3. fejezet
Rick Bermen letette a telefont és elgondolkodott. William Castle hívta, aki Ricardo Cruz menedzsere volt.
Cruz eredetileg modellként és táncosként kereste a kenyerét, innen már csak egy kis ugrás volt felfedezni a húszas éveinek elején járó férfi tehetségét az éneklés, a zene iránt. Castle felkarolta Ricot, és elindította a zenélés rögös útján. Billy pont jó időpontban vágott bele a Ricardoval közös projektbe, hiszen a spanyol származású fiatalember jó hangja mellett a „latin amorózó” elnevezésű klisének minden tekintetben megfelelt. Így relatív rövid idő alatt – és nem csak a menedzser szemfülességének köszönhetően – Rico híres lett. A fiatal újonc tehetségét a szakma is elismerte, és Castle mindent meg is tett azért, hogy védencét a csúcson tartsa, és ne csak egy egyslágeres sztárocska legyen a popzene egén.
William azért hívta Ricket, hogy megbeszéljék egy olyan dal és videoklip felvételének a lehetőségét, amelyben Rico és Bonnie együtt szerepelne.
Bermen tehát gondolt egy merészet, és úgy határozott, hogy személyesen keresi fel a lányt, hogy rávegye az együttműködésre. Úgyis még hallgat egy ideig a Bermuda, ha ezzel a duettel ismét feltűnik Bonnie és áttételesen persze az együttes is, az mindenképpen hasznos. Ugyan jelenleg egy jótékony célra szánt dalról van szó, tehát anyagilag az együttes és a menedzsment nem fog profitálni belőle, de egyelőre nem is ez a fontos, hanem az, hogy a zenekar ismét felbukkanjon, és felhívja magára a figyelmet.
A menedzser gondolatait tettek követték, beült az autójába és elindult az együttes frontemberének házához. A menedzsment ügyvezetőjét bebocsátó Abigail Sullivan viszont azzal a hírrel fogadta a férfit, hogy egyik énekes sem tartózkodik a házban, egy tárgyalásra mentek még az előző napon. Rick azonban várja meg őket a házban, ugyanis a házaspár előre láthatólag hamarosan hazaérkezik.
A menedzser el nem tudta képzelni, hogy a Kenderson házaspár kivel és miről tárgyalhat, hiszen ha munka van, akkor először őt szokták megkeresni, mint jelen pillanatban Ricardo Cruz esetében is. Ugyan a magán jellegű jogi dolgokat nem kötötték direktben a menedzser orrára, de Eric Jackson irodája ugyanott volt, ahol Rické, így az együttes tagjainak jogász közreműködését is megkívánó ügyleteiről mindig volt tudomása, hiszen ha a fiúk ott jártak, akkor minimum beköszöntek neki, és elmondták, hogy mi járatban voltak a szomszédos helyiségben.
A ház ezen a délelőttön csöndes volt, hiszen a házigazdák nem tartózkodtak otthon, a lányok pedig iskolában voltak. Az épületben csak az alkalmazottak tartózkodtak, de Bermennek nem volt kedve beszélgetni sem a házvezetőnővel, sem a nevelőnővel. Miközben várakozott, elővette a kalkulátorát, és belemerült annak tervezésébe, hogy Bonnie igenlő válasza után a közreműködéshez neki milyen lépéseket kell majd megtennie.
*
Richie az egyedül töltött éjszaka után várta, hogy kislánya és felesége visszatérjen hozzá. Bár teljesen nyugodt nem volt, azért ideges sem, hiszen telefonon már megbeszélték a problémát, és Kristie bocsánatot is kért elhamarkodott döntéséért. A gitáros természetesen azonnal megbocsátott, és már alig várta, hogy a feleségét és a lányát ismét maga mellett tudhassa. Neje egy éjszakát mégis a szüleinél töltött a gyerekkel, mert átutazóban lévő unokatestvére meglátogatta őket, és a két fiatal nő örömmel töltötte el egymással a repülőgép indulásáig hátralévő időt. A búcsúzáskor Heather ígéretet tett arra, hogy a jövőben nem csak villámlátogatások erejéig élvezheti családja a társaságát, hanem huzamosabb időt is eltölt majd velük.
A gitáros így kénytelen-kelletlen ismét egyedül töltött egy napot és egy éjszakát. Nem volt kedve átmenni a szüleihez sem, barátjáról meg tudta, hogy éppen nem találja otthon. Így Richie osztályrészéül jutott a magány és az aggodalom, mert jóllehet Bonnie az akció után telefonált, hogy őt megnyugtassa, de azt sem hallgatta el előtte, hogy mindketten megsérültek, ha nem is nagyon súlyosan.
Fraser tehát az elmúlt két nap eseményein rágódott, amikor meglátta apósa autóját bekanyarodni az udvarra. Mosolyogva ment ki a házból, hogy üdvözölje az érkezőket.
Louis vigyorogva szorította meg veje kezét, és hátba veregette az ifjabb férfit. Richie kinyitotta a Volkswagen Touareg hátsó ajtaját, hogy kisegítse feleségét a kocsiból. Kristie pedig mintha mi sem történt volna, ragyogva ugrott a férje nyakába, boldogan csókolta meg a gitárost. A kicsi Suzie édesanyja nyomában ment az ajtóhoz, Mandy alig tudta visszatartani addig a néhány másodpercig, amíg a kislány szülei figyelmüket ismét a gyerekre irányították. Kristie félreállt az ajtóból, Richie pedig felkapta a kislányt és az autótól eltávolodva megpördült, szorosan magához ölelve a gyereket. Suzie szokás szerint a fejét hátravetve kacagott, hiszen az apja rengetegszer bolondozott már így vele, és a kislány imádta ezeket a szédítő pörgéseket. Miután a lányka kiviháncolta magát az apja karjában, a férfi visszament az autóhoz, folytatni a félbeszakított üdvözléseket. Már mindenki a Volkswagen mellett állt, amikor a gitáros ismét rájuk tudott figyelni. Mandy kapott egy puszit, a törékeny Maryt pedig egyszerűen felkapta langaléta veje túláradó örömében. Az anyós szemében könnyek gyülekeztek a nevetéstől, hiszen Richie ezt az üdvözlési formát csak neki tartotta fenn, még édesanyját, Erikát is másképpen köszöntötte, bár őt is hasonlóan fékevesztett módon. Miután kölcsönösen kiörvendezték magukat, bementek a házba. A totyogó Suzie birtokba vette a nappalit, annak is szinte egyszerre minden pontját. Állandóan a sarkában kellett lenni, mert mindent levett, próbált megkóstolni, ami a keze ügyébe került. Ha egy kis nyugalmat akart a család, akkor valaki leült a padlóra, és építőkockával, babákkal, autókkal és különféle villogó-vinnyogó játékokkal próbálta a kislány figyelmét elterelni a szakadatlan felfedezőutakról. Mary magában már előre rettegte azt a pillanatot, amikor a gyerek felfedezi majd az emeletre vezető lépcsőket, és az kerül érdeklődése középpontjába. Richie és Kristie nem akarta elárulni az aggódó nagymamának, hogy a lurkó már felmászott néhányszor a lépcsőre is, de hála a folyamatos felügyeletnek, még nem származott belőle probléma. Miután a kicsi lány szokás szerint csatatérré változtatta a ház nappaliját, a család megebédelt. Ebéd után Suzie-t lefektette Mandy, a család többi tagja pedig a nappaliban maradt, hogy beszélgessenek egy kicsit.
