2. fejezet
Juanita Mendez idegesen toporgott
a repülőtér várójában. Az édesanyjának, Elisa-nek már régen meg kellett volna
érkeznie. A fiatal lány egyébként is össze volt törve, az apja halálhíre
megdöbbentette. Alig várta, hogy anyjához bújva egy kis vigaszt kapjon gyászára
és fogalma sem volt arról, miként tudja majd elviselni az előtte álló napokat.
Juanita összerezzent, amikor a
hangosbemondó megreccsent és név szerint őt kérték az információs pulthoz.
Remélte, hogy az édesanyja üzent valamit arról, mikor érkezik meg már végre. A
pultnál ülő nő rámosolygott, majd oldalra mutatott, ahol egy szürke öltönyös
férfi várakozott. Az illető odalépett Ms. Mendezhez, felvillantotta a
jelvényét, majd hadarni kezdett, amiből a lány első pillanatra semmit sem
értett. A férfinak is feltűnt, hogy a nő milyen értetlenül néz, ezért nagy lélegzetet
véve, újból nekikezdett a tájékoztatásnak:
– Miss Mendez,
fogadja részvétemet a halálesetekkel kapcsolatban! Kérem, kövessen, az autómon
elviszem önt az udvarházba – fogta karon a rendőr a kisasszonyt.
– Na, ácsi! –
torpant meg a lány. – Nekem itt az édesanyámmal kell találkoznom, nem holmi
jelvényt villogtató fakabáttal kocsikáznom a házig. Ha az anyám nem talál itt,
abból óriási patália kerekedik, mellesleg én sem megyek innen nélküle sehová.
– Señorita,
éppen azt próbálom elmagyarázni önnek, hogy az édesanyja nem is fog megérkezni.
– Ne fárasszon
zsarukám, az anyám már a helikopterén ül, és ide tart. Előreláthatóan hamarosan
megérkezik.
– Hölgyem,
kérem, legyen erős! Eddig azt próbáltam a tudomására hozni, hogy az édesanyja
gépét baleset érte. Elisa Mendez helikoptere lezuhant, túlélő nincs. Nagyon
sajnálom, kisasszony!
Juanita először meredten nézte az
öltönyös rendőrt, aztán fordult egyet a világ vele, majd minden elsötétedett
előtte, és ájultan összeesett.
Egy külön kis helyiségben tért
magához, a szobában az újabb gyászhírt közlő rendőrön kívül volt még egy férfi,
aki háttal állt a lánynak. Ms. Mendez felnyögött, a hangjára pedig megfordult
az eddig ismeretlennek tűnő illető is. Juanita szíve megdobbant, amikor
felismerte a srácot. Sean McBride komolyan nézte a lány szemét, odalépett hozzá
és adott neki egy puszit. Gyengéden felsegítette a kanapéról, majd átölelte. A
kisasszony szorosan simult Seanhoz, és miközben hozzábújt, elkezdett zokogni.
Az ír gyöngéden simogatta a síró lány hátát, és igyekezett érintésével vigaszt
nyújtani neki.
Amint Ms. Mendez egy kicsit
megnyugodott, McBride átölelte és lassan kisétált vele az autóhoz. Juanita
hangja könyörgően csengett, amikor már végre volt bátorsága ahhoz, hogy kérését
a fiatal ír tudomására hozza:
– Sean, nagyon
szeretném, ha velem maradnál egy ideig! A családomból mindenkit elvesztettem,
nem tudom, hogy mihez kezdjek. Segítesz nekem?
– Nyugodj meg,
señorita, veled maradok, ameddig szükséged van rám!
– Köszönöm! –
eresztett meg egy erőtlen, mégis hálás mosolyt a lány. – Tudsz valami közelebbit
mondani arról, hogy mi történt apával?
– Most
azonnal? – döbbent meg a férfi.
– Igen, Sean.
A tényeken nem változtat sajnos semmi, és én nem apránként akarom megtudni ezt
az egész borzalmat. Túl szeretnék lenni rajta.
– Ahogy akarod
– bólintott beleegyezően McBride. – Aznap érkeztünk az udvarházba Ewannel. Apád
és Diego örömmel fogadott bennünket, leültünk a dolgozószobába beszélgetni.
Néhány pillanatra magukra hagytuk őket, de amikor visszaértünk a szobához, már
a csukott ajtón keresztül hallatszott, hogy vitatkoznak, még inkább
veszekednek. Amikor benyitottunk, akkor sült el Diego pisztolya, apád azonnal
meghalt. Torres felmérve a helyzet súlyát önmaga ellen fordította a fegyvert,
és meghúzta a ravaszt. Sem Mr. Mendez, sem Diego halálát nem tudtuk
megakadályozni.
– Nem a ti
hibátok Sean. Hallottad, hogy mi volt a vita tárgya?
– Igen, de
félek, kellemetlenül fog érinteni téged.
– Ennél
rosszabb már nem lehet, bármit is tudok még meg – sóhajtotta lemondóan Juanita.
– Jó, te
tudod. Torres megkérte a kezedet, apád viszont – a kiabálásból ítélve – nem
rajongott az ötletért, és akkor nagyon finoman fogalmaztam.
– Szegény apa,
végeredményben miattam halt meg!? – sápadt el a lány. – Igazán rám bízhatta
volna, hogy kikosarazzam Diegot, hiszen nagyon jól tudta, hogy eszemben sem
lenne hozzámenni! Sőt, azzal is tisztában volt jó atyám, hogy Torresszel még
csak nem is szimpatizáltam!
– Szerintem
hagyjuk most ezt, Juanita! Szomorú és idegőrlő napok állnak előtted, akkor teszed
a leghelyesebben, ha inkább pihensz, amikor tudsz. Ne emészd magad tovább,
ahogy mondtad, a történteken sajnos semmi sem változtat.
– Igazad van
Sean.
A két fiatal között nem is
hangzott el több szó az utazás befejezéséig. McBride a szobájába kísérte a
lányt, aki hálás pillantást vetett az írre, és megköszönte a segítségét. Sean
némán biccentett egyet és magára hagyta Juanita Mendezt.
*
Amint leszállt a repülőgépről,
Ricardo Cruz keresett egy szállodát, ahová bejelentkezett. Mellőzve a pihenést,
nekiindult, hogy megkeresse Linda Martinez szüleinek a házát. A külvárosi
utcácskában, ahová a taxi vitte, nem sokáig kellett keresgélnie, ugyanis
mindenki ismerte Jorge és Dolores Martinezt.
Rico szinte félve kopogtatott be
a házba. Egy ősz hajú, idősödő asszony nyitott neki ajtót, és értetlenül nézte
az érkezőt, elvégre nem várt senkit, ráadásul az időnként előforduló ügynökök
távolról sem látszottak olyan jómódúnak, mint Cruz. Annak ellenére, hogy a
férfi még semmit nem mondott jövetele céljáról, Dolores máris hellyel kínálta,
és elérakott egy bögre gőzölgő kávét.
A zenész kínban volt, nem tudta,
miként kezdjen bele a mondandójába, amikor megérkezett Jorge is. Linda apja
meghökkenve vette tudomásul, hogy vendégük van, majd az énekes arcát fürkészve
egyszer csak felismerés csillant a szemében.
– Jó napot,
Mr. Cruz. Megismerem, magával dolgozott Linda utoljára… – csuklott meg és halkult
el az öreg hangja.
