RH4/3. fejezet

Miközben Bonnie Diane Cooper lelkét ápolta a mosdóban, Jason Nox, Elena Petrov, és Claudia Pearce egészen belemerültek a beszélgetésbe.

Claudiának eszébe sem jutott, hogy a bátyja nyakán lógjon, sokkal jobban érezte magát az osztálytársaival. Jason ugyan idősebb volt a két lánynál, de balhés természete már elég korán megmutatkozott, és mindez a tanulmányi eredményeiben is tükröződött. Az ifjú Nox nem szívta mellre a dolgot, úgy volt vele, hogy ismétlés a tudás édes szülője, tehát különösebb lelki törés nélkül tudomásul vette, ha osztályismétlésre utasították a tanév végén. Az apja, Dalton különösebben nem örvendett fia rossz eredményeinek, viszont öröm volt az ürömben, hogy a srác legalább nem járt az iskola mellé. A mexikói kaland után Jason kicsit helyre is billent, illetve Claudia is jó hatással volt rá.

A lányok – akár egy diszkóban – együtt mentek ki a mosdóba, és amikor végre négyszemközt voltak, Elena ábrándos pillantások keretében megszólalt:

– Jaj Clau, olyan jó neked! Jason kevésbé lökött, mint a többi osztálytársunk, és sokat változott előnyére az utóbbi időben. Egész jól elvagytok, ahogy elnézem. Bezzeg én… Komolyan mondom, megőrülök, mert a fenyegetés óta apu olyan szigorú. Lassan a vécére is elkísérnek a testőrök.

– Ugyan Leni, ne drámázz! Nemrég mondtad, hogy eszedbe sincs pasizni. Akkor most mit sír a szád?

– Elegem van. És az is lehet, hogy a pasizást illetően meggondoltam magam.

– Nem mondod! – vált izgatottá a Pearce-lány. – Ki az, ismerem?

– Talán – mosolyodott el Elena. – Már kész férfi, nem egy takonygombóc, mint az osztályban a fiúk többsége.

– Ne csigázz már légyszi, mert megöl a kíváncsiság! – toporgott türelmetlenül Claudia.

– Na jó, elmondom, de esküdj meg, hogy titokban tartod! Még Jason sem tudhatja!

– Eskü – emelte fel az egyik kezét és tette a szívére a másikat a lány.

– Teljesen bele vagyok zuhanva Koljába. A talpamtól a fejem búbjáig elpirulok, amikor hozzám ér, és ahogy néz, hát attól végképp végem van.

– Leni, ki a franc az a Kolja? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Ms. Pearce.

Elena Petrov elgondolkodott egy tizedmásodpercig, hiszen most még lett volna visszaút. Mondjuk, nekiáll hablatyolni valamit egy Claudia számára ismeretlen orosz fiúról, és a helyzet máris megoldódott. De mindenképpen tudni akarta, hogy barátnője mit szól, hogyan reagál, ezért végül kibökte:

– A testőröm, aki most is elkísért.

Ms. Pearce a szája elé kapta a kezét, hogy a meglepetését magába fojtsa, de az arcvonásain nem tudott uralkodni, azon Petrov lánya látta a döbbenetet. Hogy elvegye a dolog élét, sietve hozzátette:

– Tudom, gond nélkül az apám lehetne. És legyél kedves olyan szinten tartani a szádat, ahogy csak tudod. Ugyanis Kolja sem tudja, tehát a dolog egyoldalú és nagyon plátói.

Claudia Pearce magában nagy megkönnyebbülést érzett, de ezt már igyekezett nem kimutatni. Hagyta is, hogy Ms. Petrov önként kiöntse a szívét:

– Nemrég kezdődött, és engem is eléggé meglepett. Tudod, az osztályban a srácok bepróbálkoznak, de hát inkább nem erőltetik a dolgot, mindketten tudjuk, hogy miért. A szüleik is inkább behunyják a szemüket és hallgatólagosan megengedik nekik, hogy kocsmákban kurvákat csípjenek fel, mint azt, hogy osztálytárssal járjanak. Mert mi van, ha becsúszik valami gikszer, hogy néznek majd a következő partyn a másik szülő szemébe? Ugyan ettől a struccpolitikától is megőrülök, de mindegy. Annak viszont örülök, hogy ti Jasonnel jól megvagytok. Büszke vagyok rátok, kivételekre, akik erősítik a szabályt.

– Ne beszélj félre, Leni.

– Jól van, ne sürgess már! Szóval. Napoztam a medencénél, amikor a mellettem lévő nyugágyra letelepedett Vlagyimir.

– Az ki? – kottyantott közbe Claudia Pearce.

– Kolja. De ez csak becenév, a valódi neve Vlagyimir Koljanov.

– Értem.

– Jó, de nem is ez a lényeg. Szóval békésen napoztam, amikor Kolja elment csobbanni. Tudod, ő olyan családtagszerű nálunk, bárhol előfordulhat, bármit használhat. Te Úristen, olyan testet, mint neki van! Pfffú, érzésem szerint mindjárt sokkal melegebb lett, mint addig volt. Kidolgozott, dagadó izmok, amit akár egy testépítő is megirigyelhetne, és hát a tetkói! Elől egy hatalmas kereszt van rávarrva a paskóra, esküszöm, hogy a szegycsontja tetejétől egészen a köldökéig tart az ábra. A másik pedig a lepelbe burkolt, kaszás halál, a kereszttől jobbra. Ijesztő is, de amellett roppant felkavaró. És ahogy jött ki… A vállán megfeszültek és kidagadtak az izmok, ahogy kinyomta magát a medence szélén, a hosszú lába mindenféle erőlködés nélkül lendült a tenyere mellé, és már kint is volt. A tökéletes testén végigfolytak a vízcseppek, és ekkor rám nézett. Meg mernék rá esküdni, hogy az alakomat vizslatta, és tetszett neki, amit látott. Tök csöndben feküdtünk egymás mellett a napozóágyon, aztán megkértem rá, hogy kenje be a hátamat naptejjel. A számat úgy kellett összeszorítanom, hogy ne sóhajtozzak és nyögjek, amikor az a lapátnyi tenyere a bőrömbe masszírozta a krémet. Már akkor bizseregtem, amikor elhúzta a nyakamról a hajamat és bekent, de igazán akkor vert ki a víz, amikor a combjaimnál matatott. Azóta minden éjjel vele álmodom, az őrületbe kerget.

– Ne haragudj Elena, hogy megjegyzem, de amit én látok a hapsiból, az nem korbácsolja fel a vágyaimat. Persze lehet, hogy csak azért, mert ez a kigyúrt fazon nem az esetem.

– Nem baj, legalább mehetünk együtt pasizni – legyintett nagyvonalúan Elena Petrov. – Tényleg, milyen is a te zsánered, Clau? Mint Jason?

– Ugyan! – nevetett fel a lány. – Ha akarod tudni, akkor Jason úgy kezdődött, hogy befüveztünk egy esküvőn. Az én álmaim hercege sem takonygombóc, ahogy a korunkbeli fiúkra mondtad, hanem férfi. Őrületes pasas, de sajna kénytelen voltam elsőre, sőt másodikra is beérni egy utánzattal. Pedig már a célegyenesben voltam, az tuti, csak hát a bátyám közbelépett.