Elsőként Louis törte meg a csendet:
– És most a fiúval kapcsolatosan mi lesz a történet lényege?
– Azt hiszem, hogy volt időm ezen gondolkodni éppen eleget – válaszolta határozottan Richie. – És úgy gondolom, hogy az együttműködésemért cserébe kérhetek annyit, hogy ameddig az eredmény nem tudható minden kétséget kizáróan, a sajtó ne tudjon meg semmit. Emily és a vőlegénye is bizonyára hajlandó lesz erre, hiszen nem feltételezem, hogy az lenne a céljuk, hogy az újságok címlapján mutogatnivaló bazári majmot csináljanak a gyerekből. Ha kiderül, hogy a fiam, akkor minden szükséges támogatást meg fogok adni neki egy nélkülözésmentes életmódhoz, ha viszont becsaptak és semmi közöm hozzá, akkor szép csendben kénytelenek lesznek más balek után nézni. Nem fogok akkor sem balhézni és nyilvánosságot követelni; csak vissza akarom kapni a nyugalmamat! Lehetőleg bármelyik esetben.
– Jól van Rich, én úgy gondolom, hogy ez a megoldás a legjobb – mondta Mary is. – Arra gondoltál már, hogy mit jelenthet Suzie-ra nézve a bizonyított tény, hogy van még egy gyereked?
– Igen, gondoltam. Nem akarok bankszámlakivonatokat mutogatni senkinek, de a Bermuda tagjaként, jogdíjtulajdonosként van mit a tejbe aprítanom. A gyermekem, vagy a gyermekeim nem fognak nélkülözni, de azt sem hagyom, hogy egy egész – lényegében idegen – család élősködjön rajtam. Ugyan fogalmam sincs, hogy ezt miként kell technikailag lebonyolítani, de az együttes jogásza majd a segítségemre lesz ebben. Gondolom különféle dokumentumok, és azok záradékai gondoskodnak arról, hogy senki se forgathassa ki a másikat a jussából. Ez így korrekt, de természetesen csak akkor, ha bebizonyosodik, hogy én vagyok a fiú vér szerinti apja.
– Még egy kényelmetlen kérdés, drágám – szólalt meg első ízben ebéd óta Kristie. – A szüleid tudnak már a gyerekről?
– Nem. Addig nem akarok feleslegesen felizgatni senkit, ameddig nincs a kezemben semmiféle bizonyíték. Ha a fiam, akkor tudni fognak róla, ellenkező esetben viszont fölösleges egyáltalán megemlíteni is.
– Tartok tőle, hogy bizony erősen megtekergetnék a nyakadat, és persze nem hinném, hogy megdicsérnének! – csatlakozott a beszélgetéshez ismét Louis. – Látom már nyitottad a szádat a válaszra, de fölösleges, én is tudom! Nem szándékosan titkolóztál, fogalmad sem volt a srác létezéséről. Ez így már egy kicsit más tészta, ráadásul a szüleidként igazán számítaniuk kell ilyen kellemetlenségekre – harapta el váratlanul a mondóka végét az idősödő férfi.
– Az elfojtás káros Louis, mondd ki, amit gondolsz! Hallani akarom, amikor közlöd velem, hogy egy meggondolatlan, szoknyapecér, skalpvadász a vejed! – vigyorgott jókedvűen Richie.
– Remélhetőleg csak volt! – nevetett fel Kristie is.
Hosszú ideig beszélgettek még, de a viszályt kiváltó esemény többé nem volt téma. Mary és Louis arról is érdeklődtek, hogy mi történik éppen az együttes háza táján, hiszen a válasz a házban és azon kívül is sokakat érintett.
Fraser nem tudott konkrét választ adni, hiszen Bonnie-t és Johnt nem akarta elárulni, így csak annyit mondott, hogy tudomása szerint még semmibe nem kezdtek bele. Arra a kérdésre, hogy egyáltalán mégis mikorra várható, hogy nekikezdenek az új lemeznek, a gitáros – az igazsághoz híven – csak annyit mondott, hogy az ihletett állapot nem határidő és akarat kérdése. Vagy jön magától, vagy nem. Ezt erőltetni semmiképpen nem lehet, hiszen eddig is úgy kezdtek neki minden egyes új korongnak, hogy mindenki hozta az ötleteit. Szövegben, dallamban, ütemben. Ezután összeült az együttes, a tagok egyenrangú félként előadták, hogy mi jutott eszükbe, azt miként képzelték el, majd hangokra szedték, átdolgozták, félrerakták, pihentették, újra meghallgatták. Ha még ekkor is tetszetős volt a nóta, akkor írtak a dallamhoz egy történetet, amely megadta a szövegalapot. A prózát meg a dallam ritmusához-lüktetéséhez igazították, aztán elkészült a demó verzió. Amikor már többlemeznyi demóanyag állt rendelkezésükre, kezdődött elölről a meghallgatás, pihentetés, átdolgozás. Majd hosszú vajúdás után, végre megszületett az új lemez.
*
Hála Seth és Bonnie gondoskodó ápolásának, John nyugodtan átaludta az éjszakát, és ipihenten ébredt. Amikor kinyitotta a szemét, egy villanásnyi időre megijedt, hiszen a bázis egy kaptafára készült házai alapján azt hitte, hogy álmodik, amikor itt ébred fel. Pulzusa felgyorsult, majd egyből lecsendesedett, amikor maga mellett az ágyban felfedezte Bonnie-t. A fiatal nő is ébredezett már, így John nem ügyelt arra különösebben, hogy nehogy felébressze. Odahajolt a feleségéhez, és megcsókolta a száját. Az asszony válaszként átölelte a férje nyakát, és közel húzta magához. A férfi rákönyökölt a párnára, mosolyra húzva a száját, és kedvtelve nézegette hitvese smaragdos árnyalatú, ragyogó szemeit.
Bonnie megcirógatta a férje arcát, karcsú ujjaival körberajzolta a mosolygó ajkakat, amikor az ajtón kopogás hallatszott. A lány magára tekerte a takaróját, elballagott a fürdőszobáig, majd a küszöbről így szólt:
– Bizonyára a te önuralmad kér bebocsátást, hiszen én konkrétan arra készültem, hogy elveszítsem a fejem, és rávegyelek egy kis összebújásra. Engedd be, addig én hűtőfürdőt veszek.