Dolores könnybe lábadt szemmel,
vigaszt keresve bújt a férjéhez, aki óvó mozdulatokkal simogatta felesége
karját. Rico várt még néhány percig, hogy az idős házaspár magához tudjon térni
a megázkódtatásból, aztán belekezdett jövetele céljának ismertetésébe:
– Mint már
kiderült, Ricardo Cruz vagyok, és valóban együtt dolgoztam a lányukkal, Lindával.
Ugyan a temetése időpontjában még kórházban voltam, ezért nem tudtam eljönni
rá, de most azért vagyok itt, hogy tisztességesen el tudjak búcsúzni tőle. Nem
akarom felszaggatni a sebeiket, de valamelyikük meg tudná mutatni, hogy hol
találom a sírját?
Dolores még mindig a zsebkendőjét
gyűrögetve ült le Rico mellé az asztalhoz:
– Ne haragudj
fiam, de sem az öreg, sem én nem tudunk most elkísérni. Ha azonban megvárod
Lorát, Linda nővérét, ő majd megmutatja neked a sírt.
– Köszönöm,
Mrs. Martinez.
– Szívesen.
Ebédig a lányom is hazajön. Addig maradj itt, aztán egyél velünk. Ebéd után
Lora elvezet oda. Szép tőled, hogy elbúcsúzol Lindától, köszönöm neked.
– Mrs.
Martinez, szeretnék segíteni is önöknek, ha már nem tudtam megóvni Lindát. Jó
barátok voltunk a lányával, ráadásul a munkaadójaként is kötelességem nem
elfeledkezni a családjáról.
– Jó! –
hangzott az ajtóból egy fiatal nő hangja. – Dollárban kifejezve mennyit ér a
húgom élete neked?
– Lora! –
szólt visszafojtott dühvel Jorge. – Azonnal kérj bocsánatot a vendégtől!
– Miért?
Becsomagolva nem a pénzét ajánlgatja ez a ficsúr? Azt hiszi, hogy mindent megvehet,
de most hatalmasat tévedett!
– Elég volt
kislányom, menj a szobádba! – emelte meg a hangját Dolores. – Mr. Cruz velünk
ebédel, és ha az asztalnál nem leszel képes végre normálisan viselkedni,
szégyenszemre a szobádban fogsz enni. Megértettél, Lora?
– Igen, anya –
mondta a nő, miközben olyan gyilkos pillantásokkal méregette Ricot, hogy az
egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
– Bocsásson
meg neki, kérem! – próbálta Jorge is menteni a menthetőt. – Nagyon szerette a
húgát, rettenetesen összetörte az eset.
– Semmi baj,
megértem – nyelt nagyot Cruz, és már nem volt annyira biztos benne, hogy valóban
jó ötlet volt megkeresni a családot. A két öreg bár rettenetesen szomorú, mégis
nagyon kedves volt, azonban az idősebb lány elég kemény diónak látszott.
Az ebéd a lehető legnagyobb
csendben folyt le. Az énekes megköszönte a meghívást, majd megkérdezte Linda
nővérét, hogy elindulhatnak-e. A lánytól csak egy biccentés jött válaszul,
miközben magára terítette a vállkendőjét, és szó nélkül kilépett a ház ajtaján.
Ricardo követte, és a némaság miatt még talán sokkal rosszabbul érezte magát,
mint amikor Lora megjelent a házban.
A nő azonban csak arra várt, hogy
beforduljanak a sarkon. Megállt Cruz előtt, és leplezetlen dühvel nekitámadt:
– Könnyedén
előfordulhat, hogy most van utoljára alkalmunk négyszemközt beszélni, ezért úgy
döntöttem, hogy nem fogom vissza magam. Tudd meg, Mr. Ricardo Cruz, hogy nem
szimpátia kérdése az, hogy nem kedvellek! Egészen pontosan tudom, hogy mit
műveltél Lindával. Ha a húgom anyámékkal nem is osztotta meg minden rezdülését,
azért én jóval többet tudok, mint ők. Jobban is utállak érte.
– Miért
gyűlölsz ennyire?
– Lássuk csak!
Mondjuk azért, mert együtt heroinoztatok. Vagy azért, mert nem szeretted a
testvéremet, csak kihasználtad. Esetleg az a bajom veled, hogy nem Linda élte
túl azt, hogy a menedzsered ki akart nyírni. Nem a húgomat, hanem téged. Minden
mocsokba belerángattad a testvéremet, most meg elvárnád, hogy elájuljak a
figyelmességedtől. Gerinctelen, mocskos gazember vagy, de ha akarod, még
kimondhatom azt is, hogy ugyanolyan aljas gyilkosnak tartalak, mint azt a
gennyládát, aki beleszúrta a tűt!
Cruz néma maradt, meg sem tudott
szólalni. Persze nem tudta eldönteni azt sem, hogy egyáltalán tudna-e bármit is
felelni a vádakra, elvégre azoknak minimum a fele igaz volt. Az énekest
egyébként is gyötörte a bűntudat, Lora szavai pedig csak fokozták ezt az
érzést. Lehajtotta a fejét, és némán állt egészen addig, amíg a lány el nem
unta a szavaira való várakozást, és továbbindult.
Innentől kezdve egy szót sem
szóltak egymáshoz. Ms. Martinez megmutatta az egyszerű fakereszttel jelölt kis
talpalatnyi sírhelyet, majd a háttérbe húzódva figyelte Ricót. A srác leguggolt
a kereszthez, végigsimította a fémlap vésését, majd lehunyta a szemét. Gondolataiban
visszaidézte a fiatal lány mosolyát, mozdulatait és az érzéseket, amelyeket
azok kiváltottak. Aztán hirtelen felállt. Elfelhősödött tekintetét csak egy
pillanatra villantotta Lorára, majd futólépésben a temető bejáratához sietett.
Lora Martineznek szinte futnia
kellett, és csak úgy tudta utolérni a zenészt, hogy az a temető kapuján kívül
végre megállt és nekitámaszkodott a falnak. A férfi lehunyta a szemét, de az
arcvonásai elárulták, mennyire megrendült. A nő egy kissé meglepődött az általa
végignézett reakción, mert nem gondolta volna, hogy Ricardo így fog reagálni.
Hangjában némi éllel, meg is jegyezte:
– Nahát, ezt
nem gondoltam volna! A fickónak érzései is vannak. Nagy kár, hogy a húgomnak
még életében nem jutott belőle egy szemernyi sem!
Rico nem bírta tovább elviselni a
lány szavait, ezért megragadta a karját és az arcához közel hajolva válaszolt:
– Szerintem is
nagy kár, hogy mindent még te sem tudsz! Lindával kezdtünk összemelegedni, a
tervünk az volt, hogy együtt elmegyünk egy leszoktató klinikára. Ahogy látom,
csak a magadét hajtogatod, nem nagyon érdekelnek a tények. Sajnálom ezt az
egészet. Nem könnyű úgy tisztának maradni, hogy tudod, miattad halt meg egy
fiatal lány. Még akkor is pocsék érzés, ha csak közvetetten vagyok hibáztatható
érte! Nem fogok neked semmit bizonygatni, azt pedig sohasem fogod megtudni,
hogy igazából mit éreztem iránta.
– Jól van Cruz
– talált a hangjára Lora. – Ennyire biztos, hogy nem vagy jó színész, tehát legyen,
hiszek neked. Megkérlek rá azonban, hogy az öregeknek ne mondj semmit. Ők azt hiszik,
hogy a húgom ostobán túladagolta magát, és senki sem hibáztatható a haláláért.