– És ezt mikor akartad elmondani a legjobb barátnődnek, te kis dög? – húzta fel tréfásan az orrát Elena.

– Mondjuk most, mert így már az én kezemben is van ütőkártya, ha netán pletykálkodni támadna kedved – csípett barátnőjébe Claudia.

– És ismerem a fickót?

– Most már igen.

– Jézusom, ő is itt van? Hhhú! Ki az, ki az?

– John Kenderson.

– Waaooo! A pasi ugyan az apád nem lehetne, mint nekem Kolja, de a bátyád simán. És, meddig jutottál vele?

– Simán lehetne az apám, ha az első randija sikerül – mondott ellen barátnője meglátásának Ms. Pearce. – Viszont most te esküdj, hogy soha, senkinek nem mondod el!

– Esküszöm! Na, mondd már!

– Ez akkor történt, amikor elrabolták – kezdte a történetet Ms. Pearce. – A szigeten nyaraltunk, mert éppen egy penetráns influenzából lábadoztam. Henryvel kimentünk hajókázni, a bátyám fényképezett a tengerfenéken, én pedig a fedélzeten nyomtattam és rendszereztem a képeket. Már indultunk volna hazafelé, amikor a testvérem meglátott valamit a tengerben. Megnéztük mi az, és mivel láttuk, hogy egy ember, a bátyám kihúzta a vízből. A szigeten kórházba került. Néhányszor meglátogattuk, de hát még mindig eszméletlen volt. Előfordult, hogy a bátyám kettesben hagyott vele, hiszen miért is féltsen egy öntudatlan paskótól, és én ezt, amikor csak tudtam, kihasználtam. John Kenderson minden porcikáját láttam, és érintettem, sőt, némelyiket meg is csókoltam. Tömérdekszer ábrándoztam róla, hogy pont akkor tér magához, amikor foglalkozom vele, mondjuk neki is tetszik a dolog, és együtt folytatjuk…, de nem így történt. Mivel Henry észrevette, hogy vonzódom hozzá – bár ha sejtené, hogy így is mit műveltem, bizonyára megfojtana – szétválasztott minket, és lehetőséget sem hagyott rá, hogy valóban megismerkedjünk. Amikor legközelebb mentünk, John már a saját lábán állt, mi több… A fickó nem az a fajta, mint a te Koljád. Ő inkább szikár, nem dagadnak látványosan az izmai, de azért jócskán vannak. És ezt nem sejtem, hanem tudom, elvégre feltérképeztem. Alakzatra is teljesen rendben van tehát, de az arca… Akárhányszor látom, megveszek érte. A szédületes kék szeme, a bugyiolvasztó mosolya… Behalok tőle. Még a szigeten megpróbáltam féltékennyé tenni, de nem jött össze. Mondjuk annyi pozitívuma volt a dolognak, hogy megszabadultam a szüzességemtől, de nagyon sajnálom, hogy nem ő volt az első. A feleségét konkrétan meg tudnám ölni. Mentségére legyen mondva, nem Bonnie Kenderson volt a beteljesülés akadálya, ezért képes vagyok uralkodni magamon. Azt viszont a mai napig rosszul viselem, ha látom őket enyelegni. Meg hát itt van már Jason is, és felfogtam, hogy le kell mondanom a szőke hercegről.

– Olyan vagy Clau, nagyon jól tudod, hogy nem árultalak volna el! – duzzogott egy kicsit Ms. Petrov. – Egyébként bevallom, amikor játszottak a színpadon, én is meglegeltettem a szememet John Kendersonon. És a hangja sem pite, ezt hozzá kell tennem azonnal. Bejövős csákó, szó se róla! De hogy lehet, hogy nem ismertétek fel? Híres is, jóképű is. Te magad mondtad, hogy rögtön megakadt rajta a szemed.

– Azért volt idő, amikor elég ramatyul nézett ki, és még csak nem is emlékeztetett erre a nyálcsorgató pasekra. Szakálla volt, sovány, a szeme állandóan csukva, az arca nagy részét lélegeztető készülék takarta, a hangja zéró. Honnan az ördögből kellett volna felismernem? Én a hip-hopot kedvelem, Henry inkább a komolyzenét. Ráadásként én lökött, inkább James Bondnak néztem, mint zenésznek. Eszembe nem jutott összerakni Kenderson eltűnését, és a fickó felbukkanását. Tudom, már említetted párszor: logikából kettes alá. – Claudia a magyarázat után nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében, hogy ilyen jól kivágta magát a szorult helyzetből. Ugyanis a bátyja a lelkére kötötte, hogy soha, semmilyen körülmények között ki ne ejtse a száján, hogy egy ideig úgy tudták, körözött terroristát rejtegetnek a szigeten.

*

Richie Fraser, Jeff Holden és Nick Hayes egyik partit játszották a másik után a pókerszobában. Kisvártatva Nick befejezte a játszmát, aztán Jeff is csatlakozott hozzá. Viszont Fraser mögé kibicnek már nem fértek oda, hiszen két lenge, flitteres öltözékű nőszemély tolongott a gitáros környezetében, hol egy pohár itallal, néha egy kis ropogtatnivalóval. Richie erőteljesen belemerült a póker izgalmaiba, de azért néha egy-egy mosollyal csak meghálálta a hölgyek szolgálatait. Az egyik lányon látszott, hogy valóban csak munkának tekinti a dolgot, viszont a másik kétségtelenül nyomult a gitárosra.

Kristie – a férj vesztére – pont azt a pillanatot választotta a megjelenésre „Ethan öcsi” kíséretében, amikor a nyomulós cicababa a pohár szélén díszelgő koktélcseresznyét a szájával kínálta oda Frasernek. Richie ittas is volt már, meg lévén egyébként sem egy szégyellős típus, pont a felesége szeme láttára harapta ki a bige foga közül az italt díszítő gyümölcsöt.

Krisnek sem kellett sok, dühösen sarkon fordult, és kiment a helyiségből.

Ewan megfontoltan a gitáros mögé került, és a füléhez hajolva, halkan közölte vele:

– Farok vagy bátyó, nem is akármekkora.

A zenész zavaros szemmel ránézett, majd vont egyet a vállán, és ismét a játékra koncentrált. O’Donell lassú, megfontolt léptekkel nekiindult, hogy megkeresse a sértett Kristie-t. A nagy vizsgálódásban belebotlott a Kenderson házaspárba is.

– Hogy érzed magad? – érdeklődött John.

– Kösz, megvagyok – mosolyodott el Ewan, majd egy kicsit elkomolyodva folytatta: – Én jól vagyok, de Richie megint odanyomott egy nyolc napon túl gyógyulót a feleségének.

– Mi van már megint? – nyögött fel Bonnie.

– Sógorod kártyázik, iszik és rüfkézik. A sorrendet és az intenzitást váltogatja. Kris meg látta. Félek, ez a házasság már nem lesz helyrekalapálva.

– Szerintem sem – sóhajtott egy mélyet az énekesnő – megyek, megkeresem a nővéremet.

– Hagyd, majd én – ajánlkozott az egykori terrorista. – Vele voltam, mindent láttam. Talán úgy könnyebb neki, ha nem kell most, rögtön fennhangon elmondania az egészet.

– Igazad van – villant Bonnie-ra John szeme, miközben a szavakat egyértelműen O’Donellhez intézte. – Menj, keresd meg.