John nem túl boldogan tett eleget a felszólításnak. Kinyitotta az ajtót, és ott találta a küszöbön szobrozva az egész csoportot, kiegészülve George-dzsal, Seth-tel, és Holdennel. Felvonta a szemöldökét, betessékelte a látogatókat, majd közölte benyomásait:
– Úgy látom, hogy együtt ittátok a reggeli kávétokat. A kávézacc a halálhíremet költötte, és ti egymás sarkát letaposva jártatok utána, hogy mennyire megbízható a jövendölés. Nos, mint látjátok, ki kell dobnotok a jósnőtöket, vagy új kávégépet kell venni a büfébe, mert élek, és már virulnék is, ha éppen nem csörtettetek volna be, ellenőrzendő, kihűltem-e már!?
– Netán azt akarod mondani, hogy hitvesed demonstratíve nincs a körünkben, és éppen most fojtogatja vízbe a zuhany alatt a libidóját? – szólalt meg általános derültséget keltve Patrick.
– Ha mákom van, akkor nem megöli, csak hibernálja, ameddig itt vagytok. Meglesném a küzdelem eredményét, ha hagynátok, ugyanis régimódi, prűd házaspár vagyunk, akik nem igénylik ehhez a kukkoló tömegeket. Egyszóval: kösz jól vagyok, húzzatok kifelé, majd jelentkezünk! Nem ígérem, hogy öt perc múlva, de azért igyekszünk! – próbálta visszatartani kitörő nevetését az énekes.
A szőke férfi mondatának végével egyidőben Hammond már nyitotta is az ajtót, majd az érkezettek mind egy szálig elhagyták a szobát.
Kenderson bement a fürdőszobába a nejéhez, aki reflexszerűen reagálta le hitvese megjelenését, nem mindennapi, amortizált kinézetét. Ijedten összerezzent, majd megkönnyebbülten szembefordult a férjével, és ráirányította a zuhanyt.
A férfi ruhája pillanatok alatt átázott, így semmi sem tartotta vissza attól, hogy néhány lépés után beálljon felesége mellé a zuhanyfülkébe, és immáron ő kérje, hogy ugyan veszítsék már el egy kicsit a fejüket.
Nem sokkal később kisimulva és felfrissülve léptek ki a ház ajtaján. Elmentek a bázis központi épületéhez, ahol mindenki már csak rájuk várt.
Kelly és Jeanine végre találkozhatott Johnnal, saját szemükkel győződhettek meg – immár sokadszor – arról, hogy mi minden történhet egy akció közben, mennyire veszélyes foglalkozást űz életük párja is. Kellyvel kapcsolatban Patricknak azonban nem volt igaza, mert az állapotos nő ugyan megrendült és sajnálkozott a zenész sérüléseivel kapcsolatosan, de férjét is látta már hasonló állapotban. Nem is tudta magában tartani a sebesült férfivel kapcsolatos közlendőjét:
– Nem akarok udvarolni John, de jó szarul nézel ki!
– Ez csak a külső, Kelly. Ha a látvány ilyen megrázó számodra is, aki látott már ilyet néhányszor, akkor próbáld elképzelni, hogy mit érezhetek! Pedig tartom magam, mert ugye a macsó kommandós nimbusza nem engedi meg a jajgatást, nyavalygást – vigyorgott az énekes.
– Ez csak mese Johnny! – nevetett fel Ben felesége. – Vajon miért is lettek elzavarva a fiúk, amikor az imént merő aggodalomból felkerestek? Ugyan meséld már el bogaram, hogy mire kellett az idő, és mitől ragyogsz ennyire kicsi nejeddel egyetemben?
– Időigényes tevékenységbe fogtunk, konkrétan abba, hogy visszagyömöszöljük a zúzáját, valamint ezt és azt, hogy a körülményekhez képest kifogástalanul jelenjék itt meg. Meg egyébként is, minden miattad van Kelly, mert Patrick közölte, hogy nem enged be téged a férjemhez hálálkodni, mert a látványtól koraszülsz! Az ember jót akar, és csak szemrehányást kap, némi várakozási idő miatt! – kapcsolódott be jókedvűen a beszélgetésbe Bonnie is.
– Az időt és a gyömöszölést eddig is értettük, de ezzel a zúza dologgal nem etettek meg! Meg azzal sem, hogy a késedelemnek én lennék az oka. Szemérmetlenül hazudsz barátném, és még rosszul is. Mellesleg egyéb vonatkozásokban is elég feslett vagy, de ez korántsem új dolog számomra, hiszen ismerlek.
– Örvendek, hogy kellő humorral át tudjátok hidalni a mentális és a fizikális traumát – folyt bele a beszélgetésbe Holden is. – Most viszont megkérlek rá titeket, hogy menjetek haza, gyógyulni, pihenni! Bonnie, George, és John, nektek köszönjük a segítséget! Keegan hadnagy, téged megkérlek arra, hogy asszonyodnak ne dicsekedj a végrehajtott hőstettel, ha megoldható! John, ti is találjatok ki valami hihetőt, de a valóságot ne nagyon keverjétek bele! Hölgyek és urak! Ezer köszönet részemről! – Jeff a mondat befejezése után sarkon fordult, és kiment a teremből.
Talán még fél órát tartózkodtak együtt az épületben, majd búcsúzkodni kezdtek egymástól. Ki-ki beült a saját autójába, és elindult haza.
Bonnie és John is így tett, a lány vezetett. Mindketten magukban némán gondolkodtak azon, hogy mi hihetőt is mondjanak majd a távollétről és a sérülésekről. Amikor egyiküknek eszébe jutott valami, azt fennhangon kimondta, majd megvitatták az ötlet hihetőségét és használhatóságát. Aztán abban a mesében állapodtak meg, hogy a férfi akart venni egy motort, és a próbaúton balesetet szenvedtek. Reménykedtek benne, hogy ez elég hihető ahhoz, hogy Betty néni, illetve Bonnie szülei ne fogjanak gyanút, és ne kezdjenek feleslegesen azon aggódni, ami már elmúlt, ráadásul relatív szerencsésen végződött. Ekkor még fogalmuk sem volt arról, hogy a szökött Jet Csen a jövőben milyen meglepetéseket tartogat majd a számukra, és milyen mélységig lesznek kénytelenek szeretteiket mégis beavatni az elmúlt negyvennyolc óra történéseibe.
Az autó falta a kilométereket, az idő előrehaladtával egyre közelebb kerültek a házukhoz. A lány bekanyarodott a jól ismert kapun, majd egymás kezét fogva bementek a házba. Mivel a főbejárat felől érkeztek, az első, amit felfedeztek, a vendég volt, aki a nappaliban elmerülten üldögélt, és vadul klimpírozott menedzser-kalkulátorán.
John már a feje búbjáról felismerte Berment, a feleségére nézett, halkan sóhajtva a mennyezetre emelte a tekintetét, majd megszólalt:
– Üdv Rick! Mi szél hozott?
A menedzser felkapta a fejét, visszafordult és köszönteni akarta az érkezőket, de a torkán akadt a hang a látványtól. Néhány másodpercig némán nézte a szőke énekest, majd rekedten megszólalt:
– Nektek is üdv! Azt azért nem gondoltam volna rólatok sosem, hogy ti ketten valaha elváltok!