Legalább ennyi könnyebbség maradjon meg nekik, ha már elvesztették a
gyermeküket!
– Mégis hogy
lehet ez?
– Úgy,
dúsgazdag zenész úr, hogy én magam mentem Acapulcóba, azonosítottam a húgomat,
aláírtam minden egyes tetves papírfecnit, majd hazahoztam a hamvait. A halotti
bizonyítványban a halál oka mellé nem regényt írnak, hanem csak néhány szót,
esetünkben a kábítószertúladagolást. Ezt az egyetlen egy dokumentumot adtam
anyámék kezébe, a többit beraktam egy széfbe. Tehát ismételten megkérlek rá,
hogy vigyázz a szádra, amikor a szüleimmel Linda halálának körülményeiről
beszélsz! Felesleges tudniuk, hogy a húgom gyilkosság áldozata lett.
– Nem lenne
mégis könnyebb nekik, ha tudnák, hogy a gyilkos is megbűnhődött?
– Az egyik –
sütött ismét a lány szeméből a gyűlölet. – Mert az is ugyanolyan bűnös, aki semmit
nem tett azért, hogy megakadályozza a húgomat a kábítószerezésben!
– Legyek
öngyilkos, az boldoggá tenne? Egyébként, ha már itt tartunk, nekem úgy tűnik,
te is tudtál Linda függőségéről, és nem a halotti bizonyítványon szembesültél
vele először! Akkor te vajon miért nem próbáltál meg hatni a testvéredre?
– Mert nem
hallgatott rám… – csapott át egy szempillantás alatt Ms. Martinez ádáz haragja
bizonytalanságba.
– Akkor azt
hiszem, döntetlen az állás – állapította meg Rico. – Nagyon szépen kérlek, hallgass
meg, mielőtt ismét nekiállsz dühöngeni és kiabálni velem! A történteket
visszacsinálni nem tudom. Csupán olyan segítséget vagyok képes nyújtani, aminek
semmi köze sincs érzelmekhez, ezért még csak össze sem lehet mérni az
ellenszolgáltatást a veszteség mértékével. Hangsúlyozottan nem a húgod életét
akarom megvenni, vagy bárki más fájdalmát kifizetni. De kizárólag csak pénzt
tudok felajánlani, hiszen Castle meghalt, a bűntársa pedig életfogytiglani
börtönbüntetést kapott.
– Mondtam már,
hogy tartsd meg a pénzedet, seggfej! – fortyant fel a lány ismét.
– Ha a pénzen
kívül van más ötleted, akkor hallgatlak! – nézett várakozón Lorára Ricardo.
– Rendben,
majd elgondolkodom. Mára azonban elég belőled, menj vissza a szállodádba!
Holnap majd megkereslek, addigra lehet, hogy kitalálok valamit.
– Köszönöm,
hálás vagyok.
– Lehetsz is,
mert még most is meg tudnálak fojtani! Tűnj el a szemem elől!
– Neked is
szia, Lora – búcsúzott Rico, majd sarkon fordult és leintett egy taxit.
*
Robert White-ot a börtön lakói
csak a rossz híréről ismerték, amely messze megelőzte az új igazgató érkezését.
A Black Star felbolydult méhkashoz hasonlított, mert foglár és elítélt egyaránt
tartott a vaskezű ex-tengerésztiszttől.
Az őrök féltek attól, hogy a
mellékállásban folytatott tevékenységeiknek végeszakad, és nem tudnak többé
belenyúlni az elítéltek börtönön belüli üzleteibe, és hasznot húzni azokból.
A foglyok sem akartak újabb
tárgyalásokba bocsátkozni a jövendő börtönigazgatóval, nekik semmi bajuk nem
volt az éppen távozó, gyengekezű, nyugdíjas korú öregemberrel. Tartottak tőle,
hogy az ereje teljében lévő újdonsült vezető érkezése véget vet azoknak a kényelmi
és élvezeti szolgáltatásoknak, amelyeket már egészen megszoktak.
White őrnagy éppen ellenőrzést
tartott az intézmény egyik szárnyában, amikor jelentették neki, hogy találtak
egy öngyilkost. A kísérlet sikerrel járt, az elítélt meghalt. A tiszt csak magában
szitkozódott, majd kimérten sarkon fordult, és elindult, hogy szemrevételezze
az elhunytat.
Egy őrmester társaságában lépett
be a cellába, ahol szenvtelenül nézte a kötélen lógó holttestet. Mivel azonban
a veszteséget kénytelen volt jelenteni, félhangosan átkozódott:
– Micsoda egy
puhapöcsű banda van ide becsukva! Még meg sem melegedett a szék alattam, igazán
nem történt semmi, máris van egy öngyilkosunk. Mondja, őrmester! – fordult
kísérőjéhez Robert. – Nagyjából hány főre tehető az ehhez hasonló ideggyenge,
anyámasszony katonáinak a száma az épületen belül? – bökött az éppen leoldozott
hullára. – Nem szeretném, ha leszáradna a kezem, amikor a veszteséglistát írom!
– Parancsnok
úr, a többség a börtönkórházban, gyógyszeres kezelés alatt áll. A vizsgálat hamarosan
kideríti, hogy mi lehetett az oka a 33216-os számú elítélt öngyilkosságának.
– Ne tévedjen
el őrmester, engem cseppet sem érdekelnek a miértek! Azt akarom, hogy a többit
tartsák szemmel, és vegyenek el tőlük mindent, amivel kárt tehetnek magukban!
Ezt pedig nem az emberbarát mivoltom miatt akarom így, hanem azért, mert minden
egyes vendégünk után fejpénzt kapunk. Abból osztom le mindenkinek a fizetését,
tehát figyeljenek oda erre a sok senkiházira, mert nem akarok több pénztől
elesni! Ha másként nem megy, akkor minden cellából magánzárkát csináltatok, de
gyilkosság és öngyilkosság miatt a mai naptól itt nem fordul fel senki, mert
akkor nagyon megharagszom! És ha én megharagszom, akkor az foglárnak és
elítéltnek egyaránt nagyon szar lesz! Megértett, őrmester?
– Igenis
őrnagy úr!
– Helyes.
Akkor intézkedjen!
White kényelmesen visszasétált az
irodájába, és a kezébe vette a soron következő aktát. Első pillanatban nem
nagyon akart hinni a szemének, mert a fényképről egy általa kiképzett férfi
arca nézett vissza rá. A börtönigazgató érdeklődve olvasta egykori tanítványa
bűnlajstromát, majd magában mosolyogva felfedezte, hogy már nem sokáig
élvezhetik a börtön falain belül egymás társaságát, ugyanis csak néhány nap
választotta el Arnold Scottot attól, hogy letöltött büntetése után szabadlábra
helyezzék.
Robert White kezében a dossziéval
elindult Arnold cellájába, hogy tudjon néhány szót váltani a fogollyal.
Scott felemelt fejjel nézett az
őrnagy szemébe. Arcáról nem lehetett leolvasni semmiféle érzelmet. Hallott már
arról, hogy White lett az új parancsnok és számított is egykori elöljárója
látogatására. Hazugság lett volna azt állítani, hogy Arnold valaha is rajongott
volna a kiképzőtisztért, viszont tisztelte az őrnagyot.