– Nem kell – hallatszott az írónő hangja a hátuk mögül. – Tesó, alhatnék ma éjjel nálatok?

– Persze, gyere csak. És addig maradhatsz, amíg csak akarsz – válaszolt a felesége helyett Kenderson.

– Ígérem, hogy megszűnök mára, ha valaki hazafuvaroz – kérte a szőkeség olyan nyugodtan, mintha nem éppen egy családi dráma kellős közepén lenne.

– Mindenféle felismerést megúsztam, úgyhogy a kísérlet kipipálható – szólalt meg Ewan. – Mellesleg elegem van az egész hajcihőből, ráadásul a kapatos rokonnal kínlódjatok csak ti – vigyorgott vendéglátóira a férfi. – Majd én hazafuvarozom az írónőt.

– Kösz – válaszolt röviden Bonnie, majd megvárta, amíg a férje odaadta az autó kulcsait „Ethan öcsinek”, aztán hitvese kezét fogva elindult a pókerszoba felé, hogy szemügyre vegye az előállt helyzetet.

Az egykori terroristából névleges unokaöccsé avanzsált O’Donell nem szépített, vagy színezett, amikor a gitárosról beszélt. Fraser tényleg eléggé el volt már ázva, vadul hajigálta a zsetonokat középre, mellesleg dekoncentráltságához erőteljesen hozzájárult a nőszemély, aki kiszolgálta.

Kenderson a sógora mögé lépett, határozottan eltolta haverja mellől a nőt, vetett egy pillantást a lapokra, megvárta, amíg Richie-re kerül a sor, bemondott egy színsort, segített bezsebelni a nyereményt, majd méltóságteljesen távoztak mindketten az asztaltól.

– Istenem, ez most már mindig így lesz? – sóhajtott Fraser.

– Micsoda? – moderálta magát John, bár nagyjából sejtette merre halad a beszélgetés.

– Ezentúl mindig a sarkamban leszel, és ha valamiben túllövök a célon, akkor mindannyiszor le fogsz állítani?

– A rokonod és a barátod vagyok Rich. Kutya kötelességem megóvni téged akár saját magadtól is. Nem hiányzik az neked, hogy közhülyét csinálj magadból. Most még mákod volt, lévén ez zártkörű rendezvény, és a firkászok csak a hivatalos részén vehettek részt. Azt azonban szívesen megelőzném, hogy leégesd magad. És most sem a mások véleménye izgat elsősorban, hanem a viszonyod a tükörképeddel.

– Arra nem gondoltál még barátom – hangsúlyozta a szót a gitáros – hogy esetleg van arra okom, hogy elzsibbasszam magam?

– Nem gondoltam, hanem tudom. De nem ez a megoldás.

– Szépen kérlek, ne énekelj itt nekem a házastársi kommunikáció fontosságáról, mert orrba verlek. Lehet, hogy nem tudok egyenesen menni, de kurvára emlékszem még arra az időszakra, amikor különféle szállodákban kushadtál, kollektíven mindenkit elhajtottál a leprába, és intenzíven károsítottad a májadat. Mindezt amiatt, mert azt hitted – nem láttad, vagy tudtad, öcsém, hanem csak hitted! – hogy megcsalt az asszony. Úgyhogy a szádat rakd alapállásba, ha már elrángattál az asztal mellől! És értékeld, hogy nem ordibálok, hanem csak beszélgetünk. Olyan határozottan nem engedsz beleszólást a saját dolgaidba, akkor mégis honnan a francból veszed a bátorságot magadnak, hogy az enyémbe beleugass? Mindent meggondolok majd tiszta fejjel, oda és vissza át fogom rágni a nejemmel, de most szűnj meg egy kicsit, és inkább légy jó testvér, meg országos cimbora. Aki hazatámogat, belök a zuhany alá, betakargat, bekészíti az éjjeliszekrényre a rohadt aszpirint dupla adagban, és nem bölcselkedik, hanem csak mellettem áll.

– Ha ezt akarod… – vigyorodott el az énekes, és belekarolt zenésztársába.

– Köszönöm – igazította egyenesebbre a testtartását Richie, John kezébe nyomta a Hummer kulcsait, és majdhogynem délcegen sétált oda sógornőjéhez.

Kenderson leültette a felesége mellé a sógorát, és elment, hogy megkeresse Henryt. Elsőként azonban Claudiába és a barátnőjébe botlott bele, oda is ment hozzájuk, hogy megköszönje az estét és elbúcsúzzon.

Ms. Pearce a fülében hallotta a szíve dobbanásait, érezte, hogy elönti a pír az arcát, ahogy a férfi közeledett felé.

– Ms. Petrov, Claudia, nagyon örültem a találkozásnak, köszönöm a meghívást – szólt a férfi.

Elena is csak biccentett egyet, de Claudia Pearce-nek egy hang sem jött ki a torkán. Az énekes biccentett az orosz lány felé, a másikhoz pedig odahajolt, hogy adjon neki egy puszit.

– Már mentek? – jött meg Ms. Pearce hangja, de a felindultságtól majdnem teljesen rekedt volt.

– Igen – válaszolta a zenész, a lány pedig összeszedte minden bátorságát, megfogta a férfi kezét, majd a két puszi után villámgyorsan Kenderson szájára is adott egyet.

John felhúzta a szemöldökét, elmosolyodott, határozottan kihúzta a kezét a lányéból, megcsóválta a fejét és így szólt:

– Sziasztok, lányok.

Claudia égő arccal hajtotta le a fejét, majd amikor a pasas eltűnt a küszöbről, megszólalt:

– Amint látod Leni, halva született ötlet lenne bármit is beleképzelnem a történetbe. John inkább úgy viszonyul hozzám, mint a rajongóihoz, ugyanis ennyit még nekik is megenged néhanapján.

– Nem sokat téved, ha a rajongójának tekint – válaszolt Elena. – A különbség csak annyi, hogy nem a zenéjéért ugrálsz, hanem érte. Igazad van, ne pedálozz nála. Szerintem is esélytelen.

– Kösz, ez nekem is feltűnt. De igazad van, ráadásul csúnya lenne, ha nem a frankót mondanád, hanem nekiállnál bólogatni annak, amit szeretnék, de mégsem úgy van. Ezt most egyébként is csak azért volt muszáj, mert amikor beszéltünk róla, előjöttek az emlékeim abból az időszakból, és kíváncsi voltam, meddig fajult a dolog, elsősorban nálam. Ha fogadtam volna a történésre, tuti nyerek, hiszen egy pillanatig nem gondoltam komolyan, hogy majd nekiáll velem itt, a nyílt színen csőrözni. Én szokás szerint elájultam tőle, ő meg szintén szokásosan továbbra is csak barátságosan kezel. Tehát maradok Jasonnél.

– De bonyolult ez az egész férfi-nő dolog – sóhajtott fel Ms. Petrov. – Clau, szerinted egyáltalán megéri?

– Honnan tudhatnám? – válaszolta Ms. Claudia Pearce és barátnőjét átkarolva elment, hogy megkeresse Jasont.