– Szavadat nem értem Rick! Felvilágosítanál? – hűlt el a kijelentés hallatán John.
– Ez csak következtetés! – szabadkozott Bermen. – Vagy van valami egyéb magyarázata annak, hogy úgy eltűntök, hogy senki sem tudja, merre jártok, és amikor előkerültök, mindkettőtök finoman szólva kissé törődött? Rólad nem gondoltam volna Bonnie, hogy így összevered ezt a drága embert, és benned is csalódtam Johnny, mert azt sem feltételeztem, hogy te visszaütnél! Jó, a felejtendő kommandós múltad ismeretében pontosítanék: azt nem hittem, hogy Bonnie-t valaha megütöd!
– Rick, már komolyan a frászt hoztad rám! – nevetett fel az énekes. – Motort akartam venni, és a próbaúton balesetet szenvedtünk. Dehogy válunk! Az asszonyt különben sem ütöm, de csak azért, mert tudná hárítani…
– Szóval motorbaleset? – vigyorgott a menedzser. – Nem gondolod, hogy kis nejed valamiféle rontást hoz rád, vagy valami ilyesmi van a háttérben?
– Mire is alapozod ezt a feltevésedet, drága igazgató úr? – érdeklődött Bonnie.
– Arra, hogy amióta a képbe kerültél, a férjedet egymás után érik a rossz ómennek is felfogható sajnálatosságok. A volt felesége meg akarja ölni, első kísérletben elüti. Aztán az említett hölgy összefog hangyányi agybajjal rendelkező, erősen bosszúálló lelkületű volt férjeddel, aminek az eredménye egy fájdalmas év lett. Még meg sem szoktuk a nyugalmat, ismét tarka ábrázattal láthatjuk viszont Johnt. Ha valami sámán lennék, biztos lehetsz benne, hogy lebeszélném a veled való további szoros kapcsolatról. Ellenben – vigyorgott erősen Bermen – nem sámán vagyok, hanem üzletember. Abból is a rosszabbik fajta, akit minimálisan sem érdekel, hogy éltek, avagy haltok, az a lényeg, hogy dagadjon a bankszámlám. Ennek szellemében várakoztam itt egy harmatosan friss ajánlat társaságában.
– Nocsak! Remélem, nem szépségverseny, mert azon momentán nem tudnék indulni – igazgatta az ujjaival a haját viccesen az énekes.
– Nem az, és téged érint a legkevésbé! – válaszolta Rick.
– Ez egyre érdekesebb! – szólt Bonnie is.
– Tudjátok-e kicsoda Rico?– vette át a szót ismét a menedzser.
– Persze – válaszolt John. – William Castle legújabb üdvöskéje. Modellből avanzsált énekessé, nem mondom, elég jó a srác, de Castle is odarakta magát a sikere érdekében. Meg mostanság igény is van az ifjú latin szívtiprókra. Több sajnos, mint a mi rockos hangzásunkra.
– Azért ne fakadj sírva Johnny, hanem szedd össze magad és a fiúkat! Amint csináltok egy új lemezt, azzal a szóban forgó amorózót is lemossátok a színről. De ez idő. Elég sok. Addig is kéne valami, amivel ébren tudjuk tartani az érdeklődést az együttes iránt. Történetesen nem a motorozós balesetet dobnám be a köztudatba, hanem azt, amiért itt vagyok.
– Istenem Rick, megőszülök, mire közlöd milyen ajánlattal jöttél! Régebben mintha nem lettél volna ilyen idegesítően lassú, mire kinyögtél valamit! Belőled veszett ki a lendület, vagy belőlem a türelem? – sóhajtott Bonnie.
– Cseppet kellemetlenül érzem magam emiatt, de te akartad, csapjunk a közepébe! – váltott ritmust Bermen. – Castle azzal keresett meg, hogy szeretne egy duett dalt felvenni veled és Ricoval, jótékony célra. Akar készíteni egy klipet is, ha rábólintasz Bonnie. A dal és a klip cirka egyhavi távollétet jelentene a családtól, mert Billy a hitvesedet a legkevésbé sem hívta. Ennek oka abban keresendő, hogy a nóta eléggé szívhez szóló, picinykét tán erotikus is.
– És milyen mélységig kellene erotikusnak lennem? – érdeklődött a lány.
– Valószínűleg olyan mélységig, ami már engem, mint férjedet kissé zavarna – válaszolt John a menedzser helyett. – Ennek ellenére azt mondom: csináld meg, ha van hozzá kedved! Az legyen a két legutolsó szempont a döntésedben, hogy a Bermudának kellene egy kis reklám, illetve, hogy én nem rajongok az ötletért, hogy filmre vegyék, amint éppen egy másik férfival enyelegsz!
– A döntésemet igencsak elő tudná segíteni, ha kapnék egy forgatókönyvet! Elhoztad, Rick?
– Nem, ugyanis ez a felkérés egy igazi zsákbamacska. Forgatókönyv akkor van, ha már elvállaltad – mondta Rick
– Remek! Ezek szerint Castle elég furán gondolkodik. Mégis, akkor minek alapján döntök? A nagy William Castle hírneve? Vagy talán a Rico gyerek helyes pofikája? Megérzés? Netán keressek fel egy jósnőt? – háborgott Bonnie.
– Azt hiszem, hogy ebben a sorrendben – húzta el a száját a menedzser. – Akkor mit mondasz?
– Jó legyen, elvállalom! Mondd meg annak a hólyag Castle-nek, és kérd el a forgatókönyvet! Meg a demót is küldje el. Szöveget, kottát, mindent. És kérj egy kis időt is, talán két hét múlva már el tudnék utazni. Azt azért megemlítheted neki, hogy csak a jótékony cél miatt vagyok rá hajlandó! Főleg ilyen feltételek mellett! Már most nem szimpi a csávó, jókora seggfej lehet!
Rick meglepetten nézett Bonnie-ra, hiszen az énekesnő soha nem fogalmazott ilyen erősen, sőt arra sem volt példa, hogy ennyire nyilvánvalóan közölje nemtetszését. A menedzser az elvi beleegyezést követően elbúcsúzott a házaspártól és a dolgai után nézett.
A nő és a férfi bementek a konyhába, ahol Kathy és Abigail tevékenykedett. A házvezetőnő és a gyerekcsősz is sajnálkozott a baleset miatt, de különösebben nem sopánkodtak, hiszen hozzászoktak már a ház urának időnként előforduló, törődött kinézetéhez.
Hiszen a férfi kedvenc időtöltései – a motorozás is és a lovaglás is – magukban hordozták a sérülés lehetőségét is, ami ha nem is túl gyakran, de időnként azért be is következett.
Hamarosan Sandra és Stephanie is hazatért az iskolából. Körbecsodálták ők is a családfő elnyűtt kinézetét, de mivel John nem látszott különösebben betegnek, így a történet igen hamar elveszítette érdekfeszítő voltát a ház lakóinak körében.