A börtönparancsnok kezében az
aktával lépett be az ajtón. Megkérte az őrt, hogy csukja rá a rácsot, majd
elküldte a cella elől a foglárt. Újdonsült beosztottja először nem akarta
teljesíteni a parancsot, ugyanis szigorúan tilos volt a fogvatartottak
cellájába kíséret nélkül bárkinek is bemenni és tartózkodni. White azonban
cseppet sem finomkodva rámordult a hezitáló foglárra:
– Húzzon már
el innen, egy-kettő!
Az őr nem tehetett mást, a
határozott utasítás nem hagyhatta figyelmen kívül, tehát távozott.
Az igazgató lazán
nekitámaszkodott a rácsnak és fennhangon olvasni kezdte Arnold Scott
bűnlajstromát:
– Betörés,
orgazdaság, kábítószer birtoklása, szemérem elleni erőszak, garázdaság,
satöbbi, satöbbi – a tiszt szúrósan a fogoly szemébe nézett és folytatta: –
Ráadásként volt olyan ügyetlen és hagyta magát elkapni, Scott. Pár napon belül
szabadul, mi a terve?
– Ez nem csak
rajtam, a nevelőtisztemen is múlik. Ha minden jól megy, megpróbálok végre jó
útra térni, őrnagy úr.
– Azért ezt ne
kapkodja el, Arnold! Maga egészen ügyes fiú, emlékszem az előmenetelére.
Nyilván azt is tudja, hogy valamennyi ráhatásom van a nevelőtisztjére is.
Elvégre tőlem kapja a jellemzését, tehát annak alapján döntik el magáról,
mennyire gondolja komolyan azt, hogy beilleszkedjék a társadalomba.
– Ne
haragudjon uram, de én egészen komolyan gondolom, hogy megjavulok és beilleszkedem.
Magának is tartozom azzal, hogy nem hozok újra szégyent a nevére.
– Na, ezzel
már egy kicsit elkésett, fiam. Éppen azt próbálom a szájába rágni, hogy valóban
tartozik nekem. Mivel ilyen dicstelen körülmények között találkoztunk, meg
kellene győznie arról, hogy nem szándékosan mocskolta be a nevemet, tengerész.
– Mit kíván
tőlem, őrnagy? – húzta össze a szemét az elítélt.
– Mondom, hogy
egészen értelmes srác maga, Scott. Úgy látom, most már egy nyelvet beszélünk.
Szóval, csak egy kis szívességről van szó, és biztos vagyok benne, nem fog nehezére
esni teljesíteni a kérésemet.
– Meglátom,
mit tehetek.
– Helyes.
– A kérés?
– Át kellene
rendezni egy civil arcvonásait.
– Csak ennyi?
– Igen. Nem
lesz nehéz dolga, a fickó eléggé tenyérbemászó. Tanú ne legyen. Azt sem bánnám,
ha nem mutatná meg az arcát. Tángálja el, aztán lépjen le! E kis szívesség után
meg javuljon meg és illeszkedjen be! Fényezze ki ismét a nevemet!
– És ha nemet
mondok, uram?
– Nem teszi,
Scott. Elvégre hamarosan szabadul. Nem mondhatja komolyan, hogy csúnyán
megsérülve, esetleg hullazsákban akarja elhagyni a börtönt? Ugye, nem akarja,
hogy a gyönyörű kishúga, aki annyira lelkiismeretesen látogatta, kisírja a
szemecskéjét a magát ért sajnálatosság miatt?
Arnold Scott arcán összerándult
néhány árulkodó izom, mielőtt rárontott volna az őrnagyra. Robert White azonban
felkészülten várta a támadást, kaján vigyorral állította meg a dühöngőt.
Fájdalmas, mégsem látványos leckét kapott a fogoly az őrnagy közelharcbeli
felkészültségéből. Az elítélt hörögve kapkodta a levegőt, miközben a
kiképzőtiszt a nyakánál fogva a rácshoz szorította és egészen közel hajolt
hozzá:
– Ismét
csalódtam magában, tengerész. Már szemernyi kétségem nincs afelől, hogy nem
lesz sima útja itt a szabadulásig, hacsak meg nem tanul engedelmeskedni.
Feltétel nélkül, nekem. Üzenjen, ha meggondolta magát! Ameddig nem teszi, addig
ebből a kényelmes cellából átkerül egy magánzárkába. Nem levegőzik, nem zabál a
többivel, parancsra áll, ül, alszik és ébred. Hét nap hosszú idő, Scott. Higgye
el, addig megtöröm és engedelmeskedni fog. Ha pedig mégsem, akkor nem lesz
hugica, aki a karjába vesse magát a kapuban. Vagy esetleg csúnyán
meghosszabbodik az itt tartózkodása, amiért rám támadt. Még választhat, tehát
mélázzon el az alternatívákon! Ha kérhetem, ezt ne puskázza el, maga idióta!
– Ne merje
bántani a húgomat, maga szemét strici! – sziszegte halkan, de annál dühösebben
a fogoly.
– Ez nem
merészség kérdése, elítélt. Maga megóvhatja a kellemetlenségektől a hugicát. Ha
ehhez tartja magát, csak a célpontja kócolódik össze egy kicsit és a maga
rokonságának nem esik semminemű bántódása. Mint ahogy saját magát is megkíméli
a testi-lelki fájdalomtól. Nem lehet olyan nehéz ilyen rovott múlttal igent
mondani egy kis szórakozásra, tengerész – nézett vissza a fogolyra az őrnagy. –
Őrség! – kiáltotta jól hallhatóan. Miután a foglárok megjelentek, megvetően
ránézett a fogolyra és folytatta:
– Az úrnak
kissé rossz a modora. Ezért kérem uraim, hassanak oda, hogy nagy magányában el
tudjon gondolkodni a mintaszerű viselkedésről, amely megilleti a börtön
igazgatóját egy elítélt részéről. Amint Mr. Scott jelzi önöknek, hogy megbánta
a szavait és beszélni óhajtana velem, kísérjék be az irodámba! Köszönöm,
végeztünk! – Az igazgató elégedett mosollyal a szája sarkában hátat fordított
Arnold Scottnak, akit őrei rögvest közrefogtak és a magánzárkához kísértek.
*
Holden irodájában Patrick és Ben
üldögélt. Daniel Mitchellre és Kyle Summerre vártak. Amint az ifjonc
kommandósok beléptek, Jeff hellyel kínálta a csoportvezetőt és annak helyettesét.
A srácok leültek, a kommandós nagyfőnök pedig jó szokásához híven elkezdte
körülírni, hogy miért hívatta a srácokat:
– Gondolom,
nem lesz sértődés abból a ténymegállapításból, hogy ti vagytok az újoncok,
ezért pillanatnyilag nélkülözhetőbbek vagytok, mint Hammond kipróbált és
kiképzett emberei.
– Nem
sértődünk meg, Jeff – vonta fel a szemöldökét a fura bevezető hallatán Kyle. –
Lapozzunk! Mi lenne az ábra?
– Kevin Nox
neve legalábbis ismerősen cseng, remélem – vigyorgott Holden, elvégre nem volt
hozzászokva, hogy rászorítják a tények közlésére, s nem beszélhet kedvére.
– Igen – dőlt
hátra a székén Mitchell. – A kenyéradónk az úriember, mellesleg a belügyminiszter.
– Úgy van –
sóhajtott egy nagyot Jeff. – A segítségünket kéri. Nem kimondottan hivatalos ügyről
van szó.
– Remélhetőleg
nem a barátnőjét kell szemmel tartani, mert ha lepedőkön kell nyomokat szálaznom,
már most felmondok – húzta el a száját Summer.
