olyan jól állsz lóvéval, hogy az új húsok fizetése mellett még Johnnyét is bevállalod, akkor azt az összeget bátran négyfelé dobhatod, ha érted, mire célzok!
Miután a fontosabb kérdéseket érintették az egybegyűltek, Holden távozott a helyiségből, majd visszatért négy huszonéves fiatallal.
Az idősebbek szemrevételezték az ifjakat, amikor is Jeff elkezdte bemutatni őket egymásnak.
Az új csoport tagjainak közös ismérve volt, hogy mindannyian éveket töltöttek már különféle fegyveres testületeknél, életkorban húsz és harminc év között mozogtak valahol, valamint egyikükön sem látszott első ránézésre, hogy éppen zord és komoly kommandósnak készülnek állni.
Hammondéknak ugyan semmit sem jelentettek az egyenruháikon lévő stráfok és csillagok, ám a csapaton belüli hierarchia tiszta és világos volt. Ugyanezt lehetett elmondani a frissen érkezettekről is. Az újak parancsnoka például Kyle Summer volt. A huszonnyolc év körüli srác – mint minden társa, illetve a régiek is – magas, vékony, izmos testalkatú volt. Kék szeme és középbarna, félhosszú, hullámos haja inkább egy, a kondíciójára messzemenőkig ügyelő menedzsert juttatott a felületes szemlélő eszébe, mint egy akármilyen testületnél szolgáló rendőrt vagy katonát.
A helyettese Daniel Mitchell volt. Ez a szőke hajszínű, de sötétbarna szemű férfi alig különbözött valamiben Summertől. Testalkatra és tartásra úgy tűnt, mintha legalábbis felettese ikertestvére lenne.
Ebben a csapatban a mesterlövész puskát Bruce Parker kezelte, aki társaival ellentétben a katonásan rövid, majdhogynem kopasz hajviseletet részesítette előnyben. Sötétzöld szemével érdeklődve mérte fel a környezetében történő eseményeket – nyilvánvaló volt, hogy a figyelmét gyakorlatilag semmi sem kerüli el.
A negyedik reménybeli kommandóst Derek Fosternek hívták. Erősszálú, fekete haját a tarkóján összefogva viselte, barna szeme a komolyság legkisebb jele nélkül villant társaira.
Amikor a személyes ismerkedést befejezettnek tekintették, elsőként Hammond kért szót:
– Mivel Jeff megvilágította az elménket arról, hogy nem vetélytársként érkeztek a srácok, ezért részünkről eltekintünk mindenféle beavatási, szívatós szertartástól. – Patrick jót vigyorgott saját gondolatain, majd folytatta: – Mindezt leginkább azért tesszük, mert nincs is kidolgozva ilyesmink.
A parancsnok szavai általános derültséget keltettek. Amikor a kommandó vezetője ismét a magáénak tudhatta az egybegyűltek figyelmét, tovább beszélt:
– Továbbá meg kell említenem azt a nem elhanyagolható tényt is, hogy lesz nektek hamarosan elég bajotok Seth mester edzésein, Jeff elméleti óráin. Ezért lemondunk arról a szórakozási lehetőségről, hogy különféle módszerekkel elvegyük a kedveteket attól, hogy közénk akarjatok tartozni. Amennyiben nagyfőnökünk szavait nem értelmeztem félre, úgy tűnik, hogy a parancsok osztogatása Ben reszortja és az enyém, így nektek marad az engedelmesség. Ami akkor jó, ha nem annyira vak, mint amennyire inkább ésszerűnek kellene lennie. Innentől kezdve a megbeszéléseken a kreatív vitának van helye, akció közben azonban sokkal kevésbé fog érvényesülni a demokrácia. Ezalatt még mindig nem azt értem, hogy gondolkodás nélkül kell a veszedelembe rohanni, mert az volt a parancs, hanem arra célozgatva koptatom a számat, hogy megpróbáljuk ugyan a végcélt elérni, de nem mindenáron. Igyekezzetek szem előtt tartani azt a dilimet, hogy utálom a temetők látványát, tehát aki mártíromságra és halni vágyik, az menjen vissza széttépni a pszichológiai tesztjét, és ne is lássam itt többet! No! A napi rutin közben csendes áhítattal lehet figyelemmel kísérni, hogy mennyivel szuperebbek vagyunk nálatok, kedves újoncok. Bár bő lére eresztettem a bevezetést, sajnos, azt kell mondanom, jelen pillanatban nincs igazán jelentősége annak, amiről eddig dumáltam, mert még most, frissiben elutazunk, mindannyian. Ennek elég nyomós oka van. Nem tudom, hogy Jeff mennyit vázolt belőle útközben…
– Semennyit Patrick, úgyhogy foglald össze! – dőlt hátra a széken elégedetten Holden.
– Jó – folytatta Hammond. – Az úr itt – mutatott Kendersonra a kommandós – jó barátom, egykori helyettesem. Nem kizárólag azért ücsörög itt, mert nincs jobb dolga, ugyanis ez nem igaz, történetesen lenne miért rohangálnia. Momentán a Bermuda énekeseként éppen az amerikai turné miatt kellene idegrohamot kapnia, amely holnap indul útjára. Történetesen mi is vele tartunk. Ennek oka pedig távolról sem a rockzenei alapismeretek elsajátítása, hanem két szökött terrorista elfogása. Az együttes ellátogat Mexikóba, ahol a szökevények tartózkodási helyét sejtjük. Rengeteg oka van annak, amiért roadnak öltözünk. Rögvest az első az, hogy szigorúan titkos akcióról beszélünk, sajnos, államhatáron is túl. Másodsorban nem szeretném megvárni, amíg Sean McBride és Ewan O’Donell ismételten kialakítja cseppet sem törvénytisztelő tevékenységi körét. Harmadrészt Johnny is ellátogat abba a városkába, ahol a terrorista urak hollétét sejtem, így gyanú felett körülnézhetünk ott, a blama kizárva, még akkor is, ha totál sikertelenek leszünk. Végül, mégsem utolsó sorban, a srácok cellájában összefutottam egy kőbe vésett névsorral, afféle halállistával. A temetők látványánál jobban talán csak azt rühellem, ha fenyegetnek. Ennek folyományaként villámgyorsan nyaralni küldtük hölgyeinket, sarjainkat, és mivel hozzátartozóink nem galaxiskörüli útra lettek befizetve, előbb-utóbb azért esélyes a hazatérésük. Ezért gondoltam arra, hogy amíg őket biztonságban tudjuk, addig lenne érdemes ismételten lelakatolni a bűnöző urakat.