Bonnie előrelátóan felhívta a rokonság többi tagját is a hírrel, mert elejét akarta venni mindenféle kérdezősködésnek, felesleges aggodalomnak.
*
George Keegan örömmel pattant ki a lakása előtt az autóból. Több okból is repesett: relatív olcsón megúszta mindenki a kalandot, az Ügyosztály már tudott a közreműködéséről, és Holden javaslatára jutalmat fog kapni, az elismerésnek pedig része két hét szabadság is, amelyet majd valamilyen egzotikus helyen kettesben fog eltölteni Janettel. Alig várta már, hogy elújságolja feleségének a kapott jó híreket, és végre magához ölelje az asszonyt.
Amikor a zárba dugta a kulcsot, bentről beszélgetés hangját hallotta, amely kíváncsivá tette. Tudta, hogy feleségének alig néhány barátnője van, és most azon gondolkodott, hogy vajon melyikük is időzik náluk. Kedvelte neje barátnőit, ráadásul még hálás is volt nekik, hogy amikor ő távol van, akkor gyakran látogatják hitvesét, elvonva a figyelmét a magányról. Amint beért a nappaliba nagyon meglepődött, mert egy idegen asszony ült a kanapén, mellette pedig egy kamaszlány terpeszkedett. Nem lett volna George jó rendőr, ha nem villant volna rögtön az eszébe, hogy bár nem ismeri a nappalijában ülő nőt és a gyereket, azért nem is teljesen ismeretlenek, valószínűleg valahol már összefutottak néhányszor. Villámgyorsan kikövetkeztette, hogy a jelenlévő ifjú és kevésbé hamvas hölgy valószínűleg az egyik szomszédjuk. Udvariasan mosolyogva nyújtott kezet Sarahnak. A nő kedvesen visszamosolygott rá, majd elnézésüket kérve távozott a lakásból. Keegan még nem tudta, hogy a lányával távozó nőnek rengeteg köze van ahhoz a megpróbáltatáshoz, amelyhez pillanatokon belül szerencséje lesz.
Miután becsukta a vendégek mögött a bejárati ajtót, ragyogó mosollyal közeledett Jenhez, aki – talán most először, amióta együtt voltak – nem viszonozta férje mosolyát.
– Édesem! Nagyon jó híreim vannak, annyira fogsz nekik örülni! – lelkesedett a hadnagy.
– Nekem kevésbé, de kezdd te! – felelte a felesége még mindig elég komoran.
– Végrehajtottam egy sikeres akciót, amelynek a jutalma pénz és szabadidő! Elmegyünk kettesben valami gyönyörű helyre, és két teljes hétre kikapcsolom még a mobilomat is. Csak a tiéd leszek, csak veled foglalkozom majd! Ugye milyen jó lesz, szerelmem? – lágyult el a férfi hangja.
– Azt sejtettem, hogy valamilyen akción vagy, és azt is tudom, hogy kivel! – mordult fel a nő. – Ne tagadd, Bonnie-val voltál, ugye?
– Igen, vele – hökkent meg George. – De honnan tudod?
– Felhívtam telefonon, hogy találkozzunk, ha már te ismét titkos küldetésben vagy. Erre a házvezetőnője közölte, hogy elment! Már csak arra lennék kíváncsi, amikor mindkettőtöket laposra ver John! Szívesen megnézném, mert jót tenne az önbecsülésemnek! – dühöngött könnyek között a nő. – Nem gondoltam, hogy ezt teszed velem, és Bonnie-ról sem, hogy képes ilyen gazságra! Egyszeri alkalom volt, vagy folytatni óhajtjátok? Netalán mindketten már a válást fontolgatjátok?
– Úgy látom, ismét a féltékenységi lemez van fönt, kedvesem! Mondd édes, ezt a tömérdek hülyeséget egyedül találtad ki, vagy segített benne az a hölgyemény is, aki az előbb hagyta el a lakásunkat? Mert fenemód feltűnő volt, hogy éppen akkor lett neki nagyon sürgős, hogy távozzon, amikor megérkeztem! – fortyant fel a férfi is.
– Saraht ne rángasd bele! Ő csak megvigasztalt, amikor ki voltam borulva, és a horoszkópom meg a jóskönyve segítségével megmondta, hogy mit kellene tennem!
– Megmondta, hogy mit kellene tenned?! – hűlt el a hallottaktól a hadnagy. – Te egy vadidegennek kiteregeted a családi szennyest, és hagyod, hogy megmondja, mit kéne tenned? – emelte meg a hangját a férfi. – Asszony, te beteg vagy! Mióta igényed, hogy valaki irányítson?
– Ez nem irányítás! Csak a lehetőségek felvázolása – csattant fel dühösen Janet. – Nem tudok már mit kezdeni a hazugságaiddal, nem tudom segítség nélkül kezelni a házasságunk válságát!
– Ismét egy újdonság! Ne haragudj, de én nem tudtam róla, hogy válságban lenne a házasságunk! De most már tiszta, mert látom, hogy bármit mondok, nem bízol bennem! – csendesedett le ismét a hadnagy hangja. – Sejtettem, hogy Bonnie-val kapcsolatos féltékenységed hatalmas, de azt nem gondoltam, hogy elveszted a józan eszedet! Én téged szeretlek, ő csak egy barát! Mellesleg az említett hölgy akkor sem fogadta az udvarlásomat, amikor még javában halottnak hitte a férjét. Mégis mit keresnék én most kettőjük között, megmondanád? Azt értem, hogy bennem nem bízol, és talán még Bonnie-ban sem, de ez a súlyos önértékelési válság, ez a szembeszökő önbizalomhiány mióta jellemző rád?
– Amióta fogalmam sincs, hogy merre jársz! – halkult le Janet hangja is.
– Édes! – lépett közelebb a nőhöz George. – Amióta ismersz tudod, hogy mivel foglalkozom. Azt is tudod, hogy nem mondhatok el neked mindent, ami a munkámmal és természetesen a távolléteimmel kapcsolatos. Azt is megértem, hogy milyen idegőrlő lehet várnod rám, azt sem tudni, hogy élek-e, vagy halok, mikor jövök egyáltalán. De mivel ezt már egy ideje igen remekül viselted, nem gondoltam rá, hogy féltékeny leszel, ráadásul nem a munkámra, hanem egy másik nőre! – fogta két tenyere közé felesége arcát a férfi. Kutatóan nézte asszonya szemeit, miközben folytatta mondókáját: – Nincs másik nő Jen. Csak te vagy, csak téged szeretlek!
– Nem hiszek neked! – lépett hátra a lány. – Ha tényleg szeretsz, akkor hagysz gondolkodni, és hagyod azt is, hogy kiderítsem: igazat mondtál-e? Így hát megkérdezem George Keegan: Bonnie-val voltál az elmúlt két napban?
– Igen. De nem kettesben, és egy hangyányit sem romantikus okból kifolyólag – védekezett ügyetlenül Keegan.
– Megmondod, hogy kikkel és merre jártál, ha megígérem, hogy titokban tartom? – erősködött a lány.