– Ne hamarkodd
el – szólt közbe Patrick. – Időnként jól jön, ha a belügyminiszter ismeri a
képes feledet, mellesleg esetleg tán még hálás is neked.
– Na jó,
legyen, felcsigáztatok – sóhajtotta a kékszemű, hullámos hajú ifjú. – Mi a
probléma gyökere?
– A
belügyminiszter úrnak van egy öccse, Dalton. Miatta egyszer már hálás
Patrickéknak, itt az ideje, hogy mint új csoport, ti is bebizonyítsátok, hogy
szükség van rátok. Ezen a téren is. Noxnak van egy unokaöcsikéje is, aki nem nagyon
tiszteli a törvényt, az őreit pedig még annál is jobban megveti. Jason Nox
nincs még húszéves, azt hiszi, hogy mindenható, érinthetetlen, büntethetetlen.
Kevin mint rendes nagybátyó első körben nem ráijeszteni akar az unokaöcsire,
hanem megóvni szeretné, elsősorban saját magától. Az öcsike a testőröket rühelli,
kijátssza, megszívatja.
– Ne folytasd
főnököm, már leizzadtam – legyezgette magát átélten Kyle. – Félek, nem vagyok
elég képzett ahhoz, hogy a miniszter úr öcsikéjét pesztráljam. Amit elmondtál,
abból az jön le nekem, hogy időnként erős késztetést éreznék arra, hogy
betakarjam a Jason fiút. No, nem egy plédecskével, hanem egy baromi nagy
maflással.
– Summer, ez
nem kívánságműsor. Sajnos. Neked sem, de nekem sem. Ez a belügyminiszter
utasítása. Öcsi kirángatása a slamasztikából, ha a helyzet úgy adódik.
– Fog adódni –
folyt bele a társalgásba Ben. – Megnéztük a srácot, eléggé idegesítő ficsúr. De
fájdalom, hiába viszket a tenyered, nem zavarhatsz le egy jól megérdemeltet sem
a kicsi Noxnak. Ne aggódjatok, majd megteszi más. A belügyminiszter úr nem
karcmentes öcsikét óhajt, hanem élőt. Szeretné, ha a különbséget Jason is
érzékelné. Nekünk még mindig McBride és O’Donell a fontos, ezért nem mehetünk
mi. Nektek meg úgyis szet kell tennetek némi önuralomra és higgadtságra. Seth
szerint, ha megálljátok, hogy ne fenyítsétek meg a fickót, semmi gondotok nem
lehet a majdani gyakorlatokkal.
– Kösz a
lehetőséget – felelte Daniel, aki láthatóan szintén nem rajongott az újdonsült
feladatért. – Mikor kell szemmel tartanunk a srácot?
– Esténként,
amikor meglóg apuci házából. Szórakozóhelyekre jár, füvet szív, kurvázik, balhézik.
Eseménydús estéitek lesznek.
– Meddig tart
a megbízatás?
– Ameddig
Jason Nox és a józan esze nem találkoznak, majdan az ifjú ember viselkedését
végre át nem hatja a tény.
– Időpont?
– Nem vagyok
jósnő – nevetett fel Holden. – Valameddig, akármeddig.
– Csúcs. A
soha véget nem érő küldetés. Dörgő pofonok, fedetlen keblek, drogfutárok, éjszakai
élet. Mák, hogy nőtlen vagyok. Félek, így az is maradok! – dohogta Summer.
– Ugyan Kyle!
És a mellékállásod? – nézett Hammond kérdőn a srácra.
– Melyik?
Mert, hogy egy sincs.
– Az,
amelyikkel Diane Coopernek dicsekedtél.
– Ejnye. A
kishölgy tán bepanaszolt? Mellesleg csak felbosszantott a magasan hordott orrával.
Szépséges és irritáló jelenség a hercegnő, gondoltam, kissé letöröm a fene nagy
egóját.
– Nem
panaszkodott, tehát bizonyára jó voltál, illetve tényleg rátapinthattál a
lényegre. Még a turnén Johnnal együtt néztük végig a sárkányszelídítési
kísérletedet, és roppantul fájlaltuk, hogy idő hiányában nem láthatjuk, amint
Ms. Cooper áhítattal vegyes imádattal könyörög neked, mint valamiféle
különbejáratú istenségnek.
– Miért is
tenné? – vonta fel szinte a haja tövéig a szemöldökét meglepetésében Summer.
– A
folytatásért. Az ígéret betartásáért.
– Ne fényezz
Patrick, mert elpirulok.
– Nem vagy te
az a szégyellős fajta. Elviseled, ha szemközt dicsérnek – maradt ott a letörölhetetlennek
látszó vigyor Hammond arcán. – Egyébiránt nem azért említettem meg ezt a közjátékot,
hogy zavarba hozzalak. Mindössze azért tettem szóvá, mert remekül kezeltél egy
helyzetet. Eszedben sem volt sután védekezni, vagy beállni hangfalakat
tologatni. Mondhatni, improvizáltál. Helyzetfelmérés és megoldás jeles.
– Kösz az
elismerést, parancsnokom. Igyekszem a továbbiakban is megfelelni az elvárásoknak.
– Jó – szólt
közbe ismét Jeff. – A fent emlegetett szituációs gyakorlatok nyilvánvalóan egymás
sarkát fogják taposni a Jason Nox által favorizált kricsmikben. Ha lehet, ne
szúrjon szemet őrangyal mivoltotok, illetve a miniszteri öcsike szemét se bökje
ki, hogy miatta vagytok ott, mert még a végén vérszemet kap, és aztán nem
győzitek lecsapkodni az ellenfelet. Ne hagyjátok ok nélkül felhúzni magatokat,
és kerüljétek a feltűnést.
– Már amennyire
egy ilyen helyzetben azt el lehet kerülni – jegyezte meg epésen Daniel.
– Tényleg nem
lesz könnyű dolgotok – ismerte el Ben is. – Folyamatosan figyelni úgy, hogy a
figura folyton zűrben van, ugyanis feltűnési viszketegségben szenved, mégis
megtalálni a megfelelő időpontot arra, hogy közbelépjetek, ha szükséges,
valóban nem irigylésre méltó feladat. Azonban a belügyminisztert hálára
kötelezni sem lehet akármivel. Ha azonban sikerül, higgyétek el, időnként
tényleg jól jön.
– Remélem,
hogy a nagy ember hálája arányban van az adott feladattal, mert eléggé rosszul
érezném magamat, ha csak valamilyen plecsnit adományozna.
– Ettől ne
tarts, Daniel. Nem egy kitüntetést adogató alkat, ráadásul nálunk jobban már
csak a kenyéradónk tartja szem előtt a tényt, hogy jobb nem felhívni ránk a
figyelmet. Csinnadratta helyett kézrázásra, alkalom adtán a szarból való
kikaparásra lehet számítani tőle, és ez időnként jobban jöhet, mint a
becsületrend vagy a lovagkereszt. Hangsúlyozottan nem feledékeny csávó.
– Jó – lépett
tovább Kyle. – A többiek feladata?
– A feltűnés
elkerülésének érdekében mindig ketten lesztek. Rátok bízom a beosztást, csak a
kezdésnél ragaszkodnék kettőtökhöz – vázolta a konkrét feladatot Holden. – Így
kétnaponta éjszakázik mindenki, aki megfigyelt éjjel, másnap napközben pihen,
mondjuk délig. A kicsi Nox is hazahúzza a csíkot legkésőbb kettő körül, tehát
marad idő pihenésre nektek is. Ebéd után már bátran bele lehet folyni az
elméleti oktatásba, az onnan való távolmaradást nem tekintem igazoltnak. Seth
meg másnap délelőtt kihajtja belőletek a szuszt, illetve behozatja veletek a
lemaradást. Nem féltem a mestert.