– Mit vártok tőlünk? – szólalt meg első ízben Kyle.
– McBride és O’Donell főbb paramétereinek bebiflázását, jó megfigyelőképességet, hidegvért, és azt, hogy épüljön a csapat.
– Meglesz. Egyéb?
– Semmi. Csomagoljatok össze, holnap hajnali négykor itt találkozunk.
Holden is jelezte, hogy részéről szintén befejezettnek lehet tekinteni az eligazítást, így a kommandósok a járgányaikon távoztak a bázisról.

*

Bonnie alig tudott már mit kezdeni magával az üres házban. Amióta először betette a lábát a birtokra, azóta nem volt arra példa, hogy ténylegesen egymagában legyen. Ha magányra vágyott valamiért, inkább elment lovagolni, ugyanis a lakásban szinte lehetetlen volt huzamosabb ideig egyedül lennie. Ezért hihetetlenül furcsa érzés volt, hogy bárhová ment is, mindenütt némaság uralkodott. A kihaltság ellenére a nappali mégis mutatta némi jelét annak, hogy igenis lakják a házat, hiszen a lány oda hordta össze az általa a turnéra vinni óhajtott dolgokat. Legfőképpen ruhákat tartalmaztak a csomagok, hiszen a hangszerek a kamionokban kaptak helyet, csakúgy, mint a fellépéshez szükséges holmik. Mivel a Triangle és Rico is velük tartott, a megnövekedett létszám miatt kénytelenek voltak busszal útnak indulni, mert az együttes magángépe már kicsinek bizonyult volna erre a feladatra.

A buszok azonban szinte guruló lakásként voltak berendezve, és amikor a nő aggodalmát fejezte ki az utazással kapcsolatban, John megesküdött rá, hogy tapasztalatai szerint így is kimondottan kényelmesen lehet eljutni egyik állomásról a másikra.
A lányok Mary és Louis Hagmannel együtt már elutaztak, csakúgy, mint Abigail és Kathy, akik a többiekkel együtt elmentek Pearce-ék szigetére.
Greg néhány lovásszal együtt vállalta, hogy felügyel a házra, amíg távol vannak és vigyáz a kutyákra is.
Bonnie tehát amint úgy ítélte meg, hogy mindennel elkészült, leült a nappali kanapéjára és elkezdte nézni a televíziót. Nem telt bele sok idő, hazaérkezett John. Asszonya türelmesen várta, hogy a férfi beszámoljon a bázison történt megbeszélésről. A Hammond által a koncerten előadott hevenyészett segítségkérés mindenképpen érdekes fejleménynek ígérkezett.
Kenderson vigyorogva nézett végig a helyiségben látható táskahalmon, majd megkérdezte:
– Itthon is hagyunk valamit, vagy kiürítetted az összes szekrényt?
– Ne aggódj, hagytam a molyoknak néhány falatot a gardróbban – nevetett a lány. – Ne csinálj úgy, mintha a négyhetes turnéra elég lenne a váltás gatya és zokni. A busz elbírja. Még kérdés?
– A lányok?
- Telefonáltak már. Megérkeztek a szállodába. A szobájuk ablakából látszik az Eiffel-torony. A tervek szerint egy egész hetet töltenek Párizsban, így apám már neki is állt, hogy fix telepítésű szerkezetet alkosson a laptopból, mondván, hogy a kábeles Internet megbízhatóbb, mint a drótnélküli. Amint készen vannak, csörögnek. Utána mi is beizzíthatjuk a webkamerát és máris arcból-arcba cseveghetünk.
– Helyes. A technikusokkal vetettem a régi elavult helyett egy új laptopot. Most telepítik rá a programokat, holnapra tökéletesen működőképes lesz – Kenderson a kezében lévő kávésbögrére bökött, a mozdulattal kérdezvén, hogy asszonya is kér-e kávét, majd az igenlő bólintás után a serkentő megalkotása közben folytatta a kérdezősködést. – Leslie-ék?
– Izgatottan csomagolnak. Nem győztem őket nyugtatgatni, de azt hiszem, hogy most már rendben lesznek – vette át a férje kezéből az éppen elkészült itallal teli bögrét Bonnie.
– Rico?
– Richie-vel együtt készülődik. Ő már nem olyan ideges, mint Leslie és bandája, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem érzi magát valami fényesen. Vagy egyszerűen csak nem vette le a lábáról annyira Diane Cooper, mint ahogy a hölgy hírneve alapján azt először gondoltuk. Ugyanis kerüli a csajt, és minden alkalmat megragad arra, hogy ne kelljen vele lennie.
– Mit gondolsz, mi az oka?
– Fogalmam sincs. Rico jópofa srác, én nagyon bírom. Diane sem egy savanyú nőszemély, tehát passzolok. Jól ki kellene jönniük, a munkakapcsolatukban nincs is semmi baj. Viszont egyébként nem keresik egymás társaságát.
– Lehet, hogy Cruz bepróbálkozott, a menedzserasszony meg elhajtotta volna? – elmélkedett félhangosan John.
– Lehet. Nem tudom – vont vállat tanácstalanul a nő. – Ricardo azt is nehezen viselte, amikor vele kapcsolatosan feltételezésekbe bocsátkoztál, és világgá mentél.
– Ezt a részt talán hagyjuk, inkább lapozzunk! – válaszolt Kenderson. – Keeganék?
– Éppen a végére járnak George jutalomszabijának. Jen bizalmasan közölte, hogy mindketten abban reménykednek, a pótnászút után hamarosan kopogtat a gólya.
– Ha már az esetleges gólyahírnél tartunk, nem gondolod, hogy már nálunk is ideje lenne a kisded megfabrikálásának, hogy végre nyugton ülj a fenekeden egy ideig? Egészen kiborultam az utóbbi időben, gyanítom, pihentetően hatna rám, ha a nejem csak a közös sarjunkkal a hóna alatt rohangászna végre.