*

Alejandro igyekezett palástolni a megdöbbenését, amikor leült négyszemközt Seannal beszélgetni. McBride rengeteg olyan dolgot skiccelt fel előtte, amire még nem gondolt, pedig azt hitte, hogy minden rendben megy. Hiába, az ír már sokkal többet megtapasztalt nála, remek tanárai voltak, ráadásul tényleg egyáltalán nem hülye. Amikor az üzleti résszel végeztek, Jimenez egy hivatalos iratot nyújtott át a másik férfinak. Sean egy értesítést tartott a kezében, amelyben arról tájékoztatták Juanitát, hogy a börtönből megszökött férjét elfogás közben meglőtték, és később belehalt a sebbe. A száraz hangvételű iromány megnevezte egy államokbeli temető egyik parcelláját, ahová az elhunyt hamvait eltemették, az iratot készítő hivatalnok odabiggyesztett két részvét szót a dokumentum végére, olvashatatlanul aláírta, rá is pecsételt, és ennyi.

Az ír a papírt tartva elmerengett, és még némi sajnálat is vegyült hajdani alvezérével kapcsolatos gondolatai közé. Ezek szerint bármennyire vigyázott, Ewan mégis belehalt a sebekbe. A férfi még egyszer elolvasta a papírt, de arra nem talált utalást, hogy barátja halála pontosan kinek köszönhető. A kommandósok lőttek-e rá, vagy immár O’Donell életének kioltása is az ő lelkén szárad?

Visszagondolt azokra a szép időkre, amikor együtt hajtották a csajokat, kötötték az üzleteket, rendszabályozták meg az ellenszegülőket és egymást fedezve rohantak a veszedelembe. Szép és szabad élet volt. Igazából még most sem értette, hogy mi indította arra Ewant, hogy megpróbálta behajtani rajta a hajdani ígéretet. Megszökött a börtönből, kiszabadult Trevors karmaiból, és nem foglalkozva a befektetett energiával, mégis szívesen vett volna egy golyót, szívtájékon, vagy bárhol máshol, ahol halálos.

Vajon mi bánthatta annyira ezt az ütődöttet? A barom, beállt a túsz elé, előtte meg felváltva provokált mindenkit, aki csak a közelében volt. Valami történt vele, és tuti, hogy nem a börtönben, mert amikor a találkahelyen összefutottak, levezette ugyan a lehetőségeket, de eléggé tettre késznek tűnt. Aztán meglépett Trevorstól, és bár pontosan tudta, hogy Nitától aztán semmi jóra nem számíthat és a nő leginkább holtan szeretné látni, mégsem bántotta a nejét. Ewan O’Donell régebben ilyesmin még csak nem is gondolkodott volna. Megszerezte volna, amire szüksége van, és zokszó nélkül kinyírta volna, aki az útjában áll. Lehet, hogy belezúgott Juanitába? Sean elvigyorodott magában. Jjja, persze. Ewan, amint éppen beleszeret egy nőbe, akibe soha nem volt szerelmes, és akiről egészen pontosan tudta, hogy előtte, közben és utána már hányan hagytak rajta ujjlenyomatot. Ez a lehetőség kihúzva, totál valószínűtlen. Akkor iksz. És mivel a titkát magával vitte a sírba, valószínűleg soha nem derül már ki, hogy mi lelte. Mondjuk, akár elégedett is lehetne O’Donell. Meghalt, ahogy kívánta. Azért nyilván kicsit kínlódott, hiszen szepszisben kinyúlni nem a legkellemesebb halálnem. De most már mindegy.

Sean letette Alejandro elé az asztalra a papírt, és magyarázatot nem fűzve a távozásához, kiment a dolgozószobából. A ház előtt összefutott Nitával, aki mosolyogva élvezte a napsütést, miközben a hasát simogatva pihent a fonott karosszékben. McBride oda is bökte neki rögtön:

– Nem tűnsz egyáltalán megtört özvegynek, tündérke. Sőt, mintha kifejezetten elégedettnek látnálak.

A kismama ránézett, úgy válaszolt:

– Miért a hiszti édes? Netán rosszul emlékszem rá, hogy éppen te lőtted le? Már amikor elvett tudta, hogy nem szeretem. Tökre tisztában volt vele, hogy útban van. Neked, nekem, mindenkinek. Mit vársz tőlem? Boruljak gyászba? Egyébként meg pont te voltál az, aki nem adta meg neki rá a lehetőséget, hogy azonnal, kínok nélkül meghaljon. Ha valakin ki akarod tölteni az ezzel kapcsolatos haragodat, akkor állj be a tükör elé, és azzal a pasassal konzultálj. Javaslom, köpd szemen, ha attól jobb lesz! 

– Ribanc! – hangzott a nem túl szalonképes megjegyzés a férfi szájából, majd az ír lendületesen átsietett az udvaron, és bement a fák közé.

Florencia Olivera döbbenten hallgatta a párbeszédet, aztán visszahúzódott a fák közé, hiszen úgy tűnt, a várt pillanat elérkezett. Sean őrjöng, és a háta közepére púpnak nem kívánja Nitát. A kismama, vagy Alejandro bizonyára nem szándékozott követni a dühöngő bérgyilkost, de még mindig szükségük volt rá, tehát nyilván hagyják inkább, hogy kipuffogja magát. A señorita elindult hát a férfi nyomában, és hamarosan rá is bukkant.

McBride ránézett a nőre, az arca semmi jót nem ígért, amikor odabökte:

– Jobban jársz, ha megkeresed a barátnődet. Nincs kedvem jópofizni, úgyhogy húzz el, de villámsebesen!

– Azért én inkább beszélgetnék veled. Az előbb hallottam, hogy min vesztetek össze. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, de valóban sajnálom O’Donellt.

– És vajon miért? Mi közöd volt hozzá? Esetleg ugyanolyan vagy, mint Nita, és kavarsz mindenkivel, aki szembejön? Mindegy, csak neked jó legyen? – tette fel szinte egy szuszra Sean a kérdéseket.

– Nem, nekem teljesen más okom van rá, hogy őszintén fájlaljam Ewan halálát.

– Őszintén? És fájlalod? – köpte ki szinte a gúnyos szavakat a bérgyilkos. – Nem is ismerted. Még Nita sem. Tényleg inkább hagyj békén, és menj innen!

– Nem vagyok egy bátor darab, de tőled kevésbé félek, mint Alejandrotól és Juanitától, ezért inkább maradok – állt a sarkára Flo, és próbált határozottan, rezzenéstelenül Sean szemébe nézni.

– Tényleg? – lökte el magát fenyegetően a férfi a fától, amelynek támaszkodott. – És vajon miért kellene hinnem neked? Azért mert azt mondod, félsz tőlük? Érdekes, ez azért eddig nekem egyáltalán nem szúrt szemet. Mi van akkor, ha együtt találtátok ki ezt az egészet? Én nekiállok megbízni benned, te pedig átvágsz? – közeledett továbbra is McBride a lány felé.

A señorita hátrálni kezdett, és a hangja már remegett idegességében, ahogy válaszolt:

– Ne érts félre, kérlek! Nem azt mondtam, hogy nem tartok tőled, de azt biztosan tudom, hogy miért nem szállok szembe egyedül a vőlegényemmel és Nitával.

Sean McBride agyáig eljutottak a szavak, és immár felfogta az értelmüket is. Leesett neki, hogy a nő ugyan fél tőle, a másik kettőtől viszont valószínűleg retteg. És ha eddig megjátszotta magát a társaságukban, akkor arra valószínűleg igen nyomós oka volt. A bérgyilkost elkezdte érdekelni a mese, és az is, hogy mindezeknek mi köze Ewan O’Donellhez.