– A mestert én
sem – vigyorgott Summer. – Aztán remegő inakkal hallgathatjuk délután megint az
elméletet, majd este haladhatunk vigyázni az öcsike bőrére. A hitelesség kedvéért
igyunk és csajozzunk is?
– Mértékkel.
Az italozás kapcsán nem a vödör a mérték, a csajozásról meg annyit mondanék,
hogy csak olyan bigét csípjetek fel, akit minden további nélkül faképnél tudtok
hagyni, ha akció van.
– Egészen
rosszul hangzik.
– Tudom.
Tekintsétek melónak, úgy talán könnyebben fog menni. Ma este te kezdesz
Daniel–lel, a továbbiak beosztását rátok bízom, mint már említettem. A másik
témakörünk McBride és O’Donell. Valami újság? – fordult Ben felé a nagyfőnök.
– Eléggé
csigatempóban haladunk – ismerte el Taylor. – Kitervelt, kidolgozott szökés
volt.
– Mit nem
mondasz!? – húzta el a száját Jeff.
– Gondoltam,
hogy meg fog lepni a hír – folytatta az ironizálást Ben. – Akkor mondom tovább.
A terrorista urakat védő jogásznak nyoma veszett. Legalábbis ezen a
kontinensen. Információink szerint a francia Riviérán szórja a pénzt. Nyilván
azt, amit a szervezésért kapott. Utólagos engedelmeddel gondoskodtunk róla,
nehogy egészségkárosodás érje a védnök urat a túlzott napozás miatt, és
felkértük a helyi kollégákat, hogy kísérjék a figurát valami hűvös és árnyékos
helyre. Amint ez megtörtént, értesítenek bennünket. Az már megint más kérdés,
hogy miként kerül ismét államhatáron belülre az ügyvéd úr, hogy felelősségre
lehessen vonni, teszem azt, bűnrészesség vádjával.
– Majd szerét
ejtjük valahogy – legyintett a pitiáner kérdéseknek fenntartott kézmozdulattal
Holden. – És a szökevények?
– Valahol
Mexikóban.
– Kicsit tág
helymeghatározás.
– Az. De ennél
szűkebb nincsen. Az biztos, hogy McBride kivonult az államokból, a területére
már le is csapott valaki. „A szarnak egy maflás” nevű akció keretében nem
találkoztunk az íreknek még a nyomával sem. Ettől függetlenül majdnem biztosak
vagyunk abban, hogy a srácok ott vannak, csak éppen azzal foglalatoskodnak,
hogy meghúzzák kissé magukat.
– Sikerrel.
– Momentán
igen. Azonban ha felgöngyölítjük McBride-ék külkapcsolatait, jelesül leginkább
a mexikóiakat, akkor valamelyik amigo kacsalábas házikójában majd csak
megtaláljuk a veszedelmes kapcsolatokkal bíró, meglehetősen vagyonos fickókat.
Akik pontosan ezen okoknál fogva nagy valószínűséggel igen szívesen látott
vendégek.
– Értem és
egyet is értek. Figyeljetek, gyűjtsetek adatokat, keressétek meg a helyi zsarukat.
Ha van valami extra, akkor rögvest jelentést kérek. Most elmehettek,
mindannyian.
A négy kommandós felállt és
elhagyta Holden privát irodáját.
*
Bonnie és John csak harmadnap
indultak el haza, miután a nőt kiengedték a kórházból. Késlekedésük oka nem
egészségügyi volt, egyszerűen csak pihenni akartak. A hazafelé vezető úton
felváltva vezettek, így egyikük sem fáradt el túlságosan.
Rick még útközben felhívta őket a
hírrel, hogy Bonnie és Rico klipje különdíjat nyert egy fesztiválon. A
menedzser ennek alapján elkezdte magából ontani az ötleteket arra nézve, hogy
milyen klipet kellene gyártaniuk az új lemezzel kapcsolatos biztos sikerhez.
Kenderson hamar lehűtötte Bermen lelkesedését, ugyanis kerekperec közölte vele,
hogy Bonnie nem játszik főszerepet, eszébe sincs forgatni megint. Az
igazgatónak azonmód el is akadt a hangja, a lelkesedése pillanatokon belül
lelohadt. Igazán csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor a nő közölte
vele, hogy valóban úgy van, ahogy a férje mondta, a háta közepére púpnak nem
kívánja ismét a kamerák kereszttüzét.
Hazaérkezésük után minden
visszatért a normál kerékvágásba, természetesen azzal a különbséggel, hogy a
ház továbbra is kihalt volt, rajtuk kívül nem tartózkodott ott senki sem.
Richie állta a szavát, nem kürtölte tele a rokonságot a baba elvesztésének
hírével, így senki sem zaklatta a témával kapcsolatban őket.
Az egyik délután megcsörrent
Bonnie mobiltelefonja. A kijelzőn a nő unokatestvérének, Heathernek a neve
villogott. Az asszony mosolyogva vette fel a kagylót:
– Szia,
uncsitesó, ezer éve nem láttalak.
– Szió. Te
figyu, itt szobrozok anyádék háza előtt, a kezem már ránőtt a csengőre, de egy
lélek nem mozdul odabenn. Gyanítom, hogy nincsenek itthon, de mégis, hol
keressem őket?
– Sehol.
Világot látnak a lányokkal, így hát ha fedelet és kaját keresel, kénytelen
leszel eljönni hozzám.
– Máris hívok
egy taxit, és hamarosan ott vagyok. A nővéred?
– Nyaral.
Tehát vagy én látlak vendégül, vagy szállodába mégy.
– Megyek.
Kedvenc rocklegendám is otthon tartózkodik?
– Momentán.
Készítsek elő egy nagy csomag papírzsepit, vagy tudod szabályozni a nyálelválasztásodat?
– Igyekszem
úrrá lenni magamon. Még mindig nehezen fogom fel, hogy tinikorom bálványa a
férjed.
– Nem baj,
majd megszokod. Várlak – bontotta a vonalat Bonnie.
A nő ránézett a leplezetlenül
vigyorgó Johnra, majd felállt a fotelből és elindult a gardrób felé. Kivett a
szekrényből egy garnitúra ágyneműt, és elindult felfelé, az emeleti
vendégszobába. Hitvese eléállt, kivette a kezéből a huzatot, majd kézen fogta
és együtt felballagtak az emeletre. Az asszony elmosolyodott és megcsóválta a
fejét. A szobában a férfi ismét határozottan elállta felesége útját, majd
miközben elkezdte felhúzni az ágyneműt, megszólalt:
– Csüccs,
szívem csücske. Meddig marad Heather?
– Fogalmam
sincs.
– Örülök, hogy
jön, legalább nem leszel egyedül, amikor nekem ismét beköszöntenek a dolgos
hétköznapok, mondjuk, ma délutántól. Mert mint tudjuk, Rick lemondott arról,
hogy főszereplő legyél a soron következő klipben, de a forgatás ötlete nem halt
el a fejében. Sajnos.
– Életem
értelme, kezdesz hülyére idegesíteni ezzel a nagy kímélettel. Jó, forgatni én
sem akarok, az tényleg sok lenne. De azért egy ágyneműcserét meg tudnék oldani
nélküled is.