Bonnie elmosolyodott, odabújt a férjéhez és a férfi combját cirógatva válaszolt:
– Roppant romantikus voltál édes, de nem hinném, hogy a jelen pillanat erre alkalmas lenne. Egy turné előestéjén, egy lemez előtt, az azt követő koncerteket megelőzően, nem kimondottan jó az időzítése egy ilyen felvetésnek.
– Tudom. Csak aggódom. Nem nagyon akar ez összejönni nekünk, pedig nem teszünk ellene semmit. Érte annál többet, azonban a baba még sehol.
– Ez nem lóverseny szerintem. Mindketten tökéletesen egészségesek vagyunk ebből a szempontból is, elvégre Steph és Sandra rá az élő bizonyíték. Az eltűnésed előtt tettünk ellene, utána volt egy év kihagyásunk. Ha a gyerkőc jönni akar, jönni is fog. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy a fogantatáshoz szükséges tevékenységeket ne hanyagoljuk el.
– A szavamat adom rá, hogy nem fogjuk – villant az asszonyra a férj vágyakozó pillantása.
– Azzal tisztában vagyok… – fulladt csókba Bonnie mondandójának további része.
A nappaliban található csomagok példás összevisszasága mellé hamarosan csatlakozott a házaspár levetett ruházata is, így még szembetűnőbbé vált a ház lakott jellege. A pár határtalanul élvezte, hogy nem zavarhatja meg őket senki, így hát elég ráérősen szerették egymást. Ám idilli együttlétüknek is vége szakadt egyszer, és mivel eléggé megéheztek, kimentek a konyhába összeütni valamit. Bonnie a férje ingét vette magára a konyhai vizithez, John pedig csak a farmerját kapta föl. Megegyeztek abban, hogy nem ragozzák túl a vacsorát, csak egy egyszerű omlettet készítenek.
A nő feltörte a tojásokat, majd belekavarta a többi hozzávalót a lébe, a férje pedig a hátához simulva segédkezett a massza eldolgozásában. Ami nem ment túl gyorsan, tekintve a férfi időnként elkószáló kezeit és száját. Asszonya persze mindezt nem tűrhette, figyelmeztette is hitvesét, hogy a kalandozást nem ússza meg büntetlenül, ezért – hogy szavainak komolyságát bizonyítsa – hasonlóképpen volt kénytelen reagálni a kapott érintésekre, csókokra.
Az omlett kissé megpirult egy hosszúra nyúlt csók következményeképpen, de a házaspárt nem hozta ki tűrhetetlenül a sodrából ez a tény. Vacsora után elvitték a kutyákat sétálni. Egymást ölelve, ráérősen bandukoltak a sötétségbe hajló szürkületben.
Nem sokkal azután, hogy visszaértek a házba, bejelentkeztek a lányok is, így a szülők hosszan beszélgettek a gyerekekkel. Búcsúzás után még egyszer utoljára átnézték a csomagok tartalmát, majd bementek a hálószobába és egymáshoz simulva tértek nyugovóra.
 

*

Sean és Ewan letörölgették az ujjnyomokat a fegyverről, majd azt a halott Diego kezébe adták, és döbbent arckifejezést erőltetve magukra, segítséget kértek. Az alkalmazottak összeszaladtak, kihívták Mendez orvosát, aki csak a halál beálltát tudta megerősíteni, miután már semmit nem tehetett pácienséért.

Hála Juan előrelátásának, illetve az általa a helyi rendőrfőnöknek juttatott havi rendszerességű apanázsnak, a rendőr is maximális diszkrécióval kezelte a kettős halálesetet. McBride és O’Donell nem felejtette el megemlíteni a bizalmas beszélgetés közben, hogy természetesen a juttatás továbbra is jár majd. Így a rend őre a jegyzőkönyvbe azt írta, amit a két fiatal ír diktált. Történetesen arról szólt jegyzőkönyvezett vallomásuk, hogy Mendez és Torres összeszólalkozott, és mivel elég hangosan beszéltek, tisztán kivehető volt a veszekedésükből, hogy a Commandante lánya a téma. Torres megkérte Juanita kezét, Juan azonban kinevette a helyettesét. Diego ezen feldühödött és fegyvert rántott. A pisztoly elsült, a Commandante meghalt. Torres pedig a lelkiismerete által diktálva öngyilkosságot követett el, hiszen Juant már fel nem támaszthatta és ezzel a ténnyel a kisasszonnyal tervezett házasságkötése is eléggé lehetetlennek tűnt. A két fiatal ír nemhogy a Commandante halálát, de a helyettes öngyilkosságát sem tudta megakadályozni. A rendőrfőnök megígérte, hogy értesíti Elisát és Juanitát, majd a küszöbön félreállva utat engedett a hullaszállítóknak, hogy azok eltávolíthassák a dolgozószobából a halottakat.
Sean már alig várta, hogy négyszemközt maradhasson Ewannal, és végre megbeszélhessék a továbbiakat.
– Úgy látom, minden a terveink szerint alakul végre! – kortyolt egy nagyot a poharában lötyögő tequilából McBride. – A sitt után ránk fér már némi pihenés, lazulás.
– Azért ne felejtsd el Sean, hogy a nagyja még hátravan. Juan és Diego ugyan meghalt, de ez még mindig nem egyenes út ahhoz, hogy a Commandante családja és üzletfelei is elfogadják azt, hogy ezentúl mi vagyunk itt az urak. Tartok tőle, hogy akad még dolgunk, mire mindenkiben tudatosítjuk ezt az új helyzetet.
– Valószínű. Ezért kell első körben a hölgyeket az ujjaink köré csavarni, mert az ő segítségükkel üzleti ügyekben is előre tudunk majd lépni.
O’Donell megütközve nézte a társát, majd elsápadva tiltakozni kezdett:
– Sejtem, milyen szerepet szánsz nekem, Sean. Juanitával már múltkor is jól megértettétek egymást. Gondolom, nem a kisasszonyt akarod leosztani nekem. Annál inkább az anyját, Elisát. De már most szólok, hogy ez részemről képtelenség. Túl nagy árat kérsz tőlem a céljaid eléréséért. Akkor inkább most ölj meg, mert én ugyan önszántamból le nem fektetem, abban biztos lehetsz!
– Ugyan Ewan, mitől parázol ennyire? Elisa nem ronda.
– Tényleg nem. Viszont olyannyira fehérmájú, hogy az még az én gyomromnak is sok.