– Tudod, hogy nem tehetem! – válaszolta George. – Miért nem bízol bennem? Ha bennem nem, akkor legalább magadban, delejes vonzerődben, amivel megbabonáztál?
– Éppen azt teszem, amikor arra kérlek, hogy költözz el! Ha vonzerőm valóban olyan magnetikus, akkor semmi baj nem történhet, hiszen mindenhol és minden pillanatban beléd botlom majd, amikor éppen igyekszel ezerféle módon udvarolni nekem, visszaszerezni a bizalmamat. Ha viszont mégsem olyan erős ez a vonzerő, akkor inkább most derüljön ki, mint később!
– Janet drágám, ne keverj össze a legkisebb királyfival, akinek ki kell állnia legalább a három próbát! – gúnyolódott ismét élesen a hadnagy. – Nekem kialakult életvitelem van, amibe rendszeresen belekavar az Ügyosztály, éppen ezért nem szeretnék itthon is bármiért pedálozni. Főleg olyan dologért nem, amiről azt hittem eddig, hogy az enyém, megingathatatlan, és kellőképpen acélos. Amikor elvettelek, akkor is tudtad, hogy lesznek olyan dolgok, amelyekbe egészen egyszerűen nem avathatlak be! Ez eddig nem is igazán zavart. Már egy ideje ugyan elkezdtél Bonnie-val kapcsolatban kombinálni, de én azt hittem, hogy idővel kinövöd. Mivel most már látom, hogy ez nem fog menni, úgy vélem, itt az ideje annak, hogy segítséget kérj! Konkrétan orvosit! Bár fogalmam sincs, hogy túlfűtött fantázia ellen létezik-e segítség?
– Rendben George! Ha te mindenképpen veszekedni akarsz ahelyett, hogy őszintén elmondanál mindent, akkor veszekedjünk! – kiabált Janet.
– Asszony, nem először mondom, hogy totálisan meg vagy veszve! Most tényleg elmegyek, de csak azért, hogy bebizonyítsam neked: szeretlek, és fontosnak tartom annak megoldását, hogy újra minden a régi lehessen közöttünk! Sokadszor hangsúlyozom, hogy nem csaltalak meg sem Bonnie-val, sem mással! Gondolkodj, és ha végre sikerült magadhoz térned, akkor hívj fel! Mivel nem igazán tudok máshová menni, ezért megkérdezem Johnt és a feleségét, hogy hajlandóak lennének-e kerülgetni engem a házukban? Gondolom, hogy nem akarod a végtelenségig titokban tartani a házasságunk válságát, ezért engem sem kérsz arra, hogy ne panaszkodjak a közös barátainknak!
– Menj csak George! Akkor most már legálisan közelebb lehetsz álmaid asszonyához! – replikázott Janet. – Csodálkoznék egyébként, ha John fedelet adna a fejed fölé!
– Azért annyira ne lepődj meg rajta szerelmem, ha mégis ez történik! – nézett egyre szomorúbban a hadnagy. – Ugyanis a Kenderson házaspárnak több remek tulajdonsága is van, amely belőled mostanság eszeveszett féltékenységed miatt kiveszett! A teljesség igénye nélkül néhány ezek közül: bizalom, segítőkészség, józan ítélőképesség. Istenem! – sóhajtotta a meggyötört férfi – Mit nem adnék érte, ha mindezeket varázsütésre sikerülne visszaszerezned!
A hadnagy itt már képtelen volt parancsolni az indulatainak, és úgy vágta be maga mögött a bejárati ajtót, hogy az egész ház visszhangzott.
Jen remegve ült le a nappaliban a kanapéra, arcát a két tenyerébe fektette, és csendesen zokogni kezdett. Ha magába nézett, akkor nem George szavai miatt esett kétségbe, hiszen a férje a párbeszéd teljes időtartama alatt azt hangsúlyozta, hogy nincs mitől tartania, még mindig csak őt szereti, hanem a bizonytalanság és a tehetetlenség érzése kényszerítette arra a nőt, hogy szabad folyást engedjen könnyeinek.
A szomszédos lakásban Sarah kajánul vigyorgott. Nagyon jól tudta, hogy ő volt az, aki a kétely csírájának szárba szökkenését elősegítette szomszédasszonya szívében. Az áthallatszó veszekedés pedig bebizonyította számára, hogy jobbkor nem is szólíthatta volna meg Janetet, mert a fiatal nő most érkezett el arra pontra, amikor dühe a józansága fölé kerekedett. Sarah pedig határozott céllal erősítette Jen gyanúját, és gyötörte ezoterikus köntösbe bújtatott hazugságokkal a lányt. Mert ha választott tudományában még nem is volt kimagasló tudása, és persze nem is látta valójában azt, amiről ragyogó színielőadás keretében, megindultságtól remegő hangon tájékoztatta a bizonytalan fiatal nőt, szomszédasszonya reakciói, és azok megnyilvánulásai a jó emberismerettel rendelkező boszokány-jelölt malmára hajtották a vizet, és közelebb hozták az áhított célt. Ez pedig nem más volt, mint a saját befolyása alá vonni Janetet. Így a megbűvölt egy idő után úgy fogja érezni, hogy Sarah nélkülözhetetlen a számára. Ettől a ponttól kezdve pedig a boszorka jelenlegi gondjai megoldódnak, hiszen néhány könnycseppel, illetve az eddig elhangzott hazugságok segítségével el fogja érni, hogy amikor ténylegesen bekövetkezik az a pillanat, hogy valóban képtelen lesz kifizetni saját lakásának a bérleti díját, Janet a segítségére siessen. Fedelet fog nyújtani a feje fölé azért a kétes biztonságérzetért cserébe, amelyeknek az alapjai az imént lettek lerakva. Addig viszont Sarah kénytelen-kelletlen csupa jósággal, állandó szolgálatkészséggel, mindig kész válaszokkal kell, hogy közeledjen szomszédasszonya felé, addig nem mutathatja ki a foga fehérjét, nem látszódhat rajta, hogy mennyire irigyli a fiatal nő boldogságát. Egy olyan boldogságot, amelyben neki soha nem volt része, és amelyet talán mindennél jobban vágyott, amióta csak az eszét tudta. Tehát ennek folyományaként Janet és a férje között kizárólag csak a rosszindulatú satrafa aktív közreműködésével duzzadhatott ilyen rövid időn belül erre a súlyos szintre a helyzet. Hiszen ha Sarah ténylegesen segíteni akart volna, akkor inkább csitította volna Jen dühét, mint tovább szította volna elkeseredését.
Így a gonosz nőszemélynek – most a pénze fogytával és az állása bizonytalanságával egyidőben – az volt a fő célja, hogy a hadnagy asszonyának bizalmát elnyerje úgy, hogy az még hálás is legyen a „segítségért”. George csak útban lett volna a szépen kidolgozott terv kivitelezésében, ezért kellett minél előbb távoznia felesége közeléből.