Florenciának azonban már nem csak a hangja, hanem az egész teste remegett a félelemtől. Így hát Sean inkább megállt és nekitámaszkodott egy fának, testbeszéddel is jelezve, hogy meggondolta magát.

– Ne haragudj! Hallgatlak.

A señorita vett néhány mély lélegzetet, hogy könnyebben megnyugodjon, majd beszélni kezdett:

– Nem vagyok olyan, mint Nita. Én a saját árnyékomtól is megijedek, de valamit muszáj tennem, ugyanis csapdában vagyok. Mivel a jövendőbelim és a barátnőm már egy régi, összeszokott páros, nekem is szövetségesre van szükségem velük szemben. Reménykedtem benne, hogy esetleg Ewan segíthet rajtam, de a halálával erősen megcsappantak a lehetőségeim. Maradtál te, mint alternatíva. Ugyanúgy az útjukban leszel, mint a haverod volt, vagy én vagyok, ezért gondoltam azt, hogy kölcsönösen egymás segítségére lehetünk.

– Érdekesen hangzik – töprengett McBride, miközben zöld szemét összehúzva a lány arcát vizslatta. De hiába fürkészte az arcvonásokat, nem látott semmiféle hamisságot Ms. Oliverán. Tehát nem hazudik, hanem valóban fél. Mit fél? Retteg, ez tisztán látszik rajta. – Mi történt veled?

– Hosszú. Az a lényege, hogy a gyereked anyjának és Alejandronak viszonya van, volt és valószínűleg lesz is. Mellesleg valódi méregkeverő a drága barátnőm, valamivel megetetett, amitől szerintük hallucináltam, de főként a kihívott orvos szerint. Ezzel a lépéssel lefedezték magukat, ha bárkinek elmondanám a történteket, orvosilag bizonyítható lenne, hogy beszámíthatatlan vagyok. Hiszen minden különösebb ok nélkül rohamom volt, akik viszont velem együtt vacsoráztak akkor este, azoknak semmi bajuk nem lett. Tehát bizonyára egyedül velem van a baj. Szerintem viszont tényleg a fülem hallatára és a szemem láttára tervelték ki Fernando Shavez meggyilkolását, fenyegettek meg engem halálosan, de bizonyítani semmit sem tudok. Igyekszem magamról elterelni a gyanújukat, legalábbis eddig csak ennyit tehettem. Félek tőlük, szabadulni akarok, és ezért mindenre hajlandó vagyok.

– Mindenre? – lépett közelebb Sean a lányhoz.

– Mindenre – nézett fel a férfi arcába Florencia.

– Jó – bólintott a bérgyilkos. – Egyelőre továbbra is tégy úgy, mintha mi sem történt volna. Gyűjtögesd az információkat, és altasd a gyanakvásukat. De arra figyelmeztetlek, hogy nem táncolhatsz vissza. Ha mégis megtennéd, kinyírlak.

– Megértettem. Kérdezhetek valamit?

– Rajta!

– Belelőttél Ewanba, mégis úgy sejtem, a halála azért megviselt. Miért?

– Mert a barátom volt.

– Ennyire egyszerű lenne a válasz?

– Igen. Évek óta ismertem, és megbíztam benne. Soha nem adott okot arra, hogy kételkedjek benne, vagy a hűségében. Most viszont annyira összesűrűsödtek a dolgok, hogy muszáj volt azonnal döntenem és cselekednem. Könnyedén előfordulhat, hogy rosszul döntöttem. Talán már meg is bántam. Azt viszont egészen biztosan ki merem jelenteni, hogy sem Juanitában, sem Alejandroban nem bízom, méghozzá szemernyit sem. Mint ahogy benned sem, kiscsillag. Ezt akár el is mondhatod nekik, hátha jó pontot szerzel vele.

– Úgy tűnik, hiába próbálkozom és magyarázok, süket vagy a problémámra. Felfogtad, hogy miről dumálok? Meg fogunk dögleni, méghozzá mindketten! Egyetlen esélyünk, ha összefogunk.

– Pontosítsunk, kiscsillag. Neked az egyetlen esélyed. Értem annyira azért ne aggódj! De legyen, kapsz tőlem egy esélyt. Győzz meg róla, hogy a hasznomra tudsz lenni!

– Jó, de hogyan?

– Biztosan lesz rá alkalom, főleg, ha tényleg igazat mondtál, és nem csak színjáték ez az egész, remegő hangon előadott történet. Én úgy számítom, hogy amíg Nita meg nem szüli a babát, és Alejandro át nem látja a kartell működését az utolsó mozzanatig, nekem nem eshet nagy bajom. Hogy veled mi a szándékuk, még nem tudom, de majd elgondolkodom rajta.

Florencia Olivera sóhajtott egyet, majd válaszolt:

– Segítek, ha nem bánod. Szerencsénkre ez itt Mexikó. Juanita most már hivatalosan özvegy, aki gyereket vár. Alejandro köztudomásúan a vőlegényem. Señor Shavez halálával kissé megváltozott a helyzet, a Jimenezeknek immár kevésbé érdekük ez a házasság, mint az Oliveráknak. De azért még mindig az. Tehát az semmiképpen sem járható út kettejük számára, hogy Alejandro felbontja az eljegyzését velem. Megint más a helyzet, ha valami történne velem. Akár a bolondok házába csukatnak, akár meghalok, már egyszerűbb a dolog, de még akkor sem egyértelmű. Felteszem, azért úsztam meg a valódi méregpoharat, mert egy relatív nyugodt háttér mellett a titkos viszony mindkettőjüknek jobban megfelel.

– Stop – szólt közbe McBride. – Pillanatnyilag a titkos viszony én vagyok, és nem Alejandro. Jimenez ezt hogy tudja lenyelni, ha odavan Nitáért?

– Ó, Alejandro egész jól tűr egy csomó mindent, ha az érdeke úgy kívánja, ebben legalább nagyon hasonlítanak ők ketten. Köztünk legyen szólva, de az alkalom kihasználása és az, hogy valaki odavan a másikért, két különböző dolog. Jimenez nem szerelmes Juanitába, inkább fogalmazzunk úgy, hogy bizonyos kölcsönös előnyök erősítik a szövetségüket, amit szexszel is megpecsételnek. És ez már nagyon, de nagyon régóta így van.

– Jól van csillagocska, azért tudtam meg máris újat róluk. Na, ilyesmikre gondoltam. Mert ha belelátok a kártyáikba, hiába cinkeltek a lapok, nekem is van esélyem a nyerésre. Ha viszont én nyerek, és abban segítettél is, akkor nem leszek hálátlan. Utoljára mondom, ha átvágtál, akkor sem.

– Nekem nélküled annyi, Sean, én viszont tényleg nem nyerhetek egyedül. Tudom, felfogtam. 

– Oké, akkor most menj oda Nitához, és ügyelj arra, hogy ne fogjon gyanút. Én még maradok egy kicsit, mert érdekes lenne, ha együtt mennénk vissza. Annyit megígérek neked, hogy amíg úgy látom, hogy megérdemled, olyan megoldást fogok keresni a problémára, ami mindkettőnket kiszed a szarból.