– Ismered a mondást, haver: nincs ronda nő, csak kevés pia. Néhányszor benyomsz, megteszed a kötelességedet, aztán már vége is a kellemetlenségeknek.
– Ez még talán menne, de én képtelen vagyok nyilvánosan megjelenni a vén satrafával.
– Arra nem is lesz szükség, barátom. Elisának nagyon kell vigyáznia a látszatra. Özvegyként nem láthatják társasági eseményeken egy másik férfival, főként a gyászéven belül. Ha valahol muszáj lesz megjelenni, oda majd elkíséri a lánya, és annak a vőlegénye.
– Azaz te, igaz, Sean?
– Igen.
– Mégis, te magad milyen mértékű áldozatvállalásra készülsz Juanitával kapcsolatban? Mert az nem járja, hogy csak tőlem várnád el a mártíromságot!
– Közös teherviselés lesz, Ewan. Eljegyzem ugyan a kisasszonyt, de ha rajtam múlik, élete végéig csak gyűrűs menyasszony marad, ugyanis eszemben sincs nősülni. Jó volt vele, de nincs benne semmi extra. Talán jobban érdekelne, ha nem dobta volna rögvest hanyatt magát, amint meglátott. Már csak a származása miatt is kérethette volna magát egy kicsit, de sajnos nem tette. Már előre unom az egész hajcihőt, arról nem is beszélve, hogy amíg meg nem mutathatom a valódi arcomat neki, kedvesnek kell majd lennem vele. Nagyon észben kell majd tartanom, hogy minden a szent cél érdekében történik, azért, hogy senkinek még eszébe se jusson kétségbe vonni azt, hogy az üzletág és a terület a miénk.
– Mindjárt sírva fakadok a sanyarú sorsodon, McBride! – röhögött fel O’Donell. – És mi lesz utána?
– Miután?
– Amikor már nincs szükségünk az asszonyokra. Eltesszük őket láb alól?
– Még az is lehet. De hol van az még?
– Biztos vagy benne, hogy nem keveredünk gyanúba Diegóval és Juannal kapcsolatban?
– Nem. A mexikói zsaruknak eléggé szegényes a fantáziájuk. Náluk az első számú gyanúsított mindig a holttestet felfedező bejelentő. Pontosan ezért kell elvarázsolni Mendez családtagjait, illetve nem árt, ha továbbra is tömögetjük a rendőrfőnök úr zsebeit némi lóvéval. Csak azért, hogy biztosan behunyja a szemét, amikor rólunk van szó.
– Azért nagy szerencsénk van – állapította meg O’Donell. – Ha Grant – Isten nyugtassa – nem küld továbbképzésre bennünket, akkor most lövésünk sem lenne arról, hogy mihez kapjunk hirtelen. Így viszont rengeteg dologgal tisztában vagyunk.
– Na, ja.
A két barát aprólékosan megtervezte a hadműveletet, amellyel Elisát és Juanitát akarták a saját oldalukra állítani. Izgatottan várták a pillanatot, amikor először találkoznak majd a nőkkel. Elhatározták, hogy semmiképpen sem rohanják le a gyászolókat, hanem kedvesen és empatikusan bánnak velük, hogy azokban még véletlenül se merülhessen fel a szándékosság gondolata sem.
A nőknek önként és dalolva kell belékapaszkodniuk a feléjük kinyújtott, óvó kezekbe, és aztán szintén szabad akaratukból kezdeniük kapcsolatot velük. Így válhat mindenféle akadály nélkül a vigaszt nyújtó támaszból egy szenvedélyes szerető.

*

Miközben Mexikóban O’Donell és McBride tervezgette a jövőjét, John és Bonnie pedig békésen aludt a házukban, nem messze tőlük egy tengerésztisztnek is új karrierje indult. Robert White őrnagyot a saját kérésére nyugdíjazták, majd kinevezték a Black Star börtön igazgatójává.

White az éjszaka kellős közepén vadonatúj irodájának puritán berendezése között sétálgatott, miközben a kezében tartotta az egyik elítélt aktáját. Igyekezett alaposan felkészülni az általa irányított börtön lakóiból – nem szerette volna, ha meglepetés éri. Amikor megunta a száraz tényekre szorítkozó, tőmondatos, szinte vázlatszerű akták olvasgatását, bekapcsolta a szobában található nagyképernyős televíziót, majd a kényelmes bőr forgófotelban elhelyezkedve nézni kezdte a késő esti híradót.
Miközben a villódzó fények a szemét fárasztották, az agyában inkább az utóbbi hetek eseményeinek képeit látta feltűnni. Például Holden terrorelhárító kommandójának renitens tagjai által elkövetett, függelemsértéssel határos megnyilvánulásait, amitől újra meg újra felforrt az agyvize. A Jeff-fel folytatott, kioktatással és ledorongolással egyenértékű beszélgetéseket, amelyek csak arra voltak jók, hogy még inkább növeljék benne a megalázottság érzését. Végül a legnagyobb pofont mégiscsak az jelentette, amikor a belügyminiszternél és az elhárítás vezetőjénél jelentkezett. Azonnal látta Nox és Hayes visszafojtott vigyorgását, majd sejtése beigazolódott, amikor távoztában meghallotta Nick hangján a gúnynevét, amelyet John Kenderson ragasztott rá. Ha ez még nem lett volna elég az őt folyamatosan rágó dühhöz, akkor elég volt a csukott ajtón keresztül felhangzó nevetésre gondolnia, és a haragja ismét fellángolt.
Közvetve ugyan, de Kenderson miatt kérte a leszerelését, és a börtönigazgatói posztot is azért pályázta meg, hogy többé a közelébe se kerüljön az énekesnek. Engesztelhetetlen gyűlöletet érzett iránta, és tartott tőle, ha véletlenül bárhol is összefutnak, nem tudna megálljt parancsolni magának.