A jövőt meglátó, még önmaga előtt is a jósnő képében tetszelgő Sarah elégedett mosollyal az ajkán várta, hogy Janet az általa elképzelt forgatókönyv szerint lépeseket tegyen abba az irányba, hogy ebben a nehéz helyzetben vigaszt és biztatást keresve a segítségét kérje.
Nem is kellett sokat várakoznia, szomszédasszonya már kopogtatott is az ajtaján.
*
George az elkeseredéstől kábultan kóválygott az utcákon, mindenféle cél nélkül. Úgy gondolta, hogy vesz néhány mély lélegzetet, megpróbál lehiggadni, és csak ha ezt sikerült elérnie, akkor indul útnak, és keresi fel a Kenderson házaspárt a gondjaival. Megcsörrenő telefonja rántotta vissza a valóságba, majd a kijelzőn Janet nevét olvasva komorodott el még a jelenleginél is jobban.
– Mondja, mi a gondja? – szólt bele a kagylóba a feleségének fenntartott tréfás mondattal.
Az asszony nem kertelt, közölte vele, hogy összeszedte néhány általa fontosnak ítélt holmiját, becsomagolta, és kirakta az előszobába. Most átmegy a szomszédba, hogy amíg George elviszi a táskát, még véletlenül se fussanak össze a lakásban, hiszen egyelőre nincs mondandója a férje számára. A férfi csak egy higgadt „rendben”-t tudott mondani, neje máris bontotta a vonalat.
A hadnagy nagyot fújva visszafordult a lakása irányába, és sietős léptekkel elindult, hogy hitvese akaratának megfelelően cselekedjen.
Miközben határozottan lépdelt az utcán, az agyában egymást kergették a gondolatok. Sejtette, hogy nem lehet vele könnyű együtt élni, és ennek az oka elsősorban a munkájában keresendő, de a helyzet azért keserítette igazán el, mert tudta, hogy Janetnek semmi oka a féltékenykedésre. Sem Bonnie-val, sem mással kapcsolatban. Önérzetét sértette az igazságtalanság, alaptermészetét meg a tehetetlenség. Szinte már örült, hogy biztosan nem fog találkozni a lakásban Jennel, mert irgalmatlanul dühös volt élete felszentelt párjára, és nem akarta a benne dúló indulatot pont a feleségén levezetni.
Kinyitotta a lakásajtót, és sietve átnézte a táska tartalmát. Úgy saccolta, hogy nagyjából egy hétre elegendő ruhát tartalmaz a csomag, el is határozta, hogy ennyi ideig hagyja is gondolkodni feleségét.
Dühe ellenére is besietett a konyhába, és írt egy rövid üzenetet hitvesének. Ebben megírta, hogy hol lesz, és meddig marad. Nem felejtette el az üzenet végére odaírni a szót, amit most is véresen komolyan gondolt: „Szeretlek!”
Csendesen becsukta maga után a bejárati ajtót, és lefutott a lépcsőn. Odasietett autójához, amelynek még ki sem hűlt a motorja, a hátsó ülésre bedobta a táskát és a gázra lépett. Mobilját beleállította a kihangosítóba, és John számát tárcsázta. Rövid és célratörő beszélgetés következett, amelynek befejeztével George kissé megnyugodhatott. Az énekes amint meghallotta, hogy milyen jellegű a hadnagy problémája, kérés nélkül ajánlotta fel a házában lévő egyik vendégszobát férfitársa megsegítésére. Így hát miután befejezte a telefonálást, Keegan hadnagy bekapcsolta kedvenc lemezeivel feltöltött CD lejátszóját, majd a hangerőt dobhártyaszakítóra állítva, a sebességhatárt erősen túllépve haladt a Kenderson ház felé.
*
John letette a telefont, és Bonnie kérdő tekintetére válaszul elkezdte vázolni a helyzetet:
– Keegan hadnagy hívott. Benne van a slamasztikában, ráadásul a túszszabadító akció miatt. Kicsiny felesége, egyben drága barátnéd kirakta a szűrét, féltékenységből kifolyólag. Ex-elöljáród hencsert, fedelet és némi élelmet remélve tárcsázta a telefonszámomat, és mint azt hallhattad, mielőtt kérte volna, felajánlottam a segítségünket.
– Remek! Mondd, mostanában mindenki meghülyült? A nővérem leckézteti Richie-t, Janet kidobja George-dzsot, mi jöhet még? – simult Johnhoz Bonnie.
– Lehet valóban valami a levegőben, mert én is meghibbantam! – válaszolta a szőke férfi. – Beletaszítalak egy másik férfi karjaiba egy jótékonysági dal égisze alatt, pedig már most tudom, hogy mardosni fog a féltékenység. Sőt, amióta Rick elment igenlő válaszoddal, egyfolytában azt mondja egy hang a fejemben: hülye, hülye, hülye…
– Ugyan Johnny! – nevetett fel a nő. – Nem mondod komolyan, hogy egy pillanatra is képes lennél azt gondolni, hogy összekeverem a munkát a magánélettel!
– Cö, cö – vigyorgott erősen a férj, miközben átölelve tartotta feleségét – ha a memóriám nem csal, akkor volt már arra példa, hogy kiskegyed dolgozni ment valahová, aztán csak házasság lett a nóta vége! Ergo, igenis hajlamos vagy keverni a két dolgot! Tehát halld figyelmeztetésemet: ha most is összekeverednének a dolgok, akkor a Rico gyereknek leginkább szoprános hangfekvése lesz a férfiasságát érő inzultus miatt, te pedig a megfojtogatásod után jeltelen sírban fogsz oszladozni, ahogyan az egy rendes, kötelességtudó cemendéhez illik!
– Túl sápadt vagy te Otellónak, édes! – simult egyre szorosabban a férjéhez az asszony. – Soha nem a fenyegetésed tartott vissza attól, hogy megszegjem a neked tett hűségeskümet! Sokkal inkább az adottságaid…
– Te tényleg egy szemérmetlen céda vagy, asszony! – vágta tettetett dühvel a véleményét felesége szemébe a férfi. – Szóval elő a centit, a többi a jövő titka? – kényszerítette Bonnie-t a kanapéra John.
A nő megadóan dőlt hanyatt, miközben gyengéden megcsókolta férjét. Miután ajkaik elváltak egymástól, az énekes mosolya felragyogott és vágytól rekedt hangon szólalt meg:
– Úgy érzem, hogy a feleségem gyengédségére van szükségem leginkább a teljes gyógyuláshoz, mert mit sem ér Seth hókuszpókusza és gyógyító löttyei, ha nem vagy mellettem!
– Egészen szorosan melletted? – villant huncutul összehúzva a smaragd szempár.
– Nagyon szorosan mellettem! – húzta fel a kanapéról John az asszonyt. A dolgozószoba felé elindulva maga elé húzta a feleségét, hátulról átölelte és belecsókolt a nyakába. Bonnie játékosan kiszabadította magát az ölelő karokból, és beszaladt a dolgozószobába. Az ablak előtt álló íróasztalra támaszkodott, csábosan ránézett a férjére, majd kihívóan és hívogatóan tenyerét felfelé fordítva integetett neki.