– Köszönöm – hálálkodott Florencia.

– Majd ha van már mit, akkor – villantott egy mosolyt a lányra a bérgyilkos. Szigorú és szomorú vonásai mellett rideg tekintetét is meglágyította egy pillanatra a mosoly, amitől Ms. Oliverának egy másodpercre kihagyott a szívverése. Hiszen a fának támaszkodva, abban a szempillantásban nem egy szövetséges állt, hanem egy markánsan jóképű fiatal férfi, akinek már csak a megjelenése is alkalmas volt arra, hogy nőknek elálljon tőle a lélegzete.

*

Rick Bermen sokáig filozofált rajta, hogy csak telefonáljon-e, vagy személyesen menjen el, hogy utánajárjon a hírnek, amit az Interneten olvasott. Némi gondolkodás után a személyes megjelenés mellett döntött, így hát autóba vágta magát, és meg sem állt John házáig. Az udvaron öt kutya rohangált szabadon, holott a menedzser megesküdött volna rá, hogy a legutóbbi látogatásakor még csak a két hatalmas, fekete kutyát kellett kerülgetnie, ha be akart menni a házba. Bermen ki akart szállni az autóból, de az egyetlen nem fekete jószág – egy német juhász – leült az ajtó mellé és némán mutogatta a fogát a férfinak. Rick meg is gondolta magát azonnal, inkább felkapta a telefonját és a házigazdát tárcsázta. Egy ideig hagyta csörögni a telefont, de amikor John helyett csak a hangposta jelentkezett, inkább megpróbálkozott Bonnie-val. Az énekesnő felvette a mobilt, és ígéretet tett arra, hogy rövid úton odahat az ebállatra. A nő hamarosan megérkezett, és amíg az autó felé tartott, Rick tüzetesen szemügyre vette.

Ahhoz képest, hogy előző este volt egy rövid fellépésük, az asszony kipihentnek, vidámnak és energikusnak tűnt, ahogy közeledett. Bermen pillantása akaratlanul is a hasára szegeződött, de az ugyanolyan lapos volt, mint mindig. A menedzser kezdte megbánni a döntését, talán mégsem kellett volna azonnal idevágtatni. Mondjuk, a tények közé tartozik, hogy amióta Kenderson előkerült, hang sem esett semmiféle lemezről, turnéról, klipről. Nagyon úgy tűnt, hogy az énekes munkakedve már jó régóta a távollétével tüntet. És most ez is. Jó lenne tudni, hogy a két énekes mégis mennyi időre tervezi, hogy szünetelteti a jelenlétét a zeneiparban?

A férfi eddig jutott a gondolataiban, amikor a nő a kutya mellé ért, megsimogatta az állatot, aztán egy csettintéssel elküldte. A német juhász megcsóválta a farkát, aztán rohanva elindult a többi kutya felé.

– Szia Rick. Bocs, majd bemutatlak Leilának is, hogy máskor ne legyen ilyen probléma.

– Kösz – mosolygott az asszonyra a menedzser, majd azonnal rákérdezett: – John már megint valami nem hivatalos helyen kóborol, hogy nem veszi fel a mobilját?

– Dehogy – válaszolta Bonnie Kenderson. – Edzés van. Seth, Patrick, Ethan és John a medence mellett található, egy kupacban.

– Szerintem hamarosan eljön a pillanat, amikor Richie-t is itt találom – morgolódott Bermen. – Főként mert már Rich unokaöccsét is megfertőzték ezzel a dologgal, így valószínűleg csak idő kérdése, hogy igazam legyen.

– Kissé tüskés vagy, Rick. Baj van? – vált figyelmessé az énekesnő.

– Ahogy vesszük. A neten kering egy pletyka, és én kénytelen vagyok személyesen ellenőrizni a dolgot, hogy aztán a válasz fényében beszélgethessünk tovább. De nem sürgős, megvárom, amíg végeznek a srácok, mert mindkettőtökkel beszélni szeretnék.

– Én nézem őket, csatlakozol?

– Szívesen.

Rick Bermen az asszony nyomába szegődött, aki a medence melletti kerti bútorokhoz vezette a férfit. Bermen helyet foglalt Kristie mellett, és miután Bonnie is elhelyezkedett, figyelmüket mindhárman a küzdelemre irányították. A négy férfi félmeztelenül állt, testük verejtéktől volt síkos, a hajuk összetapadva simult a fejükre. Látszott rajtuk, hogy az edzés már inkább a végéhez van közelebb, mint a kezdetéhez. A koreográfia úgy nézett ki, hogy hárman támadtak egyre, így annak az egynek igen összeszedettnek és koncentráltnak kellett lennie, egy pillanatnyi figyelemkiesést sem engedhetett meg magának.

A kör közepén éppen Ewan állt, és nagyrészt sikerrel hárította az ütéseket és rúgásokat, azonban időnként egy-egy mégis betalált. Az egyik, Hammond által kivitelezett rúgás különösen jól sikerült, így O’Donell a medencében landolt. John a medence széléhez lépett, hogy kihúzza a pasast, az viszont nem teketóriázott sokat, a felé nyújtott kezet megragadta, és berántotta az énekest a vízbe. Patrick Sethre villantotta a szemét, mire a néma kommunikáció eredményeként az edző és a kommandós parancsnok is immáron a vízben tempózott. Kenderson egyszer még lehúzta a víz alá Ewant, de aztán mindketten beálltak a sorba, és ugyanolyan fegyelmezetten kezdték róni a hosszokat, mint az edző és Hammond.

Amikor kijöttek a medencéből, az énekes odaintett a várakozóknak, majd a többiekkel a sarkában bement a házba.

Negyedóra múlva csak John és O’Donell ment oda a nőkhöz és a menedzserhez, Patrick és Seth nem mutatkozott.

– Hammondék? – érdeklődött a férjéhez fordulva Bonnie.

– Összefutottak öt szőrös, négylábú útonállóval – vigyorodott el Kenderson. – Vesztükre előkerült néhány labda is. Ahogy elnéztem őket, nem tudnak olyan gyorsan és messzire dobni, hogy legalább két eb ne követeljen újabb dobást. Megdöbbentő, de még a tarka is beállt a sorba – célzott a játékkal pillanatnyilag lekenyerezhető, egyébiránt tényleg megvesztegethetetlen Leilára a zenész. – Mi szél hozott, Rick? – ölelte át a menedzserét a férfi.

– Beszélnünk kéne, lehetőleg hatszemközt – pillantott az igazgató Bonnie-ra, hogy senkinek kétsége ne legyen afelől, kik lesznek a tárgyalás résztvevői.

– Akkor menjünk – fogta meg a férje kezét az énekesnő, majd a járást tökéletesen ismerő Bermen nyomában bementek a ház földszinti dolgozószobájába.

Kristie a gondolkodással töltött éjszaka után a napi kávéadagjának a többszörösével és hideg zuhannyal varázsolt magának vállalható megjelenést. A húga nem zaklatta kérdésekkel, így a szőkeség egy kicsit ki tudott kapcsolni, miközben az edzést nézte.