Robert White-ot a televízióban felhangzó hang rántotta vissza a valóságba oly erővel, mintha arcul csapták volna. Értetlenül meredt a képernyőre. Néhány pillanatot várnia kellett arra, hogy valóban felfogja, ami ott éppen elhangzott. Amikor már minden figyelme a készülékre irányult, rádöbbent, hogy nem hallucinál. A riporterrel szemben Kenderson állt és mosolyogva válaszolgatott a feltett kérdésekre. Elmondta, hogy zenekara az amerikai kontinensen turnézni indul, a meghirdetett tizenöt helyszínen a koncerteket pedig egy hónap alatt fogják teljesíteni. Az újságírót felcsigázta még Rico Cruz nevének említésével, majd jellegzetes mosolyával a szája sarkában elbúcsúzott az őt faggatótól, kézen fogta a társaságában némán álló fiatal nőt – vélhetőleg a feleségét – és távozott.
White őrnagy meredten nézte a képernyőn keresztül a távozó hátát, és azt is konstatálta magában, hogy gúnynevének kitalálója még ennyi idő távlatából is ugyanúgy hat rá, mint akkor, amikor személyes kontaktusban voltak. A zenész már a látványával és a hangjával is képes volt kihozni Robertet eddig szinte elégedetten lusta nyugalmából, így a börtönigazgató ismét érezte indulattól száguldó pulzusa dübörgését, vényomása gutaütéshez közelítő emelkedését.
 

*

 

Az amerikai turné utolsó koncertjén, amikor Bonnie lejött a színpadról, hirtelen erős fájdalmat érzett a hasában. Kissé megtántorodott, majd a szemét lehunyva megállt, hogy erőt gyűjtsön.

Szép lassan bement az öltözőbe, aztán a sminkasztalon megtámaszkodva leült. Amikor felemelte lehajtott fejét, az égőkkel körben megvilágított tükörből ijesztő, falfehér arc nézett vissza rá. Arra rezzent fel, hogy nyílik az ajtó, amelyen John lépett be. Férje arcáról rögtön lefagyott a mosoly, amikor meglátta asszonya sápadt arcát. A nő megpróbált úrrá lenni rosszullétén, de ez nemigen sikerült neki. Kenderson aggodalmas arckifejezéssel lépett hitveséhez, aki a kezét nyújtotta, hogy segítséget kérjen tőle. John felsegítette a feleségét, ám az alig állt talpra, máris újból megszédült, így ha a férje nem ölelte volna magához, azonmód összeesik. Az énekes betámogatta Bonnie-t a zuhany alá, és segített neki a tisztálkodásban. A nő, amint végzett a zuhanyzással, ismét embernek érezte magát, és kérte a férjét, hogy menjenek vissza a lakásukként szolgáló buszba, mert le akar pihenni.
Tízperces motorozás után a házaspár visszatért a buszokhoz, Bonnie pedig azonnal ágyba bújt. Mivel nagyon kimerültnek érezte magát, szinte azonnal elaludt.
John bement a nappalinak kinevezett buszba és megvárta a többieket. Együttese minden tagja, Rico Cruz, valamint Leslie és bandája is elég feldobott hangulatban érkezett meg, hiszen a turné utolsó állomásán is fergeteges sikert arattak, a közönség tombolt. A többi zenész egy emberként hiányolta Bonnie-t, de John elmondta nekik, hogy a felesége nem érezte jól magát, ezért lefeküdt aludni.
Miután visszaidézték a koncert emlékezetes pillanatait, egymás szavába vágva sztoriztak és mindenféle szempontból nagyon jól érezték magukat. Egyedül Diane Cooper vonult vissza hamar, a többiek továbbra is együtt maradtak.
Kenderson mellé hirtelen odaült Cruz, és halk beszélgetésbe kezdett a Bermuda frontemberével:
– Már alig vártam, hogy elmenjen. Egész egyszerűen képtelen vagyok jól érezni magam a jelenlétében.
– Ha nem mondod, akkor is rájöttem volna. Elég feltűnően nem bírod a csajt, pedig Castle-hez képest egy angyal. Mi bajod vele? Szívzűr vagy üzlet, már ha nem vagyok indiszkrét?
– Nem vagy az, John – nézegette meredten Rico a busz tetején lévő légkondicionáló berendezést. – Amikor a szerződést megkötöttük, mindent letisztáztunk. Közölte velem, hogy azonnal felrúgja az egyezséget, ha megint drogozni kezdek, vagy megpróbálok udvarolni neki. Ezt tiszteletben is tartottam. Már tiszta vagyok egy ideje, és felé sem közeledtem. Ettől akár még nyugodtan kedvelhetnénk is egymást. Azonban közöltem vele, hogy amint vége van ennek a turnénak, visszavonulok pihenni. Ezen a kishölgy felhúzta az orrát, és folyamatosan érezteti is velem, hogy haragszik. Egyedül talán Bonnie-val találja meg a hangot, mert ahogy elnéztem, mindenki mással is ugyanolyan pokróc, mint velem. Nem lehet, hogy férfigyűlölő, netán leszbikus?
– Túl gyors volt a tempó? – kérdezte igazi megdöbbenéssel az arcán John. – Nekem egysze sem tűntél kimerültnek. A színpadon is mindig remek formában voltál. Szólnod kellett volna, hogy lassítsunk! A menedzseredre visszatérve, fogalmam sincs az irányultságáról, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem is érdekel. Szerintem csak simán frászol és bizonyítani akar, elvégre még nem egy vén róka.
– Diane-nel kapcsolatban valószínűleg igazad van. Egyébként viszont félreértesz – kezdte a magyarázatot Ricardo. – Nem azért vonulok vissza, mert kihajtottad a belemet. Ráadásul a döntésemnek semmi köze a fizikai állapotomhoz, annál inkább a lelkiismeretemhez.
– Ez egyre érdekesebb lesz – mosolyodott el Kenderson. – Hallgatlak.
– Bonnie-nak már meggyóntam Mexikóban, a kórházban. Felelősnek érzem magam Linda halála miatt, ezért elhatároztam, hogy megkeresem a családját, és megpróbálok segíteni nekik. Tehát nem tudom mit vártál vallomásként tőlem, de az biztos, hogy nincs szó semmiféle romantikus felhangú drámáról. Egész egyszerűen azért rühell a menedzserasszony, mert nem látja biztosítottnak hosszú távon a bankszámlája gyarapodását. És mivel nem elég nagyvonalú a hölgy, nyilván azt várja, hogy kinyírjon a lelkiismeretem, amiért egy ideig parlagon hevertetem az üzleti kapcsolatunkat. Ezért a morc arckifejezés és a vérfagyasztó udvariasság mindkettőnk részéről.