John Kenderson kék szeme elsötétült a vágytól, lassan bement a szobába és csendesen de határozottan becsukta az ajtót. A kulcsot egyetlen mozdulattal elfordította, majd egy vágyakozó csókkal, gyengéden becézgető kezekkel hozta az asszony tudtára, hogy ideje alkalmazni azt az orvosságot, amely már s feledtette vele a sérüléseit, fájdalmát.
*
William Castle elégedetten tette le a telefont. Rick Bermen közölte vele, hogy Bonnie Kenderson hajlandó közreműködni a dal és a klip elkészítésében, annak ellenére, hogy nem látta még a forgatókönyvet, nem hallotta még a dalt. A Bermuda menedzsere igen nyomatékosan kérte meg Castle-t arra, hogy ezt a mulasztást mielőbb pótolja. Megbeszélték még, hogy előreláthatólag mikorra várható a nő érkezése, majd Rick a dolgaira hivatkozva bontotta a vonalat.
Billy nem tudott nem vigyorogni, mert már látta maga előtt, hogy mennyi pénzt hoz majd neki ez az együttműködés. Mert ugyan a dal jótékony célú, de tervei szerint nem csak egy számról és annak a vidoklipjéről lenne szó a későbbiekben, hanem esetleg egy egész lemezről.
Amióta Bonnie ismert lett, mint a Bermuda egyik énekese, William figyelemmel kísérte a zenei karrierjét. Hálát is adott magában azért, hogy Rico relatív új felfedezett, és mostanra elérte azt a szintet, hogy még a Bermuda is hajlandó – hacsak áttételesen is – vele az együttműködésre. Billy már előre tudta, hogy milyen őrjítően fog kinézni egymás mellett Rico és Bonnie, arról nem is beszélve, hogy milyen összeillő a hangjuk is. A szöveg és a zene kiváló, a két hang külön-külön, de együtt is frenetikus; az énekes fekete haja és barna szeme pedig izgalmas kontrasztot hoz létre majd a nő smaragdzöld szemével és vörös, hosszú hajával. Tehát az összhatás minden bizonnyal lehengerlő lesz. Az ilyen hatásnak meg szokott lenni folytatása is, hacsak Bermen nem a saját bankszámlája ellensége. Minden bizonnyal az eladási számokat látva a Bermuda menedzserének sem lesz kifogása a további gyümölcsöző együttműködés ellen.
Castle fejében ezek a gondolatok már a folyosón fogalmazódtak meg, útban Rico öltözője felé. Minél előbb el akarta újságolni védencének a jó hírt, hogy együtt tudjanak örülni a küszöbön álló sikernek.
Ricardo Cruz valóban a megtestesült latin amorózó kinézettel rendelkezett. Kreol bőre, enyhén hullámos fekete haja, sötétbarna szeme volt. A reklámipar már öt esztendeje foglalkoztatta, amikor az útja keresztezte későbbi menedzsere, William Castle útját. 180 cm fölötti magasságával, jól karbantartott izmos testével, nagyon sok tinilány álmait testesítette meg. Éneklés közben gyakran lehunyta ábrándos pillantású szemeit, így elég kifejezően tudta előadni a Castle által diktált, érzelemdús, többségében szerelmes témájú dalokat. Sikerei ellenére mégsem volt boldog ember, és ennek számos oka volt.
Castle nagyon szigorúan kordában tartotta, a köztük lévő szerződés még azt is meghatározta, hogy Riconak nem lehet kapcsolata, csak azzal, akit számára a menedzser engedélyez. A szerződés kötötte ki azt is, hogy milyen ruhákban jelenjen meg nyilvánosság előtt, mit nyilatkozhat, mit ihat és ehet, naponta hány órát kell gyakorlással és pihenéssel töltenie, mennyi lehet a maximális testsúlya, és milyen kócos lehet ébredés után. Természetesen minden elérhető luxussal körbe volt véve, Cruz mégis sokszor érezte úgy, hogy nem bírja tovább, megfullad. Ebből a rossz közérzetből kialakult egy kicsit mélabús, majd később már egyre inkább depresszív viselkedésforma, amely egy előadóművésznél egyenlő a szakmai öngyilkossággal.
Castle ezt látva megijedt, és gondolkodni kezdett, hogy mivel is rángathatná ki pártfogoltját a kátyúból. Aztán a jól bevált módszerhez nyúlt: elkezdett kábítószert adagoltatni Riconak. A srác úgy tudta, hogy egy veszélytelen nyugtatót kap az orvostól, csak akkor lett gyanús számára az injekció és a hangulata közötti összefüggés, amikor már remegve várta az adagját. Amint megkapta, nem volt többé visszahúzódó, felejthetetlen bulikat csinált a színpadon, vidám volt, szinte eufórikus hangulatba került, féktelen energiát sugárzott. Amikor viszont kitisztult a szervezetéből a szer, még mélyebb apátiába süllyedt, és már erőszakosan követelte a következő dózist. Persze William ezt is a kezében tartotta, és nem egyszer fordult elő, hogy Rico már könyörgött az adagjáért, de a menedzser megtiltotta, hogy adjanak neki, hiszen akkor a fellépésen nem hozta volna a formáját. Ilyen esetekben a fiú időnként eljutott az őrjöngésig is, így relatív rövid időn belül megjárta a paradicsomot és a poklot is. Jelenleg a külsején nem volt látható, hogy milyen pusztító életmódot folytat, így a srác hölgyrajongói csak azt látták, hogy egy helyes pofijú, szexi, jó hangú fiú énekel a színpadon. Fogalmuk sem volt arról, hogy a fellépés után rövid idővel milyen zavaros tekintetű, remegő roncsot találnának abban az öltözőben, ahová nem is olyan régen még az álompasi ment be.
Castle amikor belépett az öltözőbe, akkor a remegő, könyörgő tekintetű Ricardot találta ott. Ránézett az órájára, majd mobilján felhívta az orvost, hogy hozhatja az adagot. A menedzser nem engedte, hogy Rico kokaint szippantson, mert az tönkretette volna a nyálkahártyát az orrában, és az előbb-utóbb kontrollálhatatlan orrvérzésekhez vezethetett volna. Ezt nem akarta kockáztatni, ezért inkább heroint adatott a fiúnak, így vénásan történt a szer adagolása. Bár hatása alapján a kokain jobban megfelelt volna az elképzeléseknek, hiszen a féktelen örömérzést az biztosította volna, de a célnak a heroin is megfelelt, hiszen a jó közérzetet ezzel is elérték, amíg szükséges volt. Arra is gondosan ügyeltek, hogy a szúrások eléggé láthatatlan helyen legyenek, így a fiú a lába vénájába kapta azokat.
Ilyen előzmények után William csak azután közölte Bonnie közreműködésének hírét Ricoval, amikor a fiú hátrahajtotta fejét, homlokán elsimultak a félelem ráncai, szája mosolyra húzódott, hiszen véráramában már ott keringett a menekülés.