Amin volt is mit nézni, hiszen mind a négy férfi, aki részt vett benne, félelmetes mozgáskultúráról, hihetetlen robbanékonyságról tett tanúbizonyságot. Ebből a csoportból a friss hús O’Donell sem lógott ki, hiszen ahogy kitette a lábát a bázisról, a rehabilitációját Seth mester felügyelte. Masszírozással, akupunktúrával, gyógynövényekkel, a sérült állapotához igazított edzéssel segítette az ázsiai a mielőbbi felépülést. Ewan pedig tökéletes alanynak bizonyult, éppen ezért szinte hihetetlen gyorsasággal gyógyult.

„Ethan öcsi” a házigazdák távozása után helyet foglalt az írónő mellett, és megkérdezte:

– Mi újság?

– Gondolkodóba vagyok zuhanva – nyúlt a gyümölcsleves pohara után Mrs. Fraser.

– Furcsa lenne, ha nem lennél – bólintott a férfi. – Dühös vagy?

– Azon a fázison egy ideje már túl vagyok – válaszolt a szőkeség. – Most inkább szeretném megérteni, de nem megy. Bizonyára nem vagyok kellően empatikus alkat.

– Azt pillanatnyilag megítélni még nem tudom – vigyorgott O’Donell – hiszen olyan mélységben nem ismerlek. De azért néhány szót a férjed védelmében csak mondanék.

– Kíváncsivá tettél, Ewan … Ethan – helyesbített rögvest az asszony. – Mesélj!

– Először is, a pókerezés nem akkora bűn, szerintem. Nyilván valamivel el akarta foglalni magát addig, amíg le lehet lépni.

– Nem is mondtam egy szóval sem, hogy szenvedélybetegnek tartom. Legalábbis a játékot illetően. Az viszont kétségtelen, hogy igen aktívan iszik, és még csak minimálisan sem akar ellenállni a bigéknek. Ja, de igen. Egy kivétel azért van. Én.

– Akkor most azt akarod rásütni, hogy szexfüggő és alkoholista?

– Nem kell azt rásütni, mert az. Azzal a kis klipbéli lotyóval kihúzták a listáról az impotenciát, és azóta mintha minden pillanatot megragadna, hogy nőzzön. Persze csak akkor, amikor éppen nem a poharat emelgeti. Ráadásul Johntól is úgy hallottam, hogy néhányszor elázott életem értelme, amíg én Európában könyvet népszerűsítettem. Otthon, amikor véletlenül egy légtérben tartózkodunk, mindig van pohár a kezében. Ha nem is áll be naponta, mint a szög, azért jóval többet iszik, mint eddig. Tehát de. Szerintem mindkét dologgal problémája van, az itallal és a szexszel is.

– Légy egy kicsit belátóbb, Kris! – kérte az egykori terrorista. – Azért kezdett inni, mert messze voltál, és nagyon úgy tűnt, hogy összeomlik az a világ, amit felépített nektek.

– Ne zsongíts Ew…khm Ethan, már egy jó ideje itt vagyok, nagyrészt tisztáztuk a problémákat és megállapodtunk abban, hogy új lapot nyitunk, és újrakezdjük. Ehhez képest úgy tűnik, hogy csak én tartom magam a megállapodásunkhoz.

– Oké, elméletben legyen igazad – vont vállat O’Donell. – De mi lenne, ha tevőlegesen is a tudomására hoznád, hogy tényleg hajlandó vagy az újrakezdésre?

– Akarod mondani, haza kellett volna mennem, és leheletnyi csipkébe öltözve várni a lehetőségre, hogy a férjem kedvébe járhassak?

– Igen, talán tényleg ezt kellett volna tenned – értett egyet a meglátással Ewan.

– Akkor rossz hírem van számodra, és az összes hasonlóan gondolkodó pasas számára, kedvesem. Nem vágyálmom, hogy egy félrészeg, és félig matt fickóval hancúrozzak. Mint ahogy az sem, hogy a közelébe menjek egy ilyennek, akinek a legjobb esetben is olyan szaga van, mint egy kocsmai klozetnek. Az meg aztán főként visszatart, amit pont veled együtt láttam. Tudod gerlééknél még ez a csőrözős-etetgetős figura jópofa, de a férjem esetében nem igazán értékeltem.

– Azért beszélhetnél vele olyankor, amikor színjózan. Hátha meg tudtok egyezni.

– Attól tartok, hogy eddig nem mondtam, vagy te nem figyeltél eléggé, Ethan. Nincs olyan, hogy színjózan.

– De mégis, azért adhatnál neki esélyt…

– Még mennyit? – látszott immár a leplezetlen düh a nőn. – Köszönöm, amit értem tettél tegnap, és azt is értékelem, hogy a lelkemre akarsz beszélni. Azonban tartok tőle, hogy nem én vagyok az, akinek nem jut el az agyáig, hogy ezt a köztes állapotot a végtelenségig nem lehet fenntartani. Sokkal tisztességesebb lenne, ha azt mondaná a nagy Richie Fraser, hogy bocs, anyukám, félrebeszéltem, amikor próbaidőt kértem-javasoltam. Nem megy ez nekünk, ne erőltessük. Mindketten menjünk békével másfelé, és Suzie miatt próbálkozzunk meg az egymáshoz való normális, esetleg baráti viszonyulással. De ehhez az összes Y-kromoszómával megvert emberegyed hülye, már bocs a meglátásért. Mert könnyebb a paskók szívének, lelkének, ha házsártos banyának, összeférhetetlen sárkánynak bélyegezheti élete párját, ahelyett hogy egyszer a rohadt életben őszinte lenne vele, és végső soron saját magával is. Mert sokkal könnyebb áldozatként sajnáltatni magatokat, mint határozottan és egyenesen megmondani azt, hogy merre van a hány méter.

– Ez most nekem is szólt, íróasszony? – próbált mosolyt fakasztani beszélgetőpartneréből O’Donell, hiszen tisztán látszott, Kristie most aztán csúnyán belelovallta magát házassági válságába.

– Ha inged, kapd te is magadra – hallatszott a durcás válasz, majd a férfi arcát nézve egy idő után kipukkadt a nőből a nevetés. – Ne haragudj, tök idióta vagyok.

– Nem gond – paskolta meg az asszony asztalon nyugvó kezét Ewan. – Jegyezd meg, az elfojtás káros. Add ki magadból, dühöngj, vezesd le, különben felhalmozódik és megmérgez.

– Mi vagy te, pszichológus? – hökkent meg a szőkeség.

– Azt hiszem, valahol arról is van valami papírom… – ismerte el a pasas, és derűsen mosolyogva megfogta a nő kezét, aki annak ellenére, hogy semmi oka nem volt rá, szintén elmosolyodott.

John és Bonnie Kenderson a menedzser arcát fürkészve kénytelen volt tudomásul venni, hogy komoly dologról van szó, ráadásul az ezek szerint az együttest érinti a leginkább.

Rick nem is húzta tovább az időt, szó nélkül leült a számítógép elé, amely készenléti üzemmódban volt éppen. Az igazgató felment a honlapra, és megkereste a bejegyzést, amelynek a feladója a fantáziadús Bermudafan nicknév mögé rejtőzött. A bejegyzés rövid, de velős és az azt követő hozzászólások számát tekintve nyilvánvalóan bombasztikus volt:

„Csajok, olyan, de olyan bomba hírem van, hogy le fogtok esni a székről. Tehát üljetek le és mindjárt a földre, jobban jártok. Szóval: Bonnie Kenderson gyereket vár.”

A házaspár döbbenten olvasta a bejegyzést, és a rá érkező reakciókat, amelyek közül a szelídebbek szóltak csak arról, hogy jaj, akkor most mikor lesz új lemez, meg turné. A durvábbak nyíltan pocskondiázták az énekesnőt, még azt is szívfájdalom nélkül odaírták, hogy ugyan mitől biztos, hogy a gyerek Johné?

Rick Bermen nyelt egyet, mert látta a döbbenetet a házaspáron, és semmiképpen sem akart számonkérő hangnemet megütni. De amikor látta, hogy arra per pillanat hiába vár, hogy a két énekes magához térjen, mégis megtörte a csendet, és megkérdezte:

– A szóvivőnk és a sajtó is rágja a fülemet, és én nem tudok mit mondani. Főként azért, mert én sem tudom, hogy mi a helyzet. Nem akarok nagy szavakat használni, de egy ilyesmit jobban szeretnék nem a netről megtudni, hanem tőletek. És ezt akkor is fenntartom, ha nagyon jól tudom, én vagyok értetek, és nem fordítva áll a helyzet. Nos?

Bonnie nyelt egyet, ránézett a férjére, aki átölelte. Az énekesnő összeszedte magát, és válaszolt a Bermuda Menedzsment ügyvezető igazgatójának:

– A hír igaz, gyereket várunk. És eddig azért nem szóltunk senkinek, mert a turné után elvetéltem, ezért úgy egyeztünk meg Johnnyval, hogy csak akkor jelentjük be, amikor már túl vagyunk az első harmadon. Az pedig még odébb van. Másrészt fogalmam sincs, hogy ki ez a jól értesült, és honnan szedte az információt. Ugyanis a babáról, sőt az előző terhességemről is csak öten tudtunk. A nőgyógyászom, Richie és Kristie, illetve mi ketten. Ugye azt nem akarod nekem bemesélni Rick, hogy az említettek közül bárki is egy nicknév mögé bújva, az Interneten kürtöli világgá, ami egyébként szigorú magánügy, és elvileg nem tartozik senkire?

– Nem gondoltam semmi ilyesmit – jött meg a vallomás hallatán kissé késve Bermen hangja. – Akkor a kérdés már csak az, hogy én erről mit mondhatok, illetve, hogy az együttessel mi lesz így?

– Egy ideig még cáfolsz – válaszolta határozottan John – majd szólok, amikor közzéteheted. De egyelőre hírzárlat van, még a többieknek se szólj, kérlek! Az együttessel meg majd lerendezem a dolgot. Ha nagyon akarunk, stúdiólemezt ki tudunk adni, csak turnézni nem fogunk közvetlenül utána. De te is tudod, hogy nálunk a lemez az nem határidő kérdése, hanem ihleté. Ami ha lesz, akkor nekiállunk, mint mindig, ne aggódj!

– Köszönöm – válaszolta a menedzser. – Nem akarlak ijesztgetni titeket, de én azért aggódom. Végigolvasva Bermudafan hozzászólásait, és a rá érkező néhány reakciót, erősen levert a víz. Az elrablásod óta John a hozzászólásokat kinyomtatjuk, és egy szakember kezére adjuk. Neki is az a véleménye, hogy némelyik – hogy is mondjam – több oldalról, erősen terhelt. Anélkül, hogy rátok akarnám hozni a szívbajt, azért megígéritek, hogy vigyáztok magatokra? Ugyanis a pszichológus szerint a helyzet elég súlyos, és főleg rád nézve, Bonnie.

– Nyugodj meg Rick, vigyázunk – válaszolt higgadtan Kenderson, majd a feleségét átölelve kikísérte a menedzsert az autójához.

Amint eltűnt Bermen kocsija a szemük elől, Bonnie odabújt Johnhoz, és próbálta viccel elütni a dolgot:

– Még szerencse, hogy nem kell testőrre költenünk, mert nálad jobbat úgysem találnánk.

– Az lehet, de mindig nem lehetek a sarkadban, életem asszonya. Nagyon kérlek, figyelj oda, és előbb üss, csak utána kérdezz, ha valami furcsát veszel észre!

– Ezt megbeszéltük. Menjünk vissza, és nézzük meg, hogy miről szól a történet, mert amikor Rick még itt volt, úgy ledöbbentem, hogy abszolút nem fogott az agyam.

A házaspár visszament a dolgozószobába, és elolvasgatták a Bermudafan bejegyzését követő hozzászólásokat. Kinyomtatták a fórum teljes anyagát, még az archív részeket is, és miután ezzel végeztek, Kenderson beütögette a szükséges kódokat ahhoz, hogy csak a főoldal és néhány szó jelenjen meg arról, hogy a honlap karbantartás miatt nem elérhető.

– Mit gondolsz, szívem királya?

– Először is azt, hogy Ricknek kivételesen igaza van. Másodszor pedig azt, hogy Bermudafan nő. A stílusából ítélve úgy gondolom, hogy a kamaszkorán ugyan túl van már, de tuti, hogy harmincon inneni.

– És arról se feledkezzünk meg élet, hogy téged konkrétan a tulajdonának tekint, mellesleg szerinte én vagyok az egyetlen akadálya, hogy nem lehettek egymáséi. Innentől kezdve elég intenzíven rühell, és ennek hangot is ad. Ráadásul intelligens, mert becsomagolja, nyilvánvaló, hogy ezért úszta meg eddig a kimoderálást is. Ezen felül most például azon szánt az agyam, hogy vajon ki lehet? Rich, Kris, te vagy én biztos nem. A doki sem, illetve az asszisztense is kizárt. Tehát meglátott a kórházban minket valaki, aki tudta kik vagyunk, és azt is látta, hol jártunk. A kérdés már csak az, hogy ennél mennyivel tud többet?

– Fogalmam sincs, sajnos. Ahogy a tendenciát elnézem, mindig lesz valami, ami miatt rághatjuk a körmünket. Talán tényleg komolyan foglalkoznunk kéne a gondolattal, hogy visszavonuljunk, és felégessünk magunk mögött minden hidat.

– Abba akarod hagyni a zenélést? – nézett kutatóan a férje szemébe az énekesnő.

– Nem, de ha ez az ára annak, hogy nyugodtan élhessünk, akkor minden további nélkül megteszem. Értetek bármit.

– Ezt tudom. Viszont nem hinném, hogy fülünket-farkunkat behúzva, külső nyomásra olyat kéne tennünk, amit igazából nem akarunk. A zene mindkettőnk szerelme, mint tudjuk. És egy agyilag terhelt liba édeskevés ahhoz, hogy ekkora áldozatot hozzunk. Tehát a lányok a történtek ellenére lassan mégis hazajönnek, mi pedig folytatjuk tovább az életünket, úgy ahogy nekünk tetszik, és nem úgy, ahogy más a beteg agyával elérni szeretné. Ígérem, óvatos leszek, és a csajokra is jobban oda fogunk figyelni. Nem lesz baj, élet! – bújt oda szorosan Johnhoz Bonnie, majd megcsókolta a férfit.

Kenderson elmosolyodott, de magában elhatározta, hogy a történésre ráuszít néhány embert, hogy Bermudafant minél előbb megtalálják, és kivonják a forgalomból, mert legalább ettől a fenyegetéstől nyugodtan akart aludni.