– Remek – nézett az ablakon éppen bekopogó Hammondra az énekes. – Bocs, Rico, de beszélnem kell Patrickkel.
– Semmi gond, menj csak! – állt fel Cruz John mellől.
Kenderson kiment a kommandóshoz, hogy meghallgassa, mire jutottak a fiúk a turné ideje alatt a két körözött terroristát illetően.
A parancsnok sétára invitálta egykori helyettesét, így a két férfi a buszok takarása közben beszélgetett:
– Kicifrázhatná a ragya annak a két mocsoknak a pofáját, hiszen úgy eltűntek, mintha legalábbis másik bolygóra szöktek volna – dühöngött Hammond.
– Akkor ezek szerint semmi eredmény – vonta le a következtetést a zenész.
– Még annál is kevesebb – bosszankodott tovább Patrick.
- A srácok?
– Megvannak. Határozottan unatkoznak.
– Az újak?
– Igyekeznek megfelelni az elvárásoknak. Kyle jó irányító, a többiek elismerik. Remek, fanyar humora van a srácnak, ráadásul nincs elszállva magától. Kedvelem. Daniel ugyanez, pepitában. Bruce és Derek szintén jó fejnek tűnik. Amikor nem léphettünk le körülnézni, általában zsugáztunk. Komoly fejlődést könyvelhetünk el a pókerezés terén – vigyorgott a parancsnok. – Ha már valamiféle pozitívumot meg kell említeni ezzel a fölösleges kóricálással kapcsolatban, Holden át is keresztelte az akció fedőnevét a „Szarnak egy maflás”-ra. A nagyfőnököt sem tettük boldoggá, de legalább az elmúlt egy hónapban nem is kellett akcióznunk. Szinte nyaraltunk. Egészen kipihentük magunkat, már egy kissé feszít is a tettvágy.
– Akkor mi a jó életért panaszkodod tele a fülemet? – tettetett felháborodást John. – Adott valaki esetleg garanciát arra, hogy megtalálod és elfogod az íreket? Emlékezz, parancsnokom, amikor odajöttél segítséget kérni a koncert után, már eleve azzal kezdted, hogy ne hülyézzünk le! Nem is tettük. Ehhez képest világot láttál és pihentél, mégis ver a víz.
– Ez csak a látszat Johnny. Kénytelen vagyok komolyan venni az urak által ránk hagyományozott fenyegetést, és mint te is tudod, ki nem állhatom, ha ilyen előzmények miatt kell nyaralni küldeni az élettársamat. Ráadásul Grant McBride öcsikéjéről és alvezéréről beszélünk, akik a fizimiskánktól kezdve egészen a bugyink színéig mindent tudnak rólunk. Hála a Csipkerózsika álmából szexszel felébresztett, majd elhasználtsága és információi hírértékének csökkenése miatt kinyírt Rebeka Campbell-nek.
– Ámen. Ezek szerint minden vágyad a hazatérés, azután pedig a két szökevény ír megtalálása.
– Ahogy mondod.
Patrick hirtelen megállította Johnt, és jelezte neki, hogy maradjon a jármű árnyékában. A zenész a kommandóssal együtt nem fedte fel ottlétét, így egy fölöttébb érdekes jelenetnek lehettek szem- és fültanúi.
Egy kamion leeresztett emelőhátfala mellett Kyle Summer álldogált, unott arckifejezéssel szemlélve a roadok munkáját. Amikor Diane Cooper megállt vele szemben, a kezébe vette a férfi nyakában lógó azonosító kártyát és kérdőre vonta:
– Mondja, Mr. Summer, a Bermuda fizet azért, hogy csak a lábát lógatja itt, amíg a többiek pakolnak?
Kyle először körülnézett, mintha meg sem hallotta volna a menedzserasszony fagyos, urazós megszólítását:
– Hozzám beszél, hölgyem? – adta továbbra is az értetlent az ifjú kommandós.
– De magához ám! – kötözködött Diane. – Az iránt érdeklődtem, hogy tényleg van–e pofája felvenni a fizetését, amikor csak nézi, ahogy a többiek dolgoznak!
– Ne izgassa fel magát, Cicus, árt a szépségének – szemtelenkedett Summer. – Másként is meg tudom keresni a kenyeremet, ha netán eszébe jutna szólni valamelyik főnökömnek, és kirúgnának magácska miatt.
– Igazán kíváncsivá tett, hogy vajon mi tud még, amiért esetleg fizetnének is magának? Mert az tisztán látszik, hogy dolgozni nem szeret.
– Pedig igazán nagy meló az is, és többek szerint igen tehetséges vagyok benne – vigyorgott továbbra is tiszteletlenül Kyle.
– Ne csigázzon tovább, árulja már el – folytatta a kötekedést a nő.
– Mellékállásban a hisztis, dugatlan szépasszonyok orgazmushoz juttatásával foglalkozom. Volt már olyan is, hogy maga a férj fizetett a sárkányszelídítésért. Ha befizet egy körre, magácskát is jobb kedvre hangolom, azt garantálom!
Summer képén egy hatalmas pofon csattant, amit Kyle egy gúnyos vigyorral honorált. Elkapta a kezet, amely megütötte, majd a nőt erősen tartva a testével odaszorította Diane-t a teherautó oldalához, és határozottan megcsókolta. Ms. Cooper egészen elgyöngült a váratlan helyzettől, mellesleg a csók is jólesett neki. Amikor a férfi megérezte, hogy megszűnt a fiatal nő ellenállása, elengedte áldozatát. Kaján vigyorral a képén konstatálta, milyen hatást gyakorolt a menedzserasszonyra:
– Mondom én. Hisztis és szépasszony. Most már az is tuti, hogy dugatlan.
Diane a summázás hallatán a pólójánál fogva magához rántotta a férfit és újabb csókra nyújtotta a száját. Amikor érezte, hogy Kyle kezd belemelegedni, úgy megharapta a férfi száját, hogy kiserkent a vére, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, villámgyorsan faképnél hagyta.
– Vadmacska! – szisszent fel Summer, majd a vért letörölve a szájáról elindult a busz felé, amelyben aludni szokott.