– Tudom. De
nekem sem esik különösebb bajom, ha én cserélek ágyneműt. Mellesleg hamarosan
nem leszek itt, hogy az idegeidre menjek. A sógoroddal és Bermennel körbenézünk
néhány sztriptízbárban, aztán a kliphez tölteléknek kiválasztott hölgyek
részére szervezünk egy meghallgatásfélét.
– Akarod
mondani, megnézésfélét – pontosított nevetve Bonnie.
– Jó, akkor
azt.
– Johnny, a
következő kliphez nem lehetne vetkőzős fiúkat szerződtetni? Mert azt a
válogatást megoldanám!
– Azt
elhiszem, édes – vigyorgott a férj. – Azonban ahhoz a kliphez még kellene némi
zenét és szöveget alkotni, ezzel szemben, ami elvégre már készen van. Különben
meg magadra vess, szívem királylánya, ugyanis miattad lettem depressziós, ezt
tükrözi a dal is. A halálosan komoly italozás és bárlátogatás nem kamu vagy
fikció.
– Tudom,
életem. Persze az már részletkérdés, ugye, hogy csak képzelődtél?
– Az. Rólam egyébként
is köztudott, hogy csak miattad szokásom elhagyni a józan eszemet, mert mintha
imádnálak, vagy valami hasonló.
Bonnie nem válaszolt szóval, csak
a férjéhez simult és megcsókolta őt. John viszonozta a gyöngédséget, és igen
belemelegedtek a tevékenységbe, amikor felrikoltott a csengő. A házaspár
rajtakapottan engedte el egymást, a férfi rekedten meg is jegyezte:
– Csak az
udvariassági körökre maradok itthon angyalom, aztán lelépek, mert elég néznem
téged ahhoz, hogy felforrjon a hűtővizem. Erőteljesen gondolkodom azon, hogy hibernáltatom
magam az orvosilag előírt pár hétre, hogy biztosan kibírjam.
– Szexmániás.
– Stimmt. De a
jövendő sarjért mindenre képes vagyok, még az önmegtartóztatásra is. Elmondod
Heathernek? – komolyodott el a férfi.
– Még nem tudom.
Majd a helyzet adja magát. Változtatni nem tudok rajta, viszont a sajnálkozást
ki nem állhatom. Innentől kezdve nem biztos, hogy lenne értelme bárkinek is
megemlíteni, elvégre ez a dolog szigorúan csak kettőnkre tartozik.
– Igaz. Na,
menjünk, engedjük be a kedves rokont.
Lesétáltak a lépcsőn, a férfi
pedig kiment, hogy segítsen a lánynak behordani a táskáit.
Heather anyai ágon volt rokona
Bonnie-nak, de mivel az énekesnő kevésbé hasonlított az anyjára, mint Louisra,
ezért nem nagyon volt felfedezhető közös vonás a két fiatal nő között. A lány
mosolyogva ölelte át unokatestvérét, aki rögvest betessékelte a konyhába, ahol
megkínálta kávéval.
– Mi szél
hozott, tesó? – tette fel a kérdést Bonnie.
– Hazautazom
egy kicsit. Sikerrel zártam ezt a szemesztert is, rám fér a lazulás. Veletek mi
a helyzet?
– A napokban
jöttünk vissza a turnéról. Anyáék elvitték a lányokat világot látni, Kristie
pedig Suzie-val együtt nyaralni ment.
– Már amikor a
telefonba mondtad, akkor is feltűnt, hogy feldúlom az édeskettest.
– Azért ne
bánkódj komolyan emiatt – mosolygott a ház ura. – Örülök, hogy itt vagy, de sajnos,
nekem mennem kell, szólít a kötelesség. Bonnie itthon marad veled, estefelé én
is jövök! – A zenész adott egy puszit a vendégnek, majd megcsókolta a
feleségét. Egy szívdöglesztő vigyor kíséretében felkapta autója kulcsait a
polcról, és már ott sem volt.
Heather megilletődötten nézett a
férfi után, mire vendéglátója megkérdezte:
– Mégiscsak
kell a zsepi?
A vendég felnevetett:
– Nem. De
akkor is felfoghatnád végre, hogy nem egyszerű most lazán társalognom a fickóval,
akinek a posztere ott virított a lányszobám falán! Különben is, csak ne add az
értetlent, a Bermuda-mániával te fertőztél meg anno!
– Jól van
tesó, elismerem, nem volt szép húzás tőlem az előbbi beszólás. De én már
egészen megszoktam, hogy John is ember, nem pedig valamiféle istenség.
– Oké, akkor
nem emlékeztetlek kora ifjúságunkra, amikor együtt nézegettük a fickót az újságban,
miközben a dalait hallgattuk. Arra is tisztán emlékszem, hogy felváltva,
valamint egymás szavába vágva állapítottuk meg, hogy mennyi lepedőt gyűrnénk
össze vele százon.
– Ne is mondd
tovább! Előre szólok, hogy ha előtte is szóbahozod, felnégyellek – nevetett
Bonnie. – Mesélj inkább, mit tervezel a közeljövőre nézve?
– Meglepne, ha
nem tudná, mennyire odavagy érte, de mindegy, nem köplek be – legyintette
királynői kézmozdulattal a lány. – Úgy gondoltam, hogy pár napot eltöltök nálatok,
kicsit kifújom magam. Aztán hazamegyek anyáékhoz. Már nagyon hiányoznak. Mellesleg
Franket is régen láttam.
– Frank?
– Igen.
Mielőtt megkérdeznéd, igen, a Kevin nevű exed legjobb barátjáról beszélek.
– Nocsak.
Belecsempészel némi izgalmat Frank Morse házaséletébe?
– Felfogtam az
élt a kérdésben Bonnie. Frank elvált, nem piszkálok bele senki házasságába.
– Mikor vált
el?
– Tudja az
ördög! – vont vállat Heather. – Nem miattam mentek szét, tehát ezt is megspórolom
neked mint kérdést. Jelentem, ártatlan vagyok!
– Mint a ma
született bárány, mi?
– Úgy
valahogy.
– Mégis, hogy
találkoztatok?
– Ez kicsit
hosszú történet. Emlékszel még Frankre, hogy milyen volt?
– Hogyne. Ő
volt az, akinek még azt sem hittem el, amit kérdezett. Aki élt és mozgott, mindenkinél
bepróbálkozott. Aztán találkozott Julie-vel, és totál megváltozott. Mondhatni
kimondottan családcentrikussá vált.
– Igen. Amint
a gyerekek iskolába mentek, Julie is elhelyezkedett egy cégnél. Olyannyira
bejött neki a munka, hogy a munkahelye kinevezte, majd kiküldte külföldre. Szó
volt arról, hogy az egész család megy vele, azonban Mrs. Morse még a próbaideje
alatt bekrapekozott olyan szinten, hogy azonnal beadta a válást. A gyerekeket
magával vitte, Frank meg itthon maradt.
– Ezek szerint
ifjúságod és szerelmed flastrom Frank Morse megsebzett lelkére.
– Lehet.
Viszont azt érzem, szeret. Én is odavagyok érte. Nem tervezünk, egyszerűen
hagyjuk megtörténni a dolgokat. Boldog vagyok vele.
– Kívánom,
hogy sose múljon el.
– Kösz. Arra
nem is vagy kíváncsi, hogy mi van Kevinnel?
– Ahogy
ismerlek, nem bírod ki, úgyis elmondod.