John és Patrick egymásra vigyorgott, hiszen maguk között csak jégkirálylánynak hívták Rico menedzserét, elvégre a nő mindenkivel olyan kimért volt, mint egy gombóc fagylalt. Úgy tűnt, hogy a nőszemély Summerben az emberére akadt, és a két idősebb férfi már csak azt sajnálta, hogy a turné befejezése miatt nem lesz alkalmuk végignézni, hogyan szelídíti meg Kyle végérvényesen Ms. Coopert.
Kenderson még elkísérte egykori parancsnokát a szállására, majd visszament a buszhoz, amelyben a többiek beszélgettek. Hamarosan azonban győzött a fáradtság, így lassanként mindannyian elkezdtek visszaszállingózni a buszaikba. John Kenderson az elsők között távozott, hiszen aggódott a feleségéért, és tudni akarta, hogy jól van-e.
Bonnie békésen aludt, hosszú haja ziláltan terült szét a párnán. John odalépett hozzá, és végigsimította neje homlokát. A röpke érintés hatására valamelyest megnyugodott, mert a nő homloka szinte hűvösnek tűnt, biztosan nem volt lázas. Az énekes ráérősen levetkőzött, majd szintén ágyba bújt.
A férfi legközelebb az éjszaka közepén ébredt föl arra, hogy valamiféle nedvességhez ért az ágyban, viszont a felesége már nincs mellette. Mivel Bonnie lefekvéskor nem tűnt lázasnak, ezért nem gondolta volna róla, hogy esetleg ilyen erősen megizzadt volna. Sietve felkapcsolta az ágy mellett az éjjeliszekrényen álló lámpát és visszafordult, hogy megnézze, mi történt. Azonnal elsápadt, mert asszonya térfelén nagy kiterjedésű vérfoltot pillantott meg. Felpattant, villámgyorsan benyitott a fürdőszobába, és elhúzta a zuhanyfüggönyt. Bonnie zokogva állt a vízsugár alatt, a lába körül a tálcában rózsaszín, vérrel elkevert víz kavargott, mielőtt eltűnt volna a lefolyóban. John benyúlt a csaphoz, elállította a vizet, majd egy törölközővel bebugyolálta és magához ölelte asszonyát.
– Vannak fájdalmaid, édes? – hangzott az aggodalmas kérdés.
– Nincsenek Johnny – emelte fel könnyáztatta arcát a nő.
– Mindegy, életem, ezzel nem lehet viccelni. Beviszlek a legközelebbi kórházba, még akkor is, ha úgy érzed, nincs rá szükség – fojtotta a feleségébe a kitörni készülő tiltakozást Kenderson. – Fel tudsz öltözni egyedül, vagy segítsek?
– Menni fog egyedül.
Bonnie gyorsan elkészült, így a házaspár hamarosan elindulhatott. Amíg a nő készülődött, az énekes az autóban használt GPS-hez fordult, hogy megtudja, hol van a legközelebbi kórház. Negyedórányi gyors tempójú autózás után megérkeztek a kórház épületéhez. A férfi bekísérte nejét a váróba, majd elindult, hogy felkutassa az ügyeletes orvost.
Az ágyból kiugrasztott doktor betessékelte a szemmel láthatóan szorongó nőt a vizsgálóba, majd magukra csukta az ajtót.
John a zöldre csempézett folyosó összekötött székeinek egyikén ült, és arcát a tenyerébe temette. Agyában vadul cikáztak a gondolatok, miközben érzése szerint az idő ólomlábakon vánszorgott előre, hiszen még semmi biztosat nem tudott Bonnie-ról.
Közel húsz perc telt el, mire kinyílt a vizsgáló ajtaja. A fehérköpenyes orvos megállt a küszöbön, és behívta Kendersont. John még látta, hogy a feleségét hordágyon tolják a kórház belseje felé. Döbbenten ült le, hogy meghallgassa a doktor mondandóját.
– Kikérdeztem a feleségét is, őt már megdorgáltam, most ön következik! Láttam a csinnadrattát, amivel várták magukat, illetve a híradó által közvetített koncertrészleteket. Már akkor is feltűnt, hogy mennyire túlhajtják magukat. Árulja el, valóban megérte?
– Doki, ha nem bánja, akkor én a feleségem állapotára lennék kíváncsi, nem pedig a maga észrevételeire az életmódunkkal kapcsolatban. Mi baja Bonnie-nak?
– Éppen erre akartam rátérni. Hála annak a feszített tempónak és stressznek, amivel a turnézás jár, a felesége éppen elvetélt. Mondja, nem lett volna célszerűbb otthon hagynia az állapotos feleségét, vagy legalább nem kényszeríteni arra, hogy fellépjen? Teljesen hülyék maguk? A magzattal már maga a zajártalom keltette rezgés is képes végezni, és akkor még kiküldi énekelni és ugrálni a színpadra a várandós feleségét? Ugye, nem sértődik meg nagyon, ha gyerekgyilkosnak nevezem? – kelt ki magából végképp az orvos.
Kenderson letaglózottan ült a széken. Döbbenetében képtelen volt akár egy szót is kinyögni. A doktornak szép lassan leesett, hogy akárcsak Bonnie, a férje sem tudott a terhességről. Mindkettőjüket kiütötte a hír. Mondjuk, az asszony értetlenségéből következtethetett volna a nőgyógyász arra, hogy a házaspár nem tudott a várandósságról, de annyira elvakította a dühe és a saját igazába vetett hite, hogy nem foglalkozott ezzel a teljesen logikus ténnyel. Kisvártatva egy pohár vizet tett az asztalra, és türelmesen várt arra, hogy az énekes magához térjen a megrázkódtatásból. Amikor Kenderson ismét felnézett, az orvos folytatta a félbehagyott tájékoztatást:
– Elnézését kérem, kissé hevesen reagáltam a körülményekre. Úgy látom, valóban egyikőjük sem tudott arról, hogy gyermekük lesz. Azaz sajnos nem lesz. Az ultrahang és a manuális vizsgálat is azt mutatta, hogy nem tudjuk megmenteni a magzatot, így a spontán vetélést művileg kell befejeznünk. Mrs. Kendersont már átvitték a műtőbe. Két órával azután, hogy felébredt, hazaviheti. Szigorúan pihennie kell néhány napot, vagyis a koncertezésnek annyi, már ha szándékukban áll még valaha is gyermeket vállalni. Kérem, fáradjon ki az előtérbe. Amint felébredt a felesége, szólok önnek, és bemehet hozzá. Addigra már azt is biztosan fogjuk tudni, hogy maradandó károsodást okozott-e a vetélés.
John lassan felállt, megköszönte az orvosnak a felvilágosítást és valósággal kitámolygott a vizsgálóból.
A váróban leült, maga elé meredt, és megszűnt számára a külvilág. Gondolatai közül azok kerültek előtérbe, amelyek felidézték a turnéindítás előestéjét. Akkor beszéltek Bonnie-val a leendő gyermekről, és a felesége egy hanggal sem mondta, hogy állapotos lenne. Ő maga pedig szintén teljesen gyanútlan volt a másállapotot illetően – nyilván ha a nejének fogalma sem volt róla, neki végképp nem tűnt fel semmi.
Már jócskán előrehaladt a reggel, amikor Kenderson borús gondolatait félbeszakította a mobiltelefonja megcsörrenése. A kijelzőn Richie neve villogott. John sóhajtott egyet, majd felvette a telefont:
– Szia, Rich, mondd!
– Hali – hallatszott kissé visszhangosan a gitáros hangja – Ugye, semmi bajotok? Egyébként is, hol az ördögben tekeregtek?
– Van bajunk, és kórházban tekergünk. Bonnie az éjjel elvetélt, most műtik. De miből gondoltad, hogy baj van?
– Az ágyon lévő vérből. Ugyan mást nem engedtem be a buszotokba, de én azért csak megnéztem, mi újság van, elvégre mindenki haptákban állva várta, hogy előkerüljetek, hogy végre el tudjunk indulni haza. Sajnálom, John. Nem is tudtam, hogy babát vártok.
– Akkor képzeld el, mi mennyire sajnáljuk! Egyébként mi sem tudtuk.
– Gondoltam. Tudom, hogy vágytok a közös babára, nyilvánvaló, hogy egy pillanatig sem kockáztattatok volna, ha tudtok róla.
– Így van – vett mély lélegzetet az énekes. – Szerintem ti induljatok el, majd mi is hazajutunk valahogyan. Arra még megkérlek, hogy maradj diszkrét. Nem kell körbetelefonálni a hírt a rokonságnak, mert a sápítozással és sajnálkozással semmire sem megyünk, ráadásul Bonnie-t is csak fölzaklatnák az egymás érő hívások.
– Oké. Az ittenieknek mit mondjak?
– Leginkább semmit. Nincs sok közük hozzá.
– Jó, megoldom. Bonnie-nak add át csókjaimat, és kívánom, hogy gyógyuljon meg mielőbb! Akkor majd otthon találkozunk! Szia.
– Rendben és kösz! Szia, Rich.
Az orvos néhány perc múlva előkerült, és elkísérte a férfit a felesége kórterméhez. Miközben mentek a folyosón, a doktor végre jó híreket közölt:
– A műtét közben semmiféle komplikáció nem adódott. Minden rendben van, lehet még gyermekük. Úgy tűnik, hogy csak a kötelező hathetes pihenőidőt lesznek kénytelenek kibírni, utána teljes gőzzel lehet próbálkozni a családalapítással.
– Kösz, doki.
Az orvos csak bólintott egyet, majd a kórterem küszöbén elbúcsúzott a férfitól.
John odalépett a felesége ágyához, rámosolygott a lányra és adott neki egy csókot. Bonnie megfogta a férje kezét, és suttogva megszólalt:
– Nagyon kérlek, ne haragudj rám!
Kenderson torkát mintha vasmarok szorította volna el, azonnali reakcióként csak egy heves, nemleges fejcsóválásra futotta tőle, majd miután ismét képesnek érezte magát arra, hogy beszéljen, válaszolt a betegnek:
– Ugyan szívem királylánya! Miért kellene haragudnom? Egyikünk sem tudott róla, nincs miért vádolnod magad.
– Nagyon utálni fogsz, ha megpróbálom a helyén kezelni a dolgot, és nem fogok gyászba borulni egy öthetes magzat miatt?
– Dehogy életem! Pontosan ezt akartam javasolni. Ne halott kisbabaként, hanem egy elvesztett magzatként gondolj rá, aki bizonyára nem volt életképes, azért nem tudtad kihordani. Senki sem hibás, és a következő babának biztosan nem lesz semmi baja! Ugye, emlékszel szerelmem, hogy megígértem, rajtam biztosan nem fog múlni a siker?
– Mint ahogy rajtam sem, Johnny. Nagyon szeretlek. Itt maradsz velem?
– Persze. Állítólag két óra múlva akár már ki is engednek, akkor kiveszünk egy szobát, aztán meglátjuk, hogyan érzed magad, és ahhoz képest indulunk el haza. Richie-vel már beszéltem, ő tudja, hogy mi az ábra, azonban megkértem rá, hogy hallgasson. A lányokat is felhívtam, ráfogtam a technika ördögére, hogy nem tudunk kommunikálni. Senki másnak nem szóltam, mert már ismerlek annyira, hogy tudjam, nem szeretnéd telefonon cirka kétszázszor elmondani, hogy mi történt.
– Helyes – mosolyodott el halványan a nő. – A doki nem mondott semmit?
– De. Először gyerekgyilkosnak nevezett, aztán feltűnt neki, hogy a várandósságot illetően egyikünk sem volt képben. Akkor visszavett a lendületéből, egészen emberi lett. Ez volt az egyik oka annak, hogy nem vágtam orrba. A többi ok a gyengeségemben keresendő, elvégre nagyon aggódtam érted, és a hír is eléggé szíven ütött. Ráadásul miután vége lett a műtétnek, közölte, hogy nem adódtak komplikációk, minden rendben van. Úgy gondoltam, hogy a jó hír hozóját egyébként sem szokás ütlegelni, bármennyire is bicskanyitogató a stílusa. Mivel meggyóntam neki, hogy minél előbb szeretnénk babát, elmondta, hogy akár már hat hét múlva ráindulhatunk az utódlás projektre, ha úgy gondoljuk.
– Úgy gondoljuk – ragyogott fel Bonnie szeme.
– Jól van szépségem, most aludj egy kicsit – simogatta meg a kezében tartott selymes kacsót John. – Amint felébredsz, lelépünk innen – lehelt csókot a neje szájára.
A nő elmosolyodott, majd fáradtan lehunyta a szemét, és már aludt is.