– El hát –
lelkesedett Heather, hogy végre pletykálkodhat egy kicsit. – Annak idején
csúnyán elintézted a srácot.
– Jaj, ne
kezdjük már Ádámnál és Évánál, légy szíves! – nyafogott Bonnie. – Tudom. A végzet
asszonyaként majdnem öngyilkosságba hajszoltam ideggyenge ex-kedvesemet. Én voltam
a csalfa, a céda, és a cemende. A módszert, amivel lekoptattam, bánom, a tényt
viszont nem. Kihűlt, elmúlt, továbbléptem.
– Azt azért
nem meséled be, hogy amikor Peterrel válság volt, akkor nem kívántad azt, hogy
bárcsak ne úgy lenne!
– Nem mesélem
be. Volt idő, hogy tele volt a puttonyom a pasasokkal. Minddel, válogatás nélkül.
Akkoriban szentül meg voltam róla győződve, hogy mindegyik idióta. Mit mondjak,
nem akadt a környezetemben olyan férfiember, aki a viselkedésével valamennyire
is cáfolni tudta volna ezt a meggyőződésemet.
– De ez
elmúlt, ha jól sejtem.
– Igen.
– Az ok
nyilván a nagybetűs szerelem.
– Nyilván.
– Ha nem
mondanád is látnám. De térjünk vissza Kevinre!
– Térjél!
– Most
távkapcsolatban él, azonban ez sem fenékig tejföl mint szerelem. Frank biztosan
tudja, hogy Karen átveri, megcsalja kedvenc barátját. Elvégre Kevin szíve
hölgye a pasim munkatársa.
– Gondolom,
nem ok nélkül teszi a csaj az átverést és megcsalást. Ha egykori szívszerelmem
számottevően nem változott, akkor már így látatlanban megértem a leányzót, sőt,
fel is mentem.
– Ez igen! –
lepődött meg Heather. – Te most sem a fickót sajnálod?
– Nem.
– Elmondod,
hogy miért?
– Nem hiszem.
Ez egyedül Kevinre tartozna, ha valaha is érdekelné. Nem akarom kibeszélni őt a
háta mögött.
– Micsoda
jellem vagy! – gúnyolódott a vendég. – Ha megkérsz rá, hogy ne mondjam el senkinek,
nem tenném!
– Aha. Csak
Franknek. Azzal a jelszóval, hogy szerencsétlen Kevin gyereknek segítség kell,
mert különben agglegény marad.
– De tényleg
Bonnie, áruld már el, hogy mit vétett a csávó!
– Semmit. Már
csak szerettem, de nem voltam belé szerelmes. Akkortájt nagyon fiatal voltam,
idealista, álmodozó és sorolhatnám, hogy mi minden még.
– És ez
egyenes út ahhoz, hogy annyira elintézd, ahogy tetted?
– Nem. Csak
akkor magamnak akartam a sokkal kisebb megrázkódtatást okozni. Nem érdekelt az
ára vagy a következménye, szabadulni akartam. Igyekeztem akkorát ütni rajta,
hogy többé látni se bírjon. A célt elértem. Mint említettem, nem vagyok rá
büszke. De hálás lennék, ha végre leszállnánk a múltamról, és más témát
keresnénk.
– Oké, bocs.
Nem akartalak felzaklatni.
– Heather, én
mindjárt sikítok! Nem zaklatott fel a téma, csak régen volt, elmúlt és nem
látom értelmét, hogy ezen tépjük a szánkat.
– Jó, akkor beszéljünk a Bermudáról. Mikor lesz
új lemez?
– Hamarosan.
Helyben turnéztunk, az új korongról is játszottunk dalokat, tesztképpen. A visszajelzések
elég pozitívak, de még csak öt nóta van készen. Egy lemezhez minimum húsz új
dal kell, hogy tudjunk válogatni. Richie és John most azzal foglalatoskodik,
hogy leforgassák az egyikhez a klipet is.
– Jó, de nem
úgy szoktátok, hogy készen van a lemez, és csak utána forgattok?
– De, csak
most kicsit megkavartuk a sorrendet.
– Ez is
duettlemez lesz?
– Részben.
– Szerepelsz a
klipben?
– Nem, de nem
is baj. A Cruzzal forgatott egyébként is kissé felkavarta a kedélyeket.
– Ezek szerint
mostanság ráérsz?
– Igen. Úgy
néz ki, hogy néhány hétig eléggé unalmas napjaim lesznek.
– Hurrá! –
lelkesedett a vendég. – Akkor hazajöhetnél velem! Anyáék örülnének neked, kipihennéd
a turnét, egy jó ideig együtt lehetnénk. Persze, csak ha akarod!
– Tetszik az
ötlet, hugi, de ezt meg kell beszélnem Johnnal.
– Oké, tedd
azt.
A két fiatal nő még sokat
beszélgetett, tervezgették a programokat arra az esetre, hogyha Bonnie
Heatherrel tudna tartani. Készítettek egy könnyű vacsorát, majd kimentek
sétálni a kutyákkal. Mire visszaértek a házhoz, már Kenderson is otthon volt.
Megvacsoráztak, aztán Heather fáradtságra hivatkozva magára hagyta a házaspárt.
A férj elvetette magát a kanapén
és fejét felesége ölébe hajtva, kérés nélkül mesélni kezdett:
– Végignéztünk
vagy nyolc-tíz bárt, a tulajoknál otthagytuk a névjegyünket. Volt nádszálvékony
táncosnő, pumpált mellkasú, ordenáré módon kifestett, táncolni tudó, meg
botlábú is. A magam részéről hangot adtam a kételyeimnek, miszerint ezek a
lányok még háttértáncosnak sem lennének jók a kliphez, de Rich és Rick
lehurrogtak. Innentől kezdve az övék a pálya, válogassanak. Én már csak a
végeredményt akarom látni.
– Mindjárt
megszakad a szívem érted életem! – mosolygott Bonnie. – Mert ha a botlábú vagy
a hintaló módon festett bige kerül be a háttérbe, nem fog akkorát ütni a dalod?
– Nem életem
asszonya, nem ez a gond – magyarázott a férfi türelmesen, a szája sarkában kis
mosollyal. – A probléma ott gyökerezik, hogy a nóta arról is szól, hogy hiába a
szép nők légiónyi raja, akit a szerelem nevű tünemény elvarázsolt, az senki
mást nem lát meg. Ehhez az alaptézishez képest viszont az eddig
szemrevételezett leányzók nem kimondottan gyönyörűek.
– Kicsit
nyakatekert módon vallasz szerelmet édes, de azért értem a lényeget – adott egy
csókot az asszony Kendersonnak. – Egyébként én meg arra készülök, hogy
mindkettőnknek megkönnyítsem az aszkétikus időszakot, mielőtt itt egymást
kerülgetve végképp elsenyvedünk és meghibbanunk.
– Pontosabban?
– Hazakísérném
Heathert és vele maradnék egy kicsit, ha nincs ellene kifogásod.
– Miért lenne?
Itthon úgyis csak betegre unnád magad egyedül. Ráadásul, ha lesz két üres másodpercem,
úgyis meglátogatlak. Mikorra tervezitek az indulást?
– Egyikünknek
sem sürgős.
– Helyes.
Elidétlenkedünk hármasban egy ideig, aztán ha a rokonnak már nagyon mehetnékje
lesz, elutaztok.
Bonnie és John bevonult a
dolgozószobába, csevegtek egy kicsit a lányokkal, majd felballagtak a
hálószobába, és nyugovóra tértek